A biztonság egyszerűen kifejezve a fenyegetettség hiánya. A szakirodalom szűkebb és tágabb értelemben vett biztonságról beszél, a szűkebb a politikai és a katonai, a tágabb magában foglalja a – szűkebb értelemben vett biztonságon kívül – a gazdasági, környezeti, szociális és ökológiai biztonságot is.
A biztonságot veszélyeztető kihívások, kockázatok és fenyegetések „azok a veszélyt és fenyegetést magukban hordozó helyzetek és állapotok, amelyek általában negatívan befolyásolják az adott országban az átfogó biztonságot, annak egyes összetevőit, és gyengítik a belső és külső stabilitást”.4
A kihívások, kockázatok, fenyegetések a veszélyek különböző megnyilvánulási formái. Ezek sokszor negatívan befolyásolják a külső és belső biztonsági helyzetet.
A veszély szintjének meglétét és minőségét is meghatározza, hogy ezek dinamikus folyamatként értelmezhetőek és sokszor egymást átfedve jelennek meg.
,,A kihívások: az általánosan értelmezett biztonság egyes összetevőire ható olyan helyzetek és állapotok összessége – a lehetséges veszélyek legalacsonyabb megnyilvánulási szintjén –, amelyek eredői általában hátrányosan befolyásolják a belső és külső stabilitást, és hatással lehetnek egy adott régió hatalmi viszonyaira.
A kockázatok: az általánosan értelmezett biztonság egyes összetevőire ható olyan helyzetek és állapotok összessége – a lehetséges veszélyek olyan megnyilvánulási szintjén –, amikor a nemzeti érdekek sérülhetnek, ezáltal veszteségek keletkezhetnek.
A fenyegetések: az általánosan értelmezett biztonság egyes összetevőire ható olyan helyzetek és állapotok összessége – a lehetséges veszélyek legmagasabb megnyilvánulási szintjén –, amikor a nemzeti érdekek sérülhetnek, és közvetve hatással lehetnek a nemzeti értékek megőrzésére. Az érdekek képviseletének módszerei és eszközei előnyben részesítik a kikényszerítést vagy az erőszakos úton történő megoldás lehetőségét.”5
4 SZABÓ József főszerk.: Hadtudományi Lexikon. Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 42. o.
5. RESPERGER István: A fegyveres erők megváltozott feladatai a katonai jellegű fegyveres válságok kezelése során. Doktori (PhD) értekezés. ZMNE, Budapest, 2002. 45. o.
A katonai biztonság a „kormányok azon képessége, amely lehetővé teszi az állam fennmaradását a külső és belső katonai fenyegetéssel szemben”.6 Végső eszköze a háború, amely a clausewitzi felfogás szerint a politika folytatása más, erőszakos eszközökkel. Karl von Clausewitz szerint a háború nemcsak taktikai eszköz, hanem igazi politikai eszköz, a párbeszéd folytatása más eszközökkel megvalósítva.
Másképpen fogalmazva, a katonai biztonság alatt elsősorban egy adott ország területének és lakosságának a védelmét értjük. A legnagyobb veszélyt azok az államok vagy állam nélküli társadalmi csoportok, NGO-k (non-governmental organizations, nem kormányzati szervezetek) jelentik, amelyek elégedetlenek a jelenlegi helyzetükkel, és ezért céljaik eléréséhez erőszakos szándékkal lépnek fel. Vizsgálata során alapvető szempont a potenciális katonai erő kiépítése a fegyveres támadó- és védekezőképességek fenntartásához, valamint az egymás szándékairól alkotott elképzelések kétszintű elemzése, aminek során egyre fontosabb szempont – a bizalom növelése mellett – az agresszió megelőzése.
