A verébléptű törekvések fölött eljárt az idő
- Dr. Csapody M iklós író, politikus nem ahhoz a nemzedék
hez tartozik, amelyet a Kádár-rezsim tudatosan és módszere
sen elszakított a mai Magyarország határain túl élő magyarság
tól. Mégis megkérdezem:
- Mióta figyeled rendszeresen a Kárpát-medencében és a szórványban, nyugaton élő nemzettestvéreink életét? Különösen az erdélyi magyarságét?
- Idén nyáron múlt húsz esztendeje annak, hogy harmadi
kos soproni gimnazistaként egyik osztálytársammal, Gyurácz Ferenccel - lázas szellemi és lelki előkészületek után - amúgy hátizsákosán a Balt-Orienttel nekiindultunk Erdélynek. Volt néhány címünk, barátoktól. Aztán meg rátaláltunk még soha
sem látott rokonokra, szereztünk máig tartó barátságokat, így gyerekfejjel csöppentünk bele Kalotaszeg romantikus, mégis oly otthonosan valóságos színes világa után az akkori Kolozs
vár magyar szellemi életébe, irodalmi, tudományos és művész
világának a pezsgésébe. Mert akkor még igen nagy, mozgalmas és minőségi szellemi élet volt ott.
Első kolozsvári „bázisunk” a Majális utcában a hírneves bo
tanikus tudománytörténésznél, édesapám akkor még ismeret
len szakmai levelező barátjánál, Váczy Kálmánnál volt, akinek családja a lakás másik szobájába húzódott össze a kedvünkért, s aki fáradhatatlan alapossággal és szeretettel tartotta nekünk
„Bevezetés Kolozsvárba és Erdélybe” című történelmi városis
mertető előadásait, gyalogosan bejárva a várost a Fellegvártól a
Csapody Mikl ós
Házsongárdig. Amikor Lászlóffy Aladár hűvös padlásszobájába betoppantunk, az újvidéki Tolnai Ottó és az Amszterdamba ke
rült Kibédi Varga Áron éppen Nagy László költészetéről vitatko
zott, aztán Gazda József új kismonográfiája apropóján Nagy Imre festészetéről esett szó, s hát természetesen majd minde
nütt, nemcsak irodalmi körökben, Kántor Lajos és Láng Gusz
táv frissen megjelent Romániai Magyar Irodalom 1945-1970 cí
mű irodalomtörténetéről, elsősorban persze a kortársi fejeze
tekről.
Fülöp Antal Andor Király utcai kis udvari szobájában a Vá
radon látott képek testvéreire, benne pedig Boticelli kései le
származottjára, Kolozsvár festőjére, egy csodálatos, eleven sze- retetet sugárzó emberre ismertünk. Miután pedig fölkapasz
kodtunk az akkor még létező árnyas Pata utcán, az Erdélyi Ma
gyar Szótörténeti Tárról Szabó T. Attila beszélt nekünk.
Furhmann Károly műhelyében az erdélyi ötvösség élő tradíció
it, Szervátiuszéknál két külön világot, Gy. Szabó Bélánál a Bo
lyai utcában ismét más csodákat láthattunk, Gáli Ernő, Kántos Lajos kép- és könyvtáraiban meg a szellemi társaság
nak akkor még általunk soha meg nem tapasztalt élményeit szívtuk magunkba. Természetes hát, hogy otthon éreztük ma
gunkat Erdélyben Bálint Tibor könyvei között és konyhájában, Szilágyi Istvánéknál, Kányádi Sándornál, aztán Vásárhelyen Sütő Andrásnál és a Bolyai líceum orvosi szobájában, ahova bekvártélyozódtunk, meg Farkaslakán Tamási Gáspárnál, az udvarhelyi plébánián, a Somlyói líceum tornatermében, Gyímesközéplokon, majd meg Baróton, Vargyason Balogh Ed
gárnál, s másutt, Torockótól Sepsiszentgyörgyig. Ez az első er
délyi utazás persze nemcsak föllelkesített, igényesebbé és tájé- kozottabbá tett, hanem meg is határozta felfogásomat, érdeklő
désemet, későbbi utamat. Utolsó órámig hálás leszek a Gond
viselésnek ezért a hátizsákos, több mint egy hónapos erdélyi kalandozásért, azoknak is, akikkel ott találkozhattam, akik ba
A v e r é b l é p t ű t ö r e k v é s e k f ö l ö t t el j árt az idő
rátságukba fogadtak, s akiktől annyi mindent megtanulhat
tam. Hála Istennek azon a nyáron, az előtt és még inkább azt követően, nemcsak mi ketten ültünk vonatra, hanem számo
sán, egész korosztályok járták be Erdélyt, a csángók földjét és a Felvidéket is. Utaztak „félálomban” vonaton és autóstoppal, motorral, s ha volt is ebben természetesen romantika, az a faj
ta, amely sajnos az életkorral együtt elpárolog, ez a kollektív ér
zelmi, élmény- és tudásanyag szilárd alapja lett nemcsak az ő személyes életüknek, hanem az egész magyarság sorsában kö
vetkezett nagy változásoknak is.
