A SÚLYOS SZEREPTÉVESZTÉS TÖRTÉNELMI OKA, MAGYARÁZATA

Korábban rámutattunk arra, hogy a médiának mind a munkatársai, mind pedig a fogyasztói úgy élték meg, hogy a hazai tömegközlés kulcsszerepet töltött be a rendszerváltoztatás elindí-tásában, vagyis a puha diktatúra felszámolásában és a többpárti demokrácia kialakításának megkezdésében. A médiafogyasztók oldaláról ezt tükrözte vissza a sajtónak juttatott kirívóan magas bizalmi index. Habár ez az általános megítélés – mint igazoltuk – lényegében érzéki csalódásból fakadt, mégis megalapozta a sajtó munkatársainak jellemző felfogását és visel-kedését: a magyar média mintha jogosultságot kapott volna arra, hogy a tájékoztatási (hírköz-lő és véleményközvetítő) feladatának betöltésén túl a politikai színtéren is kulcsszerep(hírköz-lővé, meghatározó hatalmi tényezővé lépjen elő. Akár az országos választáson győzelmet aratott párt és szövetségesei ellenében is. Holott rendszerváltoztató feladatra, ennek felelős és számon kérhető végrehajtására csupán ez utóbbiak kaptak törvényes felhatalmazást a választóik révén.

Kettős látás, kettős lélek: szakma vagy politika?

Nem kétséges, hogy a rendszerváltás sajtója döntően a Kádár-rendszer kiváltságosaiból és kiszolgálóiból tevődött össze. Ám a sajtó munkatársai – ugyancsak jellemzően – csupán közvetítőnek tekintették magukat, nem pedig politikacsinálónak, az újságírást mint szakmát hangoztatták, elhárítva ezzel maguktól az önkényuralmi rendszer bármiféle bűneit és az értük vállalandó felelősséget.

Ezt a fajta, hangoztatott szerepvállalását és hirdetett önképet kétségkívül elősegítette, hogy az ortodox kommunistákhoz, apparatcsikokhoz képest egy lépéssel előrébb járt a sajtó-és szólásszabadság igénylsajtó-ésében sajtó-és a nyilvánosság korlátainak feszegetsajtó-ésében. E vitathatatlan szerepe és ennek gyakorlása során szerzett szakmai tapasztalata és dörzsöltsége folytán eleve elrendelésnek tekintette, hogy meghatározó szerepe maradjon a sajtóban. Sőt, arra is feljo-gosítva érezte magát, hogy az újonnan megmutatkozó nemzeti újságírást ne csak ideológiai alapon igyekezzék lejáratni, hanem szakmai alapon is igyekezzék lesajnálni, nevetségessé és hiteltelenné tenni.

Érdemes tüzetesebben elolvasni és mélyebben átgondolni egy 2004-ben készült interjú alábbi kis részletét. A kérdező, Rádai Eszter „valóságos rendszerváltó intézmény”-nek nevezi az egykori rádióműsorok egyikét, amelyet az interjúalany, Győrffy Miklós szerkesztett.

„Délelőtti műsor volt, amelyben sokkal kevesebbet engedhettünk meg magunknak” – utal Győrffy a szólásszabadság fentről igazgatott korlátaira. „Fiúk, ezért seggbe fognak rúgni” – emlékezik a főszerkesztő „bölcsességére”. „Elszabadult a pokol” – miért is? Mert már

„beszélhettünk”. De még fontosabb volt – állapítja meg az interjúalany –, hogy a rádió moszkvai tudósítója „egyre-másra küldözgette tudósításait”, hogy „mennyire előrehaladt hozzánk képest a Szovjetunió a nyíltságban és az őszinteségben, pedig egy fenét haladt előre”.

Magyarán: a moszkvai tudósítói szerepkörre érdemesült, dörzsölt újságíró – nem feltétlen elítélendő megfontolásból, de mindenképp, s rendszeresen – hazudott.

