A szakdolgozat szövegének írása előtt – ahogyan azt a szakirodalom feldolgo-zásának fejezetében javasoltam – az olvasott szakirodalomról annotációkat ké-szítünk önmagunk számára. Ezek lehetővé teszik, hogy legyen egy átfogó képünk arról, miről szeretnénk írni. Az annotációk akár copy–paste elven szövegtöredé-kekként beépíthetők a szakdolgozati szövegbe, és az irodalomjegyzék összeállí-tásához is segítséget jelentenek.
Mielőtt magának a szakdolgozati szövegnek az írásába belefognánk, érdemes elővenni egy jó nagy, legalább A3-as méretű papírlapot, és arra a szakdolgozat központi fogalmait és ezek kapcsolódásait nyilakkal, körökkel, bárhogyan, aho-gyan számunkra érthető a kapcsolatrendszerük, fölvezetni. Egyúttal az egyes fogalmakhoz, kapcsolatokhoz hozzátársítjuk a már olvasott szakirodalmi téte-leket (pl. egyszerűen a szerző nevével). Egy újabb papírlapon ezután meg tudjuk tervezni a gondolatok közlésének sorrendjét, olyan módon, hogy listába szedve néhány tőmondatot felírunk. Ezek a tőmondatok az elméleti háttér áttekintésé-nek részfejezeteit jelölhetik ki.
Gyakran akasztja meg a munkát az „üres képernyő kihívása”, ami azt jelenti, hogy az első oldalon, a bal felső saroktól indulva gyakran nehezebb a szöveg írásába fogni, mintha valahol másutt kezdenénk. Ez a valahol másutt legkézen-fekvőbben a Módszerek rész lehet. Annál is inkább, mivel a Módszerek rész legtöbb tudni- és leírnivalója már az adatgyűjtés idején rendelkezésre áll, tehát ez a feje-zet akár időben jóval előbb elkészülhet. Az is jó stratégia, ha a Módszerek fejefeje-zet után az elméleti rész végét, a kutatási kérdésekről szóló szakaszt írjuk meg, ez-által máris egyfajta szerkezetet adva az elméleti háttérnek és az eredmények bemutatásának is.
Az Elméleti háttér szövegének megalkotásakor a kezdő kutatót érő nagy kihí-vás a bekezdésekre tagolás. A bekezdések egy-egy gondolati egységet képviselnek.
A következő egyszerű szabályt érdemes tanulmányozni a jól megírt tudományos szövegekben, és majd alkalmazni a saját munkánkban.
A bekezdés fő mondanivalóját az első mondat, az úgynevezett tételmondat hordozza. A tételmondat lehetőség szerint olyan legyen, hogy ha az olvasó min-den bekezdésnek csak az első mondatát olvassa el, akkor is elég pontos és hű képet kapjon a szöveg tartalmáról. A bekezdésnek a tételmondatot
követő két-három (esetleg négy-öt) mondata a tételmondatot elabo-rálja, azaz tovább kifejti, tartalmát pontosítja és mélyíti. A bekezdés
utolsó mondata tartalmi átvezetést biztosít a következő gondolati egység, azaz a következő bekezdés felé. (Érdemes megfigyelni, hogy ez a bekezdés éppen így sikerült…)
tételmondat
A Szakdolgozati útmutató 2. oldalán találjuk, hogy a szakdolgozatot készítő hallgató „képes követni a szakmai elemzés, szövegalkotás formai és stiláris sza-bályait”. A stiláris szabályokról már tettünk említést (például a szóismétlés ese-tenkénti szükségességéről). A továbbiakban néhány olyan tippet adunk, amelyek a szöveg stílusának csiszolása érdekében gyakran hatékonynak bizonyul.
Gyakori kérdés, hogy a szakdolgozatot egyes szám első vagy többes szám első személyben lehet vagy kell-e írni. Bizonyos mértékig divatkérdésről van szó, és mostanság olyan tendencia erősödik, mely szerint egyes szám harmadik szemé-lyű, semleges mondatokkal építkezik sok tudományos írásmű. A szenvedő szer-kezetet gyakran használó angol nyelvben ez egyszerűbben megoldható, mint a magyarban, noha ott is törekvés van az aktív, tehát nem szenvedő szerkezetű szövegalkotásra.
A tudományos szövegekben és még fokozottabban a kvantitatív neveléstudo-mányi kutatásokban a többes szám első személy az alapértelmezés. Ez a királyi többesnek is nevezett fogalmazásmód nemcsak az elegancia vagy a hagyomány okán népszerű, hanem kifejezi azt is, hogy a kutató konkrét személyétől függet-lenül mások is elvégezhették volna a kutatást, megkaphatták és elemezhették volna azokat az adatokat és eredményeket. A többes szám első személy tehát nem amiatt használatos, hogy egyes tevékenységeket vagy munkafolyamatokat többen végeztek.