- Politikusként, parlamenti képviselőként milyennek látod az erdélyi magyarság helyzetét néhány évvel a romániai esemé
nyek után? Mert az kétségkívül jó, hogy a magyarság immár szabadon/szabadabban elmondhatja a véleményét a sorsát érintő alapvető kérdésekben. Még nem tudni viszont, hogy en
nek milyen mértékben lesz foganatja. A román politikusok őszin
teségére gondolok, arra, hogy betartják-e és valóra fogják-e vál
tani ígéreteiket. Mert ha például az 1918. decemberi gyulafehér
vári nyilatkozatot vesszük alapul, azt kell mondanunk, hogy az ígéretekből soha semmi sem valósult meg. Sőt...
- Hadd kerüljem ki a tragikus iróniának azt a tónusát, mely
ben „a román politikusok őszinteségéről” kellene szólnom, Gyulafehérvárról és az ígéretekről. Hiszen mindenki előtt vilá
gos, hogy egyértelműen korlátozott politikai játéktérről, a ho- mogenizáció és az anakronisztikus nemzetállamiság gondolati
politikai kontinuitásáról van szó, s ebben az ígéretek, az enged
mények, az időleges taktikázás és a Nyugat felé lejtett politikai násztánc és mosoly csak keveset számít. 1989. decemberében, azt hiszem, csak a karácsonyi reménység, a túlélés egyébként egészséges optimizmusa és bizonyos mértékű politikai naivitás mondatta csupán sokakkal, hogy valóban új korszak kezdődik, hogy egy csapásra sikerült megtalálni a magyar-román megbé
kélésnek azt a kívánatos történelmi útját, mely egyébként
hi-C sa p o dy Mikl ós
tem szerint valóban alternatíva nélküli. Csakhogy Romániában azon a karácsonyon nem forradalom, hanem késleltetett-időzí
tett palotaforradalom, véres katonai, illetve „hivatali” puccs zajlott le. Igazán szerves népi megmozdulás, felkelés csak Te
mesváron robbant ki. A diktatúra addigra oldalra szorult má
sod- és harmad vonalbeli elitje ragadta magához a hatalmat; a választásokon az egész román gazdaságot aztán tovább rombo
ló ígéretekkel óriási többséget szerzett, a marosvásárhelyi pog
rom gondos megszervezésével megakadályozta a konszolidáció
ban valóban érdekelt magyarság törekvéseinek sikerre vitelét.
Mindezzel - a politikai szélsőbal és szélsőjobb összefonódása, a kisebbségellenesség és az antiszemitizmus „elengedése” nyo
mán - lelassították, majd megállították a valóban beindult, ter
mészetes és egész Romániára nézve szerencsésnek ígérkező fo
lyamatokat. Olyan irracionális erők szabadultak el, melyekről igazán még hithű marxisták sem gondolhatták komolyan, hogy azok csak „a múlt csőkévényei”. A homogén nemzetállam gon
dolata új politikai dimenziókat talált magának a „demokratikus keretek” között, amely a maga történelmi célját a térségben be
töltendő etnokrata középhatalmi szerepben látja, miközben - tudjuk - nem Románia az egyetlen, aki nemzetközi konferenci
ákon rezzenetlen arccal állítja, hogy a kisebbségek kezelése bő
ven megfelel a nemzetközi normáknak, ha éppen nem haladja túl azokat.