Rádai: Érdekes, hogy eddig nem is említetted a Gondolat-jelet, ami akkor valóságos rendszerváltó intézménynek számított.

Győrffy: Később igen, de eleinte – vasárnap délelőtti műsor lévén – abban sokkal kevesebbet engedhettünk meg magunknak. Oda nagyon kellett Bölcs Pista, a főnö-künk, óvatos, megfontolt ember, semmi hebehurgyaság. Kétség nem fért hozzá, hogy egyetért velünk, de ha valami nagyon kockázatos dologba akartunk fogni, azt mondta:

„Fiúk, ezért seggbe fognak rúgni valamennyiünket.” Később persze már a Gondolat-jelben is „elszabadult a pokol”, 1987 végétől, 1988-tól már az összes korábban be-tiltott könyvről beszélhettünk, Koestlerről, Orwellről, mindenről és mindenkiről. De még fontosabb volt, hogy Barát Józsi, aki abban az időben moszkvai tudósító volt, egyre-másra küldözgette tudósításait a peresztrojka és a glasznoszty áldásos és fel-szabadító hatásáról a kultúrára, ami kétfenekű dolog volt... Mert Józsi tudósításai arról szóltak, mennyire előrehaladt hozzánk képest a Szovjetunió a nyíltságban és az őszin-teségben, pedig egy fenét haladt előre... Sehol sem tartottak, viszont mi hivatkoz-hattunk rá.¹⁸⁶

Ez a kettős látás és kettős lelkűség fogja jellemezni a rendszerváltás sajtóját: egyfelől a szakmaiságát hangoztatja, harsányan elhárítva a maga felelősségét a társadalmi folyamatok kedvezőtlen alakulásában; másfelől pedig a maga módján, a maga eszközeivel módszeresen beleveti magát a politikacsinálásba. Miként az alábbi esettanulmány segítségével láthatjuk, a szakmaiság álcájába öltözve erőteljes politikai és kultúrharcot folytat a korábbi rendszert ténylegesen leváltani, felszámolni igyekvőkkel.

Halbiológus?! – Esettanulmány a balliberális sajtó hadviselési stílusáról és nyelvpolitikájáról Az alább elemezendő cikk a szabad demokraták szellemi bölcsőjében, a Beszélőben látott napvilágot, méghozzá 1991-ben, vagyis az Antall-kormány működésének kezdeti időszaká-ban.¹⁸⁷ Olyannyira jellemző balliberális gondolatsémákat és nyelvpolitikai fordulatokat (a hadviseléshez illő szóval: fegyvereket) vonultat fel, hogy ez indokolja tüzetesebb figyel-münket: ebben a médiacseppben ugyanis benne van szinte az egész balliberális médiatenger.

Áttanulmányozván, világos és határozott képet nyerhetünk az akkori „antinacionalista” sajtó magatartásáról, indulatairól, bevált lejáratási módszereiről és ezek hatásáról.

186 Győrffy Miklós, Martin József és Wisinger István a rendszerváltás médiájáról (2/3). Médiakutató, 2004 nyár – Szemtanú rovat (http://www.mediakutato.hu/cikk/2004_02_nyar/06_rendszervaltas_mediaja/02.html)

187 Upor Péter: 14 MILLIÓ 999 EZER 999, Beszélő, 3. évfolyam 17. szám, Kultúra (http://beszelo.c3.hu/cikkek/14-millio-999-ezer-999)

A cikk elemei, részei Elemzés Főcím:

14 MILLIÓ 999 EZER 999

Fricska azoknak, akik 15 milliós magyar nemzetről és a nemzet színházáról „képzelegnek”: a szerző kinyilvánítja, hogy ő nem tartozik bele (ld. még alább).

Alcím:

Nemzeti borotva

Rövid és velős kifejezése annak, hogy a szerző felfogása szerint a kultúra terén az Antall-kormány által végrehajtott összes személy-cserénél egyetlen szempont és egyetlen módszer érvényesült:

erőszakosan (kíméletlenül) eltávolítani mindent, ami nem elég nemzeti. láthattuk, s az igazi játékos, a mutatványos a paraván mögött rejtezett.” (Idézet Ablonczy László Színházi hivatalnokok című cikkéből. Magyar Ifjúság, 1989. március 3.)

