A vörös róka és aranysakál táplálkozási jellemzői

Napjaink romániai vadgazdálkodási gyakorlata az aranysakál folyamatos térnyerését és állománynövekedését némiképp passzívan követi. Az elmúlt 13 évben a jóváhagyott kilövési keretek átlagosan a rókáénál nagyobb, 0,74-es gyérítési rátát tettek volna lehetővé. Ezzel szemben a terítékek alapján számolt megvalósított átlagos gyérítési ráta a róka esetében tapasztalthoz hasonló 0,43.

2.3. A vörös róka és aranysakál táplálkozási jellemzői A vörös róka táplálkozási jellemzői

Magyarországi ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolataira irányuló vizsgálat során a vörös róka fő táplálékát kisemlősök, főként erdei pocok (Clethrionomys glareolus) és Microtus fajok alkották.

Ezek mellett különböző táplálékforrások voltak másodlagosan fontosak, így a téli-tavaszi időszakban elhullott nagyvad, a nyári-őszi időszakban növények. A rókára széles táplálkozási niche volt jellemző (LANSZKI &HORVÁTH,2005).

Farkas Attila: Vörös róka (Vulpes vulpes) és aranysakál (Canis aureus) táplálkozási kapcsolatai Dél-Romániában 26

A vörös róka állománysűrűsége és étrendje főként a pocokfajok (Microtus spp.) sűrűségével van pozitív összefüggésben Svédország boreális éghajlatú részein (LINDSTRÖM, 1992), Finnország nyugati részein (DELL’ARTE et al., 2007) vagy Svájcban (WEBER & AUBRY, 1993). Olyan élőhelyeken is dominánsnak mutatkozott a kistestű rágcsálófajok részaránya a vörös róka étrendjében, ahol nem vizsgálták párhuzamosan a kistestű rágcsálók és a vörös róka állománydinamikáját (LANSZKI &HORVÁTH,2005;LANSZKI et al.,2006;KIDAWA &KOWALCZYK, 2011;KIRKOVA et al.,2011;FARKAS et al.,2015a;TSUNODA et al.,2017).

Habár elsősorban húsevő, a vörös róka egy opportunista ragadozó és hulladékeltakarító is, speciális táplálékforrás igény nélkül (SAUNDERS et al., 1995). Generalista, mindenevő jelleget mutat, fogyaszt: gyümölcsöt, zöldségféléket, tojást és rovarokat, főként azokban az időszakokban mikor ezek a források szezonálisan hozzáférhetők (DELL’ARTE et al., 2007;KIDAWA &KOWALCZYK, 2011;FARKAS et al.,2014;2015a;2015b). A kistestű rágcsálók nagyobb mértékű hozzáférhetősége esetén, illetve interspecifikus kompetíció hiányában azonban inkább pocok-specialista vonásokat mutat (KIDAWA &KOWALCZYK,2011;FARKAS et al.,2015a).

Az aranysakál táplálkozási jellemzői

Bulgáriai gyomortartalom-vizsgálatok alapján hol a háziállatok (30,2% RFO¹), hol pedig a vadonélő párosujjú patások (47,9% RFO) képezték a fő tápláléktípust a sakál étrendjében (RAICHEV et al.,2013). Szerbiában 248 gyomorminta feldolgozása eredményeként téli, december-január időszakban, ugyancsak a háziállatok bizonyultak elsődlegesen fontos tápláléktípusnak (56,1% RFO), míg második helyen a kisemlősök szerepeltek (20,7% RFO). A vadgazdálkodási szempontból jelentős fajok előfordulása elhanyagolható mértékű (őz 4,4%, vaddisznó 3,3%, mezei nyúl 2,3%) volt (ĆIROVIĆ et al.,2014).

Nyár végi - kora őszi sakál ürülékekben kistestű rágcsálók domináltak (59,3% becsült biomassza), mezei nyúl (20,1%) és növényi eredetű táplálékmaradványok (19,7%) mellett. Ebben az időszakban egyáltalán nem találtak a sakál táplálékában párosujjú patásokat, sem pedig háziállatot (MARKOV &LANSZKI,2012). Görögországban ellenben a háziállatok túlsúlyát állapították meg (GIANNATOS et al.,2010).

Pakisztáni kutatások jelentős arányú növényi eredetű táplálékot mutattak ki (54,0% RFO), míg az állati eredetű tápláléktípusok kisebb mértékben (46,2% RFO) fordultak elő ürülékekben (NADEEM

et al.,2012).

1 RFO = relatív előfordulási gyakoriság

Farkas Attila: Vörös róka (Vulpes vulpes) és aranysakál (Canis aureus) táplálkozási kapcsolatai Dél-Romániában 27

Izraelben 2002-2003 évek június-november hónapjaiban végeztek ürülék-analízist (BORKOWSKI et al.,2011). Itt a fő tápláléktípust a párosujjú patások képezték (39,4% RFO, amiből 80% háziállat dög). Kevésbé fontos tápláléktípusok a gyümölcsök (31,3%), madarak (30,0%), kisemlősök (23,5%), gerinctelenek (21,2%) és szemét (9,1%). Az idézett munka megállapítja a szeméttelepek és a hozzáférhető háziállat dögök kiemelt hatását a jelenlegi izraeli sakálpopuláció sűrűségére.

