A SZÁRD. NYELV VAGY DIALEKTUS?
A SZÁRD FONETIKAI, MORFOLÓGIAI ÉS SZINTAKTIKAI JELLEMZÕI 9
SZÓKÉPZÉS
A szárdban a képzett szavak részben az eredeti, ősi nyelv elemeiből, részben az olaszból, spanyolból, katalánból származtathatók. Típusuk szerint az alábbi csoportokba sorolhatjuk őket:
1. igékből képzett főnevek 1.1. szárd igékből
– chertare > chertu (viszály, veszekedés, ol. contesa) – comporare > compora (vásárlás, ol. acquisto, compra) 1.2. olasz igékből
– faveddare > faveddu, fueddu (mese, ol. favellare, favella) 1.3. spanyol, katalán igékből
– acabai > acabu (befejezés, sp. acabar) 2. főnevekből képzett főnevek
2.1. latin képzőkkel
– istadiali (nyári, istadi+lat. -alis, ol. -ale)
– piccioccalla (gyereksereg, piccioccu+lat. -alia, ol. - aglia) 2.2. olasz képzőkkel
(lásd fent)
2.3. spanyol, katalán képzőkkel
– falsia (hamisság, falso+sp., cat. -ía) 3. névszókból képzett igék
– anguiddai (angolnát halászni, anguidda+ol. -are) – cardolinai (gombászni, cardolinu+ol. -are) 4. szóösszetételek
– ocliruiu (piros szemű, ol. occhio rosso) – digititruncu (csonka ujjú, ol. dito troncato) 5. földrajzi nevek
– Ludurru (budussói nuraghe10 ) – Ilarra (sarulei nuraghe) 6. határozószók
– forzis, forsis (talán, ol. forse) – luegus, luegu (aztán, sp. luego)
111
FONETIKAI JELLEMZÕK
Az olasz dialektusok, de a neolatin nyelvek közt is a szárd az egyet-len, amely a magánhangzók tekintetében a legarchaikusabb fonetikai rendszert őrizte meg az idők folyamán. A latin öt magánhangzóját, me-lyeknek a klasszikus nyelvben hosszú és rövid variánsai léteztek és ezek a vulgáris nyelvben különböző, nyílt és zárt csoportokba rendeződtek, a szárd eredetiben vette át, árnyalatok nélkül, a következő módon:
latin: â,ä ę,ë î,ď ô,ö ű,ü
olasz: a e,ę i o,o u
szárd: a e i o u
Míg az olaszban a latin hosszú „e” és „o” zárt, a rövid „e” és „o” pe-dig nyílt hangzóvá módosult (azaz a mennyiségbeli különbség minő-ségbeli különbséggé vált), a szárdban a zártság, illetve nyitottság kér-désében az „e”-t és „o”-t követő magánhangzó a döntő: „a”, „e” és „o”
előtt mindig nyitottak, „i” és „u” előtt viszont zártak (például: meba – ol. mela, alma, folia – ol. folla, tömeg, béru – ol. vero, igaz; ómini – ol.
uomo, ember).
A konzervativizmus a mássalhangzó-rendszerre ugyancsak jellem-ző. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy a szárdban a vulgáris latinhoz hasonlóan jellemző a veláris mássalhangzók ejtése magas rendű ma-gánhangzók („e”, „i”) előtt is, míg az olasz és más neolatin nyelvek esetében ilyenkor palatalizáció játszódik le (például: chelu – lat. coelu, volg. lat. celu, ol. cielo, ég, menny).
A „cl”, „pl”, „gl”, „bl”, „fl” mássalhangzó-kapcsolatok „l” hangzói a campidanese tájszólásban „r”-ré módosultak (például: prenu – ol.
pieno, tele; frori – ol. fiore, virág), míg a logudoresében és a nuoresé-ben, olasz hatásra, a „che”, „chi” („ke”, „ki”) veláris mássalhangzója palatális „ce”, „ci” (ejtsd: „cse”, „csi”) alakot vett fel (például: becciu – ol. vecchio, öreg).
Gyakori és tájszólásonként különböző a mássalhangzók lágyabb ej-tése vagy zöngésülése is, illetve – a campidanesében – a „qu”,
„gu”+magánhangzó kapcsolatban a mássalhangzók „bb”-vé módosulá-sa (acqua > abba, víz).
