Négy esztendő alatt - tehát 1922-1925-ben - három kitűnő regényt alkotni, önmagában is kivételes teljesítmény lenne. Kosztolányi azonban nem hagyta magában elernyedni ezalatt a költőt sem. Rosszul érti, aki ezt a mondatot átvezető formulának képzeli; szó szerint értelmezhető: A bús férfi panaszai (1924) a költői akklimatizálódás és a lassú erőgyűjtés dokumentuma. Látszatra ellene mond ennek az a tény, hogy kiemelkedő szép versek egész sora olvasható benne, s terjedelmére nézve is Kosztolányi egyik legsúlyosabb kötetének tetszik. Ez a látszat rengeteg félreértés forrása volt már eddig is. Baráth Ferenc és Szauder József kivételével a Kosztolányi-tanulmányok szerzői általában háború utáni termésként interpretálták A bús férfi panaszait. A valóság viszont az, hogy e kötet 53 darabjából csak 33 tekinthető friss termésnek, húszat előző köteteiből, a Mákból és a Kenyér és borból sorolt ide Kosztolányi. Hogy az újak és a régiek nem ütnek el egymástól élesen, az csak arra vall, hogy a háború és a forradalmak során végbement érés a húszas évek elejére jórészt befejeződött, s a regények idején - új kezdeményezések, fordulatok helyett - a líra inkább rögzíteni, mélyíteni igyekszik vívmányait.
A régebbi és új termés elkülönítése után - s főleg, ha a kisfia torokgyíkjáról írott hosszú poémát is egy más periódus, a Meztelenül és az Édes Anna közelébe tartozónak ítéljük -.
együtt maradó vers-anyag sokkal szegényesebb lesz, mint a teljes gyűjtemény, de jellegét illetően egységesebb, s egybevág a regények lényegével. A Nero még a zajló közéleti harcok jegyében született, de a Pacsirta és az Aranysárkány már a vereség légkörében, a magány és a reménytelenség szorításában. Innét ered a mindkettőt uraló kietlenség és sivárság. Olyan állapot ez, mely nem kedvez a lírának, Kosztolányi lírájának különösen nem, mert költői ihletének legtermékenyebb áramát, a mámoros ámulást nehezen engedi szóhoz. A ciklus teljes anyaga alapján azt lehetne hinni, hogy a Pacsirtával egyidőben a lírikus a Boldog, szomorú dal ellenpontozó két szólamát gazdagon kibontakoztatta. A ténylegesen ide tartozó versekben azonban az egyik szólam, a szárnyalóbb, a fényesebb, általában néma, s ha megszólal, ereje törött, színe fakó. Szó sincs arról, mintha A szegény kisgyermek panaszainak ez a ciklus méltó párja lenne. Pedig Kosztolányi ilyen igénnyel szerkesztette. A nyitány funkcióját betöltő első darabokban pontosan meg is nevezi ezt a szándékot:
Húszévesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt, most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
A férfikort, a vad kalandot, az ásitást, a férfibút, s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út.
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,
mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.
A következő darab az iménti szakasz utolsó sorában megfogalmazott szándékot - kiemelve a hasonlók közül - elsőrendű programként fogalmazza:
Már elmondtam, mint kezdtem el, most elmondom, mint vesztem el.
Olyan ígéret ez, melyet Kosztolányi szerencsésebb körülmények közepette is csak akkor tudna beváltani, ha az ideológia és az erkölcs övezete lenne elsőrendű költői terepe. A költő Kosztolányi azonban inkább elkerüli ezt a terepet, körülhatárolt témái elemi természetű
kapcsolataiból erednek, s legszívesebben magát az életérzést tárgyiasítja, annak apályait, dagályait, hullámverését.
A bús férfi panaszai az apály miatti panasz ciklusa. Az igért témák - mozzanatok a művészi-emberi forrongás éveiből, a szerelem, a háború, az elsüllyedő otthon - ugyan mind jelen van-nak benne, de az összeomlás, a vesztés („mint vesztem el”) jegyei korántsem ütnek ki olyan összefogó, ciklussá egységesítő erővel, amilyen tényezőként előző ciklusában a gyermek-szerep működött. S ez azt jelenti, hogy a lezajlott események felidézéséből adódható drámaiság, s a számvetések erkölcsi és intellektuális izgalma helyett a már beállt vereséges állapot keserűségeit s a támpont- és kiútkeresés mozdulatait tükrözik ezek a versek.
