Az anyag és az élet mibenléte; az éltető erő és a lélek

Az új filozófiákban a görögök már az absztrakt fogalmak segítségével a kozmosz keletkezésének és összetételének, benne az élőlényeknek, az élet mibenlétének a kérdésére is megpróbáltak válaszolni. A rendszeresen gondolkodó kisázsiai ión bölcselők lényegében olyan magyarázatokat konstruáltak a világról, amelyek a természetet már önmagában, démonok, szellemek és istenek közreműködése nélkül,az anyag valamiféle fejlődésének elképzelése éstörvényszerű működésalapján értelmezik. Továbbépítették a talán a perzsáktól átvett elgondolást anégy őselemről:

a tűzről, a vízről, a levegőről (“pneumá”-ról) és a földről. A világ anyagi összetételére vonatkozóan kezdetben a materialisztikus vonásokat domborították ki. Új és speciálisan ión természetbölcseleti gondolat a négy őselemnek nem az állandó egyensúlya vagy annak felbomlása, hanemaz állandóan változó mozgásának képzete. Az egyik őselemet a kezdeti elemnek (“arkhé”) gondolták, és a többieket valami ősi evolúciós elképzelés alapján ebből vezették le. Szerintük a négy elem megszületése után ezek együtt az egymásba alakulásaikon keresztül minden létezőben – így az élőlényekben is – zajló folyamatok alapjait képezik, mégpedig az állandóan ellentétes mozgásaikkal. Ezt a dialektikus, dinamikus szemléletet alkalmazták az emberi társadalmi változásokra is; szerintük a természet törvényei értelemszerűen vonatkoznak a társadalomra, mint természeti képződményre is. Az istenit az anyag csodálatos sokféleségében és a változatos mozgásokban, az elemek végtelen kombinációiban, ezek törvényszerűségeiben ismerték el.

A materialisztikus dinamikus fejlődés gondolata vonatkozik az élőlényekre is.

A milétoszi Thalész (i. e. VII.–VI. század) úgy gondolta, hogy a világegyetem tartalmaz egy teremtő erőt, a

“phüszisz”-t. Ő a nedvességet, avizet gondolta arkhénak (ősanyagnak); szerinte az élet lényeges eleme is a víz; az élet keletkezésében is a víz játszotta a fő szerepet. (Talán azért jutott erre a felismerésre, mert úgy észlelte, hogy az élőlények tápláléka nedves, és mindennek csírája nedves természetű.)

Utána Anaximandrosz és az abderai Démokritosz is a nedvesség, avízszerepét hangsúlyozták az élet keletkezésében, az első élőlények testének felépítésében.

Anaximandrosz (i. e. VII–VI. század) Thalész tanítványa a vízből magyarázta az élet keletkezését is, a halakhoz hasonló vízi élőlényekből pedig az ember létrejöttét. De úgy gondolta, hogy az élőlények a víz mellett még földből és valamiféle gázszerű “apeirón”-ból is állnak; ez aztán lehet meleg és hideg is. A víznek, a földnek és az apeirónnak

a keveredése a négy elemet hozta létre: a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. A víz és a nedvesség szerepét előtérbe állító elgondolások sem függetlenek azonban a már jóval korábban és számtalan helyen létrejöttősnemződési tanoktól sem. Anaximandrosz szerint a gömb alakú Földön azélet spontán jöhetett létrea mocsarakban, a tenger iszapjában; azélőlényekáltalában a naptól elpárologtatott nedvességből képződnek. Az első szervezetek a vízben éltek, és a kialakuló állatok a halak lehettek, amelyeket tüskés bőr borított. E halak leszármazottai elhagyták a vizet, kikerültek a szárazföldre, és itt további állatokat hoztak létreátváltozással. (Ez az első ésszerű evolúciós elmélet.)

