Az alapítólevél filológiai megítélése

1. Az o k l e v é l gyűjtőterminus alatt sokféle iratot tartunk számon. Vannak köztük alapítólevelek (litterae fundationales), adománylevelek (donationales), egyházi birtok- és vagyonösszeírások (conscriptionales), határjáró levelek (me-tales), tanúvallomások (testimoniales), végrendeletek (testamentales), vagyonlajstromok (inventaria) stb. A munkám tárgyául választott oklevél az a l a p í -t ó l e v e l e k -típusába -tar-tozik. Ez az oklevél ugyanis a garamszen-tbenedeki apátság I. Géza király általi megalapításáról, illetve az apátság részére szóló gaz-dag királyi adományokról tudósít.

A garamszentbenedeki apátságot megalapító oklevél datálásaként három év-számot szokás feltüntetni (1075/1124/1217): az első (1075) az eredeti oklevél megírásának az idejét, a másik kettő (1124, 1217) pedig az 1075-ös irat átírásá-nak éveit jelzi. A szakirodalom legújabb eredményei szerint a garamszentbene-deki apátság 1075. évi eredeti, hiteles alapítólevele a 16. század első éveiben még megvolt. 1506-ban a szentbenedeki apát nevében Brictius de Thewre deák ugyanis bevallást tett Emericus de Peren nádor előtt, hogy I. Géza alapítólevele Andree Sary kezébe jutott, aki megtagadta annak visszaadását (KNAUZ 1886:

339–342, DHA. 1: 204–205). Napjainkra ez az eredeti oklevél nem, csak annak 1217. évi átirata maradt fenn. Tudjuk azonban, hogy az eredeti oklevelet 1237 körül interpolálták, azaz a szövegét olyan (hamis) részekkel bővítették ki, ame-lyek 1075-ben még nem szerepeltek a latin szövegben, majd az oklevél 1270 után újabb módosításnak esett áldozatul. A két átiratot: II. István 1124-es, illetve II. András 1217-es oklevelét — ami az 1124-es oklevelet írja át — az 1270 kör-nyékén történt hamisítás után jegyezték csupán le. I. Gézának a garamszentbene-deki apátság részére szóló adományát pusztán a II. András korára hamisított ok-mányból ismerjük, így ez az irat képezheti alapját nyelvtörténeti, névtörténeti vizsgálatainknak.

Az tehát egészen bizonyos, hogy a ma meglévő, 1217-re datált oklevelet csu-pán a 13. század hetvenes éveiben jegyezték le, de emellett GYÖRFFY GYÖRGY

szerint azzal is számolnunk kell, hogy az oklevél 13. század végi kiegészítését a század első felében bekövetkezett hamisítás előzte meg. Ezt az elképzelését arra alapozza, hogy 1225-ben Sági birtoklása miatt, 1237-ben pedig a goznicai, ge-ledneki, keresztúri vámok miatt pereskedett az apátság, az 1270-es évekbeli in-terpolálást pedig a Garam menti erdők kapcsán kibontakozó birtokperekhez köti

a szerző (DHA. 1: 212). Az említett birtokperek kapcsán érintett területeken túl az interpoláció az alapítólevél ma ismert változatában további adományok írásba foglalását is befolyásolta. Ennek megfelelően úgy gondolom, hogy az esetlege-sen két fázisban történő interpoláció ellenére nyelvtörténeti szempontból két kro-nológiai réteget célszerű figyelembe vennünk: az eredeti és hiteles alapítólevél évszázada, azaz a 11. század mellett az interpoláció időszakát, vagyis a 13. szá-zadot. A nyelvészeti vizsgálat szemszögéből annak van ugyanis kiemelt jelentő-sége, hogy az oklevél két századból származó részeit jól elhatárolhassuk egymástól.

Ezen ismeretanyag mellett a 13. századi interpolációk közötti afféle különbség-tétel, hogy az a század első vagy második felében keletkezett utólagos betoldás-e, nemhogy nem segítené az interpolált oklevelek jellemző jegyeinek a feltárást, de nagyban megnehezítené, sőt talán teljes mértékben lehetetlenné is tenné azt. A különbségtétel mellőzése mellett szól az a körülmény is, hogy még ha el is fo-gadjuk, hogy elsőként a század első felében egészítették ki az oklevél szövegét, abban továbbra sem lehetünk biztosak, hogy az 1217. évi oklevél lejegyzésekor ezt az oklevelet írták-e át és bővítették-e ki, vagy az eredeti 1075. évi oklevél szövegéhez nyúltak vissza. A szövegközlésében maga GYÖRFFY GYÖRGY sem tesz e tekintetben különbséget az egyes interpolációk között (DHA. 1: 205, 212, 418).¹

2. Az oklevél hitelességének filológiai megítélése a 19. századtól kezdődően korántsem volt egységes a magyar szakirodalomban. A szakemberek eltérően vélekedtek például arról, hogy I. Géza 1075. évi oklevele és II. István 1124-es átirata egyáltalán létezett-e. Ugyanakkor az e kérdésre pozitív választ adók tábo-ra sem állt minden tekintetben azonos állásponton, hiszen voltak, akik hiteles-nek, mások pedig hamisnak fogadták el az alapítólevelet, illetve annak átiratait.

