AKCIÓEGYSÉGBEN A KORMÁNYERŐK ELLEN

A rendszerváltás kezdetének tömegközlése – a korábban említett tényezőkön túl – azért is játszhatott meghatározó szerepet a demokrácia sorsának alakításában (azaz a demokrácia kisiklatásában), mert meghatározó szerepet töltött be a választásokon győztes párt(szövetség) és kormánya ellenében kialakuló, széles körű, jellemzően „antinacionalista” akcióegységben.

E széles körű akcióegységgel szemben az első szabad választások győztesei csak csekély támogatói háttérrel rendelkeztek. A hazai és nemzetközi antinacionalista erők fellépésének éppen ez volt az egyik célja – és eredménye. A zajosabb és számosabb véleményformálókat követő tömeg egy jelentős része elfordult a szélsőségesnek és szalonképtelennek kikiáltott nemzeti kormánytól és kormánypártoktól, egy másik jelentős része pedig elfordult a demokráciától, kivonult a közéletből, visszavonult a magánéletbe, olyannyira, hogy a választási szabadságával, választói jogosultságával sem kívánt élni.

Akciózó antinacionalisták célkeresztjében

Az akcióegységbe tömörülteknek arra is volt gondjuk (figyelmük), hogy ne csupán a nemzeti kormányt és a nemzeti pártokat „tegyék” szalonképtelenné, de ezek támogatóit is „hírbe hozzák” a különféle szélsőséges eszmékkel, fasizmussal, nácizmussal, antiszemitizmussal, hasonlókkal.

A törzsi háborúzás sújtotta rendszerváltásnak kiváltképp az első éveiben az a sajátos hely-zet állt elő, hogy bárki, aki „zsidózott” vagy akire ráfogták, hogy „fasiszta”, „antiszemita”, az szalonképtelenné vált, kiszorult a politika és a sajtó fősodrából; azok viszont, akikre állítólag – a vád szerint – a „kirekesztés” irányult, természetesen a fősodorban maradhattak, s eszme-társaikkal egyetemben folytathatták mások „antiszemitázását”, kirekesztését, útjukból való eltakarítását. A közélet minden lehetséges területén.

Sajtó sajtó ellen

Bencsik András számolt be arról a vele készített interjú során²¹⁰, hogy az 1990 áprilisában induló lapjáról, a Pesti Hírlapról a Népszabadság hamarosan egy olyan cikket közölt, amelyben a szerző goebbelsi alapvetéssel, nácizmussal vádolta az új napilapot.

A szalonképtelenség bélyege miatt a nemzeti oldal sajtójával még az ehhez az oldalhoz kötődő politikusok is gyakran voltak barátságtalanok. A Magyar Fórumot olvasni szégyellni való volt, a Népszabadságot vagy a Kurírt nem. Holott a demokráciára mért rombolóerejét tekintve a Népszabadság médiabombás akciója, vagy akár a Kuríré (ld. alább) lényegesen felülmúlta a Magyar Fórumban megjelent írásokét (akár még Csurka „néhány gondolatát” is – szintén ld. alább). De a Pesti Hírlappal és Demokratával is gyakran előfordult (saját tapasztalataim alapján állíthatom), hogy ezekben a kezdeti években nem csak balliberális, hanem – a „saját oldali” – nemzeti-liberális politikusok is vonakodtak interjút adni a lapnak.

210 Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők II. MédiaArcok, id. mű 196. o.

Vagy ha nem a „szalonképtelensége” miatt nem kedveztek a „saját oldali” sajtónak, akkor a demokratikus játékszabályok betartásának jóhiszemű igyekezete miatt. Albert Gábor, az Új Magyarország napilap főszerkesztője úgy emlékezik, hogy korai lapzártájukra hivatkozva sem tudtak annyi kiváltsághoz jutni „saját” kormányuk szóvivőjénél, hogy másoknál előbb juthassanak információkhoz.²¹¹

