A pálya fontosabb eseményei a politika színterén zajlottak 1919-21-ben, legnagyobb figyelmet az a műve keltett, a Nero, mely e nagy színtér elvadulásának élményében fogant. A tehetség önmagához való hűségét mi sem példázhatja beszédesebben, mint az, hogy Koszto-lányi a közszereplés e zsúfolt hónapjaiban sem hagyta kiaknázatlanul a napi események mögött zajló „magánemberi” drámák ihleteit. Amit fia betegsége során, annak válságos pilla-nataiban átélt, nagy poémája, a Most elbeszélem azt a hónapot... után is foglalkoztatja. Mint annyi élményét, ezt is megkísérli a próza lehetőségei szerint is feldolgozni. Természetesen csak sejtjük, hogy A rossz orvos létrejöttében az említett élmény fontos szerepet játszott, de az bizonyos, hogy a személyes kapcsolatokban adódó felületesség, hanyagság, közöny: a szeretet hiánya 1919-20 kegyetlen megpróbáltatásai során sűrűsödik Kosztolányi elsőrendű emberi, illetve művészi gondjává. Ember ember iránti felelőtlenségét, vétségét ekkor tanulja meg átérezni a bűntudat komolyságával. A nagy színtéren gátlástalanul zajló rágalmazás és gyilkolás benne az érzékenységet érleli, a másik ember iránti felelősséget veri fel, s miközben az arénából is győztesen vágja ki magát (a Neróra gondolunk), csöndes óráiban az orvosol-hatatlan vétségek s a reménytelen sorsok elviselésének lehetőségein töpreng. E nagy gond összefüggéseiben hívja elő a difteritisz közepette átélt eseményeket, s megkísérli egy gyermek halála miatt támadt bűntudatból kibontani a maga Bűn és bűnhődését. A rossz orvos ez a kísérlet. Célját ugyan nem éri el, de sok mindent felvillant abból, ami a Pacsirtában, majd a Fürdésben hibátlanul megvalósul. Ezért beszélünk róla itt, a Pacsirta előtt, noha időben megelőzte a Nerót.246
Arról szól, hogy István, a harmincnégy éves minisztériumi titkár feleségül veszi Vilmát, a népes gyógyszerész család éppen eladósorba került leányát. A frigy nem éppen érdekházas-ság, de inkább a belátás - itt az ideje -, mint a szerelem műve. Melege elég hamar ki is hűl.
Épp válni készülnek, mikor egyetlen gyermekük megbetegszik. Hanyagságból és késve a kétes hírű szomszéd orvost, Gaspareket hívják el hozzá, akinek kontár ügyködése folytán a gyerek meghal. Ezután, szinte menekülve a gyászos helytől, elválnak. Az asszony férjhez megy, a férfi beleveti magát a második legénység zajlásába: szállodában él, kártyázik. Életük azonban nemhogy tartalmasabbá válna, egyre sivárabb. Egyszer egy kártyás éjszaka mély-pontján a férfinak eszébe jut a gyermek. Elintézendő dolguk amúgy is lévén, felkeresi volt feleségét, s elkezdődik a gyermek emlékével s az ő mulasztásukkal való hadakozás hosszú folyamata. Előbb egymást vádoló kíméletlenséggel, aztán a részvét és a szeretettel elegy szánalom jegyében. A mulasztás közös bűne végül életük egyetlen tartalmává jelentékenyül.
Újra összeházasodnának, de már késő, öregszenek, s egyre fáradtabban viselik az értelmetlen, sivár lét terhét. A feloldás minden reménye nélkül vánszorognak a halál felé.
Hogy Kosztolányi a maga Bűn és bűnhődését akarta megírni e művében, bizonyára meghök-kentő állítás. Pedig a szándék eléggé szembeötlő. Maga a bűntudat csak az elbeszélés második felében nyomul előtérbe, de lényegében az egész történet miatta íródott: elhatalmasodását s feloldódásának drámáját készíti elő. Már a házastársak szerelme is azért hűlt ki, s került napirendre a válás, hogy gyermekük megbetegedésekor hanyagok, felelőtlenek lehessenek.
„Nem adott be orvosságot, nem kötött rá borogatást, mint szokta” - olvasható az anyáról, s hogy ne hasson feljelentésként, álkegyes magyarázat toldja meg: „mert nem akarta bolygatni”.