Az ember, akinek képe e kötet legkeserűbb darabjaiból kirajzolódik, már túl van a harcokon, egykori győzelmes ifjúságára reménytelen sóvárgással tekint vissza. Elfáradt, csalódott, ma-gános léleknek érzi magát, aki a csillagok szomszédságából a könny és szemét mélységeibe esett (Sakkoztunk egyszer...), aki a „tengerek végére” ért (Még alig tíz éve...), akire minden felől reménytelenség ásít:
Megállni, menni, mondd, mi célja van?
Nézz jobbra, balra, minden céltalan.
(Halálba hívó délután)
Olyannyira, hogy a folytonos szenzációk közepette élő költő most kihaltnak, üresnek érzi magát (A lelkem oly kihalt, üres), s szomorú ámulattal konstatálja, hogy rátelepszik az unalom (Ásítok és csak bámulom).
Határozottak ezek a vallomások, s a kötet során többször ismétlődnek. Az én riasztó kiürese-dését észlelő kritika301 leginkább rájuk hivatkozhatna. Leginkább, de nem teljes joggal. A semmi és az értelmetlenség, ahol a maga pőreségében válik uralkodóvá, már meg is szűnt költői téma lenni, olyankor már csak hiányokban, fogyatkozásokban lehet tetten érni. Koszto-lányi lírája még ezen a mélyponton is egészségesebb és életrevalóbb. A tagadás és kiáb-rándultság hangsúlyai, a közlésben rejlő érzelmi töltés az ilyen versekben még fontosabb, mint a fogalmiság, a gesztusban látni kell az indítékot, a tagadásban s az unalomban az okot is, hogy természetét megítélhessük. Különösen, ha az ok nyíltan is jelen van a versben:
Ásítok és csak bámulom a szájam, mely mint a gödör, mély és sötét, és érezem, hogy most a semmiség gyötör.
Én várom itten a halált, s unatkozom, hogy mégse jő, mint mikor késik a vonat és csöpörög a híg eső.
Ó unalom, mely céltalan bölcsőm, koporsóm közt ivel.
Az élet az nagyon rövid de, jaj, oly lassan múlik el.
Elvontságai, szenvelgése, közhelyei, modoros szóhasználatai („szájam”, „érezem”) miatt eleve fakó, s az unalom tényét erőtlenségével is dokumentáló költemény ez, de még ebben,
301 Heller Ágnes: i. m. 85-87.
még itt is - igazi mélypont - szembeötlő, hogy az érdektelenséget sugalló ásítás után a mély gödörhöz hasonlított száj komor képe már szenvedést éreztet, a negyedik sor pedig nyíltan is bevallja, hogy gyötrelmes ez az állapot. A semmi, tehát a méltó cselekvés, az életbetöltő események hiánya, s ezért olyan elviselhetetlen, hogy kívánatossá teszi a halál jöttét. Igaz, hogy az utolsó sorok elvont axiómává merevítik az eleven konfliktus tanulságát, de a sötét gödörként ásító szájnak, a bevallott gyötrődésnek, s a csöpögő, híg esőt idéző képnek, vala-mint az unalom szerepét túlhangsúlyozó tendenciának épp az a funkciója, hogy jelenlétének bírhatatlan voltát hangsúlyozzák.
Ha az életérzés apálya valóban a kiüresedéssel volna azonos, az önszemlélet elveszítené minden méltóságát, s a lehangolódás, a degenerálódás törvényei szerint menne végbe:
elvizenyősödne a vers, vagy hisztérikus, agresszív aktivitást erőltetne. Kosztolányi azonban arról énekel, hogy miként veszett el, tehát egy összeomlásról tudósít, s ha ennek belső drámájával adós marad, de a helyzet viselésében és megnevezésében éreztetni tudja a tét jelentőségét, a veszteség arányait.
A pohár eltörik s kihull a fog.
A ruha szétszakad s gyöngül a szem.
Elvész a kulcs, a gomb, s fakul a kedv.
A gyertya fogyva-fogy s lassúbb a vér.
A lámpa lezuhan s a szív megáll.
Jaj, nékem és neked, jaj, jaj nekünk.
(A pohár eltörik)
Tömör, szűkszavú, párba fogott kijelentő mondatok. A periódus egyik eleme az embert övező tárgyakban, a másik sor az emberi szervekben végbemenő romlást adja tudtul. Ami a tárgyi világban történik, nyilván az emberi folyamat következménye, de formailag nincs alárendelve annak, s ezáltal a létezés objektív törvényeként nyilvánul a személyes leromlás is. Úgy hat, mintha a világ veszne el, noha közvetlenül szó sincs erről. A szerkesztés szigorú rendje, az előrehaladás kimért fokozatossága - a jelentéktelen mozzanatok felől az életbevágó felé való haladás -, a rímek híján tompán kattogó jambusok, a végzetes cselekvést hangsúlyozó igei állítmányok, s végül a nyílt jajongásban kifakadó kétségbeesés, a romlás előérzetét egy nagy jelentőségű összeomlás komor szertartásává avatja.
