(Jász Attila: XANTUSiana)
Jász Attila 2007-ben megjelent kötete számtalan olyan uta-lást tartalmaz, melyek segítségével az olvasó kísérletet tehet a szöveg saját irodalmi kontextusának a meghatározására, s ezáltal a mű megértésére. A cím, az alcím (egy regényes élet kalandjai), a két, versformát tekintve is elkülönülő rész cí-me (LEVÉLfogalmazványok és NAPLÓtöredékek) s az „elbe-szélt” történet a XANTUSianát elsősorban az európai iroda-lom epikus hagyománya felől mutatják megközelíthetőnek.
Mindez már előzetesen olyan befogadói elvárást kelt, mely a szöveget az eposz, illetve a különféle regénytípusok (életraj-zi vagy történelmi regény, kalandregény, levélregény, napló-regény, valamint a formaválasztásnál fogva a verses regény) műfaji ismérvei felől teszik olvashatóvá. A XANTUSiana részben vissza is igazolja ezeket az olvasói várakozásokat, hi-szen az epikára jellemző narratív elemek egyértelműen re-konstruálhatóak az olvasás során. Az elbeszélt történet s a történet tere a hazától való elválás és hazatérés dialektikája szerint íródó életútként alkotódik meg, az ezt elbeszélő (pon-tosabban megíró) egyes szám első személyű narrátor pedig Xantus János maszkja mögül szólal meg. Az elbeszélésciklus ideje az epikus hős, Xantus Amerikába való emigrációjától a megőrüléséig terjedő életszakaszt fogja át, s ami legalább ennyire fontos: a történet során időről időre megidéztetik az epikus hős élethelyzetét és személyes identitását meghatáro-zó, pontosabban válságba hozó közelmúlt történelmi trau-mája, a bukott szabadságharc.
A könyv fülszövegének (ön)jellemzése szerint Jász Attilát a „valóság és a mítosz találkozási lehetőségei, pontjai izgat-ják.” A mítosz, azaz müthosz irodalmi közegben mindenek előtt cselekményt, elbeszélést jelent, s a XANTUSiana egyik központi kérdése, hogy az elbeszélés, az életrajzokból ismert
(a ránk tetovált idő)
(Schein Gábor: Bolondok tornya)
A 2008. évi könyvhétre a Jelenkor Kiadónál jelent meg Schein Gábor Bolondok tornya című kötete, amely az alig másfél év-tizede íródó életműben a költői-írói formakeresésnek egy újabb stádiumát jelenti. A Bolondok tornyát műfajilag verses elbeszélésként határozhatnánk meg, melynek irodalmi min-tái a mottóként is szereplő Dante-mű, Goethe Faustja és Ma-dách Tragédiájának történelmi színei lehettek. A Bolondok tornya ugyanis egy utazás történetét beszéli el, egy utazásét az időlabirintusban az 1750-es évektől 2006-ig. Amennyire kötődik azonban Schein műve az irodalmi hagyományhoz, annyiban el is tér attól. Maga a történet változó helyszíne-ken játszódva a XVIII. századi festő, Bernardo Bellotto (if-jabb Canaletto) és egy magyar származású ausztráliai, művé-szetkedvelő ideggyógyász, a műben Bobként szólított Robert Nador dialógusából bomlik ki. Ebbe a párbeszédbe időnként más hangok is beleszólnak: a második zürichi színben a CNN News tudósítójaként megszólaló Johann David Michae lis, eredetileg (talán) XVIII. századi orientalista, a második pir-nai színben „a hetvenkettedik angyal személyi assziszten-se”, és a második bécsi színben Frau Skalpell, a Narrenturm, a címadó Bolondok tornyának idegenvezetője. Az időutazás eszközei is mindig mások (postakocsi, léghajószerű időgép, körhinta, a klasszikus eposzok deus ex machinájának paró-diá jaként megjelenő fentebb említett angyali lény, a bécsi 43-as villamos és egy velencei csodakalap). Az Isteni színjá-ték vagy a Faust párosaira jellemző szerepmegosztás sem ér-vényesül egyértelműen a műben. Legtöbbször ugyan Bob a vezető s Bernardo az, aki vele utazva különféle szörnyűsége-ket kénytelen elszenvedni, de például az 1940-ben játszódó második pirnai színben a vezető szerepét az angyallány veszi át, míg a második bécsi színben Frau Skalpell, az idegenve-érvényesül, ahol a „Nagy Szellem” mítosza és a
keresztény-ség nagy elbeszélése vetül egymásra. A kötet számomra leg-megrázóbb részlete a világ Istentől való elhagyatottságának elementáris élményét megfogalmazó XLV. [HOL AZ ISTEN]
című vers. A XANTUSiana egyik tanulsága így végül a míto-szok (müthomíto-szok) újramondhatóságának a kudarca lesz, s a mű ezáltal – visszatérve az eredeti kérdésfeltevésünkhöz – az epikus nagyszerkezet ily módon történő megalkothatatlan-ságáról (is) szól.