Az egész cikk időszerűségét a Nemzeti Színház új igazgatójának, Ablonczy Lászlónak a kinevezése adja. Az idézettel a szerző jó előre azt „bizonyítja”, hogy Antall József („az igazi játékos”) ugyanolyan pártállami módszerekkel él, mint kommunista elődjei, holott mostani választottja (Ablonczy) nemrég még –

egy kommunista ifjúsági lapban – maga is becsmérlőn írt e módszerekről...

Halbiológus: a dörzsölt balliberális sajtó egyik legmaradandóbb nyelvpolitikai leleménye. Oly erőteljesen képes azt sugallni – elhitetni –, hogy az Antall-kormányt a szakértelem egyáltalán nem érdekli, csakis az iránta való (tehát: nemtelen, visszataszító) lojalitás, hogy a szerző annak ellenére él használatával, hogy már tudatában van a hamis voltával. S ugyanezt tették és teszik a mai napig a balliberális sajtó más munkatársai is.¹⁸⁸

A Népszabadság 2013. február 3-i számában a lap újságírója a rendszerváltás időszakára emlékezik.¹⁸⁹ Megemlíti, hogy a Népszabadság akkortájt az egyik legfontosabb hírszolgáltatónak

188 Még két, korábbi példa bizonyságul a „halbiológus” mint nyelvpolitikai lelemény tartós továbbélésére és hatá-sára: 1) A Médiakutató 2004 nyári számában Rádai Eszter beszélget Győrffy Miklóssal. Amikor az interjúalany megemlíti, hogy „hirtelen leváltották a Pallas Lapkiadó akkori vezérigazgatóját, és Horti Józsefet nevezték ki a helyébe”, a kérdező újságíró ellenállhatatlan szükségét érzi, hogy közbevesse: „Antall József egykori – végzettsége szerint halbiológus – osztálytársát.

(http://www.mediakutato.hu/cikk/2004_02_nyar/06_rendszervaltas_mediaja/02.html)

2) A Budapest nevű folyóiratban 2006-ban arról ír a szerző, hogy Horti József eltávolíttatott a lapkiadó vállalat székházáról egy domborművet, amely ugyan „vitathatatlanul szocreál” volt, de akkor is: „bizonyosan nem lehetett volna számon kérni a jártasságot az efféle műalkotások kezelését és e tárgyban a higgadt és értő mérlegelést, minthogy a természettudományok körében ismerős lapszerkesztő alapképzettségét tekintve halbiológus – nem sokat habozott...” (Buza Péter: Európába tart a Szabad Nép 2006. – III. új folyam – 2006/1.

szám, http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2006/1/130-europaba-tart-a-szabad-nep).

189 Dési András: Vissza a városba

számított, s „a különleges pozíció könnyen mérhető volt, hiszen a kormánypárti politikusok nem szimpatizáltak ugyan az újsággal, de mindig üdvözletüket küldték a beszédes nevű Hír- és infor-mációrovat vezetőjének”. Majd nem kevés gúnnyal hozzáteszi:

„Az Antall-kormány korifeusainak üdvözletei azonban nem akadályozták meg a néhai miniszterelnök barátját, a halbiológus-ból lett Hírlapkiadó-vállalatvezért, hogy ne dolgozzon gőzerővel a Népszabadság kiakolbólításán.” (az én kiemelésem – VDGy) Hogy mennyi hamisság van egy ilyen maradandóan becsmérlő beállításban, sugalmazásban, erre kiválóan rámutat a cikk egyik

„kommentelője”. Ezért is idézzük itt szó szerint, a maga teljes-ségében:

