A tévesztések tendenciái az egyes magánhangzók esetében

A 26. a), 26. b) és 26. c) ábrán a „nem énekes” csoportnak az egyes ejteni szándékozott magánhangzókra érkezett válaszait látjuk az alaphang függvényében a két kondícióban. Min-den panel az egy-egy alapfrekvencián kapott összes választ (és a kilenc válaszlehetőséget) mutatja (beleértve az ejtési szándéknak megfelelő hangokra kapott válaszokat is) úgy, hogy (a hangmagasságérzetnek megfelelő sorrendben) a legalsó panel a legmélyebb, a legfelső pedig a legmagasabb alapfrekvenciára kapott válaszokat reprezentálja. (Ezeken az ábrákon a beszédmintákra kapott válaszokat nem tüntettük fel.)

26. a) ábra: Az /ɒ/ és /aː/ magánhangzókra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében a „nem énekes” adatközlőknél

26. b) ábra: Az /ɛ/ és /iː/ magánhangzókra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében a „nem énekes” adatközlőknél

26. c) ábra: Az /øː/ és /yː/ magánhangzókra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében a „nem énekes” adatközlőknél

Az előzőekben azt láttuk, hogy a „nem énekesek” mindkét kondícióban az /øː/ hangot azono-sították a legkisebb arányban az ejtési szándék szerint. Az ábra szerint ennek az oka az /øː/-nek /yː/-ként történt nagyarányú azonosítása. Az /iː/ és /yː/ esetében magasabb ejtési szándék szerinti azonosítási arányokat találtunk a „Szavak” esetében. A 26., és különösen a 26. b) ábra tanúsága szerint ez az /iː/ esetében feltehetőleg arra vezethető vissza, hogy míg az

„Álszók” esetében 247 és 494 Hz között az /iː/-re egyre nagyobb számban érkeztek /eː/ vála-szok, a „Szavak” esetében az /eː/ válaszok megszaporodása nem olyan nagy mértékű, hiszen az /eː/ válasz a „Szavak” esetében elvileg illegitim volt. Különösen érdekes megfigyelni, hogy a „tiltás” ellenére mégis milyen nagy arányban jelenik meg az /eː/ válasz a „Szavak”

kondícióban is. Az /yː/ esetében a két kondíció közti különbséget 698 Hz alatt egyér-telműen az /øː/ válaszok arányának eltérése okozza (ez mindkét kondícióban legitim válasz-nak minősült). Az adatokból az is kiderül, hogy az egyébként általánosan nagy arányban az ejtési szándéknak megfelelően azonosított /aː/-ra az „Álszók” kondícióban (és főként csak 494 Hz-en) több /ɒ/ válasz érkezett, mint a „Szavak” kondícióban.

Az általános azonosítási tendenciákat összefoglaló 22. ábra alapján (mely 698 Hz alapfrek-venciától hirtelen esést mutatott) az összes választ bemutató 26. ábra figyelembevételével megállapítható, hogy a zenei f″ hangon, azaz 698 Hz alapfrekvencián a legnagyobb nyíltsági fokú /ɒ/ és /aː/ magánhangzók kivételével minden vizsgált magánhangzóra közel a véletlen-nek megfelelő százalékban érkeztek válaszok kondíciótól függetlenül (bár sok esetben az /ɒ/

és /aː/ válaszok 30% körüli dominanciájával). A zenei h″ hang, azaz 988 Hz alapfrekvencián azonban nagyon erős tendenciaként mutatkozott meg az /ɒ/ és /aː/ válaszok megnövekedett aránya. A 26. ábrán látható adatok ezen túlmenően azt is megvilágítják, hogy a „Szavak” és

„Álszók” kondíciók közti átlagosan legnagyobb, azaz 10%-nyi különbség (melyet 494 Hz alapfrekvencián tapasztaltunk) legnagyobb részt az /yː/-re kapott /øː/ válaszoknak (rendre 11% és 19%), kisebb részben az /aː/-ra kapott /ɒ/ válaszoknak (rendre 24% és 29%), legkisebb részben pedig az /iː/-re kapott /eː/ válaszoknak (rendre 17% és 18%) köszönhető. A két kondí-ció közti igen kis különbséget tehát összesen három magánhangzó észlelési tendenciáinak még apróbb eltérései okozzák.