Anaximenész (i. e. VI. század) milétoszi természetfilozófus talán Anaximandrosz tanítványa volt. Az arkhé (az ősanyag) szerinte a“pneuma”(kb. levegő). A pneuma az életnek is oka, és gondolati erővel rendelkezik. Alégzéssel a pneuma bejut a szervezetbe, így az agyba is. (Ezzel tulajdonképpen a világlélekről szóló orfikus hagyományt vitte bele a természetfilozófiába.) Szerinte az összehúzódó és sűrűsödő anyag hideg, míg viszont a ritka és a “laza”

anyag meleg. Az ember a száján át hideget is és meleget is lehel. A lehelet ugyanis kihűl, ha az ajkak összeszorítják és sűrítik; de melegedik, ha a száj nyitva maradása következtében ritkul. Ragaszkodott ahhoz az ősnemződési elképzeléshez, hogy az élőlények a mocsaras iszapban keletkeztek a nap melege hatására.

Empedoklész (i. e. V. század) természetbölcselő és orvos volt. Egyiptom misztikus tudományának birtokában már 4 ősanyagot különböztetett meg: a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt. A 4 ősanyag nem ellentétes egymással, hanem különböző. Az ősanyagok állandóan szétválnak és egyesülnek; ez az egyes dolgokősoka (“rhizómata pantón”, a mindenség gyökerei). A kozmoszban dagályszerű és apályszerűállandó ciklusos mozgásvan; ebből a szükségszerűségés avéletlenfolytonostökéletesedést hoz létre. (Tehát afejlődést a szükségszerű és a véletlen egymásra hatásából magyarázta; a létrejövő létezők pedig egyre tökéletesebbek lesznek.) Szerinte azélőkaföldből keletkeztek. (Ez az a gondolatkör, amelyet a Biblia is átvesz a “porból lettél és porrá leszel” kijelentés tanúsága szerint.) Az őselemek keveredése fölött uralkodik – természettörvény értelmében – aszeretet(“philotész”) vonzása és agyűlölet(“neikosz”) taszítása. Az elegendő elemkeveredés és a szeretet túlsúlya esetében célszerű élőlények jönnek létre. A 4 őselemen kívül megkülönböztet 4alapminőséget: a hideget és a meleget, a nedvest és a szárazt.

Az epheszoszi Hérakleitosz (i. e. VI.–V. század) atüzet tartotta ősanyagnak; az élet, a mozgás forrása is a tűz, részben a meleg, részben a folyton változó megfoghatatlan finomságú változása miatt. (Jól látható, hogy e korai materializmus is tulajdonképpen analógiás szimbólumokat használ fel a jelenségek értelmezésére; de már nem személyesíti meg a történéseket, és nem animisztikusan értelmezi többé a természet megnyilvánulásait.) Megállapította, hogy az ember testében életében és halálában is ugyanaz az anyag van, de ugyanaz található éber állapotban és alvás alatt is; nagyjából ugyanaz az anyag alkotja fiatalon, mint öregkorban. Tehát a testbenaz anyag lényegileg nem változiksem az élet, sem a halál során, sem az egyes életkorokban. A halott és az élő közötti fő különbség az, hogy a halottban már nincs meg az életet adó tűz. A tűz maga aváltozás, és ez minden lét lényege.

Azegységmindigsokféleségből ered úgy, hogy a sokféleségellentétekké rendeződik; az ellentétek pedig állandó küzdelemben vannak egymással, és így hozzák létre eredőül az egységet. Azt állítja, hogy az ember azérzékeiés agondolkodásútján felfoghatja a világban megnyilvánuló rendszerességeket, az anyag állapotváltozásainak menetét.

(Tanításai közvetlen hatásokat gyakoroltak a görög orvostudományra.)

