(Uri Asaf: A jeruzsálemi erdő)
Uri Asaf izraeli születésű magyar képzőművész, aki bő egy évtizede már, hogy versekkel, szépprózával és esszékkel is időről időre a nagyközönség elé lép. Ami elsőként feltűnik az olvasó számára, legyen szó bármelyik műfajról, a név ide-gensége. Több tehát, mint egyszerű önértelmező gesztus, hogy a szerző a könyv fülszövegében megmagyarázza saját nevét: „Uri a bibliai Becalelnek volt az apja, aki a Gyülekezet Sátrának kegytárgyait készítette, köztük a hétágú lámpást, melyre büszke vagyok. Az egykori Asaf (ejtsd: Ászáf) pedig Dávid király zsoltárosa volt.” A néveredet tehát ez esetben a művészi tehetség biblikus eredőjének a feltárását jelenti, de egyben lényeges, a kötet verseinek olvasását is meghatározó nyelvszemléletre is utal: az egyes szavak, mint jelek mindig többre, másra utalnak, mint elsődleges, a hétköznapi nyelv-használatban előforduló jelölőik. S ez a más, ez a több szinte mindig a bibliai hagyomány irányában nyílik meg. Uri Asaf lírája végső soron tehát abból a Northrop Frye által metafo-rikusnak nevezett nyelvből táplálkozik, melyen a Biblia jelen-tős részét is írták, s melyben a szavak és a dolgok még sajátos egységet alkottak: „Amikor a kimondott szó felett elsötétül az ég, / az erdő-mező hamuba borul.” (Mikor a kígyó) A bib-liai nevek, intertextusok és idézetek Uri Asaf kötetében leg-inkább a zsidó kultúrkört elevenítik meg, de a versek utalásai révén az egész hellenizált, görög-római világ megidéződik, s azon túl egészen a kortárs irodalomig, Sebaldig, Székely Magdáig és Donald Hallig jutunk. Ily módon tehát kultúr-földrajzi értelemben is bejárjuk azt a területet, amelyből a mai Európa született.
A versek világa azonban hermetikusan zárt, Uri Asaf köl-tői nyelve leginkább az avantgárd jelhasználatot idézi. A sza-vak kombinációiból igen kevéssé alkotható újra valamilyen működik, hogy »mindez már egyszer megtörtént, csak
elfe-lejtettük«, hogy valami módon »mindig ugyanaz történik«, hogy a történelmi idő ciklikusan visszatér, azaz a tér-metafo-ra időivé válik, sajátos kronotoposzként működik.”
A kötet esetenként kifejezetten önrefl exív, Danyi koráb-bi költészetét is újraíró időszemléletét tekintve azonban eh-hez hozzá kell tenni azt, hogy ami elmúlt sohasem ugyanúgy tér vissza, viszont a túlélő csak akkor értheti meg önmagát és saját világát, ha megpróbálja olvasni a(z el)múlt nyo mait.
Hogy ez mint megértés megtörténik-e Danyi kötetében, eb-ben nem vagyok biztos. Ha megérthetnénk állandóan vál-tozó világunkat, s benne saját létünket, akkor a megértett lét – Gadamert idézve – nyelv lehetne. Úgy érzem, ebben a kötetben nem jutunk el ilyen megnyugtató lezáráshoz, nem nyerjük vissza a létezés megértésének háború által megsem-misített kontextusát. Az elveszett nyelv és kontextus vissza-nyerésére tett küzdelem – melyre Varga Mátyás utal az Utó-szóban – nem járt, mert nem járhatott sikerrel. De az írás és törlés egyszerre építő és romboló dinamikája, mely ily mó-don akár a háborúval is párhuzamba állítható lenne, éppen a kudarc, a bukás vállalásában tud azonosulni a kimondhatat-lan szenvedés elszenvedőivel.
(Műhely, 2013)
neve ad lehetőséget ironikus nyelvjátékra: „Kedvencem a parkinsonia, / a narancs színű pillangóival. / Éjjel alszom, de mióta öreg lettem, / kérdésemre senki sem válaszol.” – olvas-hatjuk a Parkinsonia című vers első versszakát, s a cím láb-jegyzetéből kiderül: „Parkinsonia aculeata – meleg vidéken honos fafajta”. A növénynév azonban ez esetben is elszakad eredeti, botanikai jelentésétől, és sokkal inkább az öregkori betegségre történő (ön)ironikus rájátszásként lesz olvasható.