Törzsi harcok az Országházban

Gyakori hadszíntérré vált a közfigyelemnek örvendő országgyűlés is. Emlékezetes akciója volt a Kurír nevű napilapnak s a rácsatlakozó balliberális hadtestnek, amikor azzal kavart or-szágos botrányt, hogy az egyik közbekiabáló képviselő szájába ezt a mondatot adta: „Hordót a zsidónak!” Holott – miként a végén műszeres hangelemzéssel igazolták – ez hangzott el:

„Hordót a szónoknak”. A közvélemény „heccelése”, „idegeinek” állandó borzolása a ballibe-rális oldal számára azzal a kétségtelen haszonnal járt, hogy a „nyugodt erő” arculatával győz-tes nemzeti pártot (vagyis az MDF-et) a leendő választók minél jobban a pokolba kívánták – teljesen függetlenül a feldobott esetek igazság- (pontosabban: hazugság-) tartalmától!

Akcióegység a szabadságharcosok ellen

Ötvenhat szabadságharcosai a rendszerváltás idején kitüntetett figyelmet kaptak. Mivel egy elenyésző kis részüktől eltekintve (Göncz Árpád, Mécs Imre) a nemzeti oldal elkötelezett híveinek számítottak, ezért az antinacionalista akciófront igyekezett alaposan és módszeresen lejáratni őket. Említett tanulmányában írja Schmidt Mária, hogy „azokat az embereket, akik a kommunista diktatúra üldözöttei voltak, akár az ötvenes években, akár ‘56 után – és nem békültek meg a Kádár-rendszerrel, nem kötöttek vele kompromisszumot –, sikertelen, szánalmas, riasztó és legfőképp nevetséges szerencsétlenekként jelenítették meg.”

Megint elő kell vennünk példa gyanánt – az egyébként széles kínálatból – egy olyan cikket, amely azt is igazolja, hogy a nemzet iránt érzett felelősségtudat, a hazafias lelkesedés milyen ellenséges, és főleg főlényes, lesajnáló reakciókat váltott ki – és vált ki – a balliberális tömeg-közlésből, az emberi méltóság tiszteletének erényét a legcsekélyebb mértékben sem gyakorolva.

A Magyar Narancsban 2003 nyarán megjelent írás²¹² kiragadott részletei önmagukért beszélnek, nem kívánnak különösebb hozzáfűznivalót. Hacsak annyit nem, hogy a világ-hatalmi erőknek a 2010-es hazai kormányváltás utáni lázas igyekezete Magyarország meg-rendszabályozására, indokolttá teszi, hogy megállapítsuk: a függetlenségünkért tüntetők 1990 előtt is, 1990 után is sokkal nagyobb tiszteletet érdemeltek volna, s az őket lejárató s a szalonból kirekeszteni igyekvő kánon pedig sokkal kevésbé bizonyult politikailag érettnek és előrelátónak ahhoz képest, mekkora mellényt öltöttek magukra.

A kettes metró Örs vezér terei végállomásán például július 3-án este és 4-én reggel daliás férfiú posztolt, jobbjában nemzeti színű zászlót szorongatva. A felsőtestére aggatott hullámpapíron elhelyezett

211 Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők II. MédiaArcok. „A nem kimaradt”. Beszélgetés Albert Gáborral, az Új Magyarország alapító-főszerkesztőjével. Id. mű 144. o.

212 Gavra Gábor: Az Ébredés Napja budapesti tüntetései: Fegyver, csárszter, fejedelem. (Magyar Narancs, 2003. 07.

10., http://magyarnarancs.hu/belpol/az_ebredes_napja_budapesti_tuntetesei_fegyver_csarszter_fejedelem-61853)

ákombákom tanúsága szerint az Ébredés Napjára hívta az érdeklődő milliókat. A Narancs küldöttsége óvatosan közelítette meg a szendvicsembernek látszó egyént, és a karton fölött

Dénes János

egykori ´56-os elítélt, később változatos pártállású országgyűlési képviselő arcvonásait fedezte föl. Az esti tüntetésen beérett a verejtékes munka gyümölcse; Dénes János szemmel láthatóan élvezte, hogy ismét jelentősebb sokadalom elé állhat, színpadon rohangálhat, vadul gesztikulálhat, és vicces dolgokat mondhat, és mindezt „őfelsége, a magyar nép nevében” teheti. [...]