A materialisztikus elgondolások mellett létrejött (ill. a keleti filozófiák és vallások hatását folytatta) az orfikus mitikusokelképzelése a világról. Ezek a részben még misztikus “bölcselők” már i. e. 1000 körül kezdtek foglalkozni az emberiérzelmekés az emberlelki életének természetével (tehát nem elsősorban magával a körülöttünk levő világgal). Elgondolásaik az emberi lelki jelenségek kivetítéseiként értelmezhetők (vagyis animisztikusak). Szerintük a világ szüntelen mozgásban van, minden része működik. A szellemi és az anyagi világ között éles különbség nincsen; mindent átitat ugyanis aviláglélek, ami mindent mozgat. (Ez a világszemlélet az animizmusból eredő hülozoizmus.) Az ember a születése után a világ parányi részecskéjét fogadja a testébe a levegőből. A levegő ugyanis magának a világot átható aktív léleknek a megtestesítője. A világléleklégzéssel jut be az emberi testbe és lép kapcsolatba a test lelkével. A test ugyanis csak burka, hüvelye annak, ami benne lakik. A test halála után a lélek ismét egyesül a világlélekkel. Így részesülhet az ember a lélek és a szellemi erők különböző hatásaiban, tulajdonságaiban. (Ez a koncepció a világ szellemi egységét és állandóságát, a lélek folytonosságát hirdette. A kialakulására nyilván hatást gyakorolt az egyiptomiaklélekvándorlási képzete.)

Az orfikus hagyományok folytatója és továbbfejlesztője volt Püthagorasz (i. e. VI.–V. század), a püthagoreus természetfilozófiai iskola alapítója, orvos. Polükratész elől menekülve bejárta Egyiptomot és Babilont, majd a dél-itáliai Krotónban telepedett le. Az orfikus elképzelések hatására atest és a lélek közti ellentéteket építette tovább, részletesen kifejtve azelmeés a testelkülönítésének elképzelését. Dualista koncepciója szerint a lét lényege a számok és elveik által van meghatározva (számmisztika); magukat a számokat is létezőknek vélte, és szinte

azonosította azokkal a jelenségekkel, amelyeket jelölni akart velük. A természetben megfigyelt jelenségeket általánosította, és a róluk alkotott elvont képet valóságos létezőnek gondolta. A létezők harmonikus kölcsönös viszonyait tíz ellentétpárral jellemezte (pl. egyenes – nem egyenes; korlátozott – nem korlátozott; hím – nőstény;

jobb – bal; hideg – meleg stb.). Az ellentétek harcban állnak, de harmóniában képesek feloldódni.

Parmenidész (i. e. VI.–V. század) eleai filozófus már amegismerésproblémáit is feszegette. Azt hirdette, hogy az anyagi világra az állandóság, az anyag változatlansága a jellemző; ezzel szemben az érzékszerveink éppen a változásokról adnak híreket a számunkra. Ennek következtében agondolkodása valósággal ellentétes eredményekre vezethet. Az érzékszervek tehát csak felületes jelenségeket tükröznek vissza; így arra nem alkalmasak, hogy a változatlan, örök törvényszerűségekbe belelássunk a segítségükkel, ezért elvetendők. Az ember csak a gondolkodása és azértelmesegítségével juthat el az igazság felismeréséhez.

A materialisztikus természetbölcselet és az “őselemek” tanának képviselője volt Anaxagorasz (i. e. V. század) is.

I. e. 432-ben a racionalizmusa miatt elűzték Athénból. Szerinte az anyagőselemei(“a dolgok magvai”) minőségileg végtelenek. Ezek egyesüléséből keletkezik valamennyi létező. A részek egyesülését és szétválását előidéző erő a

“nousz”(az értelem, az ész). A nousz a legkönnyebb és legtisztább anyag; a többi anyagokkal nem keveredik. A nousz tulajdonképpen azonos a világban megnyilvánuló törvényszerűségekkel. Azélőlényekben azészegyedi, egyre bonyolódó formákat ölthet: anövényekben csupán azérzékelés, azállatokban emellett amozgás, azemberben pedig még azértelemis belőle származik. Minden állatnak van valamiféle intelligenciája, de a legmagasabb fokú az emberé. Az emberiléleka test szervezője és működési elve, maga is a nousz megnyilvánulása. Az emberi értelem ezért megismerheti a természeti törvényeket, és ebben az ész mellett az érzékelésnek is fontos szerepe van.