Az aranysakál időszakos specializációját látszik alátámasztani az a törökországi kutatás, miszerint a 2005. június 1 és szeptember 1 közötti időszakban sakálok 8 felnőtt nőstény tengeri teknőst zsákmányoltak, kifosztották az összes teknősfészek 42,0%-át és elpusztították az adott évi fiókák 24,0%-át (AKCINAR et al.,2006).

Görögországi mediterrán homokos tengerpartokon és mocsaras élőhelyeken az aranysakál változatos étrenddel eteti a kölykeit, ami ugyancsak a faj opportunista táplálkozási szokásait támasztja alá. Kölyöknevelés időszakában a patás háziállatok (dög), valamint a vízimadarak fogyasztása volt jelentős, a kistestű (100 gramm alatti testméretű) zsákmányfajok és növények gyakran, de kisebb jelentőséggel fordultak elő a táplálékban (LANSZKI et al.,2009).

A sakálkölykök hosszútávú túlélése szempontjából az önállósulásig kiemelten fontos, késő őszi időszakban egyidejűleg három hasonló élőhelyen: Magyarországon, Görögországban és Izraelben vizsgálták a sakál táplálkozási jellemzőit ürülékelemzés módszerével (LANSZKI et al., 2010).

Vadonélő zsákmányfajok, elsődlegesen kistestű emlősök fogyasztása Magyarországon bizonyult magasabbnak (51,5% biomassza becslés, főként rágcsálók), ellentétben Izraellel és Görögországgal, ahol háziállat hullák uralták a sakál étrendjét (74%, főként baromfi, illetve 62,6%

főként kecske). Vadon élő patások (főként vaddisznó) fogyasztása Görögországban volt a legszámottevőbb (15,7%), Magyarországon növényi eredetű táplálékkomponensek fordultak elő nagyobb mennyiségben (39%) a sakál őszi étrendjében.

A sakál táplálkozásának szezonális elemzésére végzett pakisztáni kutatások az állati eredetű táplálékok dominanciáját mutatták ki minden évszakban (40,05 – 53,48%, maximális részarány téli időszakban). A zsákmányállatok között egyaránt szerepeltek vadon élő (rágcsálók: 1,27-2,93% és indiai menyét: 2,21-4,04%) és háziállatok (szarvasmarha: 2,15%, kecske: 2,61-4,00%, juh: 3,13-3,36%, házi szárnyasok: 1,28-15,40%), valamint vaddisznó dög (1,33-8,81%). Ugyanakkor antropogén eredetű táplálékalkotók minden kutatási területen és minden évszakban előfordultak a sakál étrendjében (3,96-8,73%). Az étrendben előforduló komponensek változatossága arányos volt a fogyasztott préda fajok gazdagságával (MAHMOOD et al.,2013).

Farkas Attila: Vörös róka (Vulpes vulpes) és aranysakál (Canis aureus) táplálkozási kapcsolatai Dél-Romániában 28

Romániában 51 sakál gyomortartalmának vizsgálata alapján tavaszi időszakban a vaddisznó (25,00% RFO) és növényi eredetű táplálékforrások (28,57%) elsődleges jelentőségűek, nyáron és ősszel viszont a magvak – gyümölcsök (44,44%, ill. 33,33%), míg télen ugyancsak az egyéb növények kategória (35,29%). Másodlagos jelentőséggel tavaszi időszakban gerinctelenek (14,29%) és madarak (10,71%) bírnak; nyáron pocokfélék, vaddisznó, gerinctelenek, egyéb növények (mind a négy táplálékalkotó 11,11% relatív előfordulási gyakorisággal); ősszel egérfélék (18,52%), pocokfélék (11,11%), gerinctelenek (11,11%); télen magvak – gyümölcsök (17,65%), illetve vaddisznó (11,76%). A vadászható fajok közül a sakál mezei nyulat tavasszal és ősszel fogyasztott, őzet és fácánt tavasszal, vaddisznót viszont egész évben (FARKAS et al.,2015b).

A sakál szélsőségesen opportunista táplálkozási viselkedésére érdekes példa egy ősi indiai templom környéke, ahol a sakálok naponta kétszer összegyűlnek és a pap által kiszórt nádcukorral ízesített főtt rizst fogyasztják. Egy terepi megfigyelés alkalmával a szerzők 26 sakált láttak a bejáratott etetőhelyen rizzsel táplálkozni (AGORAMOORTHY et al.,2011).

Bangladesi kutatások alapján, mezőgazdasági környezetben a sakál étrendjének alapvető elemei a rágcsálók 56 – 62% előfordulási gyakorisággal, különböző madarak (31%) és növények (12 – 17%). A rágcsálók közül a patkány fajok (Rattus rattus és Bandicota bengalensis) bizonyultak a legfontosabbnak olyannyira, hogy sikerült összefüggést találni bizonyos szántóföldi kultúrákhoz (cukornád, búza) kötődő patkány populációsűrűsége és a sakál otthonterülete között. Sikerült bizonyítani a sakál szerepét a kártevők szabályozásában (JAEGER et al.,2007).

A sakál esetében a fentiek alapján úgy tűnik, igazából nincs a populációdinamikát befolyásoló szűk keresztmetszet a táplálékforrásokban. Annyira rugalmas és opportunista faj, hogy a természetes táplálékforrásokat könnyen megtalálja és nehézség nélkül vált át rájuk. Ugyanakkor az antropogén táplálékforrások lokálisan befolyásolhatják pozitív vagy negatív módon az egyedszámot (BEN-ZVI, 2010).

2.4. A vörös róka és aranysakál közötti táplálkozási kompetíció feltételei és