Szavainak a tavalyi blokád során megasztárrá vált Budaházy György adott nyomatékot, lázálom-szerű esti beszédében kijelentve, hogy a Szent Korona-tanon alapuló „történelmi magyar alkotmány”

megsértése esetén „kötelességünk lázadni”, sőt akár

„fegyvert is foghatunk”.

Az ambiciózus forradalmár nemzetmentő programot is rögtönzött: néhány mondatban vázolta a jövendő Magyarországának közigazgatását, mely a már említett „történelmi alkotmányra”, a pártok nélküli nemzetgyűlésre és helyi közigazgatásra, valamint egy darab fejedelemre épülne. Előbb azonban

„gyerekeket kell szülni a magyar térbe, mielőtt kiürülünk”, a csemetéket pedig „fanatikus hazafivá kell nevelni”. Ehhez persze „nem homoszexuális és leszbikus magamutogatásra van szükség, hanem családokra”, és arra, hogy a jelenlévők ne féltsék az életüket.

A sületlenségek pufogtatása terén Wittner Mária egykori ´56-os elítélt is figyelemre méltó eredmé-nyeket ért el, a 2002-es országgyűlési választás megbundázásáról szóló értekezéseiben a honi közbeszéd részévé téve a csárszterjárat kifejezést, amely azokat a repülőgépeket jelöli, melyeken Wittner szerint törvénytelenül, ám annál nagyobb számban érkeztek Budapestre Izraelbe szakadt honfitársaink [...]

Távol áll tőlünk a fent vázolt szerencsétlenkedés túldimenzionálása, ezért megkíméljük az olvasót a tucatnyi támogató szervezet képviselőinek szónoklataitól. [...]

A két tüntetés szervezői gyászosan szerepeltek: kevés (délelőtt pár száz, este néhány ezer) érdeklődőt sikerült mozgósítaniuk, szervezőkészségükből pedig nem futotta normális hangosítás, működőképes kivetítő beszerzésére. A szónokok mondanivalója tavaly óta csak a fizikai erőszakkal való (fegyveres lázadásra, illetve a másnapi melegfelvonulás megzavarására irányuló) fenyegetéssel bővült. A demokratikus jogállamnak érdeke, hogy a most felvonult szervezetek minél gyakrabban kapjanak lehetőséget arra, hogy utcai demonstrációkon járathassák le magukat [...]

Egy másik kiragadandó esetben ugyancsak egy tiszteletre méltó személyre, méghozzá jeles íróra, ötvenhatos elítéltre igyekeztek médiacsapást mérni. A nevéből gyártottak alpári szóviccet. Így lett Fekete Gyula – az első szabad választások küszöbén, a Magyar Narancsban – „Fekete Agyalágyula”.

Ez utóbbi példát azért is emeltük ki a sok kínálkozó közül, mert egy két évtizeddel későbbi felidézése rámutat egy igen fontos körülményre: az antinacionalista sajtónak és közönségének nagy része nem eredendően (mondhatni: zsigerileg) volt ellenséges a nemzeti erőkkel szemben, hanem – miként Borókai Gábor írja a Heti Válasz jegyzetében – „fának lettünk vezetve, hogy az erdőt még véletlenül se vegyük észre”. A korábbi „szocialista” (anti-nacionalista) agymosás és az új keletű „liberális” (emberi jogokra hivatkozó, ám önérdekű, ugyancsak nemzetellenes) agymosás megtette a magáét...

„»Fogyik a magyar«, ahogy húsz évvel ezelőtt Fekete Gyula nagyon helyesen felem-legette, csak épp körberöhögtették, hogy mennyire XIX. századi és gyöpös, miként is tudna eligazodni a modern világ dolgaiban. Aztán húsz év elteltével már jobban értjük, hogy nem Fekete Gyula időgépe ragadt benn a múltban, de a miénket berhelték

meg. Fának lettünk vezetve, hogy az erdőt még véletlenül se vegyük észre. Hogy a nemzetfogyásra egyetlen másodpercig se tekintsünk olyan veszélyként, amely gazdasági krízisbe torkollhat, amely megfoszt bennünket önfenntartó képességünktől.

