Bevezetés
Előadásomat két olyan magyar regényelméleti utalással kezdem, melyek már a 20. század első felében születtek meg. Lukács György 1916-ban megjelent A regény elmélete és Hamvas Béla 1948-as Regényelméleti fragmentuma egyaránt kitüntetett helyet tulajdonít nem csak a regény történetében, de általában az európai irodalomtörténetben a Don Quijoténak.82 Olyan határszövegként értelmezik, mely egyszerre tölti be a vég- és a kezdőpont szerepét az epika és az európai kultúra történetében.
Lukács György és Hamvas Béla minden bizonnyal jól ismerték a századelő magyar Don Quijote-recepcióját és a századelős Európa filozófiai eszmeáramlatait, köztük a spanyol egzisztencializmus két meghatározó alakjának Don Quijote-könyvét, José Ortega y Gasset Don Quijote nyomában című elmélkedését, valamint Miguel de Unamuno hypertextusát, a Don Quijote és Sancho Panza életét. Ez utóbbi a Cervantes-mű 300. évfordulóján jelent meg, 1905-ben, épp abban az évben, mely vizsgálódásunk tárgyának záróéve. Visszatérve Ham-vasra és Lukácsra, az, hogy hasonló belátásra jutnak, azaz, hogy mindketten mérföldkőként, válságszövegként interpretálják a Cervantes-művet, legalább annyira eredménye egy másik, rejtettebb hatástörténeti folyamatnak, mint a fent említettek recepciójának. A 19. század második felében, mint búvópatak, rejtezik egy csendes „Don Quijote”-diskurzus, melynek elemei a múlt század második felében születő első teljes és részfordítások, a korabeli folyó-iratokban megjelenő Don Quijotéról szóló írások,83 valamint azok a szépirodalmi művek, melyeknek „ősszövege” bizonyíthatóan a Cervantes-mű. A teljesség igénye nélkül gondolok itt elsősorban Arany János Toldi estéje (1854), Kemény Zsigmond Férj és nő (1851–1852), Özvegy és leánya (1855-1857), Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857), Arany László A délibábok hőse (1872), Bródy Sándor Don Quixote kisasszony (1886), Mikszáth Kálmán Nemzetes uraimék (1882–1883), Beszterce ostroma (1894), A gavallérok (1897), Az új Zrínyiász (1898), Csengey Gusztáv Don Quijote (1903) és Gárdonyi Géza Az öreg tekin-tetes (1905) című művére.
82 A megkülönböztetés végett a „Don Quijote” alakot használom, amikor a regényről, és a „don Quijote” alakot, amikor a regényhősről beszélek.
83 Előadásom kivonata egy készülő igen terjedelmes tanulmánynak, az időkorlát miatt kénytelen vagyok most eltekinteni e csendes D(d)on Quijote-diskurzus két elemétől, azaz a Don Quijote 19.
századi befogadás-történetének, interpretációinak részletes ismertetésétől (noha szisztematikusan gyűjtök minden korabeli folyóiratban megjelent értelmezést, utalást), valamint a fordítások mint intertextusok összevetésétől. Továbbá az előadásban szereplő epikus művek Don Quijote-vonatko-zású recepciótörténetére és a szépirodalmi szövegek idézésére sem nyílik mód jelen keretek között.
Az architextus
Arra a kérdésre, hogy íróink a Don Quijote melyik fordítását ismerték, vagy melyik közvetítő nyelven olvasták a regényt, csak egy alapos és hosszadalmas filológiai kutatás után válaszol-hatnék. A kutatás eredménye bizonyára megerősíthetné és árnyaltabbá tehetné azt az előfeltevést, hogy a Don Quijote a magyar irodalomtörténet e korszakában vált annyira az irodalmi köz-tudat sajátjává, hogy egyes alkotások esetében szövegszervező eljárásként jelenhetett meg a cervantesi textusra való különféle utalás. Don Quijote alakja és maga a story a kulturális hagyo-mány olyan kész elemeként állhatott ekkor már íróink számára, mint akár a görög mitológia vagy a Biblia, melynek történetei, motívumai képesek behívni a szöveg egészét, értelmezé-seikkel együtt – függetlenül attól, hogy a szerző intenciózusan vagy reflektálatlanul játszik ezekre az elemekre. Másként fogalmazva: a don Quijote-i, és a Sancho Panza-i figura valamint a cselekménysor – természetesen más-más felfogásban84 – adva volt múlt századi epikánk számára, ám a több nyelven olvasó literátoraink esetében (akik számára a Horváth-85, illetve később Győry-féle86 fordítás is rendelkezésre állott) az sem zárható ki, hogy a cervantesi szöveg poétikai, narratológiai megoldásait tudatosan applikálták.
