A BEVÁNDORLÁS SZOCIOLINGVISZTIKAI ELEMZÉSÉNEK NÉHÁNY ASPEKTUSA

Amint az az előbbiekből kitűnik, a latin-amerikai olasz bevándorlók helyzete igen összetett, s az alapos elemzéshez több tényezőt is figye-lembe kell venni. Az itáliai olasz kivándorlás általános jellemzéséhez Vincenzo Lo Cascio a következő szempontokat javasolja:⁴Fontos, hogy az emigránsok az anyaországtól milyen távolságra élnek, a fogadó állam nyelve mennyire tér el az anyanyelvtől, a kivándorló kulturális és gaz-dasági téren alá- vagy fölérendelt helyzetbe kerül-e az új országban, az emigráns családjával vagy egyedül települ-e ki. Továbbá az elemzésnél tekintetbe kell venni a kivándorló korát, eredeti lakóhelyét, iskolázott-ságát, az új ország munkaerőpiacán betöltött pozícióját, és végül azt, hogy első-, másod- vagy esetleg harmadgenerációs kivándorló-e.

39

Ezek a szempontok a nyelven kívüli tényezők csoportjába tartoznak.

A nyelvi vizsgálatoknak Lo Cascio szerint a következőkre kell kiter-jedniük: Milyen típusú nyelvet beszél a bevándorló megérkezésekor?

Az emigránsok milyen anyanyelvet használnak az egymás közötti kommunikációban a fogadó országban? Az évek múlásával és az új ha-za nyelvével való találkozás következményeként a bevándorló megtart-ja-e vagy elveszíti anyanyelvét? Milyen problémákkal szembesül az új nyelv tanulásakor? Hogyan hat az anyanyelv a második nyelvre és for-dítva? Milyen nyelvet beszél a második generáció? A szülők és a nagy-szülők megpróbálják-e utódaiknak átadni az anyanyelvet? A második generáció az anyaország kultúrájával szemben elutasító vagy befogadó magatartást tanúsít-e?

Először vegyük sorra a nyelven kívüli tényezőket. Latin-Amerika esetében az anyaország és az új haza között szinte áthidalhatatlan távol-ság van. A kivándorlóknak kevés a reményük arra, hogy valaha vissza-térhetnek Olaszországba, ezért igyekeznek mihamarabb beilleszkedni és elsajátítani a második nyelvet. Ugyanakkor keresik a kapcsolatot honfitársaikkal, és velük anyanyelvükön beszélnek. Mivel kevés hír ér-kezik az anyaországból, érzelemvilágukban a hazaszeretet és Olaszor-szág idealizált képe első helyre kerül. Természetesen nyelvileg is elsza-kadnak Itáliától, s a nyelvi változások belső szabályszerűségeknek en-gedelmeskednek.

A második nyelv, azaz a portugál vagy a spanyol elsajátítása látszó-lag egyszerű feladat az olasz anyanyelvűek számára, a nyelvek hason-lósága azonban erős interferenciát eredményez, mely sok esetben elbi-zonytalaníthatja a beszélőt. Latin-Amerika esetében elmondhatjuk, hogy a befogadó ország az olasz kultúrát mindig magas presztízsűnek tartotta, ráadásul – főleg a múlt században – az európaiak bevándorlá-sát azért is szorgalmazták, mert a helyi vezetők szerint a kontinensen túl sok mulatt és fekete élt, és feltett szándékuk volt, hogy Amerikát

„kifehérítik”.

A bevándorlók családi állapotát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy kezdetben csak férfiak hagyták el az óhazát, később azonban családja-ik is követték őket. A kivándorlók mintegy ötven százaléka viszont nem olasz anyanyelvűekkel kötött házasságot, és ez az arány a követ-kező generációkban természetesen a „vegyes” házasságok felé tolódott el. Amint mondtuk, a kivándorlók többsége fiatal férfi, iskolai végzett-sége alacsony, többnyire kistelepülésről származik, és bérmunkásként helyezkedik el. Sokan tartanak fenn kapcsolatot honfitársaikkal, hiszen például ugyanazon az ültetvényen dolgoznak, ugyanabban az olasz boltban vásárolnak vagy ugyanazokra a helyekre járnak szórakozni.