Dési Andrásnak, csak hogy tudja (ha meg tudta, akkor szégyellje magát): Akiről szó van, Horti József, Debrecenben végzett biológia-földrajz szakos tanár valóban halbiológus volt ‘56 decemberéig, amikor is kirúgták az akadémiai kutatóból a munkástanácsban való részvétele miatt. Ezután évekig kertészkedett a Lipótmező parkjában (több, hasonló sorsú kollégájával együtt), majd előbb a Természettudományi Lexikon szerkesztője, később a Természettudományi Közlöny szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese lett. A lap mai nevét (Természet Világa) és megújult külsejét tőle kapta. A régi Hírlapkiadó lapjait ő látta el tudományos rövidhírekkel. Antallt még tanár korából ismerte a gimiből, ahol az esti tagozaton tanított. Szóval lehet, hogy nem szerette a Népszabadságot, de értett a sajtóhoz, és ismerte az ott hemzsegő emberkéket. Nem korrekt dolog úgy beállítani szegényt (több mint egy évtizede meghalt), mintha egy Hanyistók lett volna. (Poirot | 2013.

február 4. | 14:20:20)

(2) Részlet a cikkből Folytatódik a „nép-nemzeti kurzus” módszeres, gúnyos lejáratása:

 „orgonista” egy kiadóvállalat élén?! (hogy kerül a csizma az

Aztán jött Ella István orgonista,

 „szintén lojális úr” = „talpnyalók” az „urizáló” kasztból Ezúttal a Gramofon c. világhálós honlap visszaemlékezéséből tudhatjuk meg az egykori személyi döntés lényegét: „A kulturális irányítás elvben egyetértett a vállalat részleges privatizálásával, de helyesebbnek vélte, ha ezt a nyugdíjkorhatárhoz érkezett Bors Jenő helyett már a kinevezendő új igazgató bonyolítja le. Való-jában nagyobb súllyal érvényesült az, hogy nem kívánatosnak ítélték a magyar zenei életben már jelentős szerepet betöltő hanglemeziparba külföldi befolyás beépülését és a kereskedelmi szempontok fokozottabb érvényesülését.”¹⁹⁰ Magyarán ez volt az igazi tét: a magyar nemzeti kultúra védelme. Ez fordítódott a szerző fejében nemzeti borotvává.

Pálfynak – és kinevezőinek, a „nacionalistáknak” –

megbocsáthatatlan „bűne”, hogy Aczél Endre helyét foglalta el.

Zöldi László médiakutató jegyezte meg a vele készített

interjúban: „Az újságíró szakma eljutott oda, hogy nemcsak az ellenkező tábor politikusait ütjük, hanem egymást is. Holott nyugodtan leülhetnénk egy kávéházban, beszélgethetnénk egymással, ahogy mi most egymással beszélgetünk.”¹⁹¹ (4) Részlet a cikkből

 Akit a nemzeti erő levált, annál csak a szakmaiság számít, a kommunista múlt nem.

 Akit a nemzeti erő kinevez, annál nem számít az amúgy kétségbe-vonhatatlan szakmai hozzáértés sem, csakis a kommunista múlt.

 Aki volt „kommunista” létére lepaktál a nemzeti oldallal, az a balliberális oldal számára innentől „kilövendő vad”.

 A világ legtermészetesebb dolga, hogy ismeretségből születnek a kinevezések; ezért kell ilyen kacifántossá tenni a történést, és ügyes

190 Oldal Gábor: 16. Kitekintés agónia után. (1998. 07. 01.) (http://gramofon.hu/archiv/index.php?

page=news&xxhir001=70100000xxhir001&type=archiv)

191 Varga Domokos György: A törzsi háború... id. mű, Harmadik könyv: A MEGOLDÁS NYOMÁBAN, „Csak mi ne kerüljünk hátrányba”, beszélgetés Zöldi Lászlóval, 457–478.

tálalással „párizsi úton szövögetett alantas behálózást” sugalmazni belőle.

