A 12 legszebbnek választott magyar versünk kapcsán kialakult szakmai diskurzushoz eddig is, s egyre bizonyosabban a Láng Gusztáv használta kifejezés szerinti amatőrséggel, s nem a tárgy iránti magas/magvas tudományossággal közelítettem, akár a tél Berzsenyinél – nagy köröket írva a szöveg és kontextusa köré; az olvasó, a befogadó (s nem az elemző, a kutató analitikus) szem-pontjaival. Most sem lesz ez másképp. Ha már a varieté is delektáns/dilettáns…, vagy hogyan is szól a latin mondás…
Varietas delectat. Gyönyörködtet a változatosság is.
Nem is tehetek mást, mint olvasom a régből szóló költői szö-veget, és igyekszem megfogalmazni mai gondolataimat, érzései-met, melyeket bennem kelt – a befogadói attitűdömet meglehe-tőst terhelő, tömítőösszekavarodott, lerakódván egymással is re-agáló élmények és ismeretek szubjektív szűrőjén át meg átereszt-ve az ismert (?) átereszt-verset.
A verset, ami nem tárgy – nem „igazi”, nem tehetőúgy a ku-tatás tárgyává, mint egy természeti jelenség vagy egy matematikai föladvány –, hanem műtárgy.
Az emberi műalkotás pedig nem tárgy, hanem állítmány. Tett, gesztus önmagában, létében. Melynek alanya a szerző, s alanya a befogadó is. Figyelmünk tárgya tehát nem magyarázatot, nem megoldást váró probléma, hanem egyéni (s tán nem minden esetben egyedi, de időnként általánosítható) befogadói reakciót váró és követelőgesztus, műalkotás.
Esszé-kísérletem második címfelében foglalt, tudományosan értelmezhetetlen gondolatszűreményem az „amatőr” olvasóé, aki bír némi stílustörténeti ismeretekkel, melyek azonban az adott szöveg olvastán összezavarodván arra vezettek, hogy igyekezzem a magam hallgatóságát/olvasóit is kissé megzavarni a
korsza-kolt/korszakolható stílusjegyek iskolás vagy tudományos jellem-zőit, illetve a szöveg besorolhatóságának könnyűségillúzióját ille-tően. Nem szándékom meggyőzni senkit is, sem állítani (azaz lét-rehozni) valamiféle igazságot, valamilyen új értelmezési mezőt, melyen Berzsenyi korai tele közelít. Semmiképp. De fölhasználva versünk konferenciacímmé emelt sorát, meg annak „tudomá-nyos” parafrázisát: „Minden csak jelenés”, minden csak jelen(t)és – egymásra sorjáztatom a magam gondolatait, érzéseit, a szá-momra szóló jelen(t)éseket.
Olvasom a verset, s érzem, élvezem a „huzatát” (amint Tarján Tamás mondta), mellyel az olvasót magát is a Zephyr lengedezte-ti, de nem szándékom tarlottra elemezni, értelmezni, magyarázni a sorokat és szavakat. Behunyom a szemem, és hagyom szólni magamban Berzsenyit. S figyelek, milyen visszhangokat kelt.
Gondolkodni összefüggéseken, jelentéseken csak ez után tudha-tok, ha van rá idő…
A múlandóság fuvallatát éreztető szövegben olyan jegyeket találunk, melyek csak tudatunkban köthetők stílushoz, korszak-hoz, ugyanakkor olvasói élményünk, s a költő kifejezés-attitűdje szabad a stiláris meghatározottságoktól. Sokkal szabadabb, mint Berzsenyi korát ismerve is föltételezhetnénk. A klasszicista gon-dolkodó és esztéta költői alkotásaiban, alkotói kénytelenséggel vetette le a kötöttségeket, a szabályokat, melyeket tudatosan, sze-reptudatosan maga is vallott, írt és élt. Így nem lehet szentségtö-rés, ha az olvasó „modern” szabadságot, stílusszabályok helyén érzésszabadságot talál Berzsenyi őszversében. (Bármit jelentsen is a korszakként a XIX. század közepére meghatározott, a hasz-nálatban gyakran értelme(ze)tlen „modernség”.)
