A világban globális felfordulás tapasztalható. Az Egyesült Államok és Európa politikája változóban van, Európát menekültáradat önti el a széteső Közel-Keletről, a működésképtelen államokkal tarkított Afrikából, a válsággal küszködő Afganisztánból és a Távol-Keletről.
A közel-keleti vezetők aggódnak a jövőjük miatt. A lakossági arányok változása átalakíthatja Európa társadalmi, szociális és kulturális szerkezetét. Az egyre inkább terjedő terrorizmusért elsősorban az iszlám radikális csoportok a felelősek, vérrel áztatják a muzulmán országokat és fenyegetik a világ többi részét is. Az Egyesült Államok és Kína óvatos távolságtartással szemléli a világban zajló folyamatokat, az orosz külpolitika esetenként átlépi az elfogadható normákat, a globális politikai szereplők között nem érzékelhető érdemi munkamegosztás.
A súlyosbodó problémák ellenére úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok lassan feladja a világban vállalt vezető szerepét. A nemzetközi energiapiacon az Egyesült Államok élvezi a függetlenségét, az olajárak zuhannak, ami kedvezőtlen hatást gyakorol a legnagyobb olajtermelő országokra, mint például Venezuelára, Oroszországra vagy néhány közel-keleti államra. Az ENSZ és a többi nemzetközi szervezet erőtlen, tagjaik igényeit közel sem elégítik ki. A kialakult helyzet több kontinensen is kedvez a radikalizmus terjedésének.
Az észak-afrikai és közel-keleti arab államok katonai biztonsága a 21. század kezdetétől jelentős, gyakran radikális változásokon megy keresztül. Líbiában, Szíriában, Irakban és Jemenben nem megszokott és változó célú koalíciók jönnek létre a nemzeti haderők (vagy annak maradványai) és a nem állami tényezők között. Az állami és nem állami szereplők sajátos koalíciót alkotnak, vagy éppen rivalizálnak egymással vagy a külső támogatók széles köreivel.
Értekezésemben a katonai biztonság területén egy összkép kialakítására törekedtem, felhasználva a témában folytatott kutatásaimat, a külszolgálataim során szerzett tapasztalataimat, valamint a mértékadó hazai és külföldi szakirodalmat.
A PhD fokozat elnyerését (2005) követően (értekezésem címe „A palesztin intifáda biztonságpolitikai és katonai összefüggései”) kutatásaimban a közel-keleti és észak-afrikai országok biztonságpolitikai elemzéseivel foglalkoztam, különös tekintettel a katonai összefüggésekre, az aszimmetrikus háborúk tapasztalataira, a megoldatlan konfliktusok problémáira, és nem utolsósorban a terrorizmus megnyilvánulási formáira, valamint ezek Európára gyakorolt hatására. Kutatásaim során elemeztem a vallási indíttatású terrorizmus okait, amelyeket tanulmányok, előadások formájában, illetve a „Dzsihadizmus, radikalizmus, terrorizmus” című, 2016-ban megjelent könyvemben tettem közzé. A „Katonai biztonság Marokkótól Iránig” című, 2018-ban megjelent könyvemben a térség katonai kérdéseit elemeztem, az elemzés alapként szolgált értekezésem megírásához.
Az elmúlt ötven esztendőben új realitások jelentek meg a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A változások politikai, gazdasági, demográfiai területen nyilvánultak meg, amit rendszerváltások, polgárháborúk és egyéb konfliktusok kísértek. Új törésvonalak keletkeztek, ezeket a nagyhatalmak és a regionális szereplők igyekeztek érdekeiknek megfelelően, saját céljaikra kihasználni. Nasszer pánarabizmusa és a Muzulmán Testvériség pániszlamizmusa megbukott, még akkor is, ha ezt napjainkban az ötvenhét tagállamot számláló Iszlám Államok Szervezete megkísérelte újraértelmezni. Az arab változások kifejezés – nyugaton arab tavasznak nevezik – azonban nem egyértelműen tükrözi a realitásokat. Értekezésemben a két megnevezést felváltva, de azonos tartalommal használom.
Szíria és Irak belsőleg szétrombolt állapotba került. Jemen polgárháborúba süllyedt, Irán regionális hegemóniára törekszik, külföldön milíciákat vet be, Líbia stabilitásra törekszik, de ennek még a látszatától is távol van, Libanon örökös létezési dilemmával – az erősödő iszlamizációval – küzd, Erdoǧan elnök pedig saját népét is megosztja. Ciprus még az egyesítés előtt áll, a Vörös-tenger körüli országokat belső problémák gyötrik, a kurdok helyzete Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban megoldásra vár. Közben szinte valamennyi országban erősödik az iszlám fundamentalizmus. Mindeközben a nagyhatalmak aktívak, saját érdekükben beruházásokat hajtanak végre, a katonai bázisokat pedig saját geopolitikai érdekeiknek megfelelően használják fel.