Az eddig tárgyalt bölcseleti elgondolások mellett Szókratésszal jelentkezett egy újabb probléma. Ő nem magával a világgal foglalkozott, hanem a magatartás okaival. Szókratész (i. e. 469–399) athéni filozófus bölcseletében került előtérbe azemberi élet céljának,erkölcsi alapjának és amagatartásnak a vizsgálata. Szerinte a cselekvés okának kutatásában a szemlélődés és azönmegfigyelésa legjobb módszer. A vágyak okát az emberi ész fedezi fel, ez irányítja a célok helyes megválasztását is. Ő – Anaxagorasszal éppen ellentétesen – az emberi észből vezette le az észlelet törvényszerűségeket (és nem fordítva).

A kortárs Démokritosz (i. e. 460 körül–370) abderai természetbölcselő érdeklődését ismét a való világ felé fordította.

Leukipposz tanítványaként az atomista iskola fő képviselője. Szerinte is a kozmoszatomoknagy mennyiségéből áll, és ezek azüres térben mozognak. A világ és minden dolog keletkezését szigorúan mechanikai módon magyarázta, minden dualisztikus elv kizárásával. A szükségszerűség miatt az atomok kavarodó mozgásba kezdenek; ez az összekapcsolódásukhoz vezetett, és így jöttek létre az összetett testek. A testek tehát csak mennyiségileg különböznek egymástól. Ezért az ember is a nagy világegyetem kicsiben való visszatükröződése (amikrokozmoszamakrokozmosz kicsinyített reprezentációja).

Philolaosz (i. e. 450 körül) fogalmazta meg a“három lélek”tanát. Ennek az orfikus hagyományokon és Anaxagorasz nézetein alapuló tanításnak a lényege az, hogy az állatokban az“életfenntartó lélek” “székhelye” a köldök; a

“mozgató állati lélek”székhelye aszív; míg az“értelmes ésszerű lélek”“tartózkodási helye” pedig azagy. Ez utóbbival szerinte csak azemberrendelkezik.

Ez eddigi – főleg a lélekre, az észre és az értelemre vonatkozó – filozófiai elgondolások felhasználásával Platón (i. e. 427–347) athéni filozófus alkotott egy nagyszabású bölcseleti rendszert. Felismerte ő is azéletben az állandó változást, és a lényegét valamiféle ellentmondásban vélte megragadni. A szofistákkal együtt a világot egyes fogalmak szerint csoportosítvamutatja be. Egy dolog elnevezése szerinte az “ideájá”-val van kapcsolatban; márpedig az“idea”a dolgok lényege. Ezért próbálkozott a dolgoknak az őket jelölő fogalmak szerinti osztályozásával. Ilyen fogalmi csoportok: ég, istenek, föld, emberek, emberi teljesítmények (“tekhné”), állatok, növények. Filozófiai irányvonala – Szókratész nyomán is – elmélyíti az önmegfigyelés, a szellemi befelé fordulás programját.

Hangsúlyozta az ész mindenható szerepét. (Az idealista jellegű filozófia ezzel eltávolodik a valódi külvilág kutatásától.) Mivel az emberi ész a nem érzékelhető lényegi (“ideális”) tulajdonságokat vizsgálja, ezért azérzékelés nem is játszhat lényeges szerepet az ész munkájában. Maga az ész az ember belsejéből aktívan irányítja az élettevékenységeket. Alélekkét részből áll: az isteni eredetű, magasabb rendű és halhatatlan részből, valamint egy halandó részből. A halhatatlan lélek tartalmazza agondolkodásképességelemeit és felelős azészért; ez a testtől független, nem-anyagi, racionális irányító. A tűz, a víz, a levegő és a föld megfelelő arányú elegyítésével isten megalkotta a velőt, amelybe betelepítette az isteni halhatatlanlélek fajtát. A lélek isteni magvát befogadni képes velő teljesen gömbszerű; ez azagyvelő(mivel a gömb a legtökéletesebb idom a térben). A lélek halandó részét befogadó velők köré építette isten a testet. Az érzékelhető jelenségek léte és pláne a hasznossága viszont csakis az ideákból vezethetők le. (Ezzel a filozófiában elkülönítette az elvont fogalmakat és az érzékletek keltette

