„Egyedül a szocialista ipari munkásság az igazi olvasója a ma
gyar és a külföldi irodalomnak . . . Egyedül ebben az osztályban van Magyarországon kultúrdinamizmus” — írja Veres Péter a harmin
cas években63, 1968-rban pedig így panaszkodik: „a munkásság nem megfelelő szellemi táplálékon vegetál, az olvasás, az egykori moz
galmi fegyver most az ártalmatlan szórakozás eszköze.”64 Az első megállapítás a harmincas évek magyar munkásságának poUtikai és szociális érzékenységével kiemelkedő „elit”-jére vonatkozik. Ennek az élcsoportnak a tagjai csak részben voltak azonosak a kultúrájuk
kal és a szellemi érdeklődésükkel kiemelkedő „elit” tagjaival, akik Balzac, Hugo, London, Gogol, Tolsztoj, Csehov, France, Shaw, Mó
ricz, Gorkij, Nexő, Aragon és Kassák műveit olvasták és vallották kulturális eszményüknek. A politikai és a kulturális élmezőnyök ma sem azonosak egészen.
A második Veres Péter-megállapítás érvényes a magyar ipari munkásság jelentős részére, még a politikai „elit” tagjainak egy ré
szére is. Ez teljesen érthető, hiszen létszámban jelentősen megnö
vekedett a magyar munkásság a harmincas évek munkásságához képest, még a politikai „elit” nagysága is jóval nagyobb ma. Arra is emlékeztetnünk kell, hogy a felszabadulás után munkássá váltak fele a paraszti életmódot váltotta fel a munkás életmóddal. A har
mincas évek szocialista munkásait és a hatvanas évek egész mun
kásságát több okból sem lehet összevetni, ehelyett 100 munkás mű
veltségképét hasonlítjuk össze apáikéval és nagyapáikéval, vala
mint a kortárs munkásságéval. Valamennyien szakmunkások, akik elvégezték az általános iskola 8 osztályát, nagyüzemek szocialista brigádjaiban dolgoznak és valamennyien párttagok.65
A műveltségkép pontos lefényképezése persze lehetetlen. A ko
molyabb, átgondoltabb vizsgálatokhoz kedvet csináló „terepbejáró”
vizsgálatomban használt, eléggé kezdetleges mérőműszerekkel csak becsléseket tehettem a vizsgált réteg műveltségképére. Ez az eszköz egy olyan lista volt, amelyen száz különféle jellegű és értékű mű
vészi vagy annak vélhető alkotás szerepelt; köztük 45 irodalmi mű.
A módszertani hiba, a „mérőműszer” irodalomcentrikussága erény- nyé vált, hiszen 45 műről tudtuk meg, hogy apák és fiúk, az ötven 40—50 éves és az ötven 20—30 éves munkás melyeknek értékéről
63 Idézi Szilágyi János: A munkáskönyvtárak a két világháború között. Bp. 1961.
Akadémiai Kiadó. 22. 1.
64 Veres Péter: A szocialista műveltségről. = Népszabadság, 1968. nov. 7.
65 Kamarás István: Adalékok a munkások és népművelők műveltségképéről.
= Kultúra és közösség. 1973. 3. sz.
nem tudott dönteni, és melyeket ítélt nemcsak értékesnek, hanem a szocialista kultúra körébe tartozónak. Az ismert művek közül az esetek legnagyobb részében a következő 10— 10 művet minősítették
értékes és szocialista eszmeiségű műnek:
A művet ismerő
idősebbek fiatalok
s z á z a l é k a
Solohov: Csendes Don 92 88
József A .: Döntsd a tőkét 92 90
Fejes: Rozsdatemető 85 92
Ady költeményei 83 96
Neruda költeményei 77 87
Moldova: Tisztelet Komlónak 76 82
Veres Péter regényei 65 74
Petőfi: Nemzeti dal 58 80
Berkesi: Sellő a pecsétgyűrűn 54 —
Szilvás!: Vízválasztó Baranyi F. költeményei Galgóczi E. novellái
53
72 71
Más az „apák” , a 40— 50 évesek műveltségképe,^snint a nagy
apáké, de nem kevésbé értékes, nem kevésbé szocialista eszmeiségű.