Azért tartom fontosnak a katonai biztonság elemzését, mivel a Közel-Kelet a világ azon régiója, ahol a katonai erő továbbra is az érdekérvényesítés fontos eszköze, a különböző intenzitással rendelkező válsággócok összessége, a vallási és etnikai összetűzések helyszíne, nemzetállamok ellentétének, alvó és újjászülető, valamint aktív konfliktusok keletkezésének a színtere. A nemzeti fegyveres erők, de a különféle indíttatású milíciák is igyekeznek
korszerű fegyvereket beszerezni, vagy éppen megszerezni. A térségben a globális és a regionális hatalmak törekednek befolyást szerezni, érdeküket különböző módon érvényesíteni, amiben komoly szerepet játszik a fegyvereladás. A nemzetközi szervezetek befolyásoló képessége jelentősen eltérő. Komoly nehézséget okoz, hogy a térségben nem működnek saját érdekérvényesítő szereppel bíró nemzetközi szervezetek. Az arab változások nyomán ma már világosan látható, hogy nem történtek gyors és sikeres változások, megoldás nem körvonalazódik, a korlátozott célú katonai csapások nem hoztak eredményt, a terrorizmus napi szintű, a menekültek pedig elárasztják Európát. Kérdés, hogy a kialakult helyzetben hogyan értelmezhető a katonai biztonság a Közel-Keleten, fenyegeti-e Európát innen induló fegyveres tevékenység, pontosan fogalmazva háború, van-e kilátás a térségben egy biztonságot szolgáló nemzetközi szervezet létrejöttére, illetve hogyan kezelendő az egyes országokban kialakult válság.
A Közel-Keletre és Észak-Afrikára vonatkozó „válságív” elméletet Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter volt amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója fogalmazta meg 1978-ban, miután a térséget számos esemény rázta meg. Ez az állítás több mint 40 évvel később, ma is érvényes az indiai szubkontinenstől az Atlanti-óceán északi partvidékéig. A Közel-Kelet továbbra is a Föld leginstabilabb régiója, sikertelen államok, háborúk, dzsihadista terrorizmus, migráció, menekült áradat hozza magával a megújuló válságokat.1 A MENA térség jelenlegi helyzete a nemzetközi rendszer dinamikus változásának a mellékterméke.2 Globális szinten az elmúlt évek eseményeit a nemzetközi rendszer nyugati értékeken (libaralizmus, multilateralizmus, nemzetközi jog) nyugvó hanyatlása jellemzi. A legitimitás válsága körbeveszi a jelenlegi nemzetközi politikai rendszer alapjait, nevezetesen, hogy kik a nemzetközi rend meghatározó és törvényes képviselői, hogyan osztják el a hatalmat egymás között, egészen addig, hogy mikor folyamodhatnak fegyveres erő alkalmazásához. A válság cselekvésre készteti a globális vetélytársakat, az Egyesült Államokat, Oroszországot és Kínát. A nemzetközi rendszer alrendszerekre történő szétesése a regionális hatalmak (Szaúd-Arábia, Irán, Törökország) szerepének felerősödéséhez vezet. Ebben az összefüggésben az Egyesült Államok újraélesztette kapcsolatát Szaúd-Arábiával, Egyiptommal és Izraellel azzal a céllal, hogy elszigetelje Iránt, amelyet destabilizáló tényezőként és fenyegetésként értékel. A régió vitáiban Oroszország inkább a közvetítő szerepében tetszeleg. Nem véletlenül igyekszik
1 MEZRAM, Karin – WARWELLI, Arturo: The Arc of Crisis in the MENA Region. 09. October 2018. 12. 11.
https://www.ispionline.it/en/pubblicazione/arc-crisis-mena-region-21387; letöltés: 2018. 12. 11.
2 MENA: Middle East North Africa (Közel-Kelet, Észak-Afrika).
széles körű kapcsolatokat kiépíteni Szaúd-Arábiától Szíriáig, Izraeltől Iránig, Törökországtól Libanonig. Ez a politika intervenciós külpolitikai lehetőséget biztosít számára, egyben összetűzéshez vezet az Egyesült Államokkal. Kérdés, hogy a korlátozott anyagi lehetőségek birtokában meddig folytatható hosszú távon ez a politika.
Belpolitikai szinten a jelenlegi körülmények között – amelyek alapvető megváltozása belátható időn belül nem várható – a kormányzás meglehetősen problematikus.