A férj figyelmét a hivatali munka vonja el, s csak délután jut eszébe, hogy orvosért kellene mennie, s mikor elindul, három fiáker sem áll meg az intésére. Így folyamodik felesége
246 Először a Nyugatban jelent meg. 1920. 825-850.
Gasparekhez, akit korábban maguk közt gyógykovácsként emlegettek, s akiről egyébként is lerí, hogy svádája kontárságot álcáz. S ez, az ábrázolás által nagyon is leleplezett felelőtlenség később, a visszaemlékezés egymást gyötrő tortúrái során tételesen, vádként is formát ölt:
gyilkosok, mint volt cselédjük, aki megfojtotta csecsemőjét.
Az asszony irtózattal tiltakozik, de nem fogja be a fülét, provokálja a kegyetlen igazság kibeszélését, s a férj sem tud meglenni e nélkül a bűnhődés nélkül. Mert nem kétséges, ezért keresik egymást, ezért merül el István a kártya adta narkózisban, ezért megy vissza a régi lakásba, vagyis a tett színhelyére, mint a gyilkosok, s beszélnek így a csecsemőgyilkos cseléd-lányról: „Tíz évet kapott. Azóta biztosan leülte. Mária-Nosztrán. Már régen megszabadul-hatott, és ha él, akkor boldog is lehet. Mert aki le vezekelte a bűnét, az legalább nyugodt.
Talán már férjhez is ment.”
Vezeklés az is, amit sebük kíméletlen feltépésével, bűnük kibeszélésével A rossz orvos alakjai végigcsinálnak, s ez a gyötrelem őket is megérleli a részvét és a szeretet értékének, jelentősé-gének belátására, sőt, a maguk módján képesekké is válnak ilyen érzésekre. A kifejlés tehát csak alátámasztja a Bűn és bűnhődéssel való rokonítást, emlékeztet a Feltámadásban végbemenő megigazulásra is. Történetünk elején Vilmának István kecsegeorrú lakkcipője tetszik meg először, s mélyebbre az udvarló sem lát. Az utolsó lapokon már más emberek. A szeretet oroszos változatára egy helyen szó szerint is utal e művében Kosztolányi.
Ez az „oroszosság” azonban lényege szerint inkább csehovi, mint dosztojevszkiji. Azzá avatja a részvét, mely minden más érzés fölé nő, s Kosztolányi epikájában ilyen hangsúllyal először itt. Ily módon - a háború alatti cikkek után, melyekben a szegények iránti együttérzés változataként jutott szóhoz a részvét - itt új oldaláról, természetének apolitikus mivoltában jelenik meg. S ebből a szempontból rendkívül tanulságos, hogy olyan figurák tulajdonsága-ként ölt formát, akik más érzésekre nem is nagyon képesek. Nem lehet véletlen, hogy egyik színibírálatában éppen 1920-ban, s épp a Ványa bácsiról szólva, esztétikai krédóként írja le:
„Én azt hiszem, a művészetnek csak az a célja, hogy részvétet keltsen bennünk. Meg akarja velünk értetni, mindig önző emberekkel, hogy mások is élnek rajtunk kívül. Nehéz dolog ez.
Csoda, hogy sikerül néha, a földön talán ez az egyetlen csoda. Semmiféle tudományos érvelés, semmiféle politikai rendszabály nem tudja annyira leszerelni az önzést, kikapcsolni életünk gépezetéből a célratörő, mohó akaratot, mint a művészet.247 Csehovval rokonítja A rossz orvost ama jellegzetessége is, hogy a gyerek halála után a figurákkal semmi sem történik, ami kívülről avatkozna az életükbe. Hogy a drámaiságnak a forradalmak után már csak ez a változata lehetséges, Kosztolányi erős meggyőződése, s okunk van hinni, hogy kialakulására Csehov drámái is hatottak. „Darabjaiban... tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi sem történik... Drámák igazi drámák nélkül, a reménytelenség örök drámái. Érzések mozognak bennük.” Csehovra üt az is, hogy a figurák sorsa orvosolhatatlan, megoldhatatlan - s e csehovi sajátságokat a szóban forgó színibírálatában kitüntető figyelem-ben részesíti Kosztolányi, néhol az azonosulás jegyéfigyelem-ben.248 Az élmény, melyet Szonja alakja hagyott benne, egyenesen a Pacsirta felé mutat, de fontosabb, hogy az elromlott vagy lehe-tetlenné vált élet orvosolhatatlanságának gondolata emberszemlélete alapvonásává állandósul.