Az elmúlt évtizedek, illetve napjaink konfliktusaira és háborúira jellemző, hogy azok többnyire nem országok között, hanem azokon belül folytak, illetve zajlanak, és az áldozatok többsége több millió ártatlan civil polgár. Az Egyesült Államokat ért 9/11-es terrortámadást követően elterjedt az aszimmetrikus hadviselés, amely különösen a vizsgált térséget érinti.7 Korunk legnagyobb katonai kihívását egyértelműen a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek proliferációja, illetve ezek találkozása és összefonódása jelenti.
Ezekre a kihívásokra a válaszlépés a nyugati felfogás szerint a hatásalapú megközelítésben,8 valamint a hálózatközpontú9 és távolsági hadviselésben10 nyilvánul meg, amely során az
6 SZENES Zoltán ny. vezérezredes: A katonai biztonság reneszánsza. Honvédségi Szemle, 2017/2. szám. 3–26. o.
http://www.honvedelem.hu/container/files/attachments/62253/hsz_2017_2__beliv_003_026.pdf; letöltés:
2017. 04. 17.
7 Az aszimmetrikus hadviselés meghatározása: „Pontosan körvonalazott politikai célok érdekében folytatott, gyakran több szervezet ideológiai, vallási, etnikai közösségén alapuló katonai és nem katonai műveleteket, eljárásokat és módszereket alkalmazó, közvetlen és közvetett hatásokra építő és egymás hatásait felerősítő, a biztonság különböző dimenziónak területét veszélyeztető harcmodor, főként harcászati eljárás, amelyek együttes hatásával kényszeríthetjük akaratunkat az ellenségre.”
RESPERGER István: A XXI. század fegyveres konfliktusainak hatása a hadtudományra. In: RESPERGER István – KISS Álmos Péter – SOMKUTI Bálint: Aszimmetrikus hadviselés a modern korban. Kis háborúk nagy hatással. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2013. 23. o.
8 A hatásalapú megközelítés lényege, hogy nem feltétlen a célpontok megsemmisítésre irányul, hanem a célul kitűzött hatások elérésére összpontosít, amely során a katonai és nem katonai erők és eszközök összevontan kerülnek bevetésre.
NAGY László: A 21. század fegyveres küzdelmeinek irányai és kihívásai a NATO szemszögéből.
Hadtudomány, XV. évfolyam 4. szám, 2005. december.
http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_4.html; letöltés: 2017. 07. 02.
9 A hálózatközpontú hadviselésben a hangsúly az információn, illetve annak azonnali megosztásán van, abból a célból, hogy az a vezetés minden szintjén, azonos időben álljon rendelkezésre, és ezzel döntéselőnybe kerüljön az ellenséges erőkkel szemben. Ennek hatékony megvalósítása érdekében az érzékelőket, a döntéshozókat és a fegyverrendszereket egyetlen integrált rendszerbe foglalja. Uo.
országhatárokon túl, esetenként más földrészeken kell különböző katonai műveleteket végrehajtani, amelyek sok esetben akadályokba ütköznek, így pusztán csak katonai eszközökkel nem orvosolhatók, azok komplex és többdimenziós megoldást igényelnek.
„Az államok katonai biztonságukat ötféle módon tudják biztosítani: (1) egyoldalúan, saját katonai erővel; (2) többoldalúan, szövetségi rendszerhez való csatlakozással; (3) egy- vagy többoldalúan, tömegpusztító fegyverek birtoklásával; (4) egyoldalúan, semlegesség útján; (5) egyoldalú, egyedi megoldásokkal, nemzetközi szerződések megvásárlásával.”11 A közel-keleti térségre az egyes vagy a kettes pont együttes alkalmazása a jellemző, bár találkozhatunk tömegpusztító fegyverek megvásárlásának, esetleg saját fejlesztésének szándékával is. A saját erővel történő védelem is egyedi módon érvényesül, nem hasonlítható a nyugati országok gyakorlatához. Az ötféle módozatot ki kell egészíteni például Izrael esetében azzal, hogy egyoldalúan, saját katonai erővel, bilaterális megállapodással igyekszik a biztonságot garantálni. Az Egyesült Államok és Izrael állam között létezik ugyanis olyan megállapodás, hogy Izrael megtámadása esetén az Egyesült Államok úgy tekinti, mintha saját területét érné támadás. Úgy vélem, itt nem szerződések megvásárlásáról van szó, hanem kétoldalú védelmi megállapodásról.