Az egyes szám első személyű mondatok a kvalitatív kutatásokban számítanak alapértelmezettnek. Általában véve a kutató személyes involváltságát, az objek-tív, semleges nézőpontból kilépést fejezi ki ez az igealak. Különösen indokolt a szakdolgozat bevezetésében és a köszönetnyilvánítás során használni. Az igeidők kevergetése ugyanakkor zavart okozhat.
A tudományos szöveg érthetőségét nagyban befolyásolja, hogy a névmásokat megfelelően használjuk. Akár szóismétlés árán is törekedjünk inkább a névmá-sok denotátumait használni, amennyiben kicsit is félreérthető lehet, hogy mit értünk „ez” vagy „emiatt” alatt. Ez azért jelent kihívást… [máris félbehagyom ezt a mondatot, mert tisztázatlan jelentésű névmással kezdtem ]. Tehát…
A névmások helyett azok denotátumait használni azért jelent kihívást, mert a szerző, akinek a fejében a billentyűkopogásnál is gyorsabban suhannak a gon-dolatok, teljesen pontosan tudja, mit szeretne írni: az ő fejében teljesen egyértel-mű, mit jelent az ez vagy az emiatt. A tudományos írás szakértői a tudományos szöveg kéziratának kéthetes pihentetését javasolják. Ennyi idő elteltével már a szerző képes hasonló szemlélettel olvasni a saját szövegét, mint leendő olvasói, és esély nyílik a logikai ugrások és a bizonytalan jelentésű névmások észrevéte-lére.
Az olvasót segíti, de az írói munkát is nagyban támogatja, ha a szakdolgozat szövegében időről időre „szövegre vonatkozó szöveg” jelenik meg. Például: „a kö- vet kező részben áttekintjük…”; „ahogyan az előző részben bemutatott elméleti mo dellben láttuk…”. A szövegre vonatkozó szöveg segít az olvasónak abban, hogy a szöveg szerkezetét átlássa.
Ahogyan a szakirodalom feldolgozása során már említettük [íme, egy szöveg-re vonatkozó szövegrész], a szövegbeni hivatkozásokban a szerző vezetéknevét használjuk, mégpedig a tudományos fokozatának feltüntetése nélkül, és azt a névváltozatot, amit ő tudósnévként a publikációjában használt. Előfordul időn-ként mégis, hogy nagy tudósok munkáiban is előkerülnek keresztnevek: ezek a megkülönböztetett tisztelet jelei, esetleg a gyakori családnévvel rendelkezők egyértelműbb beazonosítását segítik: pl. Kodály Zoltán, Nagy József.
Végezetül a stílus kapcsán a köznapi szóhasználatban megszokott, ám a tu-dományos munkák stílusát romboló töltelékszavakról ejtünk szót. Talán furcsa, de a leggyakoribb töltelékszó a nem. Ha rákeresünk egy első lendületből megírt, nyers szövegünkben a nem tagadószóra, azt fogjuk találni, hogy az meglepően gyakran fordul elő, és ha egyenként végiglépdelünk rajtuk, nagyjából minden második esetben valami pozitív megfogalmazással lecserélhetők. Éljünk ezzel a lehetőséggel! Olvasóként biztosan nekünk is feltűnik, ha másnak a szövegében szinte minden mondatban a nem tagadószó szerepel, és ezzel akár tudat alatt is egy nem igazán pozitív… [máris javítom a tagadószóval írt kifejezést, tehát „nem igazán pozitív” helyett:] egy kevéssé előnyös benyomást szerzünk az adott szö-vegről.
Még két olyan töltelékszót érdemes tüzetesen felkutatni a szövegünkben, ame-lyek meglepően gyakoriak, és kiiktatásuk jót fog tenni a szöveg stílusának. Vegyük észre, hogy a csak szó az esetek túlnyomó többségében elhagyható! A köznapi megismerésben általában természetes, hogy rögtön értékítéletet is társítunk a kijelentéseinkhez, de a tudományos igényű szövegben a „csak” szónak csak [máris korrigálom, azaz elhagyom] – tehát a „csak” szónak töltelékszó-szerepkör jut. A másik ilyen egyszerű szavacska, amely a köznapi közléseinkbe szinte ész-revétlenül belekúszik; finomítva, gyakran humorossá vagy éppen komollyá téve a mondandót: az is szó. Ha egyesével végigmegyünk a nyers szövegünkön, azt fogjuk látni, hogy az is szót tartalmazó mondat valójában rejtett, implicit közlé-seket tartalmaz, ilyenek viszont nem illenek egy azonnal érthetőnek szánt, ob-jektív tudományos szövegbe. Az is töltelékszó sokszor varratmentesen elhagy-ható a szövegből, máskor pedig az azt tartalmazó mondat két mondattá bontandó, hogy ne maradjon rejtve az is szó jelentése.
Végezetül még néhány ötlet a töltelékszó- és -kifejezés-vadászatra: hiszen, tehát, bizonyított tény, az viszont, próbáltuk, szóval… és a többiek.