A 27. ábra az „énekes” csoportban kapott válaszokat összesíti alapfrekvenciák, magán-hangzók és kondíciók szerinti bontásban. Ebben a csoportban nagy vonalakban az előzőek-ben bemutatottakhoz hasonló tendenciákat láttunk. Az „énekesek” egy, a kísérletet követő jellemző megjegyzése szerint az /iː/ és /eː/ ejtése magas alapfrekvencián egyes énekeseknél gyakran inkább /yː/- és /øː/-szerű realizációkat jelent (mely „csalásra” explicit énektanári inst-rukciók vezetik az énekeseket), ezért az elemzés legelején felmerült, hogy az „énekesek”

esetében ezeknél a hangzóknál a „nem énekesek”-nél tapasztalhatóktól eltérő tendenciákat várhatunk. A megjegyzésből egyrészt következtethetnénk az /yː/ és /øː/ válaszok preferenciá-jára, másrészt pedig akár éppen az /iː/ és /eː/ válaszok preferenciájára is, ha azt feltételezzük, hogy az „énekesek” igyekeztek „visszakövetkeztetni” a magánhangzók eredetinek vélt mi -nőségére, tehát kompenzálták a vélt hanghelyettesítésen alapuló produkciós stratégiát. A 27.

ábrán bemutatott adatok tanúsága szerint azonban egyik tendencia sem volt jellemzőbb

az „énekesek”-re, mint a „nem énekesek”-re. Ugyanúgy, ahogy a „nem énekesek”-nél láttuk, az „énekesek”-nél is jellemzően az /øː/-re adott válaszként láttunk nagyobb számban /yː/-t (a „Szavak”-ban és az „Álszók”-ban rendre 62 és 45%), míg az /øː/ is elsősorban az /yː/-re adott válaszként jelent meg leginkább 494 Hz alapfrekvencián. A „nem énekes” csoporttól eltérően az „énekesek”-nél az /iː/-re adott /eː/ válaszok aránya a „Szavak” kondícióban is magas (mindkét kondícióban 25% körüli) volt, azaz ők nagyobb számban választották az illegitim alakot, mint a „nem énekesek”. Ugyanakkor az is igaz, hogy az „énekesek”-nél 698 Hz alapfrekvencián a „Szavak” kondícióban lecsökkent az /eː/ válaszok aránya, és meg-növekedett az /øː/ válaszok aránya (48%), míg az „Álszók” kondícióban továbbra is az /ɛ/ és /eː/ dominált (rendre 39% és 37%). A „nem énekesek”-nél emellett megfigyelhettük azt is, hogy a zenei f″ hangon, azaz 698 Hz alapfrekvencián az /ɒ/ és /aː/ hangzók kivételével mind a hat vizsgált hangzóra nagyjából a véletlenhez közelítő arányban (de tendenciózusan az /ɒ/ és /aː/ nagyobb arányával) jelentek meg válaszok. Ehhez képest eltérést az „énekesek”-nél csak az imént említett, /iː/-re kapott nagyarányú /øː/, /ɛ/ és /eː/ válaszok jelentettek. A „nem énekesek” válaszaihoz hasonlóan az „énekesek” válaszairól is elmondható, hogy azok között a zenei h″ hangon, azaz 988 Hz alapfrekvencián egyértelműen az /ɒ/ és /aː/ hangokra „tévesz-tések” domináltak.