A tét nagysága, a vesztett értékek jelentősége tehát a vereség tudomásulvételének jegyében fogant versekben is jelen van. A halált az egykori gazdagság elvesztése miatti keserűség provokálja, a semmivel a minden egykori birtokosa néz szembe. Imént idézett verseiben ez a minden csak közvetve érzékelhető, de ezek a versek az apály mélypontját jelölik. A ciklus nagyobbik felében már a minden felé tájékozódó, a vesztett vagyon visszaszerzésén munkál-kodó lélek mozdulatait figyelhetjük.
Az előhang mintha ellentmondana ennek:
Nem tudtam én dalolni néktek az újról, csak a régiről, nem tudtam én dalolni néktek a földről, csak az égiről, mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Szó sincs itt arról, hogy a múlthoz valami aktuális érdek miatt folyamodna, csupán olyasmit sejtet, amiről már A szegény kisgyermek panaszai kapcsán is volt szó, hogy a letűnt idő rejtel-mes varázslattal vonja be az emlékeket, megemeli, megszépíti a dolgokat s a költő egykori alakját is, s jobb esetben egy más életdimenziót nyit. Lehet, hogy a távlat a zűrzavaron úrrá lenni óhajtó szemléletet is feloldó lehetőséghez juttatja a költőt, lehetőséghez, melyben az esztéta lélek hibátlan, tündöklő műremekként szemlélheti egykor gyötrelmes, kényes és alaktalan ügyeit. Ha csak ennyit jelentene ez a múlt felé tóduló megeredt mámor, akkor se hatálytalaníthatja a tényt, hogy a múlt jelen esetben elsősorban a Nyugat hőskora, a korlátlan álmok, a fiatalság, a szabadság ideje. Az a kor, melyben magát egy értő közösség tagjának tudhatta. Ennek elvesztését panaszolja ez a ciklus. Az útvesztés, a kivetettség állapotában, a senki földjén bázist kereső költő Ady, Csáth Géza, Cholnoky emlékét idézi (Ó, szép magyar fejek...), s folyamodványa a Mákból átvett „New York, te kávéház...” kezdetű darabja révén (New York, te kávéház...) olyan kapcsolat folytonosságát és becses voltát demonstrálja, melyet ifjúsága idején Kosztolányi-Esti csak vonakodva vállalt.
Az emlékezés ezúttal nemcsak égivé szépíti tehát azt, ami elmúlt, hanem súlypontot létesít a társtalanul vergődő költő számára. Súlypontot és eszményt, mértéket, mellyel mai önmagát és helyzetét mérheti. Ahogy annak idején a gyermekkor, most az Esti Kornél-évek emlékei válnak a lélekben mindig épen működő tágasság, magasság, bátorság és csoda jelképévé. Nem a természet és az égitestek képzeteiből alkotott szimbolika helyett lépnek előtérbe ezek a
„földi” jelképek, hanem azok egyenrangú társaként ígérnek formát az életérzés veszteglésre kényszerült mámoros áramának:
Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia, mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.
„Ígérnek formát” - írtuk, mert az előhang megeredt bőségét a ciklus csak töredékesen tudja folytatni. Ha a korábbi kötetekből átvett daraboktól eltekintünk, az Esti Kornél-évek emlékeit elég szegényes ereken látjuk felfakadni. Hogy mi gátolta ígérete beváltásában, nehéz lenne megmondani. Talán az, hogy ezek a kapcsolatok - elég itt Adyra vagy a Világ című lapra gondolnunk - sohse voltak feltétlenek és szorosak. Talán a Pardon utáni elszigetelődés ténye is feszélyezte, s az is lehet, nem is remélte, hogy ismétlődő motívummá, ciklusbetöltő szim-bolikává képezheti ezeket az emlékeket. Az emlékező jelleg általában jellemző a ciklusra, de az egyes darabok más-más szintről, más nézőpontból idézik a múltat, s az előhang sodró ünnepélyessége talán éppen e sokféle tónus és lírai árnyalat összefogásának igénye miatt lett ilyen patetikus.
