A Volkan-elmélet megértéséhez ismernünk kell részben a pszichoanalízisnek, részben pedig magának a szerzőnek a sze-mélyes fogalomkészletét. Volkan, Erikson nyomán, az egyéni identitást egy adott személy saját magáról kialakított szubjektív tapasztalataként határozza meg. Az identitás belső munkamodell, melyben együttesen van jelen és integrálódik az egyéni múlt, jelen és jövő, az emlékezet, az átélés, az elvárások, a vágyak.
Legele-azon megállapítása, mely szerint a nemzeti-etnikai identitásban való fenyegetettség hasonló mértékű belső veszélyt jelenthet, mint egy szeretett személy elvesztése, a szeretet hiánya, egy fontos testrész megcsonkulása, illetve az önértékelés drámai csökkenése – ennek mindegyike gyakorlatilag elviselhetetlen. Az identitás-mag súlyos roncsolódása az egyén számára egyenér-tékű lehet a pszichológiai halállal, képletesen fogalmazva olyan, mintha milliónyi csillagként robbanna szét.
A fentiek megértéséhez tudnunk kell, hogy az identitás lényegi részei magától értetődő belső biztonságként kísérnek bennünket életünk során mindaddig, amíg súlyos egzisztenciális válságba – pl. háborúba vagy katasztrófahelyzetbe – nem kerülünk. A rendkí-vül súlyos társadalmi traumatizáltság azonban romboló az egyén legbelsőbb én-magjára nézve: egyszerre vált ki egyéni pszichés hanyatlást, lelki sérülést, és akár egész népcsoportok több gene-ráción át tartó tehetetlenségét, megalázottságát is előrevetíti.
A nemzeti-etnikai szocializáció megértésében segítségünkre lehet a pszichoanalitikus fejlődéselméletek fogalomtára is, mely szerint az identitás keletkezésének folyamatában két alapvető, lényegi mechanizmus játszik szerepet: a differenciáció és az integráció. Az előbbi olyan pszichobiológiai feladat, amelynek lényege a saját magunkhoz tartozó és a másokhoz tartozó tapasztalatok – belső objektek, tárgyak – elkülönítése. Mielőtt azonban az én-képek és az objekt-képek világosan kialakulná-nak bennünk, szórványos tapasztalataink minősítődnek, érzelmi és szenzoros tartalmuk alapján jó, pozitív (kellemes, szükséglet-kielégülést lehetővé tevő) és rossz, negatív (kellemetlen, hiány-érzettel járó) tapasztalatokra tagolódnak. Ha ezt a korai fejlődési időszakot korszerű képi hasonlattal szeretnénk kifejezni, egy autósztrádán egy közlekedési csomópontot kell elképzelnünk.
Életünk első hónapjaiban nincs választóvonal: az újszülött nem tudja, mi tartozik az énjéhez, és mi nem – képtelen önmaga és mások megkülönböztetésére. Van ugyan bizonyos, egyre növek-vő kapacitása annak felfogására, hogy meddig terjed a teste és a pszichés énje, érzelmi szempontból azonban mégis „fúzióról”
A következő – a második hónaptól a hatodik hónapig tartó – fejlődési időszakban viszont a csecsemő elkezd valami jót és valami rosszat érezni: az út két részre tagolódik. Rövidesen, két-sávos „autópálya” kezd kibontakozni. Már nemcsak a jó és rossz megkülönböztetésére kerül sor, hanem a saját magunkkal kap-csolatos és a másokkal kapkap-csolatos jó, illetve rossz tapasztalatok is elválnak egymástól. A más személyekkel és saját magunkkal összefüggő élmények viszont egyre világosabban különböznek.
Ezen a ponton kerül sor az integrációra: a két, más személyekhez tartozó, és a két, önmagunkat leképező út egyesül, pszichológiai értelemben véglegesen elválik az én és a másik. Ez a folyamat kb. hároméves korra teljesül ki.