S éppen ez az Uri Asaf-kötet egyik kulcsmotívuma: az öreg-ség és a halál, a versek újra és újra ezt a témát járják körbe:
Az alvás meghalás.
Aludj sokat, ne félj!
Az alvás megközelíti a halált, de nem érinti, hisz a halál felől az élet is csak megközelítés.
Ki visz el az eljövendő világba?
A halál vagy a szombat?
Megszoktam, hogy a fák zöldje hamis, hogy a bougainvillea fekete is lehet, és a kétlábon járó kígyó tojásban szunnyad.
Maradok ott, ahová hoztál.
A fentebb már idézett fülszöveg tartalmaz még egy fontos szerzői utasítást: „A jeruzsálemi erdő verseiben javarészt egy bizonyos kísérő beszél hozzám, aki inkognitóban marad. Va-lóságos találkozásról szó sem lehet, de jó esetben a hátát lát-hatom.” Az edzett líraolvasó egyből rájön: ez amolyan költői játék, de tudja azt is, hogy érdemes ebbe a játékba belemenni.
S bármennyire is inkognitóban marad a kötet verseinek be-szélője, mégsem egészen indokolatlan feltenni a kérdést: ki is ez a valaki, aki ezekben a versekben hozzánk szól? A jeruzsá-lemi erdő nyitó, akár kötetmottóként is olvasható verse szin-tén az önazonosság kérdését állítja a középpontba: „[Az öreg Hillel] azt szokta mondani, / Ha nem vagyok magamnak, ki van nekem? / Ha magamnak vagyok, mi vagyok? / Mikor, ha nem most?” (Három kérdés?) A második, Curriculum vitae homogén jelentésegész; ami az olvasó számára első
befoga-dói tapasztalatként regisztrálható: a megértés nehézsége. Ép-pen ezért a kötetet olvasva számomra a legizgalmasabbnak azok a versek tűntek, melyek az olvasó számára is azonosít-ható hétköznapi jelenet leírásával indulnak, mint például az Alex a pék című vers:
Hajnal óta a kemence előtt áll.
Meglát és rókaszemével hunyorít, csupasz lábujjai között sarat pumpál.
A huszonötös burában wolframszál, az ablakból kenyérillat száll.
Ezt követően azonban a pék alakja és környező világa érdekes metamorfózison megy át:
Alex a pék beragyogja a tavat.
Eddig nem szívleltem az árnyékát, de közünk van egymáshoz.
Lisztes sapkáján magenta bogarak.
Mégsem vagyunk tehát egészen magunkra hagyva az Uri Asaf-versek sajátos költői világában, már első olvasásra is nyilvánvaló: a kötet az értelemkeresésnek egy másik, de min-denképpen másfajta útját ajánlja fel számunkra. Az ismétlő-dő motívumok értelmezése kínálkozik olyan járható ösvény-nek, melyen elindulhatunk. A növénynevekből például külön katalógust lehetne készíteni, s poétikai szerepük is igen sok-rétű Uri Asaf költészetében. Egyrészt botanikailag is azono-sítják azt a térséget, a Közel-Keletet, amire a kötet címe is utal. Másrészt néhány esetben a versnyelv fentebb már érin-tett, a hétköznapi nyelvhasználattól eltérő, leginkább talán mágikusnak nevezhető működésére utalnak: „A kakukkfű-től gyakran van lelkifurdalásom. / A kenyeret sózom és meg-eszem, / hátrafelé repülök / és nyelvet öltök. / Mögöttem ro-han a boldogság.” (Lelkifurdalás) Máskor a növények latin
sem a mai magyar irodalom nem részesítheti. Talán Schein Gábor költészetének és prózájának egy része hasonlítható hozzá, Schein esetében azonban a zsidó vagy általában a kö-zel-keleti kulturális hagyomány újramondása elsősorban in-tellektuális kihívást jelent, Uri Asaf lírája viszont, ha szabad ilyen egyszerűen fogalmazni: sokkal közvetlenebbül, s ezért természetesebben beszéli el a zsidó identitás problematikáját.