A biztonság problémáinak tárgyalása során nyilvánvalóan nem lehet a katonai biztonságot kiszakítani a többi területből. A biztonság dimenziói és szektorai kérdésében a kutatók nincsenek egységes véleményen, szerintem nem is lehetnek, hiszen a világ különböző régióiban eltérő értelmezést használnak. A katonai biztonság értelmezése mást jelent az Egyesült Államokban, Svájcban vagy Izraelben. Barry Buzan, Ole Weaver és Jaap de Wilde megkísérelték a biztonság szektorainak meghatározását, még akkor is, ha ezek tartalma folyamatos változáson megy keresztül. Mindettől függetlenül a buzani meghatározás időtállónak bizonyult. A biztonsági szektorok megállapításában Buzanék öt területet jelölnek meg: politikai, gazdasági, katonai, társadalmi és környezeti biztonságot.12 Ezt újabban a kutatók kiegészítik a kiberbiztonsággal, ami nem vitatható. Ezekből a Közel-Kelet és Észak-Afrika számára fontos, hogy a politikai és a katonai biztonságot ki kell egészíteni a Buzanék által említett többi elemmel is. Erre a vizsgált térségben először a tunéziai események világítottak rá, majd a többi országban történtek ezt megerősítették.
10 Távolsági hadviselés során a kockázatok minimalizálása és egyben áthárítása érdekében a földrajzilag távol eső területeken a beavatkozó fél a helyi szövetségesek erőit használja céljai eléréséhez, mint egy meghosszabbított kezet. RÉVÉSZ Béla: Források a titkosszolgálatok politológiai tanulmányozásához. JATE, Szeged, 2010. 239–240. o.
11 Uo. 6. o.
12 BUZAN, Barry – WEAVER, Ole – DE WILDE, Jaap: Security. A New Framework For Analysis. Lynne Rienner Publishers, 1997.
A biztonság elméletét és gyakorlatát a második világháborút követően a nagyhatalmak közötti versengésben határozták meg valamennyi régióban, beleértve a Közel-Keletet is.
A hidegháború idején közel ötven éven keresztül az Egyesült Államok és a Szovjetunió erőegyensúlya határozta meg a biztonságot, ez szolgált az elemzések kiindulópontjaként.
A harmadik világ, vagy a fejlődő országok kifejezés a nagyhatalmak által meghatározott biztonságpercepcióban marginális szerepet játszott. Ez egészen addig tartott, amíg a világ eljutott oda, hogy a harmadik világ nagyobb szerepet játszott a nagyhatalmak biztonságában, mint korábban. A fejlődő világ konfliktusai, mint például a proxy (helyettesítő) háborúk, államok közötti konfliktusok, helyi viták korábban csak másodlagos jelentőséggel bírtak a nemzetközi rendszeren belül. A második világháborút követően a nemzetközi rendszereket és azok összetevőit a nemzetállamok határozták meg. Az ezzel a témával foglalkozó, előbb európai, később amerikai szakirodalmak elemzései nyomon követhetők a realista Morgenthau, később a neorealista Walt és Waltz munkásságában, akik a nemzetközi kapcsolatok elméletének kidolgozásában iskolateremtő szerepet játszottak. Magyar viszonylatban ezen a területen fontosnak tartom kiemelni Matus János professzor munkásságát.13
A nemzetközi biztonságpolitika a hidegháború vége óta is sok változáson ment keresztül. Ronald Dannreuther a nemzetközi biztonság fogalmában és értelmezésében három nagyobb változást fogalmaz meg. Ezek:
egy nagyhatalmak közötti háború valószínűségének jelentős csökkenése;
világméretű elmozdulás a Kelet–Nyugat tengelyről az Észak–Dél tengely felé, kiegészülve egy egyre növekvő kételkedéssel az államban, mint a biztonság egyedüli és leghatékonyabb védelmezőjében;
elmozdulás a bipoláris rendszertől egy sokkal kevésbé határozott rendszer felé, ami magában hordozza az unipolaritás jellegzetességeit (az Egyesült Államokkal, mint domináns hatalommal), valamint egyre növekvő multipolaritással (leginkább a növekvő hatalmú Kína pólusával).