1. ábra
A tárgykapcsolatok fejlődése Mahler és Volkan nyomán
Az identitás-mag megszilárdulásához a hároméves gyermek-nél általában elegendő a koherens, összefüggő én-érzet, amely alapstruktúra nyomán elkezdődhet az identifikáció (a másokkal való azonosulás) mint tanulási mechanizmus. A személy, a gyer-mekkortól egészen a felnőttkorig haladva önmagába építi a hozzá közelállók működésmódját, elfogadja a tőlük érkező hatásokat.
az ő jelenlétében, társaságában alakítjuk ki személyiségünknek több bensőséges, meghatározó érzését: a belső biztonságot, a reményre és a szeretetre való képességünket. Az ősbizalom állapotának elérése sok szempontból a korai fejlődésen múlik;
mégis a későbbi életszakaszban megingatható, megrengethető, pl. háborús helyzetben (Volkan, 2004). Ennek egyik oka, hogy az én- és tárgyképzetek integrálódása sohasem fejeződik be telje-sen; s minél több olyan tapasztalat van életünkben, amely nem ötvöződött, nem szintetizálódott, annál valószínűbb, hogy kritikus élethelyzetben személyiségünk ki van téve a személyiségzavar veszélyének.
Az etnikai identitás gyökereivel kapcsolatban Volkan összes-ségében újító megállapításként fogalmazza meg, hogy annak rendkívüli mélysége és érzelmi jelentősége nem másból, mint a korai személyiségfejlődésnek az énről és a másikról szerzett tapasztalataiból származik. (Ezt elsősorban a saját csoporthoz és annak vezetőjéhez való viszonnyal kapcsolatban állítja.) A kulturális gyökereinkhez való kötődést jól kifejezi egy, a Volkan-elméletben központi szerephez jutó metafora. Képzeljünk el egy sátrat, amelyben sok, hasonló származású ember gyűlik össze.
Általában a sátor fő tartóoszlopa körül tömörülnek, hogy védjék élőhelyük sértetlenségét (integritását). (A „sátor megóvásának”, tehát az ún. nagycsoport-identitás megőrzésének számos esz-köze ismeretes az egyszerű propagandától a vérengző tömeg-pusztításig.) A vezető – aki akár maga is oszlopként funkcionál – e téren lényegi szerephez jut. Az egyéni identitás és a nagycso-port-identitás viszonyát a ruha és a sátor relációjával állíthatjuk párhuzamba. A sátorlakók közül mindenkinek megvan a saját egyéni, illetve családi öltözéke, viselete. Felülről/kívülről nézvést azonban, a szemlélő számára a sátorvászon alatt azonos színű-nek, egyformának tűnszínű-nek, mintha közös bőrük lenne.
Az egyéni ruhaviselethez hasonlítható sajátos emberi tulaj-donságok általánosságban – s mindenekelőtt békeidőben – fon-tosabb szerephez jutnak, mint a nagycsoport-identitás. Vannak
politikai változás, gazdasági válság, terrortámadás – kollektív stresszhatások – idején. Ilyen esetekben a sátor lakói élőhelyük sértetlenségét mindenáron – akár az életük árán is – védhetik.
A nagycsoport-identitás, a sátor azáltal is fontosabbá válhat az egyéni identitáshoz képest, hogy utóbbinak a jelentős sérülése esetén előbbinek gyakorlatilag az egyén lelki épségét megóvó (és ugyanakkor patológiát hordozó) jellegzetességei lehetnek. Egy Volkan által vizsgált palesztin árvaház lakói közül négy, ismeretlen származású gyermeket együtt találtak meg a háborús területen, szüleik holtteste mellett. Úgy menekültek meg a haláltól, hogy elrejtették őket a szemét közé. Az átélt borzalmakra már nem tudtak emlékezni, valójában senki sem tudta, min mehettek keresztül, a hatások azonban nyilvánvalóan látszottak. Amíg e gyermekek az árvaházi környezetben együtt lehettek, viselkedésük koruknak megfelelően játékos, egymás iránt szeretetteljes volt. Volkan ugyanakkor nem tudott velük egyéni interjút készíteni, mert amint eltávo-lította őket egymástól, egyikük hallucinálni kezdett, egy másikkal pedig lehetetlen volt kapcsolatot teremteni. Az intézetlakó gyermekek mind-egyikénél egyébként erős palesztin identitás alakult ki, vezetéknévként sokan az Arafat nevet kapták, mert Jasszer Arafat volt az egyetlen szü-lőfigura az életükben, aki rendszeresen látogatta őket, és gondoskodott róluk. (Ajándékairól a gyermekek büszkén, kötődésüket hangsúlyozva számoltak be.) Elmondható tehát, hogy traumatikus tapasztalatok ese-tén a csoport-hovatartozás megerősítheti, és ideig-óráig kompenzálhat-ja is az egyéni pszichés hiányosságait.