27. a) ábra: Az /ɒ/ és /aː/ magánhangzóra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében az „énekes” adatközlőknél

27. b) ábra: Az /ɛ/ és /iː/ magánhangzóra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében az „énekes” adatközlőknél

27. c) ábra: Az /øː/ és /yː/ magánhangzóra adott válaszok (százalékos arányban kifejezett) alakulása a két kondícióban az f₀ függvényében az „énekes” adatközlőknél

5.3. Következtetések

A kísérletben az /ɒ aː ɛ iː øː yː/ magyar magánhangzók azonosítását vizsgáltuk az éneklésben értelmes magyar szavakban és álszókban, különös tekintettel a magas alapfrekvenciákra, lai-kus beszélők és énekesek csoportjában. smith és scott (1980) értelmes szavakban és izolál-tan ejtett magánhangzók azonosítását vizsgáló kutatásából, valamint saját (a 4. fejezetben bemutatott), értelmetlen szavakban és izoláltan ejtett magánhangzók azonosítását elemző vizsgálatunk eredményeiből a vizsgálat előtt azt a feltételezést fogalmaztuk meg, hogy nem hatékonyabb az ejtési szándéknak megfelelő magánhangzó-azonosítás az értelmes szavakban akkor, ha az értelmes és értelmetlen szavakban (azaz álszókban) ejtett magánhangzók azono-sítását nem jelentősen eltérő (viszont akár nem is szükségszerűen ugyanannyi), nagyszámú válaszlehetőséget megengedő feladatokban vetjük össze. A kísérlet egyik célja ennek a felté-telezésnek a vizsgálata volt. A kísérlet másik célja énekes és nem énekes hallgatók teljesít-ményének összehasonlítása volt a magánhangzó-észlelés tekintetében, abból az intuitív és részben a beszédészlelés motoros elméletére (l^ibermAn–m^Attingly 1985) is támaszkodó kér-désfelvetésből kiindulva, mely azt firtatja, hogy vajon az énekesek produkciós gyakorlottsága az énekelt magánhangzók azonosítására is hatással van-e. Előzetes feltevésünk szerint az énekesek nagyobb arányban képesek az ejtési szándéknak megfelelő hangzóazonosításra, mint a nem énekes hallgatók.

A kísérlet eredményei az első feltételezést alátámasztották, míg a másodikat cáfolták. Azt találtuk ugyanis, hogy sem a két vizsgált kondíció (értelmes szavak és álszók), sem pedig a két adatközlőcsoport (a nem énekesek és az énekesek) között nem mutathatók ki jelentős eltérések.

Más szóval a bottom-up percepciós folyamatok aktivációja (azaz az értelmes, létező szó mint kontextus) kísérleti eredményeink szerint nem segítette jobban az észlelőket a magánhangzó ejtési szándék szerinti azonosításában akkor, ha az értelmes szavak az értelmetlen szavakhoz közel azonos számú (tehát még csak nem is teljesen egyező valószínűségű) választ engedtek meg.

Megállapítottuk, hogy a legnagyobb különbség (ez mindösszesen 10% volt) a két kondíció között az /yː/-re kapott /øː/ válaszok, valamint kisebb részben az /aː/-ra kapott /ɒ/ válaszok és az /iː/-re kapott /eː/ válaszok kondíciónként eltérő számának volt köszönhető (és ezt kizárólag a nem éne-kes adatközlőknél tapasztaltuk). Ezek az eltérések az egyes magánhangzókra vetítve is igen kicsinek bizonyultak. Az első hibatípus feltehetően (legalábbis részben) az /øː/ egyébként is meg-mutatkozott bizonytalan percepciós minőségével hozható összefüggésbe (amelyet több ponton, így a beszéd módra kapott eredményekben is tapasztaltunk a teszt során). Többek közt a beszéd módban talált alacsonyabb azonosítási arányokból is kiindulva feltételezzük, hogy a kísérletben részt vevő szoprán énekes adatközlő /øː/ beszédhangjának realizációi az adatközlők perceptuális /øː/ kategóriájának kevésbé prototipikus tagjai voltak. Ezt a feltételezést az adatközlőknek az értelmes szavas, tehát az elsőként elvégzett tesztben mutatott teljesítménye is alátámasztja, mely-ben az /øː/ ejtési szándéknak megfelelő azonosítása általánosan nagyon alacsony volt.