A mű kizárólagos epikus olvasata ellen szól az egyes da-rabok líraisága is, mely amellett, hogy oldja az egyébként is töredékes történetívet, a könyv egyes részleteit Jász Attila lí-rai életművének legszebb verseivé emeli. A Xantus maszkja mögül sokszor kipillantó lírai hős nemcsak az öreg indián pejotos látomásainak jövővíziójában szólal meg, hanem a fi -nom részleteket láttató, s a természetközelség elvesztésének következményeit refl ektáló nézőpont is vele azonosítható.
A Xantus személyes sorsából fakadó honvágy lírai kifejezé-se, mely leginkább a mű első részében kap hangot, nemcsak epikai hitellel bír, de napjaink emberének otthontalanságát is megszólaltatja. Épp így az egész XANTUSiana is a régi mí-toszok újramondhatatlanságának az üzenetén keresztül a je-lenkor szubjektumválságát is kifejezi. Az olvasmányos, lát-szólag könnyen érthető ciklus mélyebb jelentésrétegeiben tehát a mai ember létezésének, világban-létének egyre sürge-tőbb kérdésire keresi a választ.
(Vigilia, 2008)
nel, amely egy 1811 óta működött elmegyógyintézet, s ahol 1940 és 1941 között a nácik betegeket megsemmisítő T4 ak-ciója lezajlott, valamint Bécset a Narrenturmmal, a II. József által alapított, ma múzeumként működő elmegyógyintézet-tel. A torony-motívum gyökerei visszanyúlnak a bibliai Bábel tornyáig, melyről Schein Gábor egy alkalommal így nyilatko-zott: „[A] verses elbeszélés Bábel tornyának helyén születik, és így, hisz mást nem is tehetne, maga is tornyokat épít. Hét tornyot, játéktornyokat, az európai történelem szörnyűségei-nek helyszíneit. A szörnyűségbe azonban mindig belevegyül a beszéd öröme. Mert Bábel tornya pedig nemcsak a zavar helye, hanem a nyelvteremtésé is.” A torony nemcsak a be-zártság, az elkülönítés helye, ahová a társadalom perifériá-jára szorultakat, a normális többséggel szemben a nem nor-málisnak mondott kisebbséget, a bolondokat zárják, hanem a város fölé magasodva a többet látás, a szélesebb horizont lehetőségét is kínálja.
Végezetül Vörös István kritikájának címét idézve felte-hetjük a kérdést: „Mi kerül a bolondok helyére?” Lehet, hogy mi kerülünk. De ha nem feledjük, hogy a camera obscura a valóságot mindig fordítva tükrözi vissza, akkor talán túl is élhetjük ezt az utazást.
(Vigilia, 2008) zető. Ebből a rövid összefoglalásból is sejthető, hogy Schein
Gábor ironikus játékot folytat az öröklött műfaji konvenciók keverésével, a szabadjára engedett képzelet történetalakító mozgásával.
Külön fi gyelmet érdemel a narráció. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a cselekmény drámai dialógusokból bon-takozik ki, de az elbeszélői szerep is megkettőződik. A főszö-veg ugyanis Robert Nador írása, aki feleségével tett európai körútja során Pirnában a Krumpliszsákhoz címzett fogadó 27-es szobájában 2006. augusztus 10-én délután öt órakor kezdi írni a művet. Erről a rényről a szöveget kommentáló lábjegyzetből értesülünk. A Nador művét magyarázó, kiegé-szítő, időnként helyesbítő másik elbeszélő (nevezhetjük akár Schein Gábornak is), a saját szövegbeli pozícióját „semleges elbeszélő szerepként” határozza meg, melyből azonban időn-ként kilép, s ironikus megjegyzést fűz Nador szövegéhez.
