Tanulmányomban Gyulai Pálnak a nőírók 19. század közepi jelentkezésével kapcsolatos torzításaira, túlzásaira kívántam felhívni a figyelmet. Gyulai a nőírók jelentkezését a Pesti Naplóban 1858-ban közzétett vitairatában sokkal nagyobb problémaként mutatta be, mint amilyen az valójában volt. Szö-vegében helyenként valóságos társadalmi katasztrófákat vizionált. Az írói pályát választó és családjukat elhagyó nőket a boldogtalanságtól féltette, kimondatlan aggodalmai között azonban ott rejlettek a morális pánik ha-nyatlási diskurzusának központi elemével, a családdal kapcsolatos problémák is. A család mint a társadalmi reprodukció hagyományos alapintézménye ugyanis gyakran került elő a morális pánik okait kutató vizsgálatokban. E pánik legfontosabb mozgatórugója rendszerint a felelősség áthárítása. Ha pedig a fennálló társadalmi rendet biztosító normák reprodukciója nem tel-jesül, a vádak először a tradíciók kontinuitásáért felelős intézményt érintik.⁹⁴ Gyulai tehát áttételesen e normák újratermelésének csődjével, a család intéz-ményének megingatásával és komoly társadalmi problémák előidézésével is megvádolta a nőírókat.
A kritikus pánikkeltő írónőellenes diskurzusa ugyanakkor nem a semmiből ugrott elő. Egyrészt jól illeszkedett Gyulai egész kritikusi pályáját végigkísérő polemizáló magatartásába, másrészt pedig az 1850-es évek vitáktól átitatott sajtókörnyezetébe. Az 1850-es évek elején újjáalakult irodalmi élet ugyanis polémiáktól, ellentétektől volt terhes, ahol különböző irodalomfelfogással és ízlésvilággal rendelkező írói csoportosulások feszültek egymásnak. Az irodalmi élet erőviszonyai 1848–1849 után újrarendeződtek, az átrendeződés mögött pedig számos félelem és nyugtalanság húzódott meg, amelyek gyak-ran éles konfliktusok formájában jutottak felszínre. Gyulai írónőellenes dis-kurzusában sem csupán önmagukkal az egyre nagyobb számban jelentkező írónőkkel volt probléma, hanem azzal a közeggel, amely a
sajtónyilvánosság-⁹⁴ Vö. Kitzinger,i. m.,33–34.
ban promoválta őket. Az irodalmi élet demokratizálódásának folyamata azt a félelmet erősítette a rendkívül normatív és elitista gondolkodású népnemzeti elit tagjaiban, hogy bárki részt vehet az irodalmi produkcióban, a részvétel megnövekedésével pedig az ellenőrzés esélye is csökken.⁹⁵ Ebben a tekin-tetben pedig férfi és nőírók voltaképpen egy kategóriába estek, gondoljunk csak arra, hogy Tompa Mihály korábban idézett levelében nem nemi alapon tett különbséget saját költészete és Ferenczy Teréz, Majthényi Flóra, valamint Lisznyai Kálmán lírája között. Gyulai exkluzív, kirekesztő irodalomfelfogása állt lényegében Jókaival való évtizedeken át tartó vitái mögött is, hiszen Jókai egészen másként gondolkodott az irodalmi életben való részvétel lehetősége-iről, jogáról és funkciójáról, mint ahogy azt nyíltan ki is fejtette a vitában Bajza Lenke munkáiról szóló írásában.
Gyulai írónőellenes polémiája mögött tehát olyan 19. század közepi félel-mek és kényelmetlenségérzetek is megfogalmazódtak, amelyeknek szélesebb társadalmi átalakulásokhoz volt köze. Úgy is mondhatnám: egyszerűbb volt az írónők, mint a létező nagy társadalmi problémák ellen harcolni. A mo-rális pánik hatásos stratégiája ugyanis a közvéleménynek a komplexebb társadalmi problémákról való elterelése a figyelemnek egy jóval konkrétabb jelenségre való ráirányításával. Ebben a tekintetben jelzésértékű az a renge-teg vita, amely az 1850-es évek sajtónyilvánosságában zajlott. Az Írónőink voltaképpen egy krízishelyzetben született, és e krízisre adott rituális cselek-vésként is értelmezhető. Mi lehetett azonban a pánikkeltés funkciója, és miért volt képes oly nagy befolyásra szert tenni Gyulai írása?