A következőkben az oklevél filológiai megítélésének kutatástörténetét tekintem át. A véleményeket nem a megszületésük időrendje, hanem a bennük megfogal-mazott vélekedések alapján csoportosítottam.

2.1. KNAUZ NÁNDOR, aki a 19. században megírta a garamszentbenedeki apátság történetét, az 1075ös, az 1124es és az 1217es oklevelet is h i t e -l e s n e k ismerte e-l, az ok-leve-lek hite-lessége kapcsán addig a kije-lentésig e-l- el-menve, hogy az átiratok „egyenlők voltak az eredetivel” (1890: 21). KNAUZ

NÁNDOR az oklevelek hitelességét legerőteljesebben az alapítólevél, illetve az átiratok nagyszámú bemutatásának, illetve átírásának adatait közzétéve kívánta igazolni, véleménye szerint ugyanis, ha egy oklevelet ilyen sokszor mutattak be, az nem lehet hamis, hiszen minden eljárás az oklevél hitelességének a megvizs-gálásával is együtt járt (1886: 321–344, 1890: 3–22).

1 KEGLEVICH KRISTÓF a 13. és 14. századi birtokperek alapján a garamszentbenedeki apátság törté-netéről írt monográfiájában annak a lehetőségét is felveti, hogy az interpoláció esetleg nem kettő, hanem három vagy még több lépésben ment végbe a 13. század elejétől az 1320-as évekig (2012:

26).

2.2. Már KNAUZ NÁNDOR korában is többen megkérdőjelezték azonban az oklevél, valamint az átiratok hitelességét. HŐKE LAJOS elfogadta ugyan, hogy a garamszentbenedeki apátság alapítása I. Géza nevéhez kötődik, de az alapítóle-vélről úgy vélekedik, hogy az „később (tán négyszáz évvel utóbb) van koholva”.

Ezt a véleményét alapvetően arra alapozza, hogy III. Ince 1209. évi pápai bullája nem tesz említést az alapítólevélben szereplő Tisza-Szolnok, Alpár és Bihar-vi-dék javadalmairól. A szerző ennek megfelelően mind az 1075. évi, mind az 1217. évi iratot h a m i s n a k minősítette. E vélekedés tudományos megalapo-zottságára azonban árnyékot vet HŐKE LAJOS személyes sértettsége, amelynek hangot is ad cikkében. HŐKE sérelme onnan származik, hogy KNAUZ NÁNDOR a HŐKE „vidékebeli” pécsváradi apátság alapítóleveléről kimutatta, hogy az nem hiteles. HŐKE pedig ezt a magyarázatot a személyét érintő sérelemként értékelve a garamszentbenedeki oklevelekről mondott szavaival próbálta KNAUZnak vi-szonozni a „jóindulatot” (1875: 511, vö. 1866: 833).

HŐKE LAJOS írására adott válaszában a garamszentbenedeki alapítólevél va-lódiságát védelmezve KNAUZ NÁNDOR azt fogalmazza meg, hogy a „bulla sem át nem irja, sem meg nem erősiti, de még csak meg sem emliti az 1075-diki ala-pitólevelet. E bulla nem egyéb, mint az akkor és később is szokásban volt pápai védlevelek egyike, melyekben a pápák a kérelmező szerzeteseket zárdájuk és birtokaikkal együtt […] fölvették” (1875: 534). Az 1209. évi pápai bulla tehát nem kívánta az apátság összes javadalmát elősorolni, emellett pedig az alapítóle-vélben nem szereplő, az 1075 és 1209 között eltelt 134 év alatt szerzett birtokok is szerepelnek az 1209-es bullában. KNAUZ NÁNDOR HŐKE további kritikai ész-revételeit is megnyugtatóan cáfolta. II. András 1217. évi oklevelének hitelét Ká-roly Róbert 1328-as átíró oklevelével védte meg. HŐKÉt az alapítólevélben leírt, illetve a fennálló szolnoki térviszonyok különbözősége is arra motiválta, hogy kételkedjen az oklevél hitelességében. KNAUZ válaszában azonban kifejti, hogy az oklevél megírása és a saját koruk között eltelt 800 év figyelembevételével ezt az érvet nem tekinthetjük mérvadónak. Végül pedig HŐKÉnek arra a kifogására, hogy a pápai bulla nem nevezi meg az apátság alapítóját, KNAUZ kimutatja, hogy ezek a pápai védlevelek nem ritkán az esztergomi érsekség alapítóját sem nevezték nevén (1875: 534–535).