benyomásokat, e különbözőséget először hangsúlyozta. Avalóság megismerését azonban ezzel elevededuktív útra terelte át.) Az ideák világa a lélek számára abelső szemlélődés, azönmegfigyelés(az introspekció) során jelenik meg. Platón úgy vélte, hogy az élővilág minden tagja és az ember is arra törekszik, hogy az ideák képét megszerezhesse. Ezért az ok-okozati összefüggések mellőzésével bevezette a célratörés, a célvezéreltség (a teleológia) elképzelését. Az ember célja szerinte nem más, mint az önmagában felfedezett tökéletes ideák és az erkölcsi fogalmak megvalósítása. (A teleológia innen fogva a természet vizsgálatában is és a világ folyamatainak értelmezésében is fontos szerepet kapott.)

Kezdetben Platón nyomdokain haladt, de aztán saját filozófiai elképzeléseket alakított ki (az élőkről is) Arisztotelész (i. e. 384–322). Ő volt az utolsó kiemelkedő antik görög filozófus; az első enciklopédista, aki a tudás minden ága iránt érdeklődött; szellemi képviselője atudományfelé vezető útnak. A platóni filozófia alaptézisét elvetette:a dolgok lényegeszerinte nem rajtuk kívüli ideákban, hanemmagukban a dolgokban van. Kialakította anégy ok tanát, ami szerint a természetben négy ok létezik: a) az anyagi ok – vagyis hogy az anyag a dolgok végső szubsztrátuma; b) a formális ok – eszerint a dolgok lényege a forma(“eidosz”), az anyagot átalakító ok; c) a létrehozó ok – ez a mozgás, ami a változást előidézi; d) acél-ok(“telosz”) – ami a dolgok létezésének végső oka.

Ezek közül dominál a formális ok és a cél-ok. A forma azanyagot (“hülé”) alakító tényező; a természet jelenségei nem mások, mint a passzív anyag formát öltése. Szerinte azonban a forma nem lett, hanem mindig is volt (ezzel azonban a formát elválasztotta az anyagtól). Mivel a forma az anyag és a lények “cél”-ját, “értelmé”-t is megtestesíti, ezért az életfolyamatokat is a cél-okokkal magyarázta. Az “értelmes végső cél”-t (telosz) felállító elvet

“entelekheiá”-nak nevezte, ami minden természeti jelenségnek egy benne létező és előre adott végcélt kölcsönöz.

(Ezzel vitte be a jelenségek értelmezésébe ateleológiát.) A forma az anyag aktuális állapotát meg tudja változtatni, az entelekheiával új állapotot képes létrehozni. Létezik tehátfejlődés, amelyben az alacsonyabb fejlődési fokozat a potencialitás, a magasabb a megvalósulás. Erre alapozta elképzeléseit az élettelen és az élő természet közti kölcsönös viszonyról, másrészt az élő természet egyes formái közti kapcsolatról. Ez az elképzelés a “lények létrájá”-nak elgondolásához vezette, amelyben a legalacsonyabb létrafokot az élettelen természet jelenti, amelynél az anyag még uralkodik a forma fölött; a magasabb fokokat az élő anyag jelképezi, ahol az anyagot már a forma különböző fokozatai uralják. Az élőlényeket irányító forma szerinte a “lélek” (“pszükhé”), ami az entelekheiájukat jeleníti meg; ez alakban, életműködésekben és testi változásokban nyilvánul meg. (Tehát a testet azonosította az anyaggal, a lelket a formával.)