Értelmezésünk szerint a két kondíció közti, az /øː/ tekintetében látható különbség, azaz az /øː/ valamivel magasabb arányú, az ejtési szándéknak megfelelő azonosítása az értelmetlen szavakat tartalmazó, másodikként elvégzett tesztben hiperkorrekció eredménye lehetett. Fel-tételezhetjük ugyanis, hogy az első részben az adatközlők érzékelték, hogy meglehetősen kevés egyértelműen /øː/-szerű hangot, ellenben sok, az /øː/ és /yː/ kategóriák határán álló hangot hallottak, és hogy ezzel együtt felismerték azt is, hogy a teszt kitöltésekor ezekre a bizonytalanabb besorolású hangokra összességében viszonylag kevés /øː/ választ adtak.

Emiatt pedig azt is valószínűsíthetjük, hogy az adatközlők a második feladatban ezt a vá -laszadási tendenciát kompenzálni akarták, tehát ebben a feladatban már szándékosan inkább /øː/-t jelöltek nagyobb arányban válaszként a kérdéses esetekben (tehát /yː/ vagy /øː/ elhang-zásakor).

Az /ɒ/ válaszok alacsonyabb aránya a „Szavak” kondícióban feltehetően (legalábbis rész-ben) magyarázható azzal, hogy az adatközlők némileg feszélyezve érezhették magukat az /ɒ/

hangzó megjelölésével kapcsolatban a szVr (értelmes szavas) környezetben. Emellett az sem kizárt, hogy azt feltételezték, hogy a feladat becsapós, és ezt próbálták – ismét csak – túlkor-rigálni.

Végezetül az /iː/ megvalósulásaira kapott /eː/ válaszok, illetve azok arányának eltérése a két kondícióban – mint fentebb említettük – azért is lehet valószínű, mert az /eː/ elméletileg (az adatközlőknek adott instrukciók szerint) illegitim válasz volt az értelmes szavas feladat-ban. Újra kiemelendő itt az az érdekes megfigyelés is, mely szerint az /eː/ ilyen tekintetben illegitim státusza ellenére is gyakori válasz volt az első (értelmes szavakat tartalmazó) fel-adatban, ami feltehetőleg az /iː/-t érintő erős hangszínváltozásnak volt köszönhető – az /iː/

minősége ugyanis korábbi vizsgálataink (lásd 4. fejezet) szerint már 349 Hz alapfrekvencia környékén is megváltozik, és a megváltozott minőségű hangzót ezen az alapfrekvencia-tarto-mányon még leginkább /eː/-ként ismerik fel a hallgatók.

Mind az /yː/-re kapott /øː/ válaszok, mind pedig az /iː/-re kapott /eː/ válaszok azokkal a korábbi vizsgálati eredményekkel csengnek egybe, melyek a produkciós és percepciós működések közti egyszerűbb, lineáris összefüggéseket feltételeztek, és emiatt úgy vélték, az alapfrekvencia emelésével tapasztalható produkciós nyitódást percepciós nyitódásnak kell kísérnie (lásd s^cottodi c^arlo–G^ermain 1985, h^ollien et al. 2000). Ugyanezen eredmények-nek és feltételezésekeredmények-nek megfelelő tendencia az /aː/ nagyarányú azonosítása is a teljes alap-frekvencia-tartományon – hiszen az /aː/ magas első formánsa miatt az alapfrekvencia eme -lésével akár magasabb f₀-értékekig is „intakt” maradhat az F₁ : f₀ formánshangolástól –;

vala mint az /ɒ/ és /aː/ válaszok megnövekedett száma 600 Hz alapfrekvencia fölött (de külö-nösen 988 Hz alapfrekvencián).