E meggyőződés sokszor drámaellenes erőként érvényesül. Ezúttal is. Az elfojtás-feltörés lélektani mechanizmusa, mely egy belső színjáték, az „érzések mozgásának” izgalmát adhatná a műnek, nem kárpótol a tényleges emberi drámáért. A dosztojevszkiji, freudi, csehovi hatások társításához szerencsésebb konstrukció el sem képzelhető, s hogy katartikus hatásra a
247 A gondolat schopenhaueri eredetéről A beérkezés küszöbén c. füzetemben írtam részletesebben.
Bp. 1962. 34-40.
248 Színház. 41-42.
mű mégsem képes, annak oka szintén túlmutat A rossz orvos problematikáján. Ehhez az okhoz a legkézenfekvőbb kulcsot az utolsó fejezet kínálja. Ebben olvasható a tömör közlés, hogy a pokolból, melyben a figurák égnek, nincs szabadulás. „Évről évre így koptak, fáradtak, és mentek a biztos halál felé. - De nem bocsátott meg nekik senki.” Hiába szerették meg végül egymást, késő volt, már nem kezdhették újra az életet. Nem látták, nem érezték ennek értelmét. Hiába lettek érettebbek, jobbak, kötésük a világgal épp olyan laza maradt, mint kezdetben volt, s egymáshoz is elsősorban a közös bűn feloldásának ösztönös akarata fűzi őket. Ebben szenvedélyesek, csak ebben. Életterüket ez tölti ki, s ami ezen túl van, s a tágasabb világból hozzájuk elér, az vagy érdektelen, vagy szörnyű.
Sőtér István mutatott rá, hogy e mű külső világa a Pacsirta gazdag és változatos tárgyias-ságához képest milyen szegényes, s ahol törekszik a háttér rajzára, azok a részletek „betétként hatnak”.249 Hozzátehetjük: a gyermek halála miatti lelkiismeretfurdalás, mely az elbeszélés magvát alkotja, nem is igényel sűrűbb, aktívabb társadalmi közeget, határozottabb társadalmi motivációt. István ugyan minisztériumi főtisztviselő, mint Vizy méltóságos úr az Édes Annában, de lehetne más is, ahogy Vilma sorsában sincs különösebb szerepe annak, hogy patikusleány, s hogy házukat a szülők elmulatták. A szociológiai kultúra s a valóságérzék ugyan helyenként beavatkozik az ábrázolásba, s találó mozzanatokkal sejteti, hogy egy osz-tály szerepvesztése az, ami a figurák kiüresedésében megnyilvánul. Ezek a mozzanatok azon-ban csak utalásszerűek, alak- és helyzetjellemző funkciójuk, ha van is, később elenyészik, tehát nem válnak szervesen működő hatóelemekké. Az irónia, mely a Pacsirtában a szigor és a részvét társelemeként rétegessé és vibrálóvá avatja a tükrözött világot, itt hamar elnémul, s átadja a teret a lelkiismereti tortúra lírizáló ábrázolásának. A figurák emberi arcára e folyamat során sikerül mélyebb vonásokat vésni, hogy érzékenységük finomabb, mint a közönséges embereké, erről szó is esik, de ez a finomság gyöngeség is, s csak a tartalmas életre való eredendő képtelenség miatt, az öngerjesztés már-már perverz működése révén növekedhet bűnhődésre kényszerítő hatalommá. A vezeklés egyszersmind életpótló öncsalás is, s Koszto-lányi művészi ösztöne nem is engedi morális drámává súlyosodni a gyötrődést. Ehhez nem elég súlyosak, kapcsolatuk az értékek világával nem elég szoros. Raszkolnyikovi bűnhődésre ezért képtelenek: az „artézi meleg”250 hiányzik belőlük. Vezeklésük ezért a tudomásul vett reménytelenség csöndes és sivár lapálya felé lejt. Megritkul körülöttük a levegő, elfakul a társadalmi háttér, így bűnhődésük egy szándékoltan fölnagyított lélektani válság steril képletévé fakul. S ezzel természetesen az osztály szerepvesztését példázó jelentés is elmosódik, s a bűnhődés szenvelgéssé hígul.