A biztonság szintjeit illetően megkülönböztetünk egyéni, nemzeti, nemzetközi (regionális) és globális biztonságot. Ezek a szintek értelemszerűen több összetevőből állnak, hiszen például egy nemzet biztonsága összefügg az egyéni biztonsággal. A biztonság a katonai dimenzió nélkül nem értelmezhető, hiszen a biztonságot veszélyeztető tényezők
13 MATUS János: A jövő árnyéka című könyve az államok kapcsolatait a különböző történelmi korokban értelmező és magyarázó teóriák közül azon elméleteket foglalja össze, amelyek a biztonság és a jólét összefüggéseiben keresik a magyarázatot az államok magatartására. A Pesti Csoport, Budapest, 2005.
elleni fellépéshez többnyire katonai erőre van szükség. A katonai biztonság szerepe történelmi korszakonként mást jelentett. Például a hidegháború időszakában a katonai biztonság meghatározó volt, a békét gyakorlatilag a két szemben álló katonai tömb garantálta. A hidegháborút követően ez megváltozott, előtérbe került a politikai és a gazdasági biztonság, de ez sem egyértelmű, hiszen egy konfrontáció esetén (lásd az orosz–
ukrán válságot) ismét előtérbe került a katonai biztonság, ugyanis visszatért a háború Európába.14 Ez elért egy olyan szintet is, amikor újból erőátcsoportosításokra, a nemzeti haderők megerősítésére van szükség. Gazdasági biztonság nélkül nem lehetséges katonai biztonság. Ha nem áll rendelkezésre megfelelő képzettségű és elszántságú humán erőforrás, nincs katonai biztonság. A katonai biztonság napjainkban együtt jár a humán biztonsággal is, hiszen a katonai műveletek főként a polgári lakosságot érintik. A vizsgált térségben az is lényeges, hogy hogyan vetik be a hadsereget a saját polgári lakosság ellen, illetve mi az a szint, amikor nemzetközi beavatkozásra van szükség. Ennek meghatározása nagyon kényes, hiszen az erőszakos beavatkozás értelmezhető úgy is, hogy szándékosan befolyásolják egy ország belügyét.
A humánbiztonság koncepciója a biztonság fogalmának talán az egyik legfontosabb hidegháború utáni újrafogalmazása, ami nemcsak a tudományos életben, hanem a politika köreiben is nagy népszerűségre tett szert. A humánbiztonság koncepciója arra az intenzív hidegháború utáni vitára reagál, amelyet az állami szuverenitással és a humanitárius intervencióval kapcsolatban folytatnak, és arról, hogy volt-e normatív elmozdulás annak szélesebb elismerése felé, hogy a nemzetközi közösségnek kötelessége megvédeni a szenvedőket saját jogtipró államukkal szemben. Az intervenció, vagyis a külső katonai erő bevetése a belső konfliktusokban a nemzetközi politika állandó jellemzője. A válságkezelésben az egyértelműen szükségtelen szenvedéssel szemben a mit kellene tenni kérdésben egy lehetséges válasz lehet a humanitárius intervenció. A déli államok az intervencióval szemben többnyire történelmi okok miatt kemény kritikát fogalmaznak meg. A hidegháborút követő időszakban erre számos példát láthattunk, Európában ilyen volt a NATO koszovói bevetése. A humanitárius intervenció elfogadhatóságát negatívan befolyásolták a 9/11 utáni események, gondoljunk csak az iraki háborúra vagy Kaddáfi eltávolítására, amit humanitárius érvekkel igazoltak, arról már nem is beszélve, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács részéről sem volt meg a teljes támogatás. Az intervencióktól való félelem főként a
14 Ezzel kapcsolatban bővebben lásd SZENES Zoltán ny. vezérezredes: A katonai biztonság reneszánsza című tanulmányát. Honvédségi Szemle, 2017/2. szám. 3–26. o. http://www.honvedelem.hu/container/files/
attachments/62253/hsz_2017_2__beliv_003_026.pdf; letöltés: 2017. 04. 17.