Jöttek azután a Hargita és Kovászna megyei prefektus ügyek, a Kolozsvár főterén folyamatosan eszkalálódó, szürrea- litásában is könyörtelen logikájú Funar-i őrület, az iskolabot
rányok, s annyi más, és lám, mégis minden maradt a régiben.
Az erdélyi magyarság ügyének lényegi része, lassú, folyama
tos és ígéretes fordulata, ugyanakkor az RMDSZ létrejötte és tevékenysége, a magára találó magyar társadalmi közélet, a művészeti, irodalmi és tudományos élet. Ma már talán újra el
mondható - hogy az adott viszonyok között - a kisebbségi ma
A v e r é b l é p t ű t ör e k v é s e k f ö l ö t t el j ár t az idő
gyár értelmiség is újra működőképes, tevékeny alakítója a ma
gyar nemzeti és az egyetemes kultúra áramló folyamatainak, s java része versenyképes is a csak a minőség mércéjével mérni akaró irodalmi és tudományos életben. Sok minden megválto
zott tehát, ha messze nem is a kívánatos mértékben és ütem
ben. Ez az idő azoknak kedvez, akik eddig sem a hatalom szol
gálatával voltak elfoglalva, különböző önfelmentő ideológiák foglyaiként, akik eddig sem értékválsággal és belső zavarokkal küszködtek, hanem ébren tartották az erkölcsi és szakmai ön
reflexió készenléti képességeit. A politika dimenziójában pedig látható, hogy ugyanez a készenléti képesség, méltányosság és határozottság, a célok egyértelmű megfogalmazása és a való
ban értelmes modus vivendi keresése dominál. Sajnos, eköz
ben minden kibontakozási törekvésnek határt szabtak a gaz
dasági, az anyagi viszonyok. Tehát így mostanában az erdélyi, a romániai magyar társadalom önépítésére, önszerveződésére a kultúra, az oktatás, az egyházi élet, a mezőgazdaság, a vállal
kozás és a kereskedelem területein az elszabadult „vadkeleti”
gazdasági térviszonyok veszélyei leselkednek elsősorban, s leg
inkább akkor, ha a tőke és a politika „jegyesek”. Ezért a legfon
tosabb a magyar társadalom gazdasági talpra állása.
- A román politikusok, más utódállamok politikusaihoz ha
sonlóan, mindannyiszor kijelentik, hogy náluk a kisebbségi jo gokat illetően minden rendben van, hiszen ők a kisebbség jogait az európai normáknak megfelelően biztosítják. Teljesen fölösle
ges firtatni, igaz-e ez vagy sem, úgy is tudjuk, hogy szemfény
vesztés, ámítás az egész, inkább egy ravasz csúsztatásra f i gyeljünk. Példával élek. De az általuk példaként említett két cso
portnak - az erdélyi magyarnak és a Francia Köztársaságban élő algériainak, aki, mondják nem igényel arab nyelvű iskolát - egészen más a státusa. A Franciaországban élő algériai beván
dorló munkavállaló, aki ott mellesleg zavartalanul megőrizheti identitását, nem kényszerítik arra, hogy vándorbotot vegyen a
Cs a p o dy Mikl ós
kezébe, mint tették ezt Ceausescuék az erdélyi szászokkal, svá
bokkal, teszik azóta is a magyarokkal, zsidókkal A lényegi kü
lönbség azonban az, hogy a magyarság, amikor ezeregyszáz év
vel ezelőtt letelepedett a Kárpát-medencében, országot, államot alapított Teljes értékű állami-társadalmi életet élt ezer eszten
dőn át ezen a történelmi tájon. Azt pedig vitatni sem kell, ki volt itt előbb, hiszen a románságról (a vlachokról) először csak a XIII.
században tesznek említést az írásos dokumentumok. A ma
gyarság teljes társadalmi intézményrendszert, iskolahálózatot épített ki, amit a román politikai hatalom hol furfanggal, alatto
mos ígéretekkel, hol nyílt erőszakkal elsorvasztott, elvett. A ma
gyarság Erdélyben ma nem alapítani akar iskolákat, hanem a jogfolytonosság alapján újraindítani azokat.