AzÍrónőink,mely a Pesti Naplóban eredetilegFlóra 50 költeménye. Andersen meséicímmel szerepelt, és csak utólag, aKritikai dolgozatokcímű kötetben kapta közismert címét, a korszak egyik vezető sajtóorgánumában jelent meg.
E tény már önmagában elég volt arra, hogy a lehető legszélesebb olvasókö-zönséghez eljusson. Az írás ráadásul rendkívül hatásos volt, hiszen túlzott az írónők számával, az általuk okozott lehetséges, Gyulai által vizionált károkkal és a társadalomra gyakorolt hatással kapcsolatosan. A válaszcikkek számának hirtelen megnövekedése és az írónővita kialakulása is a sajtókontextusnak volt köszönhető: a lapok gyakori megjelenése azonnali reakciót tett lehetővé.
A morális pánik megnyilvánulásai esetében a média célja ugyanis, hogy a
⁹⁵ Egyes elgondolások szerint a morális pánik ideológiai funkciója éppenséggel a demokratizá-lódás kordában tartása. Kitzinger szerint Geoffrey PearsonHooligan: A History of Respectable Fearscímű könyvében a morális pánik érveinek és retorikájának elemzéséből jut erre a következtetésre. (Uo.,32.)
közönséget érzékennyé tegye a fenyegető új probléma iránt. Ugyanezt a célt követte Gyulai is: felhívta a figyelmet egy új és egyre fokozódó jelen-ségre, és ennek veszélyeit, tehát félelmetes mivoltát állította érvelése kö-zéppontjába. Célja, végső soron az írónőség kérdését vagy teljes mértékben támogató vagy pedig azt komolyan nem vevő közvélemény megmozgatása volt „némi visszahatás”⁹⁶ előidézésével. Ezt sikeresen el is érte, hiszen rövid idő alatt aránylag sokan megszólaltak a felvetett problémával kapcsolatos véleményük-ellenvéleményük hangoztatása érdekében. A felszólalók volta-képpen egy szimbolikus társadalmi problémára reagáltak, ez a reakció pedig nem történhetett volna meg és megnyilvánulása sem lett volna oly heves, ha Gyulai cikke nem felnagyítva és eltorzítva beszél a jelenségről.
Az írónővita a morális pánik egyik legfontosabb feltételének is eleget tett:
a vitában megszólalokat (a közvéleményt, vagy tágabb kontextusban magát a társadalmat) barátokra és ellenségekre osztotta. Gyulai mellett kirajzolódik azon személyek köre, akik, ha nem is oly radikális és olykor nem egyértelmű állásfoglalással, de végső soron osztották, vagy részben osztották nézeteit:
Arany János, Tompa Mihály, Salamon Ferenc, Szász Károly, Pompéry János stb. A másik oldalon pedig: Jókai Mór, a divatlapszerkesztők, több írónő, akik közül kiemelendő Szendrey Júlia és Kánya Emília. A különálló táborok azt is bizonyítják, hogy a morális pánik csak egyik a társadalomban létező diskurzusok közül, nem is mindig a domináns, noha mindent megtesz azért, hogy hallhatóvá váljon. Más diskurzusokkal él tehát párhuzamosan együtt, mint ahogy a nőírókról is legalább két érvelésmód volt jelen a 19. század társadalmában: egy elutasító és egy elfogadó álláspont.
A morális pániknak a Gyulai-szövegben is kimutatott öt kritériuma a félelem és fenyegetettség állapotáról, valamint fontos társadalmi értékek és érdekek veszélyeztetettségéről tanúskodik. E pánik megnyilvánulásai rend-szerint a katasztrófákra adott társadalmi reakciókkal hozhatók összefüg-gésbe. Olyan jelzések, amellyel a társadalom valódi vagy képzelt veszélyre reagál olyan időszakban, amikor az erkölcsi határok megerősítésre vagy vál-toztatásra szorulnak.⁹⁷ Cohen szerint a morális felháborodás gyakran a tár-sadalmi változások feletti ellenőrzés elvesztésének vagy a státusvesztésnek ideges (Gyulai esetében: epés) reakciója.⁹⁸ A magyar társadalom a vonat-kozó években a Bach-korszakként ismeretes nyílt abszolutista önkény
hatá-⁹⁶ Gyulai 1908, 292.