Egyéb, szintén kizárólag a szárdban vagy más latin nyelvekben leg-feljebb elvétve előforduló jelenségek:
– a nuoresében a veláris „c” („k”) aspirációja (például: fris’u – ol.:
fresco, friss), illetve bizonyos mássalhangzók (például a „b” vagy az
„l”) eliminációja (például: su îu – ol. il vino, a bor);
– az „l” veláris ejtése Cagliari környékén (sca’a – ol. scala, lépcső);
– egyes mássalhangzók erősen nazális ejtése, különösen Marmilla térségben (su pâi – ol. il pane, a kenyér);
112
– esetenként akár bonyolult metatézisek (például: mramuri – ol.
marmo, márvány);
– a „ll” – (cerebrális) „dd” átmenet (például: caddu – ol. cavallo, ló, nudda – ol. nulla, semmi, nulla);
– az „r” kezdőhang elé vetett „a” magánhangó (például: arrosa – ol.
rosa, rózsa);
– a szó végéhez toldott magánhangzó (például caffei, tei – ol. caffč, te, kávé, tea).
MORFOLÓGIA
Alaktani szempontból úgyszintén megállapítható, hogy napjainkban a szárd áll legközelebb az antik, latin hagyományokhoz. Erre utaló nyelvi jelenségek:
– a többes szám képzése -„os”, -„as” (szóvégi „s”) jellel az olasz flektáló -„o”,-„i”, -„a”,-„e” helyett (például: aqua > aquas – ol. acqua
> acque);
– mássalhangzóval végződő, szabályos igeragozási formák (például:
andas, andat – ol. vai, va);
– „us” végződésű (a latinban semleges, a neolatin nyelvekben hím-nemű) főnevek (például: tempus – ol. tempo, corpus – ol. corpo);
– a latin IV. ragozási típusba tartozó (nőnemű, az olaszban hím- vagy rendhagyó nőnemű) főnevek átvétele (például: manus – ol. mano, ficu – ol. fico);
– „men”-re végződő főnevek (például: lumen – ol. lume, nomen – ol.
nome);
– egyes latin főnevek átvétele, megőrzése (például: a hét napjai: lat.
gen. lunis, martis, mercuris – ol. lunedě, martedě, mercoleděstb., illetve a keresztnevek: lat. voc. Antoni, Stevini stb.);
– latin névmások használata (például: személyes névmások: ego – ol. io stb., birtokos névmások: meu, mea, meos, meas – ol. mio, mia, miei, mie; mutató névmások);
– melléknévfokozásnál a latin plus (prus) használata az olasz piú he-lyett, illetve rendhagyó fokozású mellékneveknél a latin formák átvé-tele (például: majore, minore – ol. maggiore, minore);
– latinos (a jelzett főnév nemével egyeztetett) formák a „kettő” tő-számnév mint mennyiségjelző esetében (duos, duas, duus);
– a latin igeragozási formák módosított (esetenként egyszerűsített) átvétele, a kötőmód használatának kiszorítása, a múlt idejű latin for-mák átrendeződése (általában elmondható, hogy a feltételezett, egyko-ri latin igei formák kisebb mértékű változásokon mentek át, mint más területeken).
Mind fonetikai, mind morfológiai szempontból elmondható, hogy a nyelvi hagyományok megőrzése mellett a szárd mindig hajlamos volt
113
az új elemek, formák átvételére, beolvasztására – ám ez a többi latin nyelvtől eltérő formában és mértékben zajlott le.
A SZINTAXIS
Eredetileg a szárd nem használt alárendelő összetett mondatokat, csak mellérendelt tagmondatokból, elenyésző kötőszó-használattal (többnyire: ca) felépített mondatösszetételeket.
A melléknevek fokozását, az összehasonlító szerkezeteket a mai ro-mán nyelvhez hasonlóan a ca (quam, plus ca, pius ca) viszonyító szó-val fejezte ki.
A kérdő mondatokat „a” szócska vezette be, s ez a rusztikus nyelvhasz-nálatban mindmáig jelen is van (például: A bienes? – ol. Vieni? Jössz?).
A „ca” szócska megtalálható az emmo (immo) szóval kiegészülve az állító mondatokban, valamint a függő beszédnél is (például: rispondíat ca emmu – ol. rispose di sě, igent mondott; m’hat nau ca... – ol. mi ha detto che..., azt mondta, hogy...), míg a kérdő mondatokra a „de” kötő-szó használata a jellemző (például: Arregortu nd’has de pani? – ol. Hai portato del pane? Hoztál kenyeret?).