A tárgyalt irodalomtörténeti korszakban egy sor olyan epikai alkotás jelenik meg, amely bizonyos aspektusból hasonlóan interpretálható, e válság-elbeszélések mögött azonos alap-szöveg után kutatva a Don Quijotét találjuk mint architextust. Az achitextualitás fogalma alatt nem egyszerűen valamely műfaji mintára való utalást értek, hanem – Genette-tel egyetértés-ben, hiszen a műfaj az architextusnak csak egyik aspektusa – egy olyan bonyolultabb és néma kapcsolatot, mely bizonyos számú relatíve állandó és történelem feletti tematikus, modális, formális kategóriák alkotta kombinatorikus térbeli rendszerben létező szövegmintákra utal.87
Előadásom hátralévő részében most néhány olyan tematikus, modális vagy formális szö-vegszervező eljárásra szeretnék példákat hozni, melyek feltehetően a Don Quijotéban fordul-nak elő először, vagy ha elemenként nem is, de kombinációjukban bizonyosan itt debütálfordul-nak.
S melyeknek variációit megtaláljuk a tárgyalandó 19. századi magyar irodalmi művekben.
Az időcsapdák
E szövegek alakja vagy alakjai don Quijotéval azonosak abban, hogy elidegenedéshez vezető történelmi anakronizmusba keverednek a visszafordíthatatlan időben. A Toldi estéje öreg Toldija egy eposzi hőskort, az Egy régi udvarház utolsó gazdája Radnóthyja a régi patriarchális világot, az Özvegy és leánya Naprádinéja, Mikes Mihálya, Tarnóczy Sárája, Mikes Jánosa a lovagkort emeli a jelen idő fölé. Az öreg tekintetes Csurgó egy archaikusabb, természetközelibb létet helyez szembe a nagyvárosi élettel, Pongrácz gróf a Beszterce ostromában a középkort rehabilitálja a tolakodó 19. században. Vass Teréz, a don Quijote
84 A magyar 19. század második fele különböző don Quijote-ikonjainak tipizálása fontos belátásokhoz vezethetnek el az egyéni és kollektív (nemzeti) identitásképzések megértésében.
85 Don Quijotte. A’ híres manchai lovag. Spanyol eredeti mű Cervantestől. Florian után franciából magyarra fordította HORVÁTH György, Kecskemét, I–II. rész, 1850, 1853.; Szilády Károly kiadása.
86 Az elmés nemes don Quijote de la Mancha. Irta Miguel de CERVANTES SAAVEDRA, spanyolból fordította s bevezette GYŐRI Vilmos, kiadja a Kisfaludy Társaság, Budapest. Az Athenaeum tulajdona 1–4., 1873–1876.
87 Lásd ehhez: Gérard GENETTE, Introduction à l’architexte, Paris, Éditions du Seuil, 1979.
kisasszony már-már időn kívüliségbe helyezi az „aranykort”: „Azelőtt! [...] – azok emberek voltak! [...] Most?” „A világ egészen megváltozott, csunyán megváltozott”.88 A délibábok hősében Hübele Balázs és a Don Quijote című verses regényben Máncsai Béla számára nem a már fenntarthatatlan múltat, hanem a megvalósíthatatlan jövőt realizálni vágyó szándék jelent szélmalomharcot. Az Új Zrínyiászban Zrínyiék egyenest időutazóként kerülnek az anakroniz-mus temporális csapdájába. Egyszerű lenne a bevált „jelenéből kihullott ember” motívuma-ként értelmezni e fiktív figurákat, ám épp ennyire igaz az is, hogy az embert cserbenhagyó jelenlét elszenvedői ők. A hamleti „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”89 − léttapasztalatával találják magukat szemben, még ha e szövegekben meg-mutatkozó karneváli nyelvhasználat tompítja is e tragikus felismerés súlyát. Ne feledjük, hogy a hagyomány szerint szimbolikusan egy évben keletkező90 Hamlet és Don Quijote ugyan-annak a tudatállapot-változásnak, ugyanugyan-annak a világértelmezés-váltásnak hatására születik meg. Végső soron mindkettő traumatikus határszöveg: valamiféle egyéni és közösségi identi-táson innen és túl.