⁹⁷ Vö. Császi,i. m.,21–22.
⁹⁸ Cohen,i. m.,224.
sait tapasztalta. Egy olyan korszakról volt szó, amikor a hatóság egy cikk miatt egyik pillanatról a másikra betilthatta a lapok megjelenését, amikor a mindennapokat a szabadságharcot megtorló önkényuralom intézkedései bénították és töltötték el a tehetetetlenség frusztráló érzésével. A társada-lom súlyos krízisidőszakot élt át, amely nyilvánvalóan az irodalmi életet is érintette. A sajtónyilvánosságban zajló irodalmi viták és az írónők körüli pánik tehát a létező konfliktusok szimbolikus feloldásának kísérleteiként is érthetők. Az 1850-es évek átmeneti krízisében Gyulai cikke a saját maga és környezete fölött érzett bizonytalanságnak a deviánsnak kikiáltott nőírók és a közösség hivatalos intézménye, a sajtóközeg rituális konfrontációjával való feloldási kísérlete. Az írónőellenes diskurzusban a nemzeti narratíva hatalmának krízise, jelentéstartományának kommercializálódása is szerepet játszott. Az 1848–1849 utáni időszakban ugyanis a társadalmi és politikai változások gyengítették, átalakították, újradefiniálták a nemzeti irodalom tartalmát és jelentését. Gyulai írónőellenessége a nemzeti irodalmat érintő erkölcsi határok megerősítésére tett kísérletként is érthető az általa elképzelt magas irodalom fontosságának a bizonyítására, mely éles ellentétben állt a divatlapok által is képviselt üzleti irodalom koncepciójával.⁹⁹
A morális pánik fogalma posztmodern kidolgozójának, Angela McRobbie-nek a fogalom régi, eredetileg Cohen által kidolgozott elméletével kapcso-latos meglátása, hogy az kísértetiesen emlékeztet Foucault társadalomel-méletére.¹⁰⁰ Foucault szerint a társadalmi kontroll modern változata nem a deviancia tagadása, hanem a másikról való beszéd jogának és a deviánsok láthatóságának a fokozása. Szemben a tradicionális társadalmakkal, ahol az uralkodó elit (esetünkben a férfi írók) reprezentációja dominálta a nyilvá-nosságot, a modern társadalmakban a deviánsokkal való foglalkozás áll a nyilvánosság középpontjában.¹⁰¹ Ilyenként az írónőkkel való 19. század kö-zepi foglalkozás, az írónői életpálya lehetőségeinek, jogának és lehetséges következményeinek fokozott tematizálása (Gyulai hangnemében avagy mér-sékeltebb változatban) komplex modernizációs jelenségek kontextusában is értelmezhető. Következésképp az írónővitára mint olyan, a modern
társa-⁹⁹ A tömegirodalom és magas irodalom 1850-es évek eleji viszonyának rendszerelméleti elem-zéséhez vö. Szajbély,i. m.,109–122.
¹⁰⁰ Angela McRobbie,Postmodernism and Popular Culture,London–New York, Routledge, 2005, 204.
¹⁰¹ Vö. Michel Foucault,Felügyelet és büntetés. A börtön története,Bp., Gondolat, 1990, 272–273.
Az összefüggést említi: Császi,i. m.,32.
dalmakban végbemenő jelenségre tekinthetünk, melyben a gyors változások és a pluralizmus eredményeképpen a konszenzuális valóság újradefiniálás tárgyává vált, és amely során a különböző értékekkel, érdekekkel és nem utolsó sorban változó irodalomfogalommal rendelkező csoportok versengő meghatározásai kerültek szembe egymással. Érdemes tehát e pánikra mint a társadalmi problémák konstrukciójának sajátos változatára, a társadalmi részvétel hatékony mobilizációs eszközére tekinteni, mely az írónők körüli 19. századi felhajtás megértésében segíthet.