S ALAMON KIRÁLY , MINT REMETE

A szóhagyomány szerint is a XI. században Béla király fiai, Géza, Lász-ló és Lampert az országot magok közt megosztván, Munkács és vidéke ez utóbbi hercegnek juta, ki Beregszász városnak lõn megalapítója, mely róla sokáig villa Lampertnek nevezteték; azonban békés birtoklatában csakha-mar megzavará õt rokona, Salamon király, ki a hercegek birtokára vágyván a kunokkal megtámadá a három testvért s többször megütközött velük. 1086-ban is Kuteszk kun fejedelem kíséretében betört az országba, átszállván Máramaros bércein, Bereg és Ung vármegyéket elárasztá portyázó hadak-kal és útjában kíméletlenül pusztított és rabolt, míg végre László hadaitól Munkács vidékén megtámadtatván, visszaûzetett; a futamlók a krónika sze-rint úgy szaladván, mint a kacsák, melyeknek tollait a karvaly kitépte. Ké-sõbb megbánván erõszakoskodásait Salamon, a bíborpalástot barátcsuhá-val válta fel, s mint a rege mondja, remeteként, a beregi rengetegekben tartózkodott, vezeklõ helyén késõbb a remetei kolostor és a ma is Remeté-nek nevezett helység keletkezett. E falu a Borsova (Borzsa) folyó jobb part-ján, a Püspök- és Papmocsár nevû lapályos erdõk közt vadon helyen fek-szik s a folyó feletti magaslaton maiglan látszanak az egykori terjedelmes kolostor csonka maradványai.

K

II. Endre király idejében a zsidók és izmaeliták az országban szerfölött elszaporodván, a pénz dolgában megszorult királyt oda kényszeríték, hogy nemcsak az egyházi jobbágyokat vetette adó alá, hanem az egyházi kincse-ket is elfoglalá, rossz, értéktelen pénzt veretett, s a kincstári jövedelmek

be-szedését a zsidókra bízta; midõn pedig a király a Szentsír elfoglalása végett Palesztina felé elment, az általa veretett rossz pénznek a régibbel jóval való felváltását szintén a zsidókra bízta, kik a népet az adószedéssel és pénzvál-tással annyira zaklatták, hogy sokan jobb jövõ reményében a pogány hitre tértek, mások pedig kik vallásukhoz állhatatosabbak voltak, a pápához for-dultak segítségért; ki végre, miután többszöri atyai intése nem használt, Ró-bert esztergomi érseket bízta meg, hogy az országot egyházi tilalom alá ves-se. Az egyházi átok tehát kimondatván, elrendeltetett, hogy a boldogtalanná vált országban egy pap sem merészeljen isteni szolgálatot tenni, a szentsége-ket kiszolgáltatni, a halottakat egyházi szertartással eltemetni és általában harangozni. E szokatlan intézkedések következtében mély gyász és elkese-redés borította el az országot, mit Endre is annyira szívére vett, hogy a pápá-hoz, IX. Gergelyhez fordult, kérvén õt, miszerint az egyházi tilalmat szüntes-se meg, ki ennek folytán Jakab prenesztei püspököt szentszéki követül küldé Magyarországba, ki a királlyal Bereg megyében az akkor úgynevezett beregi erdõben találkozott, hol ez tetemes sereggel táborozott; e roppant erdõség elterjedt Beregszásztól Munkácsig s a Háthegyig. A király e tábora Kígyós-nál a beregszászvégardói hegy tövében állott, mely rétség máiglan Király táborának neveztetik, míg Király sátora, hol késõbb Endre a zsidók megzábolására (megzabolására) letette az esküt, a Munkács városi erdõben állott, mely hely ennek emlékezetére máiglan Királyszéknek neveztetik.

A

T

Tóvár vagy Kirva helység még a honfoglalás elõtt jött létre. A település egyik részét szigetként a Tibérias patak vette körül. A patak neve arra utal, hogy ez a település a római birodalomhoz tartozott. Egy másik helyi vélemény szerint a patak neve korábban Kér volt, s a település innen kapta volna a nevét.

Volt itt egy földvár is, tizenhárom ölnyi átmérõjû sáncokkal, amelynek maradványai még ma is láthatók. Ezt a várat Kirvának, késõbb Tóvárnak is nevezték. Az avarok építhették még a magyarok bejövetele elõtt. Erõs föld-vár volt, amit két sánc vett körül. Ez egy négy méter széles és két méter mély, vízzel telt árok lehetett, amelyen három híd vezetett át a várba.

Rákóczi idejében a kurucok õrizték. A szabadságharc bukása után a vár gazdátlan maradt. Egy ideig rablók tanyáztak benne. Miután kifüstölték õket, a vár teljesen romba dõlt. Mondják, hogy a romos várban tanyázott a zömök, a sárkánykígyó, ami az embereket és az állatokat egyaránt pusztí-totta. Késõbb felgyújtották a szomszédos gáti rétet, s akkor a Tóvárban tanyázó szörnyek is elpusztultak.

Nem messze a vártól volt egy földrész, amit Kampó földjének hívtak.

Kampón volt egy falu, amelynek Kampó János volt a birtokosa. Róla ne-vezték el a falut Kampónak.