- Magam is beszélhettem még a diktatúra utolsó éveiben olyan, magyar barátaival mindig szolidáris - akkor is, amikor ez különösen veszélyes volt - kolozsvári román értelmiségivel, aki Ceausescut, mint népnyúzót - ezt az Európában szalon- képtelen senkit - szégyenkezve elítélte, a román nemzeti törek
vések „képviseletének” módját határozottan vitatta, azt azon
ban, hogy egy több mint kétmilliós őshonos nemzetrész miért akar külön iskolákat, sőt egyetemet is - lásd a magyar-román barátság, egymás jobb megismerése stb. ellen fellépő „szepara
tizmust!” -, sajnos, ezt már ő sem látszott megérteni. Hiszen több családtagja él Párizsban régóta, mondta, s nekik sem ju tott eszükbe Franciaországban külön román iskolát követelni...
Franciaországban élnek, tehát gyermekeik francia iskolába já r
nak. Innen már nincsen messze a „Beszély románul, román ke
nyeret eszel!” Annyi bizonyos, messze nem következtek be sem a kultúra, sem az oktatáspolitika területén a megígért, joggal elvárt és magától értetődő lépések. A napi energiát ma is a fo
lyamatos küzdelem emészti fel.
A hivatalos román álláspont szerint ma az ország olyan gaz
dasági állapotban van, hogy állami egyetem felállítására
„jelen-A v e r é b l é p t ű t ö r e k v é s e k f ö l ö t t el j ár t az idő
leg nincs lehetőség”. A húszas években , a trauma utáni magá
ra találás korai éveiben az egyházak felekezetközi egyetem fel
állításával próbálkoztak, amit épp az állam akadályozott meg, s az ötvenes évek végén a magyar tannyelvű, Bolyai nevét viselő állami egyetemet ugyancsak az állam számolta föl. Most nem is szólok arról, hogy a romániai magyarság is adót fizet az állam
nak. Funar tragikomikus paranoiája számos jó szándékú tö
rekvést hiteltelenít Romániában.
- Szabó Dezső' szavaival: minden magyar felelős minden ma
gyarért. Ebben az anyaországnak kell döntő szerepet vinnie.
Nem hiszem, hogy azt a politikát kellene követni, mely szerint hagyjuk a kisebbségeket magukat küzdeni, ők tudják, mi a leg
jobb nekik, mi Magyarországról csupán erkölcsileg támogassuk őket. Nem hiszem, hog$ például az erdélyi, felvidéki vagy délvi
déki magyarság talpon tud maradni csupán önerejére támasz
kodva, miközben energiájának nagy részét az örökös rágalma
zások elleni védekezés őrlifel. Mi a véleményed erről?
- Morálisan és politikailag egyaránt egyetértve a Szabó Dezső-i kérdésfelvetéssel, s azzal is, hogy az anyaországnak történelmi és immár alkotmányos kötelezettségei vannak a ma
gyar nemzeti közösségek felé, részben módosítani szeretném a fontieket. Mert valóban nem volna jó, ha a határon túli magya
rokat csak úgy hagynák magukban küzdeni, s csupán erköl
csileg támogatná őket Magyarország - de nem is ez történik, nem is ez a politikai gyakorlat. A Magyar Köztársaság világos álláspontja az, hogy miután ezek a kérdések Európában régóta nem egy-egy adott állam belügyei, magától értetődik, hogy mi
ként szívesen vesszük a Magyarországon élő nem magyarok anyaországi támogatását, úgy természetesnek tartjuk, hogy az általuk megfogalmazott igények szerint mi is támogassuk a Kárpát-medence magyar közösségeit.
Nekünk magyarországi magyaroknak az a jó, azt támogat
juk, azt képviseljük nemzetközi fórumokon, amit az adott ma
Csa p o dy Mi kl ós
gyár közösségek demokratikusan választott politikai képvisele
tei látnak jónak az általuk képviselt, legjobban ismert körülmé
nyek között éló' magyarság érdekében. Létezik hála Istennek az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom a Felvidéken, létezik a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Vajda
sági Magyarok Demokratikus Közössége, s léteznek a horvátor
szági, szlovéniai, ausztriai magyarok képviseletei is. Ez azon
ban nem jelentheti a felelősség megoszthatóságát! A magyar politika a maga döntéseit saját felelősségére hozza meg, a ma
gyar külpolitika irányát azonban befolyásolja az adott ország
ban élő magyarság sorsa.