SALAMON FERENC ugyancsak gyökeresen szembehelyezkedik KNAUZ véle-ményével, amikor azt mondja, hogy mindhárom oklevél (az 1075-ös eredeti, il-letve az 1124-es és az 1217-es átirat) h a m i s , sőt I. Géza és II. István okle-velei soha nem is léteztek. Ugyancsak SALAMON vetette fel elsőként azt is, hogy II. András oklevelének 1217. évre való datálása nem tükrözi az oklevél kiállítá-sának valós időpontját. Megállapításait például az inspirálta, hogy az alapító és adománytevő Géza hol Geisa-ként, hol Magnus-ként, hol pedig Bele regis filius-ként szerepel a latin szövegben, vagyis „mintha zavarban volna arra nézve, tulaj-donképpen hogy is híjják csak őt” (1885: 14). Az „Ego Magnus, qui et Geisa, in

primis Hungarorum dux, postea vero gracia Dei rex consecratus, Bele regis fili-us”² szövegrészletet a következőképpen értelmezi: „ő az, kit akkor, midőn a ma-gyarok herczege volt, nagy-nak vagyis Geisá-nak neveztek, — azután megkoro-názták, — s hogy ő Béla király fia” (i. m. 14). Az 1217. évi oklevél hitelét illetően pedig részben azért bizonytalanodik el a szerző, mert ebben az évben a király a Szentföldön tartózkodott (i. m. 13–17).

SALAMON FERENC érvelésének tarthatatlanságával is hosszasan foglalkozott KNAUZ NÁNDOR, ennek részletes ismertetésétől azonban e helyütt eltekintek, csupán a SALAMONtól idézett két felvetésre adott válaszát említem meg. Az idé-zett szövegrészlet KNAUZ NÁNDOR szerint nem adhat félreértésre okot, csupán arra látunk példát, hogy a király mindkét nevének (Geisa és Magnus) megneve-zésével szerepel az oklevélben, és nincs összefüggésben azzal, hogy korábban a magyarok hercege volt, később pedig felszentelt király lett. A király távollétéről pedig úgy vélekedik KNAUZ, hogy csak 1217 augusztusában utazott el, de a kül-földön való tartózkodásának ideje alatt kiadott oklevelek sem keverhetők csupán ezen ok miatt gyanúba (1886).

10 évvel később FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ szintén úgy látja, hogy II. András ok-levele a 13. században íródott ugyan, de annak nem első, hanem sokkal inkább a második felében. Az oklevél külső ismertetőjegyeit megvizsgálva észreveszi pél-dául, hogy az irat írásképe a 13. század második felének jellegzetességeit viseli magán, illetve felfigyel arra is, hogy az 1217. évi oklevél hártyáját a király 1230 előtti oklevelei esetében nem tapasztalt kidolgozottság jellemzi. FEJÉRPATAKY a másik átiratot, tudniillik István királyét is későbbi időpontra datálja. Nem adja meg a pontos évet, de abból kiindulva, hogy az irat szerkezete és stílusa a 13.

századi oklevélírói gyakorlat jellemzőivel mutat rokonságot, azt vallja, hogy az oklevél 150 évvel 1124 után keletkezhetett. Ilyen 13. századi jellegzetesség az átírás módja, az tudniillik, hogy az átírt oklevél szövegét az átíró oklevél keretbe foglalja. Ez az úgynevezett insertio-típusú átírás ugyanis Magyarországon csak 1210 tájékán jelentkezett (vö. SOLYMOSI 2001: 155). Feltűnő továbbá, hogy az oklevél szövege végig többes számú formákat használ, pedig efféle alakok a 12.

század végéig az egyes számúakkal felváltva fordultak elő az oklevelekben, va-lamint az irat megszerkesztésének kiforrottsága is azt a gyanút erősíti, hogy az oklevél datálása nem a keletkezés valós dátumát jelzi. Az átiratok alapjául szol-gáló 1075. évi alapítólevél hitelességének kérdésében FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ

ugyanakkor KNAUZ NÁNDOR határozott véleményére támaszkodik, és a hamis-ság gyanúját teljes egészében elhárítva az oklevelet h i t e l e s n e k minősíti (1885: 13, 1895: 29–45).

2 Az alapítólevél latin nyelvű szövegét GYÖRFFY GYÖRGY szövegközléséből (DHA. 1: 213–218), magyar nyelvű változatát pedig saját fordításom alapján idézem, ha forrás megjelölése nélkül te-szem közzé a szövegrészleteket. Ezeket a munkákat teljes egészében közlöm a III. 2. alfejezeté-ben.