A ciklus darabjaiban három változatban, három minőségben jelenik meg ez az önépítő, veszteségeit visszaszerezni óhajtó szándék. Az egyiket az Esti Kornél éveit idéző versek példázzák. A nyeresége a fellelt kapcsolat ereje itt sokkal kisebb, mint amennyit az előhang megindultsága ígért. Remekmű nem születik ebből a nosztalgiából. Sokkal eredményesebb a szűkebb körben, a család közegében lezajló lírai térhódítás. A tágasabb mezőnyből kiszorult, a maga illetékességében elbizonytalanodott személyiség másutt hitelét vesztett energiái ide
áramlanak, itt jutnak zavartalan élettérhez. Szabadka távolodása és süllyedése, a szülők elárvulása folytán a legszűkebb család marad a költő egyetlen menedéke, s a felelősség és vállalás sorsszerűen kötelező terepe. Természetes hát, ha a személyiség itt védheti leghaté-konyabban veszendő integritását.
Mert semmi kétség, ezeket a „kiskötöttség” néven emlegetett302 kereteket Kosztolányi ezúttal is égetően fontos mondandókkal tölti fel. A feleségéhez írott biblikus pátoszú, sapphói költemény - Annyi ábrándtól remegett a lelkem - miközben koszorút fon a hétköznapok gond-jai, bajai közt hősiesen helytálló élettárs alakja köré, egyúttal kettejük küzdelmes életének tiszteletet parancsoló ethoszát is felmutatja. S ez a többlet már nem sugallatképpen, nem is misztikus felnagyítás árán ölt formát, hanem önkéntelenül képződik a realitás tényeiből. A gesztusok most is teátrálisak, az ünneplő szándék dagályosságig fokozza a meghatottságot, de a vers szilárd tárgyiasságát már ez sem hígítja el. Az Őszi koncertben és a Kártyában az euphorioni heroizmus egyre hamisabb pózokban nyilvánult, az ünnepélyesség és drámaiság nem találván méltó teret és ürügyet, igen sokszor a retorika külsőségeivel bizonygatta létét. A háború józanító hatásai után s a kurzus kiábrándultsága közepette az ellenkező véglet: a teljes lehangolódás, a huzamos depresszió veszélye fenyegeti Kosztolányit. A családi érzésekből táplálkozó ihletnek különös jelentősége épp abban van, hogy a helyzet- és jellemképek rajzában a Pacsirtában érvényesülő illúziótlan pontosság társszólamaként, abból kinőve ölthet formát a meghatottság és a pátosz; az ünnepélyesség a hétköznapiság felmért tényeiből. S ha fordított a folyamat, mint a Kosztolányi-ősöket idéző versben - Itt fekszenek csodásan ők -, akkor a legendásító szándék indítékait is jelzik: vágyát arra az állandóságra, derűre és épségre, amely miatt őseit csodás jelképpé avatja. A legenda és a realitás között distancia támad, mérhető a távolság, s ebből a nyűgeiből kiemelkedni óhajtó lélek igénye. Az integritás-igény a távoli, engedékeny anyagban és a szigorú jelen törvényei szerint tárgyiasul.
Sokkal nyilvánvalóbb ez a fejlemény a közeli anyagból alkotott versekben, a feleségéről s a fiáról írottakban.
Kísérem a fiam az iskolába.
Zöld-ablakos, fehér házacska szent békével ül a hegyoldalba fent, az ősz arannyal lengő friss porába.
De hallod ezt? Milyen visongó, kába, vad indián-zaj bús hahója reng?
Mint egy kaszárnya, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.
Jaj, apró emberek, kis gyilkosok.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.
Még fejeden botorkál a kezem, de elbocsátalak s úgy érezem, hogy a tigrisek ketrecébe vetlek.
(Kísérem a fiam...)
Az iskolába, a sok idegen gyermek közé először belépő gyermek vissza-visszatérő témája Kosztolányinak. Megírta A szegény kisgyermek panaszaiban (Az iskolában hatvanan