Az alapfrekvencia emelésével általános tendenciaként megjelent a válaszok egyre nagyobb szóródása, mely a zenei f″ hangon, azaz 698 Hz alapfrekvencián – a legnyíltabb /ɒ/ és /aː/

magánhangzók kivételével – minden vizsgált magánhangzó esetében a véletlenszerűnek megfelelő válaszadásig fokozódott (kondíciótól és résztvevőcsoporttól függetlenül). Ebből – a ko -rábbi, 2., 3. és 4. fejezetekben is ismertetett vizsgálatainkkal egybehangzó módon – arra

következtethetünk, hogy a magánhangzókat az alapfrekvencia emelésével egyre inkább jel-lemző fonetikai alulspecifikáltság (azaz az artikulációs változtatások és a spektrális alul-min-tavételezettség) következtében a zenei f″ hang magasságának környékén az egyes magán-hangzók minősége gyakorlatilag teljesen elbizonytalanodik. A jelen kötetben bemutatott vizsgálatok kísérleti anyagának korlátait is tekintetbe véve tehát levonhatjuk azt a konzek-venciát, hogy az egyes magánhangzók a zenei f″ hang magasságának környékén kerülnek a legtávolabb az egyes prototipikus (a magyar magánhangzókra jellemző) percepciós kategó-riáktól négy olyan énekes vizsgálati személy produkciójában, akik bizonyítottnak tekinthető módon alkalmazzák az F₁ : f₀ hangolásnak a professzionális szoprán énekeseknél feltételezett rezonanciastratégiáját (lásd 2., 6. és 7. fejezet).

Eredményeink szerint az imént említett zenei hangmagasság fölött, mégpedig a h″ zenei hang, azaz 988 Hz alapfrekvencia magasságában, bizonyos értelemben, ismét megerősödik a prototípushatás. Itt ugyanis a kísérletben (gyakorlatilag az ejtési szándék szerinti magán-hangzó-minőségtől függetlenül) kimagaslóan megnövekedett az /ɒ/ és /aː/ válaszok aránya a válaszok között. Ezt a következőképpen magyarázhatjuk. 988 Hz alapfrekvencián a magán-hangzó-észlelés szempontjából legfontosabbnak vélt 5000 Hz alatt bármely magánhangzó csak a 988 Hz (f₀), 1976 Hz (2f₀), 2964 Hz (3f₀), 3952 Hz (4f₀) és a 4940 Hz (5f₀) frekvenciákon tartalmazhat intenzív összetevőket, hiszen csak ezek a frekvenciakomponensek jelennek meg egy 988 Hz alapfrekvenciájú (kvázi)periodikus komplex hang spektrumában, és ezeket erő-sítheti (vagy sem) egy-egy üregi rezonancia. Ezek közül az első két harmonikus, azaz az f₀ és a 2f₀ éppen a női ejtésben az /aː/ F1 és F₂ értékéhez közeli frekvenciaértéken helyezkedik el.

Ha tehát ezek a harmonikusok erősítettek a hangzó spektrumában (az f₀ erősítettségét az F₁ : f₀ hangolás miatt pedig feltételezhetjük), akkor az adott hangzó spektrális szerkezetét tekintve a női ejtésben megvalósuló /aː/ magánhangzóhoz hasonlít a legjobban.

A zenei f″ hangon (698 Hz alapfrekvencián) erősen elbizonytalanodó, majd a zenei h″ han-gon (988 Hz alapfrekvencián) ismét valamivel egyértelműbbnek látszó hangzóminőségek azt jelzik, hogy bár az éneklésben az alapfrekvencia emelésével és a fokozatos produkciós nyí -lással párhuzamosan nem kategorikusan változnak az egyes magánhangzó-minőségek, de kellően magas (1000 Hz körüli) alapfrekvencián mégis tapasztalható kategoriális váltás. Itt ugyanis – feltehetően a felharmonikusok frekvenciaértéke miatt – a megvalósuló magán-hangzók zöme a legnyíltabb /aː/-ként (esetleg /ɒ/-ként) azonosítható.

A nem énekes és énekes adatközlők percepcióját érintően azt láttuk, hogy az ejtési szán-déknak megfelelő magánhangzó-azonosítás akkor sem volt magasabb, ha az észlelő maga is énekes, tehát ha a résztvevő artikulációs gyakorlattal, illetve explicit vagy implicit tudással rendelkezett az éneklés artikulációs sajátosságairól. Az énekesek és nem énekesek azonosí-tási tendenciáiról ezen felül azt is megállapíthattuk, hogy egyéb módon (például a jellemző hibák tekintetében) sem tértek el szisztematikusan.