Van lehetőségük olaszul beszélni, de a nyelvhasználat nehézségekbe ütközik, mert a kivándorló olaszok nagyon gyakran nem ugyanazt a nyelvet beszélik.

40

Az emigránsok első csoportjai még az olasz egység létrejötte előtt indultak útnak. Tudjuk, hogy az olasz irodalmi nyelv már a XIV. szá-zadban kialakult, de a standardizálódás több száz éves folyamat volt.

Manzoni például ’Jegyesek’ című művének első változatát dialektus-ban írta meg, majd később döntött úgy, hogy a firenzei nyelvjárásra épülő nyelvváltozatban átírja regényét. A XX. század elején sem be-szélhetünk még egységes olasz nyelvről. Az ország különböző tartomá-nyaiban különböző nyelvjárást használtak, sőt előfordult, hogy akár két szomszédos falu lakói sem értették meg egymást. A helyzet akkor vál-tozott, amikor az állam célul tűzte ki, hogy minden polgárának beszél-nie kell olaszul. Ennek első lépcsőfoka az alfabetizáció volt. A nemzet-állam nyelvpolitikája azonban nem bizonyult elég hatékonynak, s a fel-adatot végül a tömegkommunikációs eszközök elterjedése végezte el.

Amikor a televízió eljutott minden háztartásba, az italianizáció befeje-zettnek volt tekinthető. Amint arra az előbbiekben utaltunk, az emigrá-ció jóval azelőtt elkezdődött, hogy az olaszok hétköznapjaikban való-ban olaszul beszéltek volna. A kivándorlók anyanyelve nem a nemzeti nyelv, hanem valamely nyelvjárás volt, és közülük sokan az olaszt alig vagy egyáltalán nem beszélték.⁵Egymás között gyakran nem lehetett elégséges kommunikációs eszköz a dialektus, hiszen Észak-, Közép- és Dél-Itáliából egyaránt emigráltak olaszok.

Milyen nyelvváltozatot használt az olasz kivándorló? Anyanyelv-ként szülőhelye dialektusát sajátította el. A nemzeti nyelvet inkább ér-tette, mint beszélte, ismerte viszont a regionális olasz nyelvet, mely a tartomány településeinek nyelvjárásaira épülő nyelvváltozat volt, s a dialektus és a nemzeti nyelv között helyezkedett el. Az emigránsok az új hazában kapcsolatba kerültek egymással, és dialektusaik különböző-sége miatt rákényszerültek arra, hogy az olasz standardot használják.

Ennek következményeként a dialektus kezdett visszaszorulni, a nemze-ti nyelv pedig erősödni. A dialektus már csak a családban élt tovább, ha a házaspár mindkét tagja eredetileg ugyanabban a faluban született. A nyelvjárás még akkor maradhatott használatban, ha az egy munkahe-lyen dolgozók többségének anyanyelve volt. Ez olyan ültetvényeken és üzemekben fordulhatott elő, ahová állami irányítással érkeztek beván-dorlók. Az emigráns nemzeti nyelv legfőbb jellemzője az volt, hogy el-vesztett szinte minden kapcsolatot az anyaországgal, így fejlődése bel-ső törvényszerűségeknek engedelmeskedett. Volt egy harmadik megol-dás is: az azonos tartományból érkezők „kiválasztották” az egyik dia-lektust, és ezt használták a kommunikációban. Gyermekeik már csak vertikális viszonyokban fordultak az olasz nyelvhez, a horizontális kommunikáció eszköze a spanyol vagy a portugál lett. Nem csak a gye-rekek távolodtak el anyanyelvüktől, a szülők nyelvhasználata is egyre kevesebb változatosságot mutatott. Az interferencia szinte azonnal megjelent, elsőként a hasonló hangzású szavak férkőztek be az

anya-41

nyelvbe, de a szókincs is leszűkült, a szinonima-családokat már csak egy vagy két szó képviselte stb. Ezt a nyelvet hallották és tanulták a gyerekek.