A legkevésbé stabil országokban a belső ellentétek polgárháborúhoz vezettek, ennek során helyi és nemzetközi szinten megerősödtek a nem állami tényezők. A legitimáció törékennyé vált még a látszólag stabil országok esetében is. Az Öböl menti államok növekvő geopolitikai szerephez jutottak, még akkor is, ha politikai formaként a monarchiát megtartják. Ennek érdekében kénytelenek fellépni bel és külföldön bármilyen politikai erővel szemben, amely veszélyt jelenthet legitimitásukra. Egyiptom általános bizonytalansággal, széteső gazdasággal, a demokrácia válságával néz szembe, amit nehéz lesz leküzdeni, hacsak a civil társadalom iránti nyíltság nem valósul meg. Ennek jelenleg nem sok jelét lehet látni.
A Száhel-övezet Észak-Afrika és a Szub-szaharai térség között tranzit területnek számít, annak összes sajátosságaival együtt. Nagy területek esnek ki az állami ellenőrzés alól, jó lehetőséget biztosítanak az illegális kereskedelem számára, beleértve természetesen a kábítószer, cigaretta és embercsempészetet is. A körülmények segítik a transznacionális bűnözés fejlődését Európa, Ázsia, sőt Latin-Amerika irányában. A szervezett bűnözés mellett fontos geopolitikai jelenség a terrorizmus, terjedése szempontjából kiemelendő Mali, Burkina Faso, Niger, Csád és Nigéria, utóbbi az Iszlám Államnak hűségesküt tett Boko Haram „hazája”. Számos szélsőséges személyt vonz az al-Kaida az Iszlám Magrebben terrorszervezet Észak-Maliban és Nigerben. Mali északi részén a biztonsági helyzet sokat romlott 2006-tól, a Tuareg lázadás kezdetétől, a Kaddáfi rezsim bukása pedig tovább erősítette a térség dzsihádista szervezeteit.3 Ebben a helyzetben kijelenthető, hogy a térség katonai és biztonsági erői a legtöbb országban destabilizálódtak és nem voltak képesek felvenni a harcot a szervezett bűnözői hálózatokkal. Nem mellőzhető az a tény sem, hogy a szervezett bűnöző hálózatok és a dzsihádista szervezetek együttműködnek és transznacionális jellegűek. Sajnálattal kell megállapítani azt is, hogy a szervezett bűnözői hálózatok és a terrorszervezetek együttműködése már Európában is tényként kezelendő.
3 GAYE, Serigne Bamba: Connections between Jihadist groups and smuggling and illegal trafficking ring sin the Sahel. Fridrich-Ebert Stiftung Peace and Security 2018.
http://library.fes.de/pdf-files/bueros/fes-pscc/14176.pdf; letöltés: 2018.12.15.
A biztonsági erőknél negatív tényezőként szeretném kiemelni, hogy a Száhel-övezetben a bűnöző hálózatok beépültek a rendőrség, a haderő és a vámszolgálat soraiba. Megoldás lehet a szubregionális nemzetközi szervezetekkel, például ECOWAS (Economic Community of West African States – Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége), UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime – ENSZ Hivatal a Kábítószer és Bűnözés Ellen) történő szorosabb együttműködés. Jó lenne könnyen és gyorsan bevethető, kiképzett és felszerelt katonai erők létrehozása, erre történtek is intézkedések, remélhetőleg sikerrel járnak. Franciaország létrehozta Maliban a Serval műveletet, ennek célja a dzsihádisták katonai erőkkel történő kiszorítása, ugyanakkor hasznos lenne nemzeti katonai erőkkel több országban is megvalósítani egy ilyen fellépést. Az Egyesült Államok kiképzési céllal, egyes helyeken konkrét műveletekkel fellép a szélsőséges erők ellen. Ez a folyamat a nemzeti haderők kialakítását és az új kihívásokhoz történő alkalmazását is segíti. Ebben a tevékenységben a Magyar Honvédség is több országban részt vesz.
Értekezésemben a Közel-Keletet tágabb értelmezésben használom, a NATO és az Európai Unió gyakorlatát veszem alapul, azaz összekapcsolom az észak-afrikai országokkal, a földrajzi korlát Marokkótól Iránig tart. Törökország vonatkozásában – ellentétben az amerikai felfogással – az országot nem a közel-keleti térséghez sorolom, de regionális szerepe miatt elemzése megkerülhetetlen. Ennek oka az is, hogy a török–EU kapcsolatok gyengülésével a török érdekek ma már egyre inkább a Közel-Kelethez kötődnek.
Célom a biztonság dimenziói közül a katonai biztonság elemzése, megvizsgálom, hogy az arab országok haderői milyen képességekkel rendelkeznek, ehhez országonkénti elemzésben visszanyúlok az 1945 utáni háborúkhoz, a haderők tapasztalataihoz, különös figyelemmel követem a nemzeti haderők változásait az arab tavasz katonai eseményeinek alakulásában. Ezzel hozzá kívánok járulni a Magyar Honvédség jelenlegi és jövőbeni misszióinak sikeres végrehajtásához.