„A vár (Burg, arx, castellum, château, bastille) nevezet alatt oly építményt értünk, mely czélirányos helyen biztonsági czélból készült. A középkori várak egyúttal főurak, grófok bárók főbb- és alsóbb nemesek lakhelyéül szolgáltak […] Saját védelmökre árkokat húztak, sánczokat emeltek, mely primitív erődítéshez később sövényből, fából, czövekekből készült erős kerítések, még később pedig a kőfalak és őrtornyok járultak.” – így fogalmazta meg Czobor Béla az első Magyarországon publikált vártipológiában a vár definícióját, illetve tömör ontológiáját.20 Czobor a várakat, erődítéseket rendeltetés szerint négy nagy csoport-ra osztotta. Az első a végvácsoport-raké (ma ezeket határvácsoport-raknak neveznénk), mint például Árva, Dévény, Németújvár, Klissza stb., a második csoport a rabló váraké, melyeket „a középkor féktelen természetű, csaknem vadultsággá fajult harczszomjas főurai” emeltek (Vöröskő, Bolondóc). A következő típusba sorolhatók az adminisztratív, közigazgatási szerepet betöl-tő várak, mint a „királyi várak”, míg az utolsó csoportba az ún. „mulató várak” tartoznak, amelyek királyi és főúri mulatságok céljára épültek (Visegrád, Zólyom, Vajdahunyad). Ezen belül persze vannak „posvány” vagy „vízvárak”, „hegyi” vagy „sziklavárak.” Czobor a vár-típusok felsorolásán belül nem tért ki a hadi építészet egyes elemeire, mint torony, lakó-torony, stb.
Ezt Könyöki József tette meg 1905-ös publikációjában,21 melyben a különböző toronytí-pusok részletes leírását adta. Nem tett különbséget menedéktorony (öregtorony) és lakóto-rony között, legyen az német Bergfried, vagy francia donjon. Definíciója szerint: „Öregto-rony, főtorony nebojszato„Öregto-rony, (Berchfrit, donjon): Öregtoronynak nevezzük a várnak azon erős és nagy tornyát, hová a várbeliek menekültek, midőn a vár többi része az ellenség kezé-re került.”22 Ez a meghatározás és a tipológia minden valószínűség szerint Eugène-Emanuel Viollet-le-Duc és Otto Piper nyomán készült, azonban Viollet-le-Duc árnyaltabban fogal-mazott: „A donjon lényeges eleme a feudális társadalomnak, ez nem római castellum, sem menedék erődítés, mint a korai középkori vár végső védműve. A donjon uralkodik a vár fölött, irányítja a vár védműveit, ugyanakkor független is azoktól […] Ez az, ami lényegileg jellemzi a donjont, és ugyanakkor megkülönbözteti a toronytól.” A donjon viszont nem volt a várúr rezidenciális székhelye, „békében a donjon zárva volt és kincstárat, fegyvertárat, csalá-di okmányokat tartalmazott, de a várúr egyáltalán nem lakott itt”. Vendégeit a nagyteremben fogadta, női szárnyakban és egyéb szálláson helyezte el őket. Hadiállapot idején viszont ide vonult vissza a családjával és a saját zsoldjában álló vitézekkel. A donjonból „aprólékos figyelemmel kísérhette a garnizont és a külső védműveket”.23 Viollet-le-Duc az általa fel-hozott példák, Chambois, Étampes, Château Gaillard, Coucy esetében nem tett különbséget lakótorony és „öregtorony” között, ugyanakkor fejlődéstörténeti határt vont a 14. században.
Szerinte ugyanis az életmód változásával „a várurak kevésbé zárt és lehangoló szállásra
tar-tottak igényt, így a donjon elhagyta a toronyformát, mely a 12. század végén alakult ki, hogy erődített rezidenciaformát öltsön”.24 Ilyen például szerinte az Orléans-i Lajos által építtetett pierrefonds-i kastély25 nagy donjonja, melyet a La Roche-Guyon-i vár központi tornyához képest talán inkább nevezhetünk lakótoronynak.
Maga a „donjon” fogalom (dunjo, dongon) a latin dominium szóból ered, és a középkori szóhasználatban a vár vagy uradalom egy részét jelenti, azt a helyet, ahol az urasági hatalom manifesztálódik. A „donjon” kifejezés a régi szövegekben olyan épületre vagy épületegyüt-tesre vonatkozott, amely a birtokos vagy a várnagy rezidenciája volt, függetlenül annak épí-tészeti formáitól (torony, lakótorony stb.), ebből adódóan tehát a „donjon” kifejezést nem lehet egyértelműen azonosítani egy meghatározott toronyformával vagy típussal.
A francia publikációkkal szemben, ahol a donjon kifejezést mindkét toronytípusra alkal-mazták, a német nyelvű, várakat tárgyaló szakirodalom már kezdeti formáiban megkülön-böztette a lakótornyot (Wohnturm) és az öregtornyot (Bergfried, korai formájában Perfrit) egymástól. Otto Piper mutatott rá 1905-ben, hogy egy 1320-ra keltezhető oklevélben az erő-dített városi ház tornyát is Bergfriednek nevezték.26 A szó minden valószínűség szerint közös eredetre vezethető vissza az angol belfry, francia beffroi szavak esetében. Ezek a kifejezések jelenleg harangtornyot, illetve várostornyot jelölnek. Otto Piper, ellentétben Viollet-le-Duc-kel, megkülönböztette a – nevezzük így – öregtornyot, mely a védelem legkiemeltebb része, a rezidenciaként használt Wohnturmtól, mely átmenet a palota és a Bergfried között.
Megjegyzendő, hogy az öregtorony kifejezéssel, mint a „donjon” magyar megfelelőjével, Henszlmann Imre jelentéseiben és publikációiban is találkozunk.27
A lakótoronytól szándékosan megkülönböztetendő „öregtorony” fogalom28 használatát Gerő László vezette be a várépítészetet tárgyaló magyar szakirodalomba. „Előfordul, hogy utolsó menedékként a vár legerősebb és legjobban védhető pontjára helyezett torony szolgál, melyet öregtoronynak nevezünk.”29 Gerő meghatározását tovább folytatva: „Az öregtorony kisebb területű, falvastagsága sem oly nagy, felépítése egyszerűbb és benne csak az őrség lakik, míg a lakótorony a várúr és családja számára az udvari élet e korban kialakult igénye-inek kielégítésére készült. Ennek megfelelően tágas alaprajzi méretek, nagyobb falvastagság és összetettebb felépítmény különbözteti meg a lakótornyot az öregtoronytól.”30 Gerő elve-tette azt a tipológiát, mely topográfiai helyzetük alapján kísérelte meg rendszerezni az erődí-téseket. Másrészről az építőművészeti korszakolás kritériumait ő nem a díszítő részletformák és alaktani részletek különbségének meghatározásában látta, hanem a tornyok helyzete és haditechnikai szerepe változásában. Így tipológiájában31 alapvető szerepet kapott a torony, amely az erődítésen belül elfoglalt különböző helyzeténél fogva meghatározza egy vár ka-rakterét és építészeti korszakolását.32
A várakkal foglakozó magyar szakirodalomban a francia nyelvből átvett „donjon” kife-jezés az utóbbi időkig is gyakran használatos volt. Marosi Ernő „Lakótorony” lexikon-szó-cikkében33 szinonimaként használta a „reprezentatív, legintimebb lakóhelyiségeket, kincs-tárat, kápolnát is magában foglaló”, késő középkori lakótorony-típus (Karlstein; Visegrád, Salamon-torony; a budai István-torony) meghatározásához.
Az épülettípusok definíciós határait némileg összemosó „donjon” kifejezés helyett Jean Mesqui francia várkutató 1991-ben árnyaltabb, a különböző rendeltetésű toronytípusok meghatározásához inkább használható terminológiát kísérelt meg alkalmazni.34 Mesqui a lakótorony leírásához a „tour maîtresse”, illetve a „tour résidence” kifejezést használta.35 A „tour maîtresse”-nek, melyet leginkább rezidenciális toronynak fordíthatnánk, alapvető meghatározó sajátossága, hogy a várúr és családja többé-kevésbé folyamatosan használta.
Ennek megfelelően az épületben minden eszköz rendelkezésre állt a tulajdonos reprezen-tációs igényeinek kielégítésére (például: nagyterem, kápolna), illetve alapvető kényelmi és higiéniai felszereltsége az ilyen használatra is alkalmassá tette. E mellett természetesen nem elhanyagolhatók a védelem szempontjai sem. Ilyen például a genti vár nagy tornya, melyet Elzászi Fülöp, Flandria grófja építtetett 1180-ban, miután visszatért a Szentföldről, ahol több csatában jeleskedett, vagy ilyen a normandiai Chambois36 és Beaugency37 lakó-tornya is.
A fentiekkel szemben azokat a tornyokat, ahol hiányoznak vagy minimálisak a lakófunk-ciót kiszolgáló eszközök, illetve a reprezentáció kellékei, Mesqui a „tour beffroi” gyűjtőfo-galom alá sorolta be. Például ilyen az Alsó-Rajna menti ortenbergi vár ötszögű tornya,38 me-lyet Habsburg Rudolf építtetett 1262–1265-ben. Az ilyen típusú tornyok esetében, melyek tulajdonképpen megnövelt tömegű és magasságú őrtornyok, a szimbolikus jelentéstartalom legalább olyan fontos, mint a katonai.
Mesqui a Fülöp Ágost kori nagy, hengeres vártornyokat külön típusként kezeli, „tour mixte” (keveréktorony) gyanánt. Ezekben az esetekben a tornyok nemcsak védelmi szerepet láttak el, hanem – méreteikből adódóan is – egyéb rezidenciális funkciókkal is bírtak (nagy-terem, szállás stb.). Így például a Louvre39 nagy hengeres tornyában (1190–1202) minden kényelmi és higiéniai felszereltség megvolt, a nyugati oldalon a torony mellé egy harminc méter hosszú, boltozott nagyterem és egy kisebb „kihallgatási terem” épült. Ugyanez a hely-zet Coucy esetében, amelyet III. Enguerrand de Coucy építtetett 1123-tól 1230-ig, ahol a lakószárnyak mellett külön palotaszárny épült nagyteremmel, kápolnával.40 Ennek megfe-lelő elrendezés jellemzi egyébként a korabeli német várak nagy részét is. Ilyen például a babenhauseni vár is, mely alaprajzi elrendezésében a párizsi Louvre-hoz hasonlít, vagy a münzenbergi vár, mindkettőt Kuno von Hagen építtette a 13. század elején.41
Magyarországi viszonylatban rezidenciális jellegű lakótorony először Esztergomban épült. III. Béla palotaegyüttesén belül zárt egységet alkotott a tulajdonképpeni uralkodói rezidencia, melynek domináns része a gazdag részletformákkal kialakított Fehér-torony és az ebből közvetlenül megközelíthető kápolna. Itt az udvari reprezentációt szolgáló helyisé-gek, mint a nagyterem és a fogadóterem, a belső vártól némileg elkülönülő dunai palotában nyerhettek elhelyezést.42 Az esztergomi Fehér-torony, reprezentatív részletformáival és az uralkodó hatalmát megjelenítő tekintélyes méreteivel, minden valószínűség szerint mintaké-pül szolgálhatott a visegrádi alsóvári lakótorony építéséhez.43
Lakótoronynak tekinthető tehát minden olyan toronyszerű, többszintes fa- vagy kőépü-let, amelyet alapterülete, falvastagsága, felszereltsége (árnyékszék, kandalló), nyílásrend-szere alkalmassá tett a rezidenciális és katonai nyílásrend-szerep együttes ellátására.44 A lakótornyok esetében hangsúlyozni kell, hogy az épület uralkodói, főúri rezidenciaként szolgált, tehát a főúri reprezentáció helyszínei, mint esetenként nagyterem, az esetek többségében kápolna és oratórium is megtalálható volt bennük. Az öregtorony ezzel szemben szűk belső terével, felszereltségének olykor teljes hiányával, keskeny nyílásaival csak a katonai-védelmi funk-ció ellátására volt alkalmas. Ezek mellett a tornyok mellett rendszerint mindig ott találjuk a lakóépületet, palotát (Hollókő,45 Szigliget46).
A fenti meghatározás szerint a visegrádi Salamon-torony, ahol minden rezidenciális adott-ság – nagyterem, kápolna stb. – megvolt, a „tour résidence” kategóriájába sorolható. A 13.
századi Fellegvár esetében a keleti torony tipológiai besorolása tekintetében azonban már bizonytalanabb a helyzet:47 a vár ötszög alaprajzú nagy tornyát ugyanis, mely talán a legfon-tosabb eleme volt a vár védműveinek, a fenti meghatározások szerint lehetne öregtoronyként
(„tor beffroi”) definiálni, ám ha elfogadjuk azt a feltételezést, miszerint a toronyban volt a Szent Erzsébetnek szentelt kápolna és a koronakamra,48 funkció tekintetében tornyunkat inkább „keveréktoronyként” lehetne meghatározni.
Mint számos tipológiai rendszer esetében, itt sem lehet tiszta kategóriákat felállítani. Így például a budai István-torony esetében sem, melynek kapcsán Mesqui tipológiáját Magyar Károly funkció szerint tovább árnyalta, különös tekintettel a lakótorony-öregtorony distink-cióra.49
Talán külön típusként lehetne kezelni azokat az eseteket, amikor a tornyok szerepe inkább csak reprezentatív. Ebben az esetben a torony, mint a hatalmat legjobban kifejező építészeti forma van jelen – lakófunkciója erősen korlátozott, védelmi ereje pedig inkább csak szimbo-likus. Ilyen a 14. században épült városi várak többsége, beleértve a budai Anjou-vár István-tornyát is. Az Anjou-vár legalábbis abban a formájában, ahogy ez a 14. században megjelen-hetett,50 alaptípusában, rendeltetésében az itáliai tornyos városi paloták megfelelője. Ilyen például a firenzei Bargello,51 amely eredetileg a Capitano del Popolo palazzo-jaként épült 1255-ben. Véleményem szerint tehát a budai Anjou-vár István-tornya sem tarható igazán lakótoronynak,52 hiszen a reprezentatív funkciójú terek a tornyon kívüli palotaszárnyakban kaptak helyet. Ugyanígy a korai itáliai városi lakóházakhoz, palotákhoz kapcsolódó tornyok sem feltétlenül lakótoronyként működtek. Ezek katonai rendeltetése sok esetben az volt, hogy az épületeket hidakkal összekapcsolván, valóságos torony-erődrendszert alkottak, és később komolyan veszélyeztethették a város biztonságát. A városi stabil kormányzás megte-remtésekor Sienában például elrendelték a klánok tornyainak lebontását, amikor a 13. század végén a hatalmas toronnyal ellátott Palazzo Publico-t építtették.53