A kísérlet második feltételezésének cáfolatát a motoros elmélettel kapcsolatos ellenbizo-nyítékként értelmezhetjük akkor, ha a motoros elméletből következőnek tekintjük azt az állí-tást, mely szerint a szenzomotoros kapcsolatok révén a produkciós gyakorlottság vagy

tapasz-talat percepciós előnyt is jelent(het). Eredményeink ugyanis azt jelzik, hogy a rájuk jellemző artikulációs gyakorlottság ellenére az énekesek nem látszanak percepciós előny birtokában lenni a nem énekesekhez képest. Ugyanakkor nem zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a motoros elméletből a jelen vizsgálati kérdésre más feltételezések is megfogalmazhatók vol-nának, melyekkel kapcsolatban eredményeink státusza nem feltétlenül egyértelmű. Ilyen fel-tételezés lehet például az, hogy a szenzomotoros kapcsolatok megléte és a motoros területek aktivitása a percepcióban valójában nem előnyt, hanem „csak” bizonyos tendenciák megjele-nését jelenti. Ezzel kapcsolatos konklúziókra a jelen vizsgálat eredményeiből már csak sokkal óvatosabban vállalkozhatnánk, hiszen bár a két vizsgált csoport észlelési tendenciái között itt nem találtunk szisztematikus eltéréseket, ezek létét mégsem zárhatjuk ki teljesen. Ezt a kér-dést egy alapvetően más jellegű (elsősorban csak az akusztikai elemzésen alapuló, értelmet-len szavakat vagy izolált ejtésű hangzók felismerését elemző) kísérletben gondoljuk vizsgál-hatónak.

Első feltételezésünk teljesülését annak a felvetésnek a (bizonyos tekintetben közvetettnek tekinthető) bizonyításaként értelmezzük, hogy a smith és scott (1980) vizsgálatában kapott eredmények, azaz a magas alapfrekvencián énekelt magánhangzók ejtési szándéknak meg -felelő azonosításának magas aránya mássalhangzó-környezetben valójában nem a fonetikai kontextus hagyományos (a koartikulációs formánsátmenetek mint másodlagos akusztikai kulcsok szerepét hangsúlyozó) értelmezésében jelent pozitív hatást – ahogyan azt a szerzők állítják –, hanem a kontextus fogalmának egy másik lehetséges interpretációjában. Ennek nyomán úgy látjuk, hogy a jelen vizsgálat eredményei egy, a kísérlet kérdésfelvetésénél mesz-szebbre vezető konklúziót is maguk után vonnak.

Mivel eddig már számos artikulációs és akusztikai vizsgálat bizonyította azt, hogy az énekelt magánhangzók artikulációs és akusztikai célja az alapfrekvencia emelésével fokoza-tosan változik, a mássalhangzó-környezetben mint formánsátmenetekben kulcsolt magán-hangzó-információról is csak azt feltételezhetjük, hogy erről a megváltozott artikulációval és akusztikai szerkezettel megvalósult magánhangzóról, nem pedig az ejteni szándékozott ma -gánhangzóról szolgáltathat információkat. Mivel azonban általában nem (és a jelen vizsgálat-ban sem) tapasztalunk egyértelmű kategóriaugrásokat a percepciós tendenciákvizsgálat-ban, továbbá a szonoráns formánsátmenetekről (a magánhangzókhoz hasonlóan) is feltételezhetjük a spekt-rális alul-mintavételezettséget, a kontextus ilyetén hatásával kapcsolatban nem szűrhetünk le egyértelmű következtetéseket. Úgy véljük azonban, hogy egyértelműen elvethető az a feltéte-lezés, melyet az éneklés szakirodalma nem ritkán sugall, és amely szerint a mássalhangzó-környezet a dinamikus akusztikai kulcsok, azaz a formánsátmenetek révén segítheti az ejteni szándékozott magánhangzók azonosítását. Mint említettük ugyanis, ezek a kulcsok inkább csak a megváltozott minőségű hangzók akusztikai kulcsolását biztosíthatnák.