302 Uo.
vagyunk), s megírja majd az Esti Kornélban is. Ez a szonett épp a két változat közötti fele út költői szintjét jelzi. A magános kisgyermek értetlenséget színlelő misztikus idegenségén már régen túl van, de még innen van Esti derűsen fölényes önszemléletén. Határállomás a kettő között, de önmagában is egész: hibátlan és pontos tükre annak, hogy edzi a kíméletlen realitás önmaga viszonyaihoz a személyiség mámorosabb, szárnyalni óhajtó hajlamait, s miként jut-nak térhez egy apai élmény ürügyén a költő legfontosabb mondandói: az emberekbe vetett hit megingása, a militarizmus s a politika iránti csömör. Ám ha csak ennyit mondana, az indivi-duum gőgjén nem mutathatna túl, de az iszonyodást józan és mély belátás ellensúlyozza:
„Egyik se rosszabb és egyik se jobb. Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.” S nemcsak ellensúlyozza, hanem fel is tölti valami megkapó lírával, mely abból ered, hogy a költő a teljes védtelenség tudatában engedi útnak gyermekét. Aggodalommal, de fejet hajtva egy nagyobb, ki nem kerülhető törvény előtt. Bibliai méltósággal teljes ez az elbocsátó gesztus („Bizony mondom...”), intelme jelzi, hogy tudatosan az - de minden ízében természetes és meghitten családias. Az ősit, az emberi alaphelyzetet a szorosan személyesben, a pillanatnyi-ban tárgyiasítja, az impresszionizmus esetlegességében a lényeget teszi érzékelhetővé, s nem sejtelmessége folytán, hanem önkéntelenül: az élmény ereje és jelentősége jóvoltából. Az illúziótlanság lefokozza ugyan a pillanat jelentőségét, de az első szakasz idillt idéző látszatá-ban s az utána jövő meglepetésben - „De hallod ezt?...” - a csoda fel nem adható álma is formát ölt, s az „elbocsátás” épp e kiinduló helyzet idillikus volta s a meglepetések révén éleződik drámaivá. Így jön létre a Szabó Lőrincen át Pilinszkyig követhető modern költészet lehetőségeit példázó vers, mely az ember állati hajlamainak intenzív tudatában is őrizni képes az emberi méltóság ideálját, az arénában is az éden álmát. S egyben azt is, hogy a szabadabb, kényeztetőbb időkben kialakult ihlettípusok miként akklimatizálódnak a kíméletlenebb közegben.
Láttuk, hogy a mámoros szárnyalás nehezen jut itt szóhoz, különösen, ha a család körén kívül eső szférákban méri helyzetét a költő. Ezt a közeget, a társadalmit - akár a regényekben nem-csak kietlennek, kiábrándítónak, de szűkösnek is érzi. A veszteségeket visszaperelni óhajtó szándék működésének harmadik, s legdinamikusabb változata éppen az a nyílt lázadás, mellyel a háború utáni társadalom börtönné zárult rendje ellen tiltakozik Kosztolányi.
Messziről eredő nyugtalanság érik itt építő energiává: Euphorion féktelensége, Esti Kornél névtelen anarchizmusa, a Pardon-affér során kapott bélyegek, besorolások miatti ingerültség.
De a vers nem egyik vagy másik sérelem ellen tiltakozik:
Beírtak engem mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsirkorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
A fogcsikorgatást a vers nem fedezi, a problémát, valódi súlya szerint nem is bontja ki a vers, nem érezteti, hogy a korszakforduló legfélelmetesebb jelenségével áll szemben, de miközben Kosztolányi a maga százarcú lényének, gyermeki szabadosságának ellehetetlenülése miatt szenved, ösztönösen bár, de már azt az irgalmatlan és korlátolt törvényt nevezi néven, mely a teljes embert kartotékká redukálja, önnön személyisége lehetőségeitől elzárva egyetlen szerepre kényszeríti, a rejtelmes és megfoghatatlan életet szimpla képletté merevíti.
A rejtelmes és végtelen élet, a csoda, melynek hiánya és sérelme a kétségbeeséstől a lázadásig járatja Kosztolányival az integritásőrzés fokozatait, elvétve azért közvetlenül is alakot ölt. Az esélyei azonban ekkor - mint jeleztük - igen rosszak. Ha a társadalmi szféra közelében próbál életre kelni, a realitás nyomban rátapos:
Tündér Tihany, felelsz-e énnekem, ha azt mondom mégegyszer: ifjuság?
(Milyen sötét-sötét, a Balaton)
De biztatót nem felel se Tihany, se a más alkalommal vallatott csillagos ég. A csillagok arany-sebeknek tetszenek, a hold óriási tályognak.
A hosszú úton könny van és szemét.
Vér és szemét, csak bánat és szemét.
Emlékeinknek lombja is szemét.
(Mily messze van...)
Ha a csodára éhes szárnyaló kedv mégis leveti nehezékeit, célját akkor se igen éri el.
„Május...” kezdetű darabja például csupa mámor és röpködés, diadalmas ujjongás afölött, hogy milyen fiatal és felszabadult a költő, s hogy mennyire eltölti a záporozó élet boldogsága.
A ciklus egy másik versében fiával a friss téli reggelnek nekieredő apát látjuk, aki maga is gyermekké ifjodik a közös izgalomban, s önfeledten ünnepli az örök megújulást (Kávéval és kacajjal jő). Mintha Euphorion támadt volna fel érettebb alakban. De a diadal hangossága, a mámor túlcsordulása