Viselkedési kódexek meghatározta lét
Itt szemügyre vett hőseink/antihőseink mind egy-egy viselkedési kódex alapján cselekszenek.
Nincs más lehetőségük, mint megélni a szerepet, mely által – don Quijotéhoz hasonlóan – identifikálni tudják önmagukat. E virtuális kódexeket minden esetben felülírják, s hőseink ettől kezdve képtelenné válnak dekódolni az eseményeket. Legjobb példa erre az Özvegy és leánya, amelynek néhány szereplője olyan viselkedési kódexet követ, melynek cselekvés-mintái épp érvényüket kezdik veszíteni. A lovagi epika egyik szokványos motívuma, a leányrablás már a történet ideje alatt is idejét múlt szokásnak számít, érdemes megfigyelni, miként viszonyul ehhez a tett-mintához a regény néhány alakja. Naprádiné a leányrabláson nem lepődik meg, hisz irodalmi kelléktárában ott van ez a proairetikus kód (Barthes),91 ami a befogadó számára sejtetésként jelenik meg. Az esemény bekövetkeztekor már reflektáltan cselekszik, pontosan tudva, milyen szabályai vannak a leányrablási játéknak. Mikes János és Mikes Mihály maga is reflektál arra, „mint megváltozott minden”, de mivel az előző érát tartják értéktelítettebbnek, viselkedésmódjukat is annak előírásaihoz igazítják e „mostani romlott világban”; János kiváltképp érvényesnek tartja, hisz ahonnan érkezik, még szokás a leányrablás, Mihály meg a letűnő kor igazolását látja János ötletében.
A régi udvarház utolsó gazdája Radnóthyja is olyan írott és íratlan jogszabályokra hivatkozva perlekedik/pereskedik, melyek érvényüket veszítették 1849 óta.
Pongrácz gróf udvarnépe is pontosan megtanulja a hadiregula középkori szabályait, hogy eleget tegyenek gazdájuk hóbortjának a juttatások reményében. Maga Pongrácz saját lovagi etikájának lesz „áldozata” például, mikor kénytelen visszaadni a túszként „fogva tartott”
Apolkát, mert hát a túsztartásnak pontos szabályai vannak.
88 BRÓDY Sándor, Don Quixote kisasszony, Budapest, Signer és Wolfner kiadása, 1905, 5–6.
89 William SHAKESPEARE, Hamlet, dán királyfi, fordította ARANY János, [Budapest], Ikon, 1993, 71.
(Matúra klasszikusok, 7.)
90 A kulminációs időpontként értelmezett év: 1604. A Hamlet tényleges keletkezését az irodalomtu-domány 1600-1601-re, megjelenését 1602-re teszi, míg a Don Quijote első része 1604 decemberére készül el, s 1605-ben jelenik meg. Ehhez hasonlóan szimbolikus jelentés tulajdonítható annak is, hogy egy napra keltezik Cervantes és Shakespeare halálát (az „irodalomtörténet fekete napja”).
91 Lásd ehhez: Roland BARTHES, S/Z, Budapest, Osiris–Gond, 1997, 33.
Idézet-orientált szöveglények
Don Quijote élete Herman Meyer szavaival élve idézet-orientált élet.92 Levin A Quijote-elv.
Cervantes és más regényírók című tanulmányában ezt úgy értelmezi, hogy „életünk egésze többé-kevésbé előírásokhoz és allúziókhoz képest orientálódik. Sancho Panza népi bölcsessé-gekre, találó közmondásokra hagyatkozik, éles ellentétben mestere könyvszagú és agyon-retorizált beszélyeivel.” 93
Az említett regényalakok esetében is találunk olyan szövegeket, melyek Don Quijote lovagregényeihez hasonlóan referencialitásként, autoritásként vannak jelen. Ilyen Toldinak a krónikás ének, a legenda, Pongrácz számára a középkori fénnyel teli családi krónika, Radnóthy Eleknek a Corpus Juris, az Approbata és Compilata Constitutio, a Pragmatica Sanctio, az 1791-iki törvények, Anonymus és Verbőczy szövegei, s az Özvegy és leánya szereplőinek a lovagi epika és/vagy a Biblia, Vass Terézia Don Quijote kisasszony számára pedig az összes romantikus kalandregény.