A Tóvár tetején lévõ kis házat betyárok lakták. Vezetõjük a három Bará-té betyár volt. Szép szál, derék legények voltak. Kampó Jánosnak meg volt egy lánya, Juliska. Történt aztán, hogy a három Baráté betyár közül a leg-kisebbik fiú beleszeretett Kampó Juliskába. De csak nagy titokban szeret-hették egymást, mert a földesúr – Juliska apja – nem engedte meg nekik.

Hallani sem akart a kis Baráté fiúról.

– Egy betyárnak a lányom, soha! – mondogatta.

Volt a szomszéd faluban egy földesúr, Büdi Miklós, végül ez jegyezte el Juliskát. Kitûzték a lakodalmat, de a kis Baráté betyár nagyon szomorú volt. Kérdi tõle a bátyja:

– Minek búsulsz?

– Hogyne volnék szomorú, amikor máma van a Juliska lakodalma – válaszolta a fiú.

– No, ezen cseppet se szomorkodj – mondja neki a bátyja –, mert mi ellopjuk neked a menyasszonyt.

Így is lett. Mikor a lakodalom már javában állott, este a betyárok körül-gyújtották a falut, és megtámadták a lakodalmas népet, hogy ellopják a meny-asszonyt. Már majdnem sikerült is nekik, amikor megérkeztek a võlegény rokonai, a hérészesek. Ezek segítségével a védõk új erõre kaptak, és legyõz-ték a betyárokat, akik közül csak a legkisebb Baráté fiú maradt életben, neki valahogy sikerült elmenekülnie. De õ meg ezek után megbolondult.

Elment Búcsúba, ott volt a búcsújáró hely. Itt aztán kõvel kezdte dobál-ni a templom ablakát. Megharagudtak erre a búcsúiak, és kõvel jól fejbeverték a Baráté betyárt, aki ott helyben bele is pusztult ebbe. Így ve-szett ki az utolsó betyár is Tóvárból.

A betyárok tanyája – a kisház – még sokáig megmaradt a Tóvár tetején, míg a múlt században le nem hozták Beregdédába höndörgökön. Itt lakott a faluban Tarcali Árpád földesúr, aztán õ hozatta le a házat tizenkét ökör segítségével. A Patkó utcába került, cselédház lett belõle.

A

Kovászó község a környezõ rónából szigetként kiemelkedõ festõi szép-ségû beregi hegyek északi lábánál fekszik. A község délkeleti végében a kanyargó Borzsava partján egy kiálló szirten némán meredeznek egy õsi vár csonka falai.

A vár még romjaiban is változatlanul õrzi az elsõ ilyennemû erõdítmé-nyek eredeti kezdetleges alakját, amibõl arra lehet következtetni, hogy a XII–XIII. században létesült.

A vár csupán egyetlen õrtoronyból (donjonból) áll, mely azonban eltér az effajta építmények megszokott négyszögletes alakjától. A kovászói vár õrtornya szabálytalan háromszög alakú. A vár nem nagy; az õrtorony fala-inak mérete mindössze 35x31x27 méter. A kõfalak vastagsága másfél-két méter, helyenként azonban a két métert is meghaladja. Az õrtorony Bor-zsava felé esõ szögletében egy kút nyomai láthatók.

A háromszög két oldaláról a várat sánc és elõtte töltés veszi körül, ellenben a harmadik, a folyó felé esõ oldalon, az egyébként lankás várdomb sziklája mere-dek szakadékban végzõdik. A vár falain helyenként keskeny lõrések nyílnak.

A várnak csupán egy bejárata volt: a háromszögletû õrtorony délnyugati szögletében, több méter magasságban a várárok szintje fölött. Elõtte egy ékalakú bástya maradványai magaslanak, amely a bejárat védelmére szolgált.

A mohácsi vész után, az ellenkirályok idejében a Ferdinánd-párti Mathuznai Pál volt a kovászói vár ura, kit, János Zsigmond erdélyi fejede-lem, mivel a németekkel cimborált, birtokától megfosztott. Nemsokára rá azonban Ferdinánddal is meggyûlt a baja az izgága és összeférhetetlen Mathuznainak. Az 1563. évi pozsonyi országgyûlés megtárgyalta a kovászói vár hatalmaskodó ura ellen emelt panaszokat és az LVI. számú törvény-cikkében meghagyta az ország fõkapitányának, hogy vizsgáltassa meg, vajon a vár szükséges-e az ország védelmére, s ha igen, akkor tegyen intézkedé-seket, hogy helyõrsége a prédálástól tartassék vissza, ha ellenben a közvé-delemre alkalmatlannak találtatnék, akkor azonnal romboltassék le.

A vizsgálat, úgy látszik, nem a kovászói vár javára dõlt el. Néhány év múlva, 1566-ban, a császári sereg Huszt sikertelen ostroma után, Munkács felé vonultában az útjába esõ kis várat Schwendi Lázár vezénylete alatt elfoglalta és lerombolta. Azóta ott állnak a Borzsava folyó kanyarulatában csonka falai, mint régmúlt századok néma és mégis beszédes tanúi.