A kommentátor kiegészítései egyrészt azokat a lexikális is-mereteket közlik, melyek az adott történelmi kor vagy hely-szín megértéséhez szükségesek, másrészt viszont a narrátor időnként túl is beszéli saját szerepét, olyan információkat közöl, melyek a történet megértése szempontjából lényegte-lenek. Egyszerre könnyíti meg tehát az olvasó dolgát a mű mögötti művelődéstörténeti anyag közlésével, és viszi zsák-utcába az olvasást.
Azok az összetartó és széteső mozgások, melyek a láb-jegyzetek kommentátorának szerepét jellemzik, megfi gyel-hetők a mű egészében is. Az időben előrehaladó mozgás mel-lett, ahogy azt a helyszínek változása, a hasonló szituációk (fenyegetettség, bezártság, Bernardo megpróbáltatásai) is mutatják, egyfajta ciklikusság fi gyelhető meg a cselekmény-alakításban. A sokszor homályosnak tűnő utalások a törté-net metonimikus előrehaladása helyett az ismétlődő motí-vumok metaforikus egymásra vonatkoztatása révén válnak megérthetővé. A mű központi alakzata tehát a kör, központi motívuma pedig a (kör alaprajzú) torony, mely összekapcsol-ja a verses elbeszélés két fő helyszínét, Pirnát a
Sonnenstein-adásáról, illetve Vallai Péter és Darvas Ferenc Petri-estjéről írt értékelő beszámoló. A könyvet az (epilógus) zárja, mely egyet-len szöveget tartalmaz, a Prae című folyóirat körkérdésére („… volt-e bármiféle forradalom a magyar irodalomban 1989 óta”) adott rövid nemleges választ, mely retrospektíve új kon-textusba helyezi a korábban elemzett műveket, szövegeket is.
Halmai Tamás szövegelemzéseiből, kritikáiból világos és alapos irodalomelméleti képzettség és érdeklődés olvasható ki, melynek köszönhetően az egyes művekben – szemben a hagyományos életrajzi szerző elvére épülő műalkotás eszmé-nyével – a szubjektum szövegekben való megképződését és a nyelvhez való viszonyt vizsgálja. Nem véletlen tehát, hogy a könyv legtöbbet hivatkozott szerzője a Névmutató szerint (Kosztolányit megelőzve) Kulcsár Szabó Ernő. Azzal együtt, hogy nehéz lenne vitatni Kulcsár Szabó hermeneutikai és re-cepcióesztétikai alapokra épülő, újabban a hazai irodalom-tudomány horizontját a medialitás és a kultúrairodalom-tudományok felé szélesítő irodalomtudósi tevékenységének iskolateremtő jelentőségét, annyit mégis érdemes megjegyezni, hogy Hal-mai kötetének írásaira, különösen az első rész tanulmányai-ra nemcsak a jelzett irodalomelméleti iskola szemlélete tett nagy hatást, de a nyelvezete is. S itt nemcsak az idegen szak-kifejezések tudományos munkában többé-kevésbé nélkülöz-hetetlen sokaságát értem, mely a kevésbé képzett olvasó szá-mára a szövegek megértése szempontjából komoly kihívást jelent, hanem a mondatszerkesztés sokszor felesleges túlbo-nyolítására, a helyenként 13–14 soros, többszörösen összetett mondatokra is. A líra- és prózakritikák nyelvezete viszont – megtartva a fentebb röviden leírt irodalomelméleti néző-pontot – sokkal letisztultabb, világosabb. Számomra a kriti-kus Halmai Tamás alaposságával és széles körű fi gyelmével, mely a vizsgált művek esztétikai értékének a mérlegelésétől, irodalomtörténeti hagyományokba való beágyazottságától a könyvborítók kivitelezéséig terjed, sokkal meggyőzőbb.
Egy-egy tanulmány esetében ennek (s talán általában minden) értelmezői nyelvnek a korlátaira is fény (vagy