Démokritosz materialista nézeteit fejlesztette tovább Epikurosz (i. e. 341–270). Szerinte a világon minden természetes módon megy végbe; mindennek, ami keletkezett, természetes oka van. Semmi nem lesz nemlétezőből, és semmi sem válik semmivé; tehát azatomok és az űröröktől fogva léteznek. A nehézkedés az atomok mozgását lefelé irányítja, mégis eltérhetnek a függőleges esésvonaltól; ezért taszítások, csavarvonalak jöhetnek létre, és összeütközések következhetnek be. A folyamat összefonódásokhoz és tartós kapcsolatokhoz is vezethet, de előidézhet széthullást is. Így az összes dolgok és élőlények meghatározott idő múltán ismét alkotó atomjaikra fognak széthullani. (Ez a tan a biológiában is új magyarázatok létrejöttét engedi majd meg.)

A kitioni Zénón (i. e. 336–264) Athénban hirdette asztoikus bölcseletet. A fizikája szerint a legfőbb elv az anyag és az erő (isten); ezeket dialektikus egységben kell felfogni: az isten az anyagra mint alkotó, formáló erő hat, átitat mindent a mindenütt jelenlevő“pneumá”-val (lélegzetével). E meleg levegő sűrűsödéséből és ritkulásából vezette le az egész világot (akárcsak régebben Anaximenész). Az orfikusokhoz hasonlóan úgy vélte, hogy a világot átitató pneuma alégzéssel kerül a megszületett új élőlénybe, és a légvételekkel indítja meg azéletműködéseket. Háromféle pneumát kell megkülönböztetni: a legdurvább tartja össze a testeket, a finomabb felelős a növekedésért és a nemzésért, a legfinomabb hozza létre azérzékelést és agondolkodást. Az ő nyomában asztoikus filozófusok(az athéni Sztoa poikilé oszlopcsarnokában volt az iskolájuk; innen a nevük) a szellemet és az anyagot egyaránt a

“pneumá”-ra vezették vissza, sőt, gyakran azonosnak is tekintették azokat egymással. A pneumának – anyagi oldaláról tekintve lényegében levegőnek – különleges figyelmet szenteltek. Feltételezték róla, hogy célszerűen hatva minden növekedés, fejlődés, illetve pusztulás okozója. Ők kezdték értelmezni apneumátszellemi dologként is. A sztoikus filozófia utolsó nagy megújítója Poszeidóniosz (i. e. 135–50) enciklopedista görög tudós. Ő az egész kozmoszteleven szervezetként (organizmusként) fogta fel, amelyben a harmónia uralkodik.

A materialisztikus tanok utolsó nagy megszólaltatója Lucretius Carus (i. e. 99–55) filozófus, költő, Epikurosz legnevesebb követője volt. “De rerum natura” (“A természetről”) c. tankölteményében költői formában fogalmazta meg az epikureus filozófiát.

Az i. e. II. századtól a filozófia egyre inkább elfordult a természet tanulmányozásától; természetbölcselet helyett lassan átalakult erkölcsfilozófiává. Ez megfigyelhető a filozófiai művekben és a természetről vagy az élőlényekről

szóló munkákban is. A kereszténység megjelenésével és terjedésével a tendencia csak felgyorsult. Az élőlényekről írt fejtegetések is egyre inkább az erkölcstan alátámasztására, majd a vallások tanainak igazolására és illusztrálására kezdtek szolgálni. Végül az i. sz. III–V. században az egyházatyák kezében a filozófiai és a biológiai jellegű munkák is lényegében már a vallási nézetek “tudományos” bizonyításának voltak alárendelve. Pl. Nemesziosz emesszai görög egyházatya (püspök) 400 körül a laikusok részére írt egy népszerű könyvet “Az ember természetéről”.

Ebben nézeteit fejtette ki az ember élettanáról is; megpróbálta összeegyeztetni a görög filozófiát a kereszténység elveivel.