A mássalhangzó-környezet mint értelmes szavakba ágyazottság ezzel szemben úgy tűnik, hogy elősegítheti a magas alapfrekvencián énekelt magánhangzóknak az ejtési szándék sze-rinti azonosítását, ám pusztán azért, mert az értelmes szavak száma és a bennük előforduló magánhangzók minőségi különbségei növelik a „találat” valószínűségét ahhoz a felismerési

feladathoz képest, ahol az összes, az adott nyelvben létező magánhangzó lehetséges válasz lenne. Erre a következtetésre vezetnek s^mith és s^cott (1980) eredményei is, legalábbis a jelen vizsgálat eredményeivel összevetve.

Megerősítettnek látjuk tehát azt a már a 4. és 5. fejezetekben is megfogalmazott egyik ja -vaslatunkat, mely szerint a mássalhangzó-környezetnek tulajdonítható (a hangzóészlelést érintő) hatások vizsgálatában szükséges a „mássalhangzó-környezet” terminus differenciá-lása (az éneklés és a beszéd viszonylatában egyaránt). Ha ugyanis egyszerűen csak a „más-salhangzó-környezet” hatásairól teszünk említést, akkor félreérthetően utalhatunk mind a koartikulációs formánsátmenetekre, tehát azokra a beszédhangok környezetbe ágyazott-ságából eredő akusztikus kulcsokra, melyeket a beszédészlelés a beszédhangok azonosításá-ban felhasználhat, mind pedig a beszédhangoknak az értelmes szavakba ágyazottságára, ami pedig a felismerendő beszédhangot tartalmazó hordozó hangsor lehetséges kiegészíté-seinek száma révén gyakorol hatást a beszédpercepcióra (hiszen behatárolja, korlátozza a válaszlehetőségeket).

A két fent említett jelenség elválasztása többek között azért is gyümölcsöző lehet, mert segíthet feloldani az olyan jellegű ellentmondásokat (vagy inkább ellentmondásosnak látszó eredményeket), mint amilyeneket az énekelt magánhangzók azonosításával kapcsolatban is tapasztaltunk. A mássalhangzó-környezet itt ismertetett interpretációjának segítségével ered ményeinket a következőképpen fogalmazhatjuk meg.

Eddigi eredményeink fényében azt állíthatjuk, hogy a magas alapfrekvencián énekelt magánhangzók esetében mind a magánhangzókat, mind pedig a szomszédos mássalhang-zók és a magánhangzó közti koartikulációs formánsátmeneteket fonetikai alulspecifikáltság (azaz spektrális alul-mintavételezettség, illetve megváltozott artikuláció és akusztikum) jel-lemzi. Ebből kifolyólag jól magyarázható az, hogy az itt bemutatott vizsgálat tanúsága szerint a kontextus, még pontosabban a koartikulációs formánsátmenetek nem támogatják (hiszen nem is támogathatják) az ejtési szándéknak megfelelő azonosítást az éneklésben. Emellett azonban smith és scott (1980) eredményeire támaszkodva azt is állíthatjuk, hogy a kontex-tus mint értelmes szavakba ágyazottság jelentős segítséget jelenthet a beszédészlelési rend-szer számára az ejtési szándék rend-szerinti hangzóazonosításban, hiszen ha a mássalhangzóváz kellően kisszámú kiegészítési lehetőséget enged meg, az megnöveli az egyes „megoldások”, így az ejtési szándék szerinti azonosítás valószínűségét is – az akusztikai információktól majdhogynem függetlenül.

Következésképpen úgy látjuk, hogy a magas alapfrekvencián énekelt magánhangzók azo-nosítása nem az elsődleges vagy másodlagos akusztikai kulcsok, tehát nem az akusztikai feldolgozás, hanem minden bizonnyal szinte kizárólag a fonológia-fonotaktika, valamint

Következésképpen úgy látjuk, hogy a magas alapfrekvencián énekelt magánhangzók azo-nosítása nem az elsődleges vagy másodlagos akusztikai kulcsok, tehát nem az akusztikai feldolgozás, hanem minden bizonnyal szinte kizárólag a fonológia-fonotaktika, valamint