- Az egymásra figyelés kétségkívül jó dolog, hisz erősíti az együvé tartozás tudatát, érzését. De félő, hogy az anyaország
ban észlelhető széthúzás előbb-utóbb átragad a határon túli- akra is, ami ott akár életveszélyes is lehet
- Először is örvendetes, hogy annyi „hátizsákos”, itthon és ott egyaránt sokszor üldözött és megfigyelt, akadályozott és til
tott kapcsolat, hajszálér után a nyolcvanas évek derekától megalapozott, kiszélesedett a korábban természetellenesen el
szakított kapcsolatrendszer. Nemcsak a Magyar Demokrata Fórum genezisének, szellemi identitásának, erkölcsiségének je lentette szerves részét az az egészséges, a reális magyar nemze
ti önazonosság körébe, a magyar nemzeti tudatba szervesen beletartozó probléma, amit a határon túli magyarság jelent. A nemzeti kérdés, az utódállamokban élő magyarság sorsa és jö vője, az érte érzett felelősség fontos szerepet játszott a magyar- országi rendszerváltozás máig tartó folyamatában is. Mára el
mondható, hogy az anyaország és az elszakított magyarság „vi
szonya” - inkább eleven kapcsolatrendszerről, baráti és hivata
los szálak tízezreiről beszélnék - működik. Olyan, amilyen - nem mondom, hogy jobb nem lehetne, ez azonban nagyon sok mindenen múlik egyszerre. Egy dolog bizonyos: Magyarország
A v e r é b l é p t ű t ö r e k v é s e k f öl ö t t el j ár t az idő
sorsa meghatározza az ő sorsukat is, tehát aki ezt az országot erősíti, építi, gazdagítja anyagilag és szellemiekben, hat, alkot és gyarapít, az nemcsak a Kárpát-medencei, hanem az egész világ magyarságát erősíti. A magyar nemzet erősödéséből, erő
sítéséből pedig a történelem folyamán eddig még egyetlen nép
nek, egyetlen szomszédunknak, Németh Lászlóval szólva egyet
len tej testvérünknek sem származott kára.
A megosztottság, bármennyire is korunk magyar politikai tünete, azt hiszem, nem valami lerázhatatlan magyar fátum, akkor sem, ha valamekkora „megosztottság” a polgári demok
rácia mindenkori velejárója. Fontosabb, hogy többet tegyünk azért, hogy az Illyés-i „haza a magasban” lejjebb kerüljön végre ide a földre, hogy miközben hat és működik a naponta gyako
rolt együvétartozás-tudat, a magyarság viszonylagos megosz
tottsága ne hullámozzon át az anyaországból a többi magyar nemzeti közösségbe. S ha áthullámzik - mert ezt sem kell ter
mészetellenesnek tartanunk, izgatottan, romantikusan szem
lélnünk -, akkor ne keletkezhessenek szemléleti, vonzalmi, ne
tán pártpolitikai-ideológiai alapokon tartós szakadékok. Ezért semmiképp sem szabad a külpolitika, a nemzetpolitika átte
kinthető, rendben tartandó asztallapjáról darabkákat ellop
kodni, zsebre tenni, netán lehúzni az egészet az asztal alatti sö
tétbe, nem szabad a „külmagyarságot” és a vele való törődést lehúzni a pártpolitikába, alárendelni ilyen céloknak. Sajnos vannak erre mutató jelenségek annyi eltorlaszolt évtized után.
A sok rossz politikai reflex és egyéni ambíció mellett számtalan kiéletien, hihetetlen dinamizmusú akarnokság és mániákus küldetéstudat is működik. Hogyne működne! Aminthogy az sem természetellenes, még ha nem is ízlésem szerint való, hogy az innen exportálódott belső ellentétek nyomán a határon túli magyarság köreiben is nem egy elcsúszás, kisajátítási törekvés vagy éppen anyaországi törleszkedés is tapasztalható. Abban bízni, hogy mindezt majd kimossa az idő, s eltompítja majd egy
A v e r é b l é p t ű t ör e k v é s e k f ö l ö t t e l j á r t az idő
tisztultabb társadalmi tudat, politikai konstelláció - azt hi
szem, naivitás, még ha szép is az elképzelés. Mindennek elejét venni csak a világosan megfogalmazott elvek hatékony gyakor
lásával, összehangoltsággal és határozottsággal lehetséges.