Közel-Keleten egy olyan félelmet is okozott, hogy a beavatkozás esetleg szuperhatalmi konfrontációhoz vezethet. Ez érzékelhető volt a ’67-es és a ’73-as arab–izraeli háborúk során, de az iraki és szíriai beavatkozás során is.
A katonai szektorban szinte valamennyi országban a védelem legfontosabb feladatai közé tartozik a haza fegyveres védelme, lakosságának megóvása, valamint területi önállóságának biztosítása. Nemzetközi színtéren ma megfigyelhető, hogy a széteső és a fennálló világrenddel egyet nem értő államok okozzák a legtöbb fenyegetést, és az is, hogy a biztonság szavatolására a szövetségi rendszerek nyújtják a leghatékonyabb védőhálót a kisebb országoknak. A vizsgált térségben katonai szövetségi rendszerek nem léteznek.
A háborúk megvívásának módjai is megváltozni látszanak. Egyre valószínűtlenebb, hogy nemzetállamok között nagy területen, nagy létszámú hadseregekkel, a hagyományos fegyverzet teljes arzenálját felvonultatva és stratégiai szintű manővereket végrehajtva fegyveres konfliktus alakuljon ki. Egyre többször fordul viszont elő, hogy helyi konfliktusok esetében – félve a harcok eszkalálódásától – a fejlett országok beavatkoznak és kikényszerítik a békét a harcoló felek között. A katonai biztonsághoz a Közel-Keleten és Észak-Afrikában nagyon szorosan kapcsolódik a küzdelem a természeti erőforrásokért, nevezetesen a vízért és az olajért. A víznél és az olajnál itt ma még nincs fontosabb erőforrás. A friss víz az élet szükséges feltétele – iváshoz, ételkészítéshez és mosáshoz – és így a modern és fejlett társadalom fontos alkotóeleme. Az olaj elméletben a kevésbé fontos javak közé tartozik, mivel léteznek alternatívái és helyettesítői, de a gyakorlatban a modern ipari társadalom mégis hatalmas mértékben függ az olaj viszonylagos olcsóságától és bőségétől, ami jelentős részét adja a modern élethez szükséges energiának. A 20. század során az emberi találékonyság és a technológiai innovációk olyan módon manipulálták a víz- és olajforrásokat, amelyek nagyon fontos újításokhoz vezettek a mezőgazdaságban, az iparban, a közlekedésben és az általános emberi jólétben.15
A két kulcsfontosságú erőforrással kapcsolatban mindig is jelen voltak a geopolitikai megfontolások. Ez részben az erőforrások eloszlásának köszönhető. A vízbiztonság nagyon fontos a száraz zónában elterülő országok és régiók számára, mint amilyen a Közel-Kelet. Az olajtartalékok nagyrészt a Perzsa (Arab)-öböl ivóvízben szegény országaiban koncentrálódnak, bár vannak jelentős más források a világ többi részén, például a volt Szovjetunióban, Nyugat-Afrikában és az Egyesült Államokban. Ez az
13 A vízkonfliktusokkal kapcsolatban lásd Padányi József: Vízkonfliktusok című tanulmányát.
Hadtudomány, 2015. E-szám, 272–284. o.