Nem állíthatjuk, hogy az utóbbi kudarc, tehát a dráma elsikkadása a társadalmi motiváció elhanyagolásából ered. A figurák természete, a szerkesztés, a cselekmény tagolódása, menete mind drámaellenes. A vétség emlékké távolodik, mikor a cselekmény új fejezetét az író ráépíti, s hozzá megmarad a maga elszigeteltségében. István és Vilma új életének válságát erőszakoltan és elnagyoltan inkább közli, mint ábrázolja Kosztolányi, hogy az emlék központi szerephez juthasson. „És ekkor, váratlanul, érthetetlenül, egyszerre eszébe jutott a fia.” Az apa eszmél rá ilyen „váratlanul” és „érthetetlenül” arra, hogy mi a baja. Nemsokára kiderül, hogy volt feleségét is ez a trauma gyötri. Ehhez képest új házassága is hanyagolható ügy. A veszteség, amiért a bűntudat rajtuk így elhatalmasodik, tehát a gyermek, csak akkor jelenik meg, amikor már a betegség is jelen van. Utána pedig már csak a szülői szeretetből való
249 Tisztuló tükrök. Bp. 1966. 166. Ez annyira igaz, hogy pl. a figurák kietlenség-érzésével teljesen egybehangzónak ábrázolt Rákóczi út itt olvasható leírása sok részletében teljesen azonos a Rákóczi út című 1916-ban írott lírai rajz részleteivel. (A Hét 1916. júl. 16.)
250 Németh László szava a nagy oroszok regényeinek anyagáról.
tudásunk alapján hihetjük el a gyötrelmet, mely miatta támadt. Színéről tehát nem látható a gyermek iránti szeretet, s alakjához nem társul egy tartalmasabb, színesebb élettáj emléke, ami a veszteség súlyát növelhetné, ami fájdalmas kontrasztként hitelesíthetné a szenvedés líráját. Sőt, maguk a szülők sem igazán élő figurák.
Aztán a betegség idején éppen esedékes válás sem olyan nagy ügy, az új kapcsolat sem foglalja el úgy a szülőket, hogy emiatt később a bűntudatuk is fölszakadjon. Akik természe-tüknél fogva mindenben langyosak, a vezeklésvágyban csak azért szenvedélyesek, mert az írói elgondolás így kívánja. Igaz, hogy a művészi ösztön végül számol az alakok emberi minőségével, súlyával, s vezeklésüket a reménytelenség elégikusan elcsituló ütemeivel zárja.
S ha az intonáció finom és tétova előkészítő szakaszaira, s a halál és a bűnhődés izgatottabb felvonásait végül lezáró monoton szomorúságra gondolunk, drámai kompozíció helyett jól átgondolt zenei szisztémát ismerhetünk fel a szerkesztésben. Ettől azonban nem lesz jobb a mű. Azért sem, mert Gasparek előbb talányossá, aztán joviális szörnyeteggé rajzolt alakja olyan eredeti, szerepe olyan fontos, hogy az elbeszélés közepe táján azt lehet hinni - mint a cím is hangsúlyozza - elsősorban róla szól a történet. Tehát elvonja a figyelmet a mélyebbnek tetsző mondandóról. Nagyobb baj, hogy ez a mélyebb mondandó; a szeretet szüksége, elmulasztásának következménye: a reménytelenség, a feloldás hiányának tragikuma - melyre a zenei szerkezet is felhívja a figyelmet - mint létfilozófia szintén epikaellenes mivoltában nehezül a műre. A reménytelenség lírizáló reflexiókban szinte készen áll, hogy ráolvastassék a laza figurák kimódolt állapotaira. Olykor iskolásan, mint minden dogmatikusan érvényesülő meggyőződés. A megválthatatlanság sem ráeszmélésszerű fejleményként következik itt be, hanem a létezésélmény depresszív rétegének elhatalmasodása okán, annak döntése folytán. A második egymásra találás szánalmat és szeretetet termő lapályára nem hullanak ezek a figurák: létezésük eleve ezen a szinten mozog: erősebb kötés, hevesebb szenvedély sohasem fűzte vagy taszította őket. A halál-tudat nem teszi drámaibbá az életet, a trauma nem rejti magában új életfordulat esélyét. Amíg a gyerek meg nem hal, s még nyitott s izgalmas a cselekmény, míg a civakodás tart, még van remény valami legalább bizarr kifejlésre, de aztán kitetszik, hogy egy determinált folyamat medrébe zártan vegetálnak ezek a figurák, s nem képesek valamiféle szabadság szeszélye szerint, tehát nyitottan, azaz regényesen létezni: a szörnyűség, amely a kinti világból is olyan vásári mivoltában mutatja arcát, csak paralizálja a cselekvőkedvet. Az egzisztencializmus szabadság-tanának legnagyobb poétikai nyereségét tehát ez a létfilozófia még nem ismeri. A nagy oroszok emberbe vetett hite pedig már hiányzik belőle.