Hogy higgyük el azt a hazugságot, hogy a természetes öngondoskodást, a reprodukciót társadalmi szinten is lehet pénzügyi tranzakciókkal helyettesíteni...”²¹³

Kormányellenes hisztériakeltés a közmédiában

Az alábbi példával arra kívánunk rámutatni, mekkora jelentősége volt annak, hogy a rendszer-váltás kezdetének újságíró-garnitúrája a kommunizmusban kontraszelektálódott, s gondolko-dásában a nemzet fogalma, a magyarságtudat legfeljebb gombostűhegynyi helyet foglalt el, a jobboldaliság pedig a fasizmussal, nácizmussal, zsidóirtással azonosult. Attól, mert megindult a demokrácia építése, ezek az újságírók egyáltalán nem lettek demokraták; ameddig tehették, egy „antieszme” (antinacionalizmus, antifasizmus) ernyője alá gyűlve, de szabadcsapatok módjára portyáztak (a tömegközlés eszközének segítségével) a politikai közéletben, valójában rombolva a szabad választásokkal kialakult erőteret, vagyis magát a demokráciát.

Már javában Csúcs László volt a Magyar Rádió elnöki jogkörrel felruházott alelnöke (az ide kötődő médiacsatározásról egy következő fejezetben szólunk), amikor 1993. november 6-án – Antall halála előtt egy bő hónappal, a választások előtt fél évvel – elhangzott egy különös műsor. Szerkesztője Vicsek Ferenc, a rendszerváltás előtt is, után is a Magyar Rádió oszlopos tagja volt. A kormányváltást követően (az MSZP-SZDSZ hatalomra kerülésével) ugyancsak ott virított a média frontvonalában (fősodrában), csakhogy akkor már nem hergelt senkit a hatalom ellen; hanem inkább az ellenzékkel és az ellenzéki újságírókkal szembeni harc hozza lázba, eszmetársaival egyetemben meghazudtolva azt a sokat hangoztatott, mítosszá emelt hamis tételt, hogy a sajtó mindig („hivatalból”) ellenzéki. Például Lovas István, a nemzeti oldal páratlan tudású, teherbírású és eltökéltségű kemény ökle ellen írt alá tiltakozást hetvenkét társával. Az antalli „médiadiktatúra” idején azonban még pergő beszédű, agresszív hanghordozású műsort állított össze, irritáló zenei aláfestéssel, hogy ezzel is egyetlen közszolgálati mondandóját támassza alá: ez a kormány tönkretette a mezőgazdaságot (értsd:

ennek a kormánynak mennie kell).

„Heteken keresztül böngésztük a statisztikákat, hogy kiderítsük a táblázatokból, felmérésekből, a politikusok szándékai szerint csoportosított tényekből, hogyan is áll a mezőgazdaság”²¹⁴ – közli a műsorvezető. S vajon milyen megállapításokra jutottak?

Íme, jó néhány „fülbemászó” az „elfogulatlanságnak” megágyazó tartalomjegyzékből:

- Öt év alatt a felére esett vissza a gabonatermelés.

- Üresek az istállók, egyharmaddal csökkent az állatállomány.

- Leálltak a konzervgyárak.

- Csatornába öntik a tejet a termelők.

- Veszélyben az ország élelmezése.

- Kétmegyényi terület van parlagon az országban.

- Több százezer ember vált munkanélkülivé falun.

213 Borókai Gábor: Fekete Gyula és a modern világ. Heti Válasz, 2012. október 4.

(http://hetivalasz.hu/jegyzet/fekete-gyula-es-a-modern-vilag-55351)

214 In: Varga Domokos György: Magyar Rádió 1993: időzített bombák, Demokrata, 1997/22

S miközben ilyen „elfogulatlan” kormánylejáratásokat sugárzott a Magyar Rádió, Göncz Árpád köztársasági elnök azt nyilatkozta a La Stampa című olasz lapnak (22 nappal a miniszterelnök halála előtt), hogy Magyarországon veszélyben a sajtószabadság, az elektro-nikus eszközök a kormány kezében vannak, így az ellenzék nem tud a néphez szólni.