A szlovák FRANTIŠEK VÍŤAZOSLAV SASINEKnek a garamszentbenedeki okle-vélről megfogalmazott gondolatait ERNYEY JÓZSEF 1906-os magyar összefoglalása alapján ismerjük. A szlovák szerző is egyértelműen az alapítólevél h a m i s -s á g a mellett foglal állá-st: „az a -sok következetlen-ség, ellenmondá-s a fogal-mazásban, nem terhelheti a királyi kanczelláriát”. A magyar nyelvű helynevek lejegyzésében is tévedéseket vél felfedezni, kérdésként fogalmazza meg például, hogy az oklevélben a szórványok mellé kitett latin hungarice adverbium azonos volt-e a magyar magyarul kifejezéssel (1906: 75). Az utóbbi két vélemény helytállóságával nem foglalkozott KANUZ NÁNDOR.

2.3. Az alapítólevél utólagos kiegészítésére, azaz i n t e r p o l á l á s á r a elsőként MARCZALI HENRIK gyanakodott az oklevél részletező határleírásai, va-lamint a birtokokon élők kötelezettségeinek pontos ismertetése miatt (1896:

116–117). PAULER GYULA szintén felvetette, hogy a 11. századi oklevél szöve-gét a „világosság kedvéért?” néhány helyen módosították. A 11. századnál ké-sőbb keletkezett formának tartja például a „tributum in loco, qui dicitur hungarice Aranas, latine autem Aureus” szerkezet hungarice szavát, illetőleg a Cernigra-denses-féle latinizáló alakokat (1899: 376). Néhány évvel később HÓMAN BÁ

-LINT a királyi cím és az átokformula alapján vallotta — bizonytalanul ugyan — az oklevél interpoláltságát: „a csupán késői átiratban ismert garamszentbenedeki 1075. évi oklevél […] legrosszabb esetben az eredeti oklevél mintául vételével készült interpolált oklevél” (1917: 62). Az oklevélben szereplő Hungarorum és dux Hungarorum alakokat meglátása szerint ugyanis a 13–14. századi átíró írhat-ta az eredeti Ungarorum, dux Ungarorum alakok helyére (i. h.). PAIS DEZSŐ a Tolmács falu határleírásában található Orduksara [Ördög? sara] szórvány ö hangja kapcsán jutott arra a feltételezésre, hogy az oklevél nem a 11. századi magyar hangrendszer és helyesírás jellegzetességeit mutatja. Úgy véli ugyanis, hogy ha létezett is már hangrendszerünkben ö hang az oklevél másodszori átírása idején, azaz az irat datálása szerint 1217-ben, azt még nem jelölhették o betűvel (1955a: 530). A 20. század végén ROKAY PÉTER a 14. századi krónikakompo-zíció interpolációival összevetve tett említést a garamszentbenedeki oklevélről.

Úgy gondolta, hogy az alapítólevél méltóságsorában és a krónika interpolációi-ban feltűnő Franco püspök neve egyaránt a Chronicon Sancti Huberti Andagi-nensisből származik (1999: 11). Majd néhány évvel később válaszként SZŐCS

TIBOR fejtette ki, hogy okleveleinknek jellemzően nem a formulás részeit (köz-tük a méltóságsort) érintik a módosítások, hamisítások, hiszen az interpolált ok-levelek hitelességének a látszatát éppen az oklevél ezen részei tarthatták fenn (2007: 84).

Az oklevél kritikai kiadásainak (RICHARD MARSINA 1971 [CDES. 1: 53–58], GYÖRFFY 1992 [DHA. 1: 204–218], e munkák részletes ismertetését lásd Az ala-pítólevél kritikai kiadásai és ezek filológiai eredményei című alfejezetben) meg-jelenése előtt csupán SZENTPÉTERY IMRE, valamint HORVÁTH JÁNOS tett néhány

utalást arra vonatkozólag, hogy az oklevél mely részei tarthatók hitelesnek és melyek hamisnak. SZENTPÉTERY IMRE nem foglalt határozottan állást ezen okle-vél egyértelműen hamis, illetve valódi volta mellett: „az okleokle-vél, bár II. István és II. András átíró oklevelei aligha hitelesek, legalább formulás részeiben hiteles-nek fogadható el, de kétségtelenül módosításokon ment keresztül” (1923: 8).

HORVÁTH JÁNOS az oklevél rímelését tanulmányozva SZENTPÉTERY IMRE gon-dolatmenetéhez szorosan illeszkedve ugyancsak a formulás részeket tartotta az oklevél hiteles részeinek (1954: 82).

2. A garamszentbenedeki apátság és alapítólevelének keletkezési