A korai oklevelek nyelvészeti feldolgozottsága

1. Az előzőekben láttuk, hogy a magyar oklevélírói gyakorlat kiformálódásának időszakából a későbbi évszázadokhoz viszonyítva meglehetősen kevés oklevéllel rendelkezünk. Nyelvtörténészeink ugyanakkor e kevés számú oklevél közül is

4 Solymosi László opponensi véleménye alapján.

5 A magánoklevelek száma ugyancsak megközelíti a 4000 darabot (SOLYMOSI 2006: 206–207).

6 A kiállított nem királyi oklevelek számát jelenleg nem tudjuk ilyen pontosan meghatározni, az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a 13. században megközelítőleg azonos számú királyi és nem királyi oklevél született (SOLYMOSI 2006: 207).

érthető okokból elsősorban azokat vizsgálták, amelyek hitelessége kapcsán sem-miféle kétség nem merült fel. A 20. század folyamán BÁRCZI GÉZA által megfo-galmazott, az okleveleink monografikus feldolgozására irányuló igény (1944:

313) teljesüléseként KNIEZSA ISTVÁN a zobori apátság 1111. és 1113. évi okle-velének (1947–1949), maga BÁRCZI a tihanyi apátság alapítólevelének (1951), SZABÓ DÉNES pedig a dömösi prépostság adománylevelének monografikus fel-dolgozását végezte el (1937, 1954), illetve azt megelőzően MIKOS JÓZSEF a szé-kesfehérvári keresztesek 1193. évi oklevelét (1935), PAIS DEZSŐ pedig a veszp-rémvölgyi apácakolostor alapítólevelét (1939) részesítette önálló elemzésben.

1970-ben PAIS DEZSŐ ismételten felhívta a nyelvtörténészek figyelmét arra, hogy okleveles forrásaink „mostoha kezelésben részesülnek” (1970: 39). Ez a mellőzöttség valójában egészen a legutóbbi évtizedig megmaradt. Jelentős válto-zás csak 2005 környékén következett be, amikor is az első eredeti formájában fennmaradt hiteles nyelvemlékünk, a Tihanyi alapítólevél felé — megírásának 950. évfordulójától bizonyára nem függetlenül — kitüntetett figyelem fordult.

Az újbóli elemzések pedig azt is igazolták, hogy az egyes oklevelek kapcsán napvilágot látott feldolgozásokhoz a tudomány fejlődésével párhuzamosan szá-mos új ismeretanyag kapcsolható. Így nemcsak olyan oklevelekkel érdemes fog-lalkoznia a tudományos kutatásnak, amelyek korábban még nem kerültek a vizs-gálatok előterébe, hanem azokkal is, amelyek — valamely szempontból kiemelt szerepük miatt — sokak figyelmét felkeltették már. Ennek a tételnek kézzelfog-ható bizonyítéka az, hogy BÁRCZI GÉZÁnaka 20. század közepén írott, valójá-ban ma is viszonyítási alapnak tekintett munkája után számos tanulmány válasz-totta témájául a Tihanyi alapítólevelet, és a tanulmányok mellett további két önálló munka is napvilágot látott első hiteles és eredeti oklevelünkről. ZELLIGER ER

-ZSÉBET 2005-ben főként tudománynépszerűsítő céllal írta meg munkáját, ezzel is tisztelegve évfordulós alapítólevelünk előtt, HOFFMANN ISTVÁN tollából pedig 2010-ben született meg az a monográfia, amely az oklevél helynévtörténeti for-rásként való elemzésének feladatát vállalta magára (2010a). SZENTGYÖRGYI

RUDOLF ugyancsak a Tihanyi alapítólevélről írt értekezésével szerezte meg a PhD-fokozatot, igazolva az oklevelek jellegzetes multidiszciplináris felhasznál-hatóságát (2010a).

A nyelvtörténeti kutatások vérkeringésébe a nyelvészeti szempontból valami-lyen vonatkozásban b i z o n y t a l a n k r o n o l ó g i a i s t á t u s z ú o k l e v e l e k e t⁷ a kutatók kevésbé kapcsolták be. Nemcsak a hamis, illetve bizonyos részleteiben hamis (azaz interpolált) oklevelek rekedtek a tudományos érdeklődésen kívül, hanem azok a hiteles oklevelek is, amelyeknek az eredeti

7 A bizonytalan kronológiai státuszú oklevél elnevezést a nyelvészeti elemzés szemszögéből hasz-nálom dolgozatomban az interpolált és hamis oklevelekre, illetve az átiratban ránk maradt iratok-ra.

példánya nem, csupán az átirata maradt ránk. A másolás, átírás alkalmával ugyanis — még ha azok az eredeti oklevéllel egy időben készültek is — a le-jegyzett szöveg változtatásokon eshetett át. A legnagyobb, legegyértelműbben értékelhető nyelvtörténeti haszna tehát kétségkívül az eredetiben fennmaradt hiteles okleveleknek van. A bizonytalan kronológiai státuszú oklevelekhez fűző-dő negatív viszonyulás valamelyest nyilvánvalóan érthető is, hiszen a hamis oklevelek, illetve az átiratok nyelvtörténeti vizsgálata sokkal nagyobb körülte-kintést kíván meg. HOFFMANN ISTVÁN a pécsi püspökség többszörös átiratban ránk maradt alapítólevelének helynévtörténeti forrásértékét taglalva a nyelvtu-dománynak ezekkel a forrásokkal szembeni „ellenérzését” azzal magyarázza, hogy a kutatók az oklevelek helynévi elemeire elsősorban mint a magyar helyes-írás- és hangtörténet forrásaira voltak figyelemmel, s az efféle vizsgálatokba érthető okokból főként az eredetiben fennmaradt oklevelek névanyagát kívánták bevonni (2010b: 77).