Jegyezzük meg (rámutatandó Göncz Árpád súlyosan nemzetellenes elfogultságára), hogy még Haraszti Miklósnak is egészen más volt a véleménye ugyanerről a médiaszeletről ‘94-ben: „A tévében már bent voltak a propagandisták, a rádióban viszont közszolgálati csapat dolgozott.”²¹⁵ (Értsd: közszolgálat az, ami minket szolgál.)

Közvélemény-kutatás helyett közvélemény-szédítés

Még a nevükben a tiszteletet parancsoló „kutató” kifejezést használó közvélemény-kutató cégek sem átallottak beszállni a nemzeti erők elleni politizálásba. Az Elsőkből lesznek az elsők... című médiakönyv külön fejezetet szentel olyan „elrettentő” esetek bemutatásának, amelyeknél a közvélemény-kutatások, illetve ezek eredményének erőteljesen manipulatív közzététele cáfolhatatlanul a közvélemény becsapását szolgálták.²¹⁶ Kiváltképp a második kiragadott példán látható, hogy nemzetellenes párt, nemzetellenes közvélemény-kutató és nemzetellenes sajtó miként fogott össze a demokratikusan megválasztott nemzeti oldal ellen, saját politikai-hatalmi helyzetének erősítésére.

(„Az MDF jól becsapta az országot”)²¹⁷

A Magyar Hírlap 1993. október 8-i számának első oldalán a Szonda Ipsos közvé-lemény-kutatási eredményét mutatja egy színes grafikonon. Címe nincs az ábrának, így nem lehet tudni, az egyes parlamenti pártokat jelképező oszlopdiagrammok (az „I-VIII. havi adatok”) mit is mutatnak. A kép aljához egy vastagbetűs felirat illeszkedik a következő szöveggel: „Az MDF jól becsapta az országot...” A pártszimpátiák változásainak okairól szól írásunk a 8. oldalon. A kép balján egy belül folytatódó, önálló cikk a következő címmel: A kormány megszegte ígéretét?

(„Az ország az SZDSZ-ben bízik”) ²¹⁸

Ami most következik, egy agyafúrt kompozíció. Még ha nem tudni is, ki a szerző, ki a karmester, azt nehéz elképzelni, hogy egyáltalán ne léteztek volna.

„Ki oldja meg a gazdaság problémáit?” – tette fel a fontos kérdést a Népszabadság 1. és 7. oldali címe.²¹⁹ az 1994. évi országos választások kampánya idején. A cikk egy Medián-felmérés eredményét ismertette. A cég kérdezőbiztosai arra kérték a válasz-adókat, hogy a négy legnépszerűbb pártot rangsorolják, mégpedig aszerint, hogy kor-mányra kerülésük esetén „melyik mennyire törekedne az adott feladat megoldására”.

215 Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők I. MédiaHarcok, Akciózások kora, id. mű 162. o.

216 Kutatás vagy befolyásolás, id. mű 343–355. o.

217 Id. mű 346. o

218 Id. mű 354. o

219 1994. március 25.

Az adott gazdasági feladatok kínálatát önkényesen, mindenesetre az SZDSZ prog-ramjához jól idomítva állították össze, ilyesfélékből: az infláció megfékezése, az adók csökkentése, a korrupció visszaszorítása, a gazdaságot szabályozó törvények csökken-tése, az állami vállalatok magánkézbe adásának felgyorsítása stb. A kutatás eredménye szerint mindegyik esetben az SZDSZ kapta a legnagyobb pontszámot!