(5) Részlet a cikkből Ezen férfiúk között üdítő kivételnek számít Ütő Endre, az Operaház új igazgatója, aki a kötelező alapfeltételen, a kormánypártiságon túl, úgy tűnik, a szűkebb szakma támogatását is élvezi, és ért ahhoz, amit csinál. (Aggódom is a jövőjéért.)

A balliberális oldal szemléletének és küzdőmodorának páratlan sajátossága, hogy akkor is fogásokat keres, amikor a valóság, a tények a legkevésbé sem sietnek segítségére. Ütő Endrére sem a politikai múltja, sem a szakmai felkészültsége, gyakorlata alapján nem lehet semmi rosszat, semmi elrettentőt ráolvasni. Ezért kell a megtisztelő kormányfelkérésből becsületsértő „kormánypárti-ságot” kisütni, ezért kell zárójelben „aggódni”, érzékeltetve, hogy aki korpa közé keveredik, akármilyen üdítő kivétel, azt könnyen megeszik a kormány-disznók. Az efféle balliberális kritikai magatartásra, beállítódottságra legjobban a közismert nyuszika-vicc illik: ha van rajta sapka, azért püfölik, ha nincs rajta, akkor meg azért...

(6) Részlet a cikkből

Eme új keletű kinevezések annak a kultúrpolitikának részét képezik, amely – mint azt Fekete György (...) államtitkár-helyettes többször is kijelentette –

tulajdonképpen nincs is.

A rejtélyes tartalmú mondat mögött az említett törzsi ellentét feszül: a balliberális tábor kultúrharcként, nemzeti borotvaként igyekezett beállítani a nemzeti kormánynak azt a természetes törekvését, hogy az internacionalizmus iránt elkötelezett vezető személyeket a nemzet iránt elkötelezettekkel váltsa fel. A Beszélő szerzője is éppen ezen mesterkedik. Ám ez a mondat még csak előkészítője az alábbi igazán súlyos vádnak...

(7) Részlet a cikkből Ugyanennek a nem létező kultúrpolitikának az újabb megnyilvánulása Ablonczy László puccsszerű kinevezése a

A hosszú előkészítés után helyben vagyunk. A szerző és tábora felfogásában mindenki ellenség, aki a nemzeti kultúra egyik fellegvárához úgy törekszik hozzányúlni, hogy nem kéri a választáson vereséget szenvedett balliberálisok hozzájárulását, illetve nem az ő antinacionalista táborukból választ; és az is

Nemzeti Színház élére. Fekete

ellenség, aki szerepet vállal ebben. Az ehhez szükséges lejárató nyelvpolitikai elemek:

 élcelődés a „nem létező” kultúrpolitikán

 kinevezés = puccs

 kinevezés = beleszólás, kultúrönkény, diktatúra

(8) Részlet a cikkből

Ugyan mi más oka is lehetne egy derék, Magyar Fórum-os

újságíró kinevezésének?

A félelemkeltés további fokozása:

 Magyar Fórum-os újságíró = „a Csurka-féle szélsőjobb megjelenése a jelképerejű Nemzeti Színház élén”; az Antall-kormány a Csurka-féle szélsőjobb támogatója...

Fordítsuk meg a kérdést: mikor volt elégséges a balliberális törzs számára a nyilvánvaló szakmai hozzáértés? 2013-ban Vidnyánszky Attilának a Nemzeti Színház élére való kinevezésekor, minden igyekezet ellenére, egyetlen szakmai kifogást sem lehetett találni a méltán nemzetközi hírű rendező munkásságában.¹⁹² De mert az Orbán-kormány kiválasztottja volt, a balliberális törzsbéliek nemzetközi segítséget kértek a lejáratásához. Ám pusztán azzal nem tudták volna meggyőzni a segítségre felkérteket, hogy „Orbán embere”, ezért azt írták, terjesztették róla, hogy „a Jobbik régi álma teljesült” azzal, hogy Vidnyánszky lesz nyártól a Nemzeti igazgatója – tudjuk meg a Magyar Nemzet szerzőjétől. „A Jobbik neve – teszi hozzá – mostanra az antiszemiták szinonimájaként is használatos Nyugat-Európában...” A lejáratás következő állomásaként a Strasbourgi Nemzeti Színház igazgatója közleményt adott ki, miszerint – az