Igaz, két alacsonyabb esztétikai értékű regény is szerepel a modell
ben. Veres Péter, Solohov, Fejes és Moldova művei mellett, de nem sokkal kisebb arányban, Örkény, W eöres, Dosztojevszkij, Kertész A., Ajtmatov, Juhász F., Tolsztoj. Mocsár G. műveit is értékesnek és szocialistának vallják. A „fiúk” , a 20—30 évesek műveltségképe sok tekintetben különbözik az „apák”-étól. Először is jóval több és többféle művet ítélnek értékesnek és szocialista eszmeiségűnek, és ez nemcsak ismereteik szélesebb körével, hanem nyitottabb érték- rendszerükkel is magyarázható. Jóval nagyobb arányban ítélték értékesnek Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés), Petőfi (Nemzeti dal), Baranyi F., Németh L. (Galilei), Homérosz, Ajtmatov (A versenyló halála), Juhász F., Déry (A befejezetlen mondat), Bulgakov (A Mes
ter és Margarita), Milne (Micimackó), Mesterházi, Gyurkó (Szerel
mem, Elektra), Shakespeare, Berkesi és Galgóczi műveit. Ez a mű
veltségkép — benne Veres Péterrel is — „emberi gyarlóságaival”
együtt is megfelelt volna a munkások művelődéséért oly sokat ag
gódó írónknak.
A kevéssé értékes művek megítélésénél ezek a munkások is bi
zonytalanok még, de Berkesi: Sellő a pecsétgyűrűn című regényét 29, Akik nyáron is fáznak című regényét 25, Szilvást: Vízválasztó
című regényét 23, G ál-György: Honthy Hanna című regényét 21 százalékuk nem tartja értékes műnek. „Csak ennyien?” — lehetne kérdezni, és fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy miért nem tart
ja értékes műnek a fiatal munkások 17 százaléka József Attila:
Bethlehemi királyok című versét. Ám ezek a kétségtelenül jogos számonkérő kérdések csak akkor lennének teljesen helyénvalóak, ha ugyanilyen magasra tett mércével mérhetnénk életszínvonalu
kat vagy életmódjuk megváltoztatásának lehetőségét.
V. HOGYAN ÉS MILYEN EREDMÉNNYEL OLVASNAK?
A téma kulcskérdéseire nagyon nehéz megfelelő választ adni. Az olvasás majdnem teljesen láthatatlan és mérhetetlen folyamat. Jó volt-e?, Tetszett-e?, Miért tetszett?, Miről szólt?, Egy etér t-e vele?, Milyen érzést váltott ki? és hasonló kérdések durva, illetéktelen be
avatkozások az olvasó magánügyébe. Még a jó szándékot feltételező, készséges válaszok is vajmi keveset árulnak el arról, amit meg sze
retnénk tudni a nagy titokról. Ezek a tapintatlan kérdések nem ve
szik figyelembe, hogy egyeseknél fel sem merül az, hogy az olvas
mánynak, mondjuk, irodalmi értéke van. Ugyanazon műnek az egyik olvasó ,,Nem nagyon tetszett’’ értékelése felérhet egy másik olvasó „Nagyon tetszett” értékelésével. Arról is megfeledkezünk, hogy ezeket az érzéseket, benyomásokat, ezeket az állandóan ala
kuló és teljesen soha ki nem kristályosodó élményeket nagyon ne
héz megfogalmazni és szinte lehetetlen mozgás közben megállítani.
