A szülési fájdalom és a stressz kapcsolata

A Nemzetközi Fájdalomtársaság (International Association for the Study of Pain – IASP) definíciója szerint a fájdalom „olyan kellemetlen szenzoros és emocionális élmény, amelyet a szövetek aktuális vagy potenciális károsodása okoz” (Merskey és Bogduk 1994 210.o.). Fontos kiemelni, hogy a fájdalomnak nemcsak szenzoros komponense van, hanem az érzelmi, motivációs és kognitív dimenziói legalább annyira fontosak az egyén fájdalomélményének alakulásában. Ebből következően megállapíthatjuk, hogy a fájdalom sajátságos tapasztalata erősen múlik az egyén személyes interpretációján, absztrakt és szubjektív, amihez az ellátást nyújtó szakszemélyzet csak az egyén külsőleg megfigyelhető verbális vagy nem verbális fájdalomviselkedésén keresztül férhet hozzá. Hasznunkra lehet az a pragmatikus megfogalmazás is, hogy fájdalom az, amit a személy annak érez, és akkor van jelen, amikor a személy azt mondja, hogy jelen van (Lowe 2002).

A fájdalomélmények sorában a vajúdás és szülés során érzett fájdalom az elsők közt helyezkedik el (Lally és mtsai 2008). A szülési fájdalom különleges természetű:

szituációfüggő, korlátozott időtartamú, és a fájdalom sokféle forrásával ellentétben nem utal háttérben meghúzódó patológiára (Lowe 2002). Mint ahogy maga a vajúdás és szülés

természetes fiziológiai folyamat, az ezzel járó fájdalom ennek természetes velejárójának tekinthető. A fájdalommal foglalkozó irodalom is hangsúlyozza a kortikális folyamatok összetett szerepét a fájdalom megtapasztalásában, ezekből eredően fontos, hogy a nő vajúdása és szülése során hogyan vélekedik fájdalmáról (Melzack és Katz 2013). Vajon úgy értelmezi-e, hogy szervezetét veszély fenyegeti, vagy a szülés természetes velejárójaként ismeri el? A nő szülési fájdalomtól való erős szorongása fokozott katekolaminkibocsátást eredményez, és kortikális szinten a nociceptív ingerek erőteljesebb fájdalomérzetéhez vezet (Lowe 1996). Köztudott, hogy nagy az egyének között tapasztalható fájdalomtűrés varianciája, illetve a fájdalomélmény alakulásában fontos szerepet játszanak az egyén korábbi tapasztalatai, kultúrája, szociális környezete.

1.4.2. A fájdalom és a szenvedés megkülönböztetése

Az egyén szülési stresszel való megküzdésének teljes megértése végett Simkin és Ancheta (2013) definíciója szerint különbséget kell tennünk fájdalom és szenvedés között. Véleményük szerint a szenvedés egy olyan stresszt okozó pszichés állapot, amely magában foglalja a tehetetlenség, a félelem, a pánik, a kontrollvesztés és az egyedüllét érzését, és amelybe nem feltétlenül tartozik bele maga a fizikai fájdalom. Ennek ellentéte is igaz lehet, hogy a fájdalmat nem feltétlenül kíséri szenvedés.

Különböző kutatások eredményeiből arra következtethetünk, hogy a szüléstől való félelem a félelmek hierarchiájában a piramis csúcsát közelíti (Török 2015). Várandós nőkkel folytatott beszélgetésekből fény derül arra, hogy a nők általában nem is annyira a fájdalom miatt, hanem a fájdalommal való megküzdésbeli képességeik miatt aggódnak (Simkin és Ancheta 2013). Attól félnek, hogy a fájdalom miatt elveszítik a kontrollt, a rendkívüli helyzetben kiszámíthatatlanul fognak viselkedni, és tartanak környezetük reakciójától. Nem akarnak gyengének mutatkozni, szégyenkezni és magukat kiszolgáltatott helyzetben érezni. Vagyis inkább a szenvedéstől félnek. Ez egybecseng Odent későbbiekben részletezett véleményével, miszerint a megítéléstől való félelem megakadályozza a nőket abban, hogy átadják magukat a szülés fiziológiai folyamatainak, és kellőképpen lecsendesítsék elméjüket (Odent 2003b). Lazarus stresszelméletével összhangban ez a megküzdés során ugyancsak a kognitív kiértékelő folyamatok szerepét hangsúlyozza, és a stressz szubjektív színezetéhez járul hozzá (Lazarus 1993b).