192 Jól mutatja a „zsigeri” vádaskodás alaptalanságát, hogy francia értelmiségiek szólaltak meg Vidnyánszky védelmében, olyanok, akik személyesen megismerték, együtt dolgoztak vele. (Ld. ehhez: Francia értelmi-ségiek álltak ki Vidnyánszky Attiláért, szinhaz.hu, 2013. március 25. (http://szinhaz.hu/szinhazi-hirek/51279-francia-ertelmisegiek-alltak-ki-vidnyanszky-attilaert)

előzetes megállapodások ellenére – mégsem kíván Vidnyánszky Attilával együttműködni, „nem engedélyezi a kaposvári

egyetemisták és a strasbourgi nemzeti színiakadémisták közös munkáját, Vidnyánszky ne is tartson workshopot Strasbourgban, mert – úgymond – felvállalhatatlan politikai döntéssel nevezték ki a magyar rendezőt a Nemzeti Színház igazgatójává.”¹⁹³

(10) Részlet a cikkből

A szabadelvű, szabad demokratás liberalizmus „tudjuk, merjük, tesszük” hadviselésének jellegzetes megnyilvánulása:

 mindenki alkalmatlan, egytől egyig! („Kő kövön nem maradhat!”)

 s legfőképpen alkalmatlan a kinevező – a kormány(fő) s a

„nyugodt erő” neki, hogy a Nemzeti Színház az övé lesz. Értsd: Csiszár nem az új demokrácia embere, nem a mi emberünk. Mindez különösnek tűnik annak a fényében, hogy a minisztériumi sajtótájékoztatón, a leváltást helyeselve részt vett

Ha valaki „rászolgál” a besározásra, annál a „tudjuk, merjük, tesszük” nem ismer se Istent, se embert...

 „akiről szakmai körökben ismert” – bennfentességet és hitelességet sugalló, valójában ellenőrizhetetlen állítás

 „jó kapcsolatokat ápolt a szovjet elvtársakkal” – a

„nacionalistákat” segítők lejáratása olyan váddal, amely a

„nacionalisták” köreiben megbélyegzi, s minden más körben elhitelteleníti

 „miért akarnak azzal etetni bennünket, hogy valaki a múltja miatt nem szalonképes?” – A bűn és a bűntelenség

abszolutizálása: vagy mindenki bűnös, vagy senki sem. Mivel mindenki nem lehet bűnös, ezért múltja miatt senki sem az, tehát senki nem tartozik semmiféle felelősséggel. Nincs tehát régi bűn, csak újak vannak, s ezekért senki más nem lehet felelős, mint az

193 Tölgyesi Gábor: Vidnyánszky és az özvegy tehén bosszúja (MNO, 2013. március 19.

http://mno.hu/grund/vidnyanszky-es-az-ozvegy-tehen-bosszuja-1145888)

az a Kállai Ferenc is, akiről szakmai körökben ismert, hogy az előző rendszerben meglehető-sen jó kapcsolatokat ápolt nemcsak a magyar, de a szovjet elvtársakkal is. Félreértés ne essék, nem akarok én számon kérni bármit is Kállain vagy bárki máson, de miért akarnak azzal etetni bennünket, hogy valaki a múltja miatt nem szalonképes a mostani vezetés számára.

ország mostani irányítói. Menniük kell!

(12) Részlet a cikkből

Csiszár ellen elhangzott az a vád is, hogy a színház műsorpolitiká-ja, úgymond, nem elég nemzeti.

Ezt a vádat egyébként a magyar parlamenti demokrácia történe-tének egy másik ragyogó korsza-kában, a harmincas években is felhozták az akkori igazgató, Hevesi Sándor megbuktatásakor.