2. Megítélésem szerint azonban a bizonytalan kronológiai státuszú oklevelek nyelvtörténeti hasznosításáról nem mondhat le a nyelvtudomány, különösen nem a hazai oklevélírói gyakorlat legkorábbi évszázadaira vonatkozóan, amelyekből egyébként is meglehetősen gyér forrásanyag áll csupán rendelkezésünkre. E for-ráscsoport mellőzése helyett sokkal inkább azt tartom célszerűnek végiggondol-ni, hogy ezen oklevelek nyelvi adatainak az értékelését milyen fogódzók alapján végezhetjük el megnyugtatóan. Munkám — ahogyan azt már az Előszóban is hangsúlyoztam — tulajdonképpen ezeknek a támpontoknak a felderítésére, meg-fogalmazására tesz kísérletet egy konkrét nyelvemlék, a garamszentbenedeki apátság interpolált oklevelének a sok szempontú elemzése révén.

A bizonytalan kronológiájú oklevelek nyelvészeti vizsgálatokba történő be-vonását a korábbiakban az a körülmény is jelentősen gátolta, hogy az oklevelek szövegei kritikai apparátus nélkül láttak napvilágot. A GYÖRFFY GYÖRGY nevé-hez fűződő Diplomata Hungariae Antiquissima (DHA.) című forrásközlő munka azonban ezt az akadályt jórészt elhárította, és a nyelvészeti kutatásokat is új helyzet, új lehetőségek elé állította. Ez a diplomatikai alapmű ugyanis az 1000 és 1131 között kiállított oklevelek kritikai kiadását tartalmazza, s az egyes okleve-lekhez bőséges kommentárt is fűz. Az interpolált oklevelek esetében — vállalt feladatának megfelelően — igyekszik elhatárolni egymástól az oklevél eredeti és a szövegbe utólag beillesztett részeit.

A nyelvészeti kutatásokban eddig mostohán kezelt oklevelek vizsgálatának jogosságát támasztja alá az a SOLYMOSI LÁSZLÓtól származó kijelentés is, mi-szerint a „diplomatikai és a történeti hitelesség nem feltétlenül esik egybe”

(2001: 157). Ez a vélemény egyértelműen azt sugallja ugyanis, hogy a kutatók-nak a hamis oklevelek forrásértékéről sem kell lemondaniuk, ugyanis ezek az oklevelek is tartalmazhatnak — ahogyan erre már SZENTPÉTERY IMRE is utalt — történeti és nyelvi szempontból egyaránt valós adatokat (1930: 7).

A hamis oklevelekkel kapcsolatban figyelembe veendő továbbá még egy té-nyező. A szóbeliség évszázadokon át fennálló uralkodó helyzete a monostorala-pítások írásba foglalását is negatívan befolyásolta: számos esetben ugyanis elte-kintettek az alapítás tényének rögzítésétől, vagy csupán az adományok egy részére terjedt ki az írásbeli megfogalmazás (FÜGEDI 1991: 39–40). Ha azonban a ké-sőbbiekben egy ilyen adomány vita tárgyát képezte, akkor az elmaradt írásos do-kumentum hiányát a vita sikeres lezárása érdekében valamilyen módon pótolni kellett. A hiány pótlására rendszerint törvénytelen utat választottak, vagyis ha-mis oklevelet állítottak ki, vagy a meglévő oklevél szövegét egészítették ki azok-kal a kiváltságokazok-kal, amelyek eredetileg nem kerültek bele az oklevélbe. Ilyenkor azonban „a legtöbb esetben a valóságban is fennálló birtokviszonyokat rög-zítettek a hamisítók, vagyis kárt nem okoztak másoknak, adataik pedig bizonyos megszorítással felhasználhatók a történeti rekonstrukció érdekében” (SZOVÁK

2001: 37). Ezen véleményeket szem előtt tartva azt is meg kell azonban jegyez-nünk, hogy az oklevél-hamisítások, illetve az utólagos beszúrások, azaz az in-terpolációk célja olykor nem volt egyéb, mint a tulajdonjog meghamisítása.

Mindezek a megállapítások pedig azt is jelzik, hogy a bizonytalan kronológiai státuszú oklevelek hasznosításának lehetőségei nemcsak a nyelvtudomány, ha-nem a történettudomány, a történeti filológia képviselőit is foglalkoztatják.