1.4.3. A szülési fájdalom felfogásának és kezelésének klinikai és szülésznői modellje

Magyarországon és a fejlett nyugati kultúrákban napjainkban a szülészeti ellátás helyszínéül általánosan a kórházak szolgálnak, mindez azonban kevesebb mint egy évszázados fejlemény. Sok országban ezzel párhuzamosan a szülésznők általi szülészeti ellátás is jelen van, amely vagy a kórházak külön osztályán, egyéb szülésközpontokban, vagy a nők otthonában történik. Ennek megfelelően a szülési fájdalom felfogásának és kezelésének is két különféle szemlélete alakult ki. A klinikai nézőpont szerint a fájdalom leginkább neurofiziológiai entitásként jelenik meg, vagyis a fájdalom több komponense közül a szenzoros komponenst tartják szem előtt, ezért a fájdalomkezelés is elsősorban farmakológiai természetű (Sanders 2015, Van der Gucht és Lewis 2015), és alkalmazásával cél a stressz csökkentése is. Mint ahogy azonban megállapítottuk, hogy a fájdalomnak érzelmi, motivációs és kognitív dimenziói is vannak, ezért a fájdalom kezelésében ezeket szintén érdemes integrálni. A szülésznői modell szerint a szülés során tapasztalt méhösszehúzódások okozta fájdalmat inkább olyan diszkomfortként érdemes tekinteni, ami a fiziológiai szülés folyamatának természetes velejárója, és funkcionális természetű, azaz célja van (Sanders 2015, Christiaens és Bracke 2007, Gibson 2014, Klomp és mtsai 2014). Célja, hogy a szülő nő teste a fizikai és hormonális változások következtében képessé váljon a gyermek világra hozására. Ezek szerint nem az kell legyen a végső cél a szülő nő ellátása során, hogy a szülést fájdalommentessé tegyék, hanem hogy elviselését megkönnyítsék, ami minden bizonnyal csökkentené a gyógyszeres fájdalomcsillapítás nyugati kultúrákban manapság tapasztalható erős dominanciáját a többi lehetőség felett. A szülésznői ellátásban előnyt kapnak a nem farmakológiai technikák, mint a masszázs, a járkálás, a mozgás, a különböző testhelyzetek váltogatása; a fizikai elemek közül pedig az óriáslabda, a zuhanyzó- vagy kádhasználat, a szoba elsötétítése, a nyugalom biztosítása, és nagyobb szerephez jut a szülésznő bátorítása, a nő szülésének előrehaladásával kapcsolatos folyamatos tájékoztatása, a meditáció vagy akár a hipnózis, amely lehetőségek ismertetésére egy későbbi fejezetben térek ki (Klomp és mtsai 2014).

1.4.4. Nőközpontú ellátás a fájdalom csillapításában és az epidurális analgézia

A brit, ausztrál, egyesült államokbeli szülészeteken és sok intézményben hazánkban is egyre inkább explicit hangsúlyt kap a nőközpontú ellátás, amelynek során a nők igényeit és jóllétét szem előtt tartva próbálnak a szüléskísérők a szülő nő segítségére lenni. A fájdalomcsillapítási módok közül egyre elterjedtebben alkalmazzák az epidurális analgéziát, és számos nyugati országban a hüvelyi úton történő szülések 40-70%-a ilyen érzéstelenítés mellett történik (Klomp és mtsai 2014). Az EDA használata azonban ellentmondásos képet fest: ténylegesen hatékonyan csökkenti ugyan a fájdalmat, viszont akadályozza a szülő nőt abban, hogy sétáljon, olyan, ösztön irányította mozgásokat végezzen vagy szülési pozíciókat kipróbáljon, amelyek megkönnyítik a szülését (Hidaka és Callister 2012). Kannan és munkatársai (2001) beszámolnak arról, hogy annak ellenére, hogy a nők általánosan elégedettek az EDA fájdalomcsökkentő hatásával, 88%-uk kevésbé elégedett a szülésével. Epidurális analgéziával szülő anyák utólagos interjúiból fény derül arra, hogy az anyák általánosságban egyfajta ambivalenciáról számolnak be: örülnek, hogy fájdalmuk jelentősen csökken, de egyszerre meg is ijednek, mivel a testükben lejátszódó szülési folyamatokat nem érzik, mintha távol kerülnének saját szülésüktől, és a babával is megszakadna kontaktusuk (Jepsen és mtsai 2014). Ekkor különösen fontossá válik a szüléskísérő részéről az anya folyamatos megfigyelése és tájékoztatása szülése előrehaladásával kapcsolatosan.