A közelítőtélstíluseszközei és hatása nem a lassan egyéni ro-mantikába váltó klasszicizmus („hellenizmus” [Berzsenyi]) stíl-korszakáéi, hanem az időtlen alkotói attitűd szülte választás eredményei. Berzsenyi verse „érzésvers”, impresszionista. Esz-közeinek egy része pedig az árkádista klasszicizmus képeiből a tagadásszériával lényegileg szimbólummá emelkedik. A klasszicis-ta forma allegorikusságát a romantikán is túlmenően szubjektív, impresszionisztikusba hajló szabad képsorozat szétfeszíti;
ugyan-akkor a strófikus költemény következetesen szerkesztett. Azaz a költőtudatosan éli át és fogalmazza verssé a pillanatot és érzelme-it, gondolatait. Nem szertelen, nem zilált tehát. A természeti cikli-kusságot idéző képsorozat logikai-érzelmi rendjébe szimbolikusan helyeztetik be, illetve vonódik, bomlik ki belőle az emberélet.
Tartalmilag s nyelvileg is hasonlóképpen egyénit, ön-tökéletest alkot Berzsenyi. Ezért is lehet érvényes korszakán túl, képviselhet magasabb/mélyebb költőiséget, mintsem csupán a XIX. századelő stíluspéldája.
Berzsenyi ódaiságának, episztoláinak, hazafiságának, elméletes-ségének és programosságának lírai ellenpontjai elégikus versei, me-lyeknek életképe, „filozófiája” az egyedit emelik a szabályos fölébe.
Költőnk alkotói karaktere és helyzete, versbe fogalmazott magánya különös, s egyúttal örök érvényű. A csupa-nem költe-mény a tagadásba nem a halált, nem az örök telet rejti, hanem az őszi veszteséget, a hiányt, az elvesz(t)éstől való félelmet implikál-ja. Az ideálok, a szépség magányos képviseletének esélyei vesz-nek a télbe tartő őszben, de tán lesz, lehet kikelet, föltámadás – hisz a természet állandó változékonysága az egyénnek ugyan nem, de az életnek reményt ad. A létezőt, s nem a létet fenyegeti a Léthe. S ez, bizony, fölvilágosodás-kori tudás-tapasztalat, nem középkori halálfélelem. Nem haláltánccal közelít hát a tél az ősz-be, hanem a csodálatos, tiszteletre méltó natúra természetes her-vadásával. Életvég- (s nem világvég-)élményét köthetjük esetleg a századforduló-szimptómákhoz is, tán inkább, mint költőnk valódi életkorához. A századvég/korszakforduló hatását széles kulturális merítéssel egészen napjainkig, elmúlt évtizedeinkig is kiterjeszthet-jük, kezdve attól az évszázadfordulótól, mely először tehetett je-lentős körben tudati-érzelmi hatást Európában, a XVI. század be-köszöntétől. A kultúraváltó néhány évtizedet (régi századokban akár már az új első esztendőt előző, majd követőhárom évtizedet is ide foglalva – a mindenkori hetvenesektől a húszas évekig; mára mintegy két-két és fél tizedre rövidíthetve a „bizonytalanság ko-rát”), a kétség, az útkeresés, a félelem és a megújulási kényszer hul-lámai verte időszakot egyre tudatosabban élték-élik meg az embe-rek, az alkotó-gondolkodó emberek különösképpen. A fordulatok,
az újítások, a veszteségtudat és a változáskényszer a társadalmakat, a gazdaságot s a kultúrát is befolyásolják, az egyéni sorsokat épp úgy, mint a szerepvállalók gesztusait.
Berzsenyi még nincs harmincéves, mikor itt a tél közeledtét féli. Még nincs harminc, de már, úgy érzi, túl a remények, Lillák (pardon, Lollik) korán. Magánya, szellemi társtalansága a költői-gondolkodói személyiség naiv parlagi vadsága, különállása és a gazdálkodó birtokos nemes státusza közti feszültségből, s nem életkorából, állapota reménytelenségéből fakad. Személyisége és költői attitűdje a későbbi Vörösmartyét juttatja eszünkbe.
A közelítőtél olvasási, értelmezési, elemzési kísérleteinek szám-talan lehetősége, természetesen, mindannyiunknak sok-sok más, újabb és szabályszerűbb utat kínál, hogy megközelíthessük Ber-zsenyit, a szöveget s magunkat. Időhöz–állapothoz–helyzethez kötött kisded kísérletem gondolatmenetével egyetlen kimerítet-lent igyekeztem az esszéolvasók elé tárni, további gondolkodásra, újraolvasásra inspirálni, más, tán érdekesebb, izgalmasabb (mint például: ki az a Lolli?) kérdésekhez hozzá sem szólva. De talán nem reménytelenül.
Géher István