A hírhedt Pekár Gyula, a Petőfi Társaság akkori elnöke mondta azt, hogy Hevesi „mentesítette”

magát a nemzeti hagyományok-tól. Ahogy most Csiszár, akkor Hevesi próbálta tényekkel és számokkal (hasztalanul) bizo-nyítani az állítás valótlanságát.

Csiszárnak tehát mennie kellett, és feltehetőleg elsősorban azért,

A kormány „kultúrpolitikájának” kriminalizálása zajlik a szemünk előtt. Ennek kulcskifejezései

 vádaskodás

 harmincas évek = értsd: a horthyzmus, a zsidóüldözés hasonlóan nemtelen korszaka

 megbuktatás

 hírhedt

 hasztalan bizonyítás = önkényuralom (diktatúra)

 azért járt így, mert nem volt fórumos „kormányhoz közel álló” = önkényuralom (diktatúra)

mert nem volt a fórumos

„kormányhoz közel álló”.

(13) Részlet a cikkből A Nemzeti Színház vezető-váltásainak története egyébként igen tanulságos. A színház élén ugyan nagyon különböző képes-ségű és mentalitású emberek váltogatták egymást, történe-tükben azonban van egy közös vonás. A mindenkori hatalom mindig ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a Nemzeti Színházat többnyire hamis szakmai érvekre hivatkozva és a nemzet nevében a maga számára kisajátítsa. És ehhez minden kurzus készséges támogatókra lelt a Nemzetit ellepő kis- és nagystílű karrieristák között.

 A cikk írójának egyik legfőbb lelki mozgatórúgója: a Nemzeti Színház élére a nemzeti kormány egy nemzeti elkötelezettségű valakit akar kinevezni, s ezzel a nemzet jelképerejű színházát a magyar nemzeti öntudat – azaz a „nacionalizmus” erősítésére akarja felhasználni, holott a nemzet nem csupán „nacionalis-tákból” áll. Vagyis a kormányzat a lépésével (a kinevezéssel) a nem nacionalistákat kirekeszti a nemzetből, s ez tűrhetetlen, elfogadhatatlan, ezzel szemben mindent el kell követni!

 A teljesen közönséges, szokásos kettős mérce:

A „nemzet színházát” kik mások lephetik el, mint kis- és nagystílű karrieristák. Kivéve, természetesen, azokat, akik a balliberális törzsből törekszenek oda, vagy akik szót emelnek a kormányzati döntéssel szemben.

(14) Részlet a cikkből

Az új igazgató, Ablonczy László, eredeti foglalkozására nézve irodalomtörténész, eleddig elsősorban újságíróként jeleskedett, és igen keveset tudhattunk színházvezetői ambícióiról. Dolgozott a Magyar

Már ismerős média-hadviselési és nyelvpolitikai fegyverek – ám az ismétlés, sulykolás megnöveli a hatásfokot:

 hozzá nem értés, szakmai alkalmatlanság

 „pálfygés”, „fórumos”, „szélsőjobbos”, „szorgoskodott”

Hírlapnál, a Film Színház Muzsikánál, a Magyar Ifjúságnál (ahol a nagyszerű Pálfy G.-vel harcoltak vállvetve), és az utóbbi időkben a Magyar Fórum szerkesztésén szorgoskodott.

(15) Részlet a cikkből

Sokak számára emlékezetes egy, a rendszerváltás hajnalán a Jurta Színház egyik rendezvényén tett kijelentése, miszerint borzasz-tóak a magyar sajtóviszonyok, mert ha Ózdon hat tisztességes magyar bányászember meghal, arról alig írnak valamit, bezzeg, ha Izraelben csak egyetlen em-bert is megölnek a palesztinok, azzal rögtön tele vannak az újságok. Ez a sajátos álláspont a figyelmes hallgató számára már akkor a magyar szellemi élet egy ígéretes, új purifikátorát sejttette Ablonczy személyében.

A cikk írójának másik legfőbb lelki mozgatórugója és

A cikk írójának másik legfőbb lelki mozgatórugója és

In document VARGA DOMOKOS GYÖRGY (Pldal 141-161)