Önmaga lehetőségeit ezért keresi a lírai feloldást ígérő elégikus kizengés decrescendójában.
Hogy ez a megoldás törvényszerűen következik a figurák természetéből is, az nem szorul újabb bizonyításra, így tehát az előkészítés vontatottsága, a vezeklés huzamossága, majd a lassú elcsitulás sem ügyetlenség műve, nem egy novellára való ötlet romlik itt el, s nem a bőbeszédűség miatt: a kudarc az emberszemlélet s a koncepció következménye. Elképzelni is nehéz, hogyan lehetne jó novella ebből a terjedelmes elbeszélésből. A lélektani képlet hasonlósága okán hozzá közel álló Fürdésben például a baj bekövetkezése után Suhajdára is rászakad a bűntudat, de nem beszél róla. Az alaktalan fájdalom, ami gesztusaiból, arcáról tükröződik, mégis többet fejez ki minden mea culpánál. Sőt, a seb felfakadása után a Pacsirta is hamarosan befejeződik, noha annak irama lassúbb. A rossz orvosban viszont a kibeszéléssel kezdődik a dráma tetőzése, azaz kezdődne, ha ez a kibeszélés valami tabut nevezne meg, valami masszív fojtást szakítana át. Akkor az átszakítás utáni állapotot elég volna sejtetni. Itt azonban már nem létkérdés István és Vilma kapcsolata, s nem sért erős törvényt a kibeszélés sem, ezért sorsláttató pillanatok megragadása helyett szükségképpen időzik hosszabb folya-matoknál az író. Így lett műve se regény, se novella, hanem elbeszélés, melyben mindent megmagyaráz, életrajz vázlatokat sző a cselekménybe, több súlypontot is alkot, időben, térben épp olyan lazán, ráérősen mozogva, amilyen céltalan és magtalan az ábrázolt világ. Sem a
benne, sem a fölötte való szemlélődés lehetőségeit nem tudja kiaknázni, pedig csak akkor ír igazán jó művet, amikor mindkettőre képes.
A rossz orvos azonban így is fontos mű, valóban előre mutat.251 Kosztolányi legtermékenyebb gondolatai közül több is formát ölt benne. Hogy a szeretet hiánya, elmulasztása jóvátehetetlen bűn, akárcsak a Pacsirtában vagy az Édes Annában, itt is központi szerephez jut. Az élet céltalansága, közönyös múlásának érzékelése az életmű alapproblémája, s e terhet Vilma és István is tehetetlenül viselik. - A magányos István körül a fülledt és közönséges pesti éjszaka hangsúlyozott szörnyűsége általánosabb érvényű meggyőződést tükröz, hasonlónak látja maga körül a világot Vajkay Ákos úr is a Pacsirta egyik fejezetében. A szánalom, mely a prostituál-tak iszonyú sorsa láttán támad, szintén messziről ered, és a Számadás felé mutat. - A boldog-talanság megmásíthatatlanságának érzése, ami itt tételesen is formát ölt, több Kosztolányi-műben is megjelenik, akár az a gondolat, hogy tompább, sekélyesebb lelkek számára az élet varázsa és jelentősége csak nagy bajaik - betegség, halál közepette villan fel egy-egy pillanat-ra. Ismerős - A szegény kisgyermek panaszai óta - a nosztalgia is, mely Vilmát gyermekkora színhelyéhez, a szülőházhoz fűzi, a vidéki otthon tárgyainak ez a külön-mitológiája még a Mostoha töredékeiben is megszólal.