Az Özvegy és leánya szövegvilága például éppoly telített más szövegek jelenlétével, mint a Don Quijote. Carlos Moreno Hernández 1998-as A Don Quijote egy epizódja és a Száz év magány94 című írásában három diskurzustípusra hívja fel a figyelmet, mint amelyek meghatá-rozóak a Don Quijotéban: a lovagregények fiktív vagy fantasztikus beszédmódjára, a történelmi és a mitikus beszédmódra. Ezeket a végső soron egyenértékű diskurzustípusokat például az Özvegy és leányában is megtaláljuk, s épp oly jelentős funkciót töltenek be ott, mint Cervantes regényében. (Erről lásd Az Özvegy és leánya szövegvilágai című korábbi tanulmányomat.)95
A vizsgált művek legtöbb szereplője úgy tekint orientációs szövegére mint Szent Írásra, autoritásra. Mindannyiukra érvényes Moreno Hernández azon megállapítása „hogy don Quijoténak a lovagregények valóságreferenciájába vetett naiv hite, [....]. Őrülete, mint az már a mű első fejezetében világossá válik, nem az ítélő erő kritikájának elvesztése, inkább úgy értelmezhető, mint hit a maga idejében és helyén leírt dolgok igazságában, ahogy ez a reneszánsz előtt sensus communis volt. [...] A fogadós, aki – bár a tekintélyelv alapján – a maga részéről hisz (akárcsak don Quijote) a lovagregények valóságában, világosan elhatárolja magát a hidalgó őrültségétől. Attól az őrültségtől, mely a valóság aktualizálásának igényén alapszik, don Quijote szavaival szólva: »úgy tenni, miként azokban az időkben tettek, amikor – mint mondják – ezek a híres lovagok járták a világot«”.96
92 Herman MEYER, Das Zitat is der Erzählkunst. Zur Geschichte und Poetik des Europäischen Romans, Stuttgart, 1967, 62.
93 „All of our lives are more or less oriented to precepts and allusions. Sancho Panza relles on folk wisdom and pungent proverbs, in contradistinction to the booklearning and rhetorical speeches of his master.” Harry LEVIN, The Quixotic Principle. Cervantes and Other Novelists, in The Interpretation of Narrative: Theory and Practice, ed. Morton W. BLOOMFIELD, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1970, 45–66. Az idézet pontos helye: 51. A fordításért Tihanyi Katalinnak tartozom köszönettel.
94 Carlos MORENO HERNÁNDEZ, Un episodio del Quijote y Cien años de Soledad, http://fyl.unizar.es/gcorona/artucu53.htm
95 GÖNCZY Monika, Az özvegy és leánya szövegvilágai. Palimpszeszt-kedély, in Értékek kontextusa és kontextusok értéke 19. századi irodalmunkban, összeáll. IMRE László, GÖNCZY Monika, Debrecen, 2000, 84–113.