Megfigyelhető a gyűjtőnevek egyes számú használata a növényter-mesztéssel, állattenyésztéssel kapcsolatos kifejezéseknél (az olasz ilyenkor többes számot használ), ez úgyszintén a latin nyelv hagyaté-ka, hiszen már Cato is ezt a kifejezésmódot alkalmazza ’De agricultura’ című írásában: „Boni assiduique domini villa abundat porco, haedo, agno, gallina, lacte, caseo, melle”.11
A felszólító mód képzése a latinhoz hasonlóan történik: az olasz egyes szám második személyben a tiltást például a főnévi igenévvel – infinitivo – fejezi ki, míg a latin egy, a mai spanyol tiltó szerkezethez – subjuntivo, azaz kötőmód – hasonló igealakkal) a határozói igenév (gerundio) pedig gyakran a folyamatos melléknévi igenév (participio presente) helyett is áll, de kifejezheti a cselekvés jelenbeli folyamatos-ságát is. (Például: s’aqua buddendu – ol. l’acqua bollente/bollendo, for-rásban lévő víz; Ita ses faendu? Arendu! – ol. Cosa stai facendo? Aro!,
„Mit csinálsz? Szántok!”)
A tárgyat a „ddi” névmás köti az állítmány igei részéhez, hasonlóan a románhoz, a nápolyi vagy toszkán nyelvjáráshoz; változatos a vonat-kozó névmások használata is. A minőség-, illetve birtokosjelző általá-ban a főnév után áll (az olaszáltalá-ban ez gyakran épp fordítva van).
Összetett igealakok esetén az ige névszói része (participio passato) megelőzi az igei részt (például: Andaus sin di sunt o? – ol. Se ne sono andati?, Elmentek?).
Gyakori a spanyol vagy latin névmások használata (például donaddi – lat. illi, illis, ol. dagli, add oda neki; narasíddu – vö. sp. díselo, ol.
raccontaglielo, meséld el neki).
114
Mondattani szempontból tehát a szárdon számos hatás érezhető, me-lyek együttesen alakították ki alapvetően archaikus jegyeket hordozó arculatát.
A SZÁRD VARIÁNSAI ÉS AZ IRODALMI NYELV
A szárd kezdetben meglehetősen homogén nyelv volt, hiszen – mint még ma is érezhető – két legfontosabb nyelvjárása, a campidanese és a logudorese nagyjából ugyanazokat a fonetikai, morfológiai, szintakti-kai jegyeket viselték magukon.
Szárd nyelvészek szerint sok hasonlóságot mutat a szárd és a korzi-kai nyelv, hiszen ugyanazokon a fázisokon mentek át egészen a Római Birodalom hanyatlásáig (kb. a III. századig), illetve gyakran a későbbi hódítások alkalmával is. Az évszázadok folyamán ezt a nyelvet is sok más hatás érte, s ezért mára mindkét szigeten a helyi nyelvjárások vál-tozatos sokasága alakult ki. A korzikai, az olasz nyelvészek szerint,12 ma a régi toszkán dialektushoz lenne leginkább hasonlítható. A két nyelvben az alábbi (fonetikai, lexikai) hasonlóságok figyelhetők meg:
– a latin hosszú és rövid „e” és „o” hangzók hagyománya (például:
prénus – lat. plenus, teli, pórtu – lat. portus, kapu);
– a hangsúlyos „i” és „u” magánhangzók megmaradása (pílu – ol.
pelo, szőr, búcca – ol. bocca, száj);
– a „ll”/„dd” átmenet (beddu – ol. bello, szép);
– az „rn”/”rr” átmenet (forru – ol. forno, tűzhely, kemence);
– a „b”/„v” átmenet (ún. betacizmus: bostru – ol. vostro, tiétek);
– a nuorese, gallurese és oltremontano tájszólásokban a zöngétlen velárisok megmaradása intervokális helyzetben (su casu – ol. la casa, a ház).
Szárdul hosszú ideig nem született egyáltalán irodalmi értékű alko-tás próza műnemben. Vallásos témájú versek keletkeztek ugyan koráb-ban is a „költészet földje”13 jelzővel illetett szigeten, de ezek témájuk-ból adódóan nem voltak jelentősek sem formai, sem nyelvi, sem pedig irodalmi szempontból. Az igazi áttörést századunk szárd költői, írói hozták meg (lásd például Grazia Deledda), akik felismerték, hogy „a szárd nyelv ma segít kifejezésre juttatni szellemiségünket, bizonyítja történelmünket: egy olyan dokumentum, mely a történelmen keresztül összeköt minket a nuraghék korával”.14
A fentiek ismeretében most újra visszatérnék a kiindulási pontban felvetett kérdéshez: nyelv vagy dialektus? Tulajdonképpen miért is te-kintik a szárdot általában (és egyre gyakrabban) az olasz nyelvészek hagyományos besorolásával ellentétben nyelvnek, sőt: archaikus nyelvnek?
115