S túl az érzéseken és gondolatokon, a regény részleteiben is sűrűn találkozunk az életmű alapanyagának töredékével. Vilma útja szülővárosába ugyanazon az Alföldön vezet át, melyet már a Négy fal között verseiből ismerünk. Az obligát csónakkirándulások és jótékony célú hangversenyek, melyekről itt is szó esik, a Pacsirtában kerülnek teljesebb összefüggésbe. A hisztériásan vonító kutya, melynek ugatását sivár magányában István hallgatni kénytelen, az Alfa című novellában jut főszerephez. A kártyaszenvedélynek - István is ezzel próbálja kitöl-teni a növekvő űrt - az ifjú Kosztolányi egész versciklust szentel (Kártya). A lakást betöltő penetráns szag - naftalin, kámfor - az Édes Annában válik motiváló tényezővé, s maga Anna, a gyermeteg és odaadó cselédlány is hasonlít Édes Annához, bár az ő gyermetegségének sincs különösebb szerepe a kifejlésben, ahogy a többi elem is inkább árnyalja, mint alakítja a sorsokat. A Pacsirtában vagy az Édes Annában egy-egy fontosabb mozzanat motívumként viselkedik: visszatér, módosul, gyarapszik, felesel, ellenpontoz, hangsúlyoz: valamiként az egészre utal, mint a háló egy szeme. A modern regénystílus egy változatát éppen e hálós mivoltukban testesítik meg. A rossz orvos e tekintetben még a Nerónál is vérszegényebb:
alkotóelemeinek átszervezettsége szimplább. S feltűnő, hogy milyen sokfelé mutatnak ezek az alkotóelemek. Mennyi mű felé. A Pacsirta meg az Aranysárkány viszont, noha - iskolásan szólva - mindkettő Sárszegről szól, egyetlen ízükben sem ismétlik egymást. Pedig tárgyias-ságuk mennyivel gazdagabb!
Ez a különbség sem ügyesség és gondosság különbsége: anyag és szándék viszonyának termé-szetére, illetve jelentőségére utal. A rossz orvos ihlete nem fénylik fel, nem kap kedvet a maga anyagától, s az anyag nem nyílik ki, nem von maga után új és új tényeket az ihlet gerjesztette mozgásban. Talán erre gondol Sőtér, amikor idézett tanulmányában azt írja, „ez a mű épp hibái miatt tanulságos számunkra”. Az nem sikerül, az nem valósul meg benne, amitől elevenen vibráló remekmű lesz a Pacsirta és az Édes Anna: anyag és szándék egymást nemző, kibon-takoztató dialektikája. Amire Németh László is gondolt, amikor épp a regényekben működő ötlet nyomán a mindennapok gazdagságát kibontakozni látja: „végre egy író, kiált az ember, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát”.252 Hogy gyönge mű, Kosztolányi is érezhet-te, mozzanatait azért szőtte be későbbi műveibe teljes fesztelenséggel. Azokban hatékonyabb életre kelhettek.
251 Sőtér István mutatott rá erre az érdemére. I. m. 143-144.
252 Két nemzedék. Bp. 1970. 120.
A PACSIRTA
„Néha együtt mentünk egy-egy felolvasó útra - írja Babits -, s ilyenkor a vonaton a költészet mesterségbeli kérdéseiről beszélgettünk, a vers válságáról, ami a levegőben volt, s őt éppúgy izgatta, mint engem. Ő ekkor egy könnyed mozdulattal egyszerűen eldobta a rímes és mér-tékes formát, mely mindaddig oly fontos volt neki, s megpróbálta szabadversekben fejezni ki magát. Ez nem adhatott igazi megoldást, s A szegény kisgyermek panaszai költője mindinkább a prózaírásra tért át. Egy nap elhozta hozzám Pacsirta című regényét, kéziratban. Most fedeztem fel benne a magyar próza nagyját.”253
A Pacsirtát 1923 tavaszán írta Kosztolányi, jóval hamarabb tehát, mint első szabadverseit, de ennek ellenére igaz, hogy a Nero után egymást követő Kosztolányi-regények és a líra válsága
A Pacsirtát 1923 tavaszán írta Kosztolányi, jóval hamarabb tehát, mint első szabadverseit, de ennek ellenére igaz, hogy a Nero után egymást követő Kosztolányi-regények és a líra válsága