Nem tudni, hogy az elemző szöveg mennyire az újságé vagy a közvélemény-kutatóé (avagy a politikáé), mindenesetre egyformán felelősség illeti őket a felfedez-hető csúsztatások, a közvéleménnyel való visszaélés, a köz becsapása miatt. A repre-zentációs mintának feltett kérdés, mint látható, még törekvésről beszél. A adatokat ismertető táblázat címe már „problémamegoldó képességről” szól. A Népszabadság pedig ezzel a címmel jelent meg: „Ki oldja meg a gazdaság problémáit?”

Csak két hét múltán derült ki, mi szükség volt minderre. Az április 8-i országos lapok többsége kisebb-nagyobb méretben közölte az SZDSZ hirdetését. Ez ismét tartalmazza a Medián táblázatát, csakhogy most már a Népszabadság szerinti címmel:

Ki oldja meg a gazdaság problémáit? A raszteros kiemelés révén minden olvasó meg-győződhet arról, hogy az állampolgárok véleménye alapján minden egyes problémát az SZDSZ tudna a legjobban megoldani. Ez is a hirdetés címe: „Az ország az SZDSZ-ben bízik.”

Ideáig sikerült elcsúszni. Hogy honnan? Még nem közöltük a felmérés egy érdekes adatát: mivel a kérdés „meglehetősen bonyolultnak bizonyult”, a megkérdezetteknek mindössze 18 százaléka tudta az összes tennivaló alapján rangsorolni a pártokat; 36%-uk egyik esetben sem. S ne feledjük: ez a töredék is csak a törekvésben bízott, s nem a megoldásban.

Nemzetközi antinacionalisták beavatkozása

Visszatekintve a rendszerváltás kezdeteire, röviden összegezve a tapasztaltakat, kijelenthet-jük: az antinacionalista erők nem válogatottak az eszközeikben. Kihasználva a különféle idegen – pénzhatalmi és kulturális – erőknek a magyar nemzeti érdekekkel szembeni, mond-hatni természetes módon fennálló eltérő érdekeit, külföldi segítséget kértek és kaptak a magyar nemzeti erők (akár a kétségbevonhatatlanul legitim kormányerők) lejáratására.

Tegyük hozzá: azokban a kezdeti években esetleg még lehetett gyanútlanul azt hinni, hogy az idegen segítséget kérők és igénybe vevők a Csurka-féle „szélsőséges”, „antiszemita”,

„nacionalista” törekvések megfékezésén fáradoztak; manapság azonban, amikor a választók határozott akaratából nemzeti liberálisok, s élükön Orbán Viktor vette át az ország irányítását, az ő lejáratásukhoz és külső megrendszabályozásukhoz idegen segítséget kérők hűvös tárgyila-gossággal sem nevezhetők másnak, mint haza- és nemzetárulóknak. Hangoztatott demokrácia-féltésük is minden tekintetben ellentmond a demokrácia kinyilvánított alapeszméjének:

döntsön a nép, a választók többségének akarata. A maguk kisebbségben maradt akaratának külső segítségekkel való érvényre juttatása nem más, mint a demokrácia alapelvének kijátszá-sa, alapeszményének megcsúfolása. Vagyis eredendően: demokráciaellenesség, hatalmi önkény, „politikailag korrekt” diktatúra.

Az alábbiakban rövid, vázlatos áttekintést nyújtunk a nemzetközi beavatkozások néhány jellegzetes esetéről, módszeréről, a kivédésükre tett kísérletekről.

Beavatkozás a sajtószabadság és az emberi jogok védelme ürügyén

A következő fejezetben bővebben foglalkozunk a fellángoló médiaháború néhány epizód-jával, így pl. a Magyar Rádió 129 újságírójának elbocsátásával (részben nyugdíjazásával) és ennek következményeivel. Itt csak arra emlékeztetünk, hogy az 1994-ben, a választások előtt két hónappal végrehajtott „tisztogatás” – voltaképp a balliberális médiatömb valamelyes megbontása – széles körű tiltakozást váltott ki a baloldali és liberális ellenzék köreiben²²⁰, s ezt az ő szempontjukból tekinthetjük teljesen természetesnek.