De térjünk vissza az emigráció kezdeti szakaszához. A bevándorlók nem beszélték a fogadó ország nyelvét, így érkezésük után főleg hon-fitársaikkal vették fel a kapcsolatot. Munkaadóik semmilyen nyelvtan-folyamot sem szerveztek számukra. Az első generációt még nem segí-tették a már előbb kitelepült családtagok, ezért arra kényszerültek, hogy a lehető legrövidebb időn belül sajátítsák el az új nyelvet. A por-tugál és a spanyol ilyen szempontból nem jelentett nehéz feladatot, de természetesen a bevándorlók nyelvi kompetenciája az első években vi-szonylag alacsony szintű maradt. Annak ellenére, hogy a portugál és a spanyol elsajátítása – lévén újlatin nyelvek – nem okozott túl nagy ne-hézséget, a nyelvtanulás eredményessége néhány általános törvénysze-rűségtől függött a latin-amerikai olaszok esetében is. Minél idősebb volt a bevándorló, annál nehezebben haladt a nyelvtanulásban. Az egy-nyelvű beszélők csak lassan váltak kétegy-nyelvűekké, hiszen korábban sem beszéltek idegen nyelveket. Mivel a nyelvelsajátítás nem szerve-zett formában folyt, a felnőtt nyelvtanuló számára elengedhetetlen rendszerezés sem történt meg, ami újabb problémákat okozott.

A nyelvelsajátítás első fázisában a bevándorló a munkájával kapcso-latos legfontosabb szavakat tanulja meg, de az ezekhez rendelhető grammatikai szabályokat csak jóval később ismeri fel és kezdi el alkal-mazni. Ezt a jelenséget a kutatók nyelvi küszöbszintnek hívják.⁶ Egy igen leegyszerűsített nyelvről van szó, melynek belső törvényszerűsé-gei gyakran eltérnek az elsajátítandó nyelv rendszerétől. A köztes nyelv folyamatosan bővül, s ez a gazdagodás egyaránt érinti a fonoló-giai, morfolófonoló-giai, lexikai és szintaktikai réteget.

A második nyelv elsajátítása nem hagyja érintetlenül az anyanyelv is-meretét és használatát. Ha az emigráns olyan munkát végez, mely szá-mára új, akkor annak szókincse is ismeretlen lesz. A munkakörhöz vagy szakmához kapcsolódó lexikai egységeket a második nyelven sajátítja el, és gyakran nem is ismeri azok anyanyelvi megfelelőit. Amikor ola-szul beszél, beépíti az így megtanult második nyelvi szavakat, ez a be-illesztés egyre gyakoribbá válik, és egyre több lexikai egységet érint.

Végül olyan sajátos keveréknyelv alakul ki, mely csak az emigránsok között tölti be a kommunikáció funkcióját. Nemcsak a két nyelv szókin-cse keveredik, a grammatikai szabályok is kölcsönhatásba kerülnek. Lo Cascio szerint az így megszülető harmadik nyelv a következőképpen alakul ki; a) az első és a második nyelv közötti hasonlóságok – az uni-verzális és az azonos szabályok – változatlanok maradnak, b) az anya-nyelv és a második anya-nyelv között interferencia lép fel, amit befolyásol az első nyelv normájának, megerősítésének és megújulásának a hiánya, a