- „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” De miként ma
radhatunk meg?
- Igaza van Sütőnek, amikor azt írja, hogy „...kisebbségjogi küzdelmeink kimenetele elválaszthatatlan a román nép demok
ratikus erőinek gyarapodásától', majd pedig hogy „...ebből nem következik, hogy esőleső társaságként, a küzdelem veszedelme
itől megriadva a várakozás passzivitásában hagyjuk hamvába hullni minden radikális követelésünket. Radikálisát mondok, mert az óvatosan szemérmetes, verébléptű kisebbségi törekvé
sek fölött már kimondta ítéletét az elmúlt hetven esztendő. ” Nem vagyok radikális, amikor ezt a sokaknak talán túlzónak tűnő álláspontot idézem egyetértőleg, mivel meggyőződésem, hogy nem radikalizmus ez, csupán értelmes realizmus. Vagyis nem más, mint jó szándék, belátás és önfegyelem, a lehetséges ma
gatartás. Ebbe az irányba mutatnak immáron az RMDSZ újabb törekvései is az önrendelkezést illetően. A veréblépteket min
denjó szándékuk mellett mindig kísérte valami naiv reményke
dés is, aminek réges-rég elmúlt már az ideje. Nem a hité múlt el, csupán a romantikáé. Tárgyalóasztalhoz tárgyalófelek szük
ségeltetnek, tárgyalni pedig múlhatatlanul szükséges a megbé
kélés érdekében éppen úgy, mint tanítani, lapot szerkeszteni, istentiszteletet tartani, kereskedni és verset írni.
Budapest, 1993.
Hí vó hangok
Hívó hangok
- 1989. decemberének vége felé kezembe került a Szabadság (Kolozs megyei napilap) december 24-ki száma, benne a Hívó Szóval, amelynek a megszületésénél Te is bábáskodtál De mi is volt a Hívó Szó? - kérdezem Csép Sándort, a Kolozsvári Rádió és Televízió Magyar Szerkesztőségének vezetőjét
- Propaganda irat. A szó jó értelmében. Esztendők töprengé
seinek és titkos tanácskozásainak az eredménye. Azt tudtuk, hogy a diktatúra egyszer csak romba dől, de azt nem, hogy mi
kor. Azzal is tisztában voltunk, hogy fel kell készülni a nagy fordulatra, ezért a Hívó Szó megszövegezése számunkra nem jelentett különösebb gondot, csak formába kellett önteni a gon
dolatokat. Jóllehet az események nem értek teljesen váratla
nul, veszteségeinket pontosabban ismertük, mint a teendőket.
Mindazáltal a Hívó Szó olyan alapvető céloknak és törekvések
nek a foglalata lett, melyek később bekerültek az RMDSZ prog
ramjába is.
Abból, hogy ez a legközelebbi teendőket magában foglaló ak
cióprogram-szöveg olyan gyorsan elkészült, és a sajtóban nyomban nyilvánosságra is került, egyes román nacionalista csoportok arra következettek, hogy a magyarok már rég szer
vezkedtek, csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy kirukkolja
nak vele. Ez nem igaz. Sajnos az évek hosszú során elég időnk volt arra, hogy a közösségi vágyak, követelések, kiben-kiben mondhatni nyomdakészen kiforrjanak. Számomra nagyon megtisztelő volt, hogy részt vehettem abban a rangos munka
Csép Sándor
csoportban, amely az erdélyi magyarság nevében, olyan ideálo
kat hirdetett meg, amelyekért küzdeni nemcsak érdemes, ha
nem személyes kitüntetés, dicsőség is.
- A Hívó Szó annyira hasonlít elődjéhez, a Kiáltó Szóhoz, mintha annak a második kiadása lenne. Ismétli magát a törté
- A Hívó Szó annyira hasonlít elődjéhez, a Kiáltó Szóhoz, mintha annak a második kiadása lenne. Ismétli magát a törté