egyenlőtlen eloszlás – kiegészülve a víznek és az olajnak tulajdonított stratégiai fontossággal – nagyban táplálja a geopolitikai feszültséget. A Perzsa (Arab)-öböl térségében sok konfliktus és intervenció hátterében a nyugati energiabiztonsági meggondolások álltak, amelyekre az 1990–91-es és a 2003-as öbölháborúk, valamint a 2011-es líbiai intervenció szolgáltatják a legfrissebb példákat. Hasonlóan nagy a vízzel kapcsolatos konfliktusoktól való félelem, főleg a Közel-Keleten. Butrosz Butrosz-Gáli, az akkori egyiptomi külügyminiszter híres – 1988-ban elhangzott – kijelentése szerint „Ebben az évszázadban sok háború az olaj miatt robbant ki, a következő évszázad háborúi azonban a víz miatt fognak kitörni.”16
A vízzel kapcsolatos konfliktusok azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy nyílt katonai konfliktushoz vezessenek, általában a vízviták kölcsönösen elfogadható rendezést hoztak. Ennek oka egyszerű: a víz olyan erőforrás, amelyet közösen birtokolnak, tehát megállapodásra van szükség, nem erőszakos konfliktusra vagy háborúra. A második tényezőt a szűk értelemben vett katonai meggondolások jelentik: kevés gyakorlati haszna van egy vízért vívott háborúnak, mivel egy háború jelentősen megnehezítené vagy lehetetlenné tehetné mindkét fél számára a vízhez jutási lehetőséget. Ma már túlzó állításoknak számítanak, hogy az 1967-es hatnapos arab–izraeli háborút vagy Libanon 1982-es izraeli megszállását is a vízügyi megfontolások számlájára írták. Valójában ezeknek a háborúknak az összes komoly, mélységi vizsgálata sokkal fontosabb történeti, politikai és geostratégiai okokat határozott meg a háborúk kitörésére. A vízkonfliktus mindig sokkal inkább indoklása, és nem közvetlen oka volt ezeknek a mélyen gyökerező arab–izraeli ellenségeskedéseknek. Egy izraeli védelmi elemző ezt nagyon világosan kifejezte, mikor azt a vádat cáfolta, hogy Izrael a vízért vívta háborúit: „Miért vívnánk háborút a vízért? Egyheti háború árából öt sótalanító üzemet építhetünk. Nincs emberélet-veszteség, nincs nemzetközi nyomás, és nem kell az utánpótlási vonalakat ellenséges területen megvédeni.”17 Ezt az állítást megerősíti az a tény, hogy csupán a víz miatt még eddig nem vívtak háborút. Úgy vélem nem szükséges bizonyítani a víz és a haderő kapcsolatát, ha például figyelembe vesszük, hogy Izraelben a ciszjordán területeken lévő vízforrásokat a hadsereg őrzi, a területet pedig zárt katonai övezetté nyilvánítják.
16 PÁTKAI Mihály: Az olajnál is nagyobb fegyver.
http://www.hetek.hu/hatter/199906/az_olajnal_is_nagyobb_fegyver; letöltés: 2017. 04. 23.
17 WOLF, Aaron T.: „Water Wars” and Water Reality: Conflict and Cooperation Along International Waterways. In: LONERGAN, S. C.: Environmental Change, Adaptation, and Security. NATO ASI Series, Vol.
65. 251–265. o. http://www.ce.utexas.edu/prof/mckinney/ce397/Topics/conflict/Conflictandcooperation.pdf;
letöltés: 2017. 04. 23.