(Új Forrás, 2013) című versben gyanú ébredhet bennünk, hogy ha a kísérő
nem is azonos a szerzővel, hisz háttal áll neki, mégis nagyon
„közel” van hozzá. A vers első sorát akár Uri Asaf születé-si dátumára történő konkrét életrajzi utalásként is olvashat-juk: „Két sivatagi ütközet között születtem.” S a jegyzet: „El Alamein, Észak Afrika, 1942 nyarán”. Megrendítő darabja a kötetnek a nagyanya koncentrációs táborból fi ának küldött levele. A szöveg hatása a dokumentum vélhető, feltételezhe-tő, elképzelhető hitelességéből és a történelmi tudásunk ad-ta végkifejlet megsejtéséből fakad: „Szeretnélek még látni, / erre a címre írjál” – olvashatjuk a kurzívval szedett versszö-veg zárlatát. Mindezekkel együtt is a versbeszélőnek sem a biografi kus szerzővel való azonosítása, sem az alakmásként való meghatározása nem lehet egyedüli célravezető befoga-dói stratégia. Ez a meghatározatlan és meghatározhatatlan fi gura ugyanis, aki ezekben a versekben mint „kísérő” meg-szólal egyszerre lehet több ezer éves és mai, katona és áldo-zat, zsoltáros és hitetlen, zsidó és római polgár. Beszéde által egyszerre és egyként nyílik meg a bibliai múlt mítoszokba ve-sző régisége, a XX. századi történelmi katasztrófa és a Közel- Kelet mai világa.
A legfontosabb talán mégis maga a viszony, ami a beszélő és a megszólított között kialakul, s amennyire kérdéses, hogy ki is a beszélő, éppen annyira talány, hogy ki a megszólított.
Talán maga az Uri Asaf nevű költő? De akkor ki is írta ezeket a verseket? – sorolhatnám álnaiv kérdéseimet. De nyilvánva-ló, hogy valójában arról van szó: próbáljunk meg dialógust kezdeni és folytatni ezzel a furcsa beszédű, számunkra sok esetben idegen, máskor pedig annyira ismerős világok nyel-vét beszélő valakivel.
Uri Asaf költészete leginkább különösségével, a versbe-széd soha teljesen át nem sajátítható idegenségével hat, folya-matosan a megértés nehézségeivel s ezáltal annak szükséges-ségével szembesít. Éppen ezért semmihez sem hasonlítható módon közvetít a magyar olvasó számára olyan nyelvet és kulturális tapasztalatokat, melyekben sem a mindennapok,
dalomtörténeti hagyomány intertextuális újraírására ala-pozott nyelvjátékoknak köszönhetően, melyek szintén nem a tradíció normatív erejének változatlan megőrzését kíván-ták szolgálni s legtöbb esetben nem is a hatástörténeti iszony kifejeződései, mint inkább a nyelvjátékok dekonstruktív po-tenciálját kihasználva a nyelv működésének mélyrétegei-be kívántak mélyrétegei-bepillantást engedni. S ha vannak is aktuálisan uralkodó tendenciák egy-egy korszakon belül, ezek regná-lása sohasem kizárólagos és mindig időleges. A közelmúlt magyar költészetében például bizonnyal ilyen volt a kötött formákat elvető szabadvers s az élőbeszédhez közeli retori-zálatlan költői megszólalásmód, melyek ugyan továbbra is érvényes költői dikciók poétikai jegyei, de emellett mintha egyre inkább ismét teret nyerne kortárs líránkban a zárt for-ma és a ritmizált versbeszéd. Igen határozottan és – tegyük mindjárt hozzá – magas színvonalon példázza ezt Báthori Csaba 2013-ban megjelent Elemi szonettek című kötete, mely a kötetcímben jelölt versformában írt versekből csaknem kétszáz darabot tartalmaz.
A korábbi évek recepciója már kijelölte azokat a fő forrá-sokat, melyekből a Báthori-líra táplálkozik: az öregedéssel, az elmúló létezéssel számot vető kései Kosztolányit, a semmi-vel szembesülő lét tapasztalatát megrázóan regisztráló József Attilát s Rilkét, aki a szonett-forma és az Orpheusz-motívum miatt a legújabb Báthori kötetében is hangsúlyosan jelen van.
A versek fi nom utalásaiban kifejeződő nyelvi memória révén azonban a magyar és az egyetemes líratörténet széles spekt-ruma idéződik meg az Elemi szonettekben a középkori költé-szettől a modern líráig. „Klasszikus (nyugatos és új holdas) alaktan uralja Báthori Csaba líráját; de utánérző könnyelmű-ségről még a talán kevésbé sikerült versek sem árulkodnak.
Nem, mert a megöröklött forma nyelvi harmóniát a költő sű-rű soráthajlásokkal, szapora közbevetésekkel, rafi nált rímek-kel s meg-megdöccentett ritmussal, egyedi formai megoldá-sokkal és a szókincs sokfelé tekintő leleményével bonyolítja tovább, súlyosbítja el, teszi méltóvá a terhekhez, amelyekről