96 „[...] en su creencia ingenua en la verdad referencial de los libros caballerescos. Su locura, como puede advertirse ya en el primer capítulo de la obra, deriva de su pérdida de juicio crítico al respecto, que le hace trasladar lo que era más bien opinión común antes del Renacimiento, la verdad de todo
Különbséget kell tennünk viszont e hősök között az alapján, hogy reflektálatlan-e, részben reflektált, vagy reflektált idézet-orientáltságuk. Az Özvegy és leánya Naprádinéja például mindig tudatában van, hogy a szöveg „csak” szöveg, sőt hogy a világ „csak” szöveg, egy lehetséges világ a többi közt. Számára még az ellentmondó szövegek közötti átjárhatóság is – épp azért, mert nem éli meg az alkalmazott szerepeket teljes mélységükben – lehetséges. Ha nem úgy alakulnak a történtek, ahogy az a „nagy könyvben” meg van írva, akkor idézet-tárából gyorsan keres egy olyat, ami érthetővé teszi azokat. Számára mindkét irány járható: a szöveghez igazított valóság és a valósághoz igazított szöveg. Bizonyára emlékszünk arra a jelenetre, melyben a sok sületlen széphistória hatására Naprádiné maga is ír képzeletben egy hasonlót, melynek szereplője Mikes Mihály és jómaga – s mikor a hihetetlen kalandok végére ér, otthon találja magát az Özvegy és leánya művön belüli realitásának szintjén, s konstatálja, hogy nem is lehetne más vége sztorijának, mint a mindennapok vágyott unalma. Hasonló ehhez a jelenethez A délibábok hőse azon része, melyben a narrátor Hübele Balázs egy eltúl-zott Montecristo grófja típusú szökésének elbeszélésével bolondítja az olvasót, majd döbbenti rá tudatosan a befogadót, hogy megvezettetett. Nem így Tarnóczy Sára, aki don Quijotéhoz hasonlóan teljes valóságként éli meg a szövegeket. Sára cselekedeteit alapvetően Ráskai Gáspár Vitéz Franciscóról szóló széphistóriája határozza meg, ennek dramatizált változatában szerepelt, s voltaképp ezt a színdarabot játssza tovább mindaddig, amíg végleg ki kell vonul-nia e szövegből. Számára ez épp oly halálos ítélet, mint Don Quijote számára az, hogy telje-sítve a Fehér Hold lovagjának győzelmi parancsát, hazavonul falujába, vagyis a lovag-regények helyszínéről a többiek szerinti realitásba.
Álom – való, avagy a nyelv referencialitásának kérdése és a relativitás
Noha a fenti szövegek mindegyike látszólag egyértelműen jelzi, mely szereplők igazodnak a művön belüli valósághoz, vagy ellenkezőleg, rugaszkodnak el tőle, mégsem lehet értékítéletet mondani egyikről sem. Noha, a racionális befogadói számára látszólag a realitás kerül ki győztesen, az emocionális befogadó megértése a fiktív világ lovagjaié. Egyik szólam győzel-mét sem kiálthatjuk ki, hisz az utolsó szó mindig a saját narratíván belül hangzik el. Hadd utaljak most a Toldi estéjére! A király és Toldi közötti párbeszéd Toldi halálos ágyánál két olyan narratíva, melynek önmagán belül kikezdhetetlenül megvan a maga referencialitása, de egyik sem kitüntetett, nincs narrátori vagy mögöttes szerzői állásfoglalás. Talán az sem vélet-len, inkább Arany János zsenialitása, hogy a Toldi estéjében található két idegen szövegtest úgy alkotja meg együttesen a Toldi estéje mise en abyme-ját, hogy az egyik Toldi-don Quijotét eposzi nagyságú hősként mutatja be, míg a másik a komolyan nevetés bolondjaként.
Az előbbi a Szent László-legenda, az utóbbi az a víghistória Toldi Miklósról, mely Ilosvai Toldijának azt a részét énekli meg,97 amellyel Arany nem nagyon tudott mit kezdeni koráb-ban. A hős e kettős megítélését már korábban is jelzi egy don Quijote-ikon. Toldi és Bence fordított „Barcelonába vonulás”-ára gondolok. Míg don Quijote és Sancho Panza úgy vonul be Barcelonába, akár Jézus Jeruzsálembe: mindenki hódol nekik, persze csak ameddig a hátát
lo escrito, a su propio tiempo y lugar. [...] El ventero, por su parte, aunque cree, como don Quijote, en la verdad de los libros de caballería por efecto autoridad, se distancia claramente de la locura del hidalgo, la cual estriba en su pretensión de actualizar esa verdad y de hacer – según sus propias palabras – ‘lo que se usaba en aquel tiempo, cuando se dice que andaban por el mundo estos famosos caballeros’ (ed. Allen, 381.)” In: Carlos MORENO HERNÁNDEZ, Un episodio del Quijote y Cien años de Soledad, http://fyl.unizar.es/gcorona/artucu53.htm, 3.; a fordítás tőlem.
97 Lásd ehhez: ILOSVAI SELYMES Péter, Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história 44–49. versszakát.
nem látják meg, amelyen ott van az írás − a bolondok királya, addig Toldit és Bencét Pestre menet kigúnyolják (persze inkább Bence alakja ad erre apropót), mindaddig, míg Toldi nem bizonyítja karja régi erejét, s vívja ki a hős régi hírét.