A víz mellett az olajkitermelés és -szállítás biztonsága az, amely leginkább a Közel-Keletre összpontosul. Ahogy a vízháborúk fenyegetése, úgy az olaj is összekapcsolódik a konfliktusokkal és a háborúkkal. Az olaj korunkbeli szerepét meghatározza, hogy jelentősége főként a harmadik világban növekszik, hiszen nyugaton az olajat egyre inkább kiváltják az atomenergia és az alternatív energiaforrások. Ennek ellenére ma még az olaj a feszültség és a nyomásgyakorlás fontos eszköze. Az instabilitástól való félelem volt az egyik oka az Egyesült Államok által 2003-ban indított iraki intervenciónak azzal a céllal, hogy biztosítson magának egy új olajbarát országot, ami csökkentené a Szaúd-Arábiától való függőségét. A nagyobb külső hatalmak geopolitikai ambícióinak és a sok olajtermelő ország belső instabilitásának együttes hatása miatt, az olaj nagyban hozzájárul a globális bizonytalansághoz és a konfliktusokhoz. Ebben a két konfliktusgeneráló tulajdonságban az olaj különbözik a víztől. A víz egyszerűen nem ér annyit gazdaságilag, hogy felkeltse a nagyobb külső hatalmak gazdasági és stratégiai érdeklődését, és így nem járul hozzá egyértelműen a belső bizonytalansághoz. A geopolitika, az államok közötti bizalmatlanság és a nem olajjal összefüggő politikai konfliktusok hatása mindig is behálózta a nemzetközi olajpolitikát. Így a Közel-Keleten az USA fő célját, hogy – főként a Perzsa-öböl biztonságának szavatolásával – az energiabiztonság garantálójaként lépjen fel, folyamatosan terheli az arab–izraeli konfliktus és az, hogy Amerikát sokan részrehajlónak látják Izrael irányában (elég, ha csak Trump elnök 2017. decemberi javaslatára gondolunk Jeruzsálem kapcsán). Ahogy a Közel-Keletet a világon mindenki instabilnak és kiszámíthatatlannak tartja, a többi, kőolajban gazdag régió felé forduló nemzetközi figyelem nagyhatalmak közötti versengést eredményezett.18
A víz mellett az olajkitermelés és -szállítás biztonsága az, amely leginkább a Közel-Keletre összpontosul. Ahogy a vízháborúk fenyegetése, úgy az olaj is összekapcsolódik a konfliktusokkal és a háborúkkal. Az olaj korunkbeli szerepét meghatározza, hogy jelentősége főként a harmadik világban növekszik, hiszen nyugaton az olajat egyre inkább kiváltják az atomenergia és az alternatív energiaforrások. Ennek ellenére ma még az olaj a feszültség és a nyomásgyakorlás fontos eszköze. Az instabilitástól való félelem volt az egyik oka az Egyesült Államok által 2003-ban indított iraki intervenciónak azzal a céllal, hogy biztosítson magának egy új olajbarát országot, ami csökkentené a Szaúd-Arábiától való függőségét. A nagyobb külső hatalmak geopolitikai ambícióinak és a sok olajtermelő ország belső instabilitásának együttes hatása miatt, az olaj nagyban hozzájárul a globális bizonytalansághoz és a konfliktusokhoz. Ebben a két konfliktusgeneráló tulajdonságban az olaj különbözik a víztől. A víz egyszerűen nem ér annyit gazdaságilag, hogy felkeltse a nagyobb külső hatalmak gazdasági és stratégiai érdeklődését, és így nem járul hozzá egyértelműen a belső bizonytalansághoz. A geopolitika, az államok közötti bizalmatlanság és a nem olajjal összefüggő politikai konfliktusok hatása mindig is behálózta a nemzetközi olajpolitikát. Így a Közel-Keleten az USA fő célját, hogy – főként a Perzsa-öböl biztonságának szavatolásával – az energiabiztonság garantálójaként lépjen fel, folyamatosan terheli az arab–izraeli konfliktus és az, hogy Amerikát sokan részrehajlónak látják Izrael irányában (elég, ha csak Trump elnök 2017. decemberi javaslatára gondolunk Jeruzsálem kapcsán). Ahogy a Közel-Keletet a világon mindenki instabilnak és kiszámíthatatlannak tartja, a többi, kőolajban gazdag régió felé forduló nemzetközi figyelem nagyhatalmak közötti versengést eredményezett.18