Sokszor arra sem gondolunk, hogy a legnagyobb élmény is „köte
lező olvasmánnyá” válhat és elidegenedhet az olvasótól, ha beszélni kell róla. Ezekre a dolgokra talán nem is szabadna rákérdezni, csak kihallgatni lehetne az olvasókat, amikor megbeszélik élményei
ket, ha nagy ritkán kínálkozna erre alkalom, és egyáltalán illő do
log lenne. Jobb híján mégis ezekre a kérdésekre kell hagyatkozni, ha valamit meg akarunk tudni az olvasás hogyanjáról. Ha pedig ezekkel a kezdetleges mérőműszerekkel viszonylag megbízható in
formációkat szereztünk arról, hogy a művet hogyan fogadta, illetve hogyan fogadta be olvasója, akkor már részben megválaszoltunk a
„Milyen eredménnyel?” kérdésre is. Az olvasás eredménye persze maga az olvasó, méghozzá nem az ember olvasó szerepe, hanem egész személyisége. Ebben a „végeredményben” rejlik az olvasás eredménye is, de ezt a többitől elkülöníteni nagyon nehéz.
Az emberek nem válnak olvasmányaik hatására egy csapásra jó vá vagy okossá, hazafiassá vagy öntudatossá, magabiztossá vagy megértővé. A munkás-tízparancsolat első parancsát betartó munká
sok többsége aligha hitt vakon a könyv csodatevő erejében, mert a könyvek csak közreműködtek abban, amiben hittek. A tudatformá
lás realitását messze túllépve akkor kezdtek hinni az olvasmány
közvetítők a „tudat-bűvölésben” , amikor az olvasmányt erőszakol
tan párosították össze másfajta tevékenységgel. A könyvtárosok időnként maguk is elhitték azokat a csodákat, amelyekről — talán éppen a csodaváró könyvtárosoktól szuggeráltan — az olvasók, ha nem is túl gyakran, de azért jó néhány alkalommal be is számoltak.
Ezek közül némelyik a szaklapban is napvilágot látott: „Kerületi fiókunkban elmondta egy fiatal olvasó, hpgy mit jelentett számára Gorelik: Sztálin-díjas című könyvének elolvasása. Másképpen nézte a gépet, amelyen dolgozott, ráeszmélt arra, hogy a gépnek lelke van.
Olyan ösztönzést kapott munkájához, hogy ma már — egy évvel a könyv elolvasása után — komoly eredményeket tud felmutat ni.” El tudom képzelni, hogy a fiatal munkás valóban így érezhetett, bár a csoda többet nyomott volna a latba a könyv szenttéavatás! peré
ben, ha közvetlenül a regény elolvasása után következett volna be.
Az eltelt egy év alatt ugyanis még más hatások is elősegíthették a jobb teljesítményt. Nos, az egykori fiatal olvasó azóta elvégezte a technikumot esti tagozaton, művezető lett egy mérőműszereket gyártó nagyüzemben. Még emlékezik arra a könyvre; a történetre már nem, csupán arra, hogy igen nagy hatással volt rá, és hogy erről több alkalommal kellett nyilatkoznia. Most is szeret olvasni, bár, amióta televíziójuk van, jóval kevesebbet olvas. Azóta is elő
fordult, hogy egy könyv nagy hatással volt rá, de sokkal ritkábban, mint annak idején. Az Arany ecset, az Oroszlánkölykök és Szilvást regényei tartoztak ezek közé az utóbbi időben. Kérésemre elolvasta Kertész Á kos: Makra című regényét. „Valahol talán jó ez a könyv, de hogy egy igazságos lelkületű munkásembernek miért kell még szobrot is készíteni, és ha már szobrászkodik, abbahagyni egy kele
kótya nő miatt, ez az, amit nem értek. Lehet, hogy még valamikor meg fogok érteni egy ilyen könyvet, de nagy élményt sosem fog ki
váltani belőlem” — mondta a könyv elolvasása után, és életvitele lelassulásából valóban erre lehet következtetni.
Mindebből mégsem vonom le azt a következtetést, hogy le kel
lene mondani a mérhetetlennek, vagyis az irodalmi mű hatásának méréséről, de az anyagok ügyvédjének szerepe helyett az ördög ügyvédjének szerepét kell vállalni: kételkedni a csodában, és mi
nél jobban megismerni az olvasás hogyanját.
EGY MUNKÁS TÉMÁJÜ REGÉNY ÉS MUNKÁS OLVASÓI