„monitoring” (vagyis önellenőrzés) gyengülése, c) végül az anyanyelv 42

kibővül a második nyelv speciális szókincsével, eközben az első nyelv lexikai állománya csökken, valamint szintaktikai egyszerűsödés, továb-bá fonológiai és prozódiai változások mennek végbe. A folyamat ered-ménye egy harmadik nyelv létrejötte.⁷Berruto a bevándorlók három ge-nerációjának anyanyelvi változásait vizsgálva négy fázist különböztet meg, melyek a következők: standard, fading, pidgin, fragment.⁸A nyelv eróziójának folyamata a harmadik generációval zárul, és a nyelvvesztés még olyan környezetben is gyorsan megy végbe, ahol az elsajátítandó nyelv az olaszhoz igen közel áll.

Abból indultunk ki, hogy az első nyelv részben röghöz köti a beszé-lő gondolkodását, és a felnőttek nehezebben fogadják be az új nyelvet.

Mellőzve a pszicholingvisztikai magyarázatot megállapíthatjuk, hogy a beszélő ösztönösen igyekszik összehasonlítani a két nyelv rendszerét, s deduktív módon megállapítja, hogy milyen azonosságok és milyen kü-lönbségek vannak az anyanyelv és az elsajátítandó nyelv között. Az ál-tala felállított szabályok természetesen nem mindig felelnek meg a má-sodik nyelv rendszerének. Az olaszok nyelvi helyzetét bonyolítja, hogy az anyanyelvi norma is hiányzik, hiszen dialektusuk nem elégséges a kommunikációhoz, a standard olaszt pedig nem ismerik jól. Mivel nincs kapcsolat az anyaországgal, az így alakuló nyelv „ellenőrzése” nem tör-ténik meg, de az anyanyelv óhazai változásai sem érintik az emigráns olaszt. E tényezők mellett még a családi és a közösségi struktúrák sza-bályozzák tovább a nyelvhasználatot. Ha „vegyes” házasságról van szó, az anyanyelv használata nagyon rövid idő alatt szorul vissza. A máso-dik generáció, amint már utaltunk rá, horizontális síkon a másomáso-dik nyel-vet használja, hiszen ez az iskola és a játék nyelve. Ehhez járul még, hogy a szülők a dialektust alacsony presztízsű nyelvváltozatnak tekin-tik, és gyakran inkább a standard olaszt választanák, de mivel azt nem ismerik jól, végül a fogadó ország nyelvét részesítik előnyben. Ha az emigráns honfitársaival él együtt, azokkal beszélőközösséget alkot. A közösség fenntartja az anyanyelv használatát, de azt újraszabályozza, függetlenül az óhaza nyelvi változásaitól, és az emigránsnak követnie kell az új normarendszert. Összefoglalva tehát: az első és a második nyelv találkozásából harmadik nyelv, az emigrációs nyelv születik.

Sematizált bevándorlónk már sok évet töltött el új hazájában. Anya-nyelve folyamatosan szegényedik, egyre kevésbé kerül használatba, hi-szen a második nyelven egyre több kommunikációs szituációt sikerül megoldania. A második nyelvet azonban az emigráns még mindig nem beszéli olyan jól, mint például gyermekei, akik már nem Olaszország-ban születtek. Nyelvismeretét jó receptív kompetencia és elégtelen pro-duktív kompetencia jellemzi. A bevándorló rájön, hogy anyanyelvét már nem, a második nyelvet még nem beszéli, s ez gyakran depresszi-ót okoz. A legnagyobb probléma akkor jelentkezik, amikor a szülő a kamaszkorba lépő gyermekével már nem tud iskolai témákat

megvitat-43

ni, később pedig kulturális, politikai és egyéb kérdésekben nem képes megfelelő nyelvi szinten megnyilvánulni.

Ez a magyarázata annak, hogy minden kutató sürgeti az olyan prog-ramok kidolgozását, melyek megoldást jelenthetnek az előbb vázolt konfliktushelyzetben.

KÉT OLASZ KÖZÖSSÉG NYELVI HELYZETÉRÕL