Ám rögtön jegyezzük meg, hogy főleg a politikai adások szerkesztőinek, munkatársainak elbocsátását megítélhetjük abból a szempontból is, hogy vajon politikai szempontból helyénvaló volt-e az olyan újságíróknak az eltávolítása, akik a közrádió bizalmi állásában, bizalmi indexével nyíltan a törvényes kormány lejáratásán, megbuktatásán szorgoskodtak?

Amiképp – a csupán egyetlen példaként imént kiragadott – Vicsek Ferenc is tette.

A Csúcs László által végrehajtott akció parlamenti vitájában Csurka István – akkor már a MIÉP elnöke – így fogta meg a „botrányos” elbocsátás lényegét a nemzeti oldal, illetve a demokratikus átalakulás szempontjából:

„...a politikai tisztogatás önmagában nem jelent rosszat. Miből gondolják, hogy ezek, akiket most eltávolítottak vagy megakadályoznak a további munkavégzésben – ha tudnak –, annyira alkalmasak, és annyira biztos, hogy az ő politikai indítékú eltávolítá-suk nem a nemzet javát szolgálja? Nekünk, sokunknak az a véleményünk, hogy igenis azt szolgálja, mert ezek az urak, akik most (Közbeszólások, zaj a bal oldalon.) munkaügyi módon, jogszerűen (Dr. Hack Péter: Ez a nagy tévedés!) kikerülnek a rádióból, nagyon sokat hazudtak, nagyon sokat ártottak ennek az országnak. (Dr. Hack Péter: Hozzád hasonlóan!) Miért kellene ezt letagadni? És ha egy politikai tisztoga-tásnak éppen ez az oka, akkor ez a politikai tisztogatás jogos (Taps a MIÉP soraiban.), és akkor büszkén vállalhatja mindenki, aki e mellé a dolog mellé odaáll, hiszen a sorsunkról van szó!”²²¹

S a nemzet sorsának szempontjából az is megfontolandó, amit Boross Péter miniszter-elnök hangoztatott ugyanebben a vitában: az országban ennél lényegesen nagyobb számú, kényszerű, keserves sorsot jelentő létszámleépítések is voltak, s nem az a fő kérdés, ami a Magyar Rádióban történik. S figyelemre méltó az is, hogy a Magyar Rádió által a Kádár-rendszerből átöröklött újságírók egy része teljesen nyíltan szállt szembe a demokratikusan megválasztottak akaratával.

„Az tarthatatlan állapot – állapítja meg a miniszterelnök –, hogy az intézmény vezetőjét rendszeresen és folyamatosan megakadályozzák vezetői jogkörének

gyakor-220 Pl. kékszalagos civil megmozdulás, a Demokratikus Charta tiltakozása, a MUOSZ, a Nyilvánosság Klub elítélő nyilatkozata stb.

221 1994: Csúcs László elbocsát 129 rádióst (Index 2008.03.04,

http://index.hu/belfold/tegnapiujsag/2008/03/04/1994_csucs_laszlo_elbocsat_129_radiost/)

lásában. Az tarthatatlan állapot, hogy a rádió vezetője üzen az egyik stábnak vagy vezetőjének, hogy tárgyalni akar vele, egy kérése vagy kikötése van, hogy ne üvöltse-nek, ha tárgyalni fog velük. A válasz: nem tárgyalnak vele. Ez közszolgálati intézmény, amelyben rendnek, fegyelemnek kell lenni, amelyben vezetői felelősségnek kell érvényesülni. Nem működhet az az intézmény – és semmi köze nincs a

lásában. Az tarthatatlan állapot, hogy a rádió vezetője üzen az egyik stábnak vagy vezetőjének, hogy tárgyalni akar vele, egy kérése vagy kikötése van, hogy ne üvöltse-nek, ha tárgyalni fog velük. A válasz: nem tárgyalnak vele. Ez közszolgálati intézmény, amelyben rendnek, fegyelemnek kell lenni, amelyben vezetői felelősségnek kell érvényesülni. Nem működhet az az intézmény – és semmi köze nincs a

In document VARGA DOMOKOS GYÖRGY (Pldal 172-200)