Tovább gondolva mindezt: lényegében a fent említett művek mindegyikében a különféle diskurzusok jelenléte és maga a narrátori hang is valamilyen fokon jelzi a történet egzakt elbeszélhetőségének kételyét. Bizonyos, hogy a magyar irodalomtörténet e korszakában már sorra születnek olyan művek, amelyek felvetik a nyelv referencialitásának problémáját, talán nem függetlenül a Don Quijotétól, hisz Moreno Hernández szerint e problematika csírája már a Cervantes-regényben benne van.98
A tárgyalt szövegek közül a Beszterce ostroma már csak azért is kitüntetett figyelmet érdemel, mert itt nyílt utalás történik a Don Quijotéra, s mert ez az a szöveg, amelyben néhány szereplő felismeri, hogy nincs más megoldás problémájuk megszüntetésére, minthogy ideig-óráig elfogadják a másik narratíváját, felfüggesszék saját szólamukat, vagyis bár egy nyelven belül vannak, mégis fordítást kell alkalmazniuk, mert a nyelv valóságreferenciája Pongrácz és a beszterceiek számára is más. Ahogy ezt a budetini parancsnok summázza: „Az okos beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a saját nyelvén”.99 E mondat nem mentes előítéletektől, elfogultságtól a saját nyelv iránt. Nem véletlen, hogy a tolmácsok színészek lesznek, akik ugyebár szövegvilágból szövegvilágba lépnek, akik az alakítás által jelentést tulajdonítanak egy-egy szövegnek. Lengeffy Elemér, az első számú színész nem tesz egyebet, mint előveszi a legmegfelelőbb idézeteket, hogy Pongrácznál célt találjanak, s csak akkor kerül nagy bajba, ha szöveg-eszköztárában nem talál vonatkoztatható szöveget. Saját diskur-zusuk igazát csak úgy igazolhatják, ha a Pongrácz-féle nyelvben rejlő lehetőségeket aknázzák ki. Hasonló ez ahhoz, amit Moreno Hernández mond: a kanonok és a pap igazsága csak akkor érvényesülhet, ha létezik don Quijote.100 Akárcsak a Don Quijotéban, a Beszterce ostromában is többször találkozunk azzal, hogy a bolondnak titulált nyelvéhez alkalmazkodva érik el különféle motivációjú céljukat az „okos beszéd” emberei. Ilyen epizódok a Don Quijotéban: a pap és a borbély terve, a Tükrös és a Fehér Hold lovag feltűnése, a kalandok a herceg és a hercegnő udvarában; illetőleg a Beszterce ostromában Pongrácz udvarnépének csatározásai, a budetini parancsnok tervezett, de elmaradt hadgyakorlata, a túsz ügy, a túsz kiadatása stb.
Hajdu Péter Beszterce-elemzésében101 megtévesztésnek tartja azt, hogy a mű jelentős része azon töpreng, bolond volt-e Pongrácz gróf vagy sem, Hajdu szerint a szöveg tétje nem ez, sőt lényegében mindez jelentéktelen. Saját értelmezésem szerint e relativizáló elbeszélésmódra való reflexióinkat azért nem lehet beszüntetni, mert a bolond–okos ember oppozíció körüli relativizáló elbeszélésmód úgy van itt jelen, mint architextuális elem. Maga a Don Quijote sem szűnik meg feszegetni e kérdést. Mi több, a Don Quijote egyik betéttörténete, amit a
Hajdu Péter Beszterce-elemzésében101 megtévesztésnek tartja azt, hogy a mű jelentős része azon töpreng, bolond volt-e Pongrácz gróf vagy sem, Hajdu szerint a szöveg tétje nem ez, sőt lényegében mindez jelentéktelen. Saját értelmezésem szerint e relativizáló elbeszélésmódra való reflexióinkat azért nem lehet beszüntetni, mert a bolond–okos ember oppozíció körüli relativizáló elbeszélésmód úgy van itt jelen, mint architextuális elem. Maga a Don Quijote sem szűnik meg feszegetni e kérdést. Mi több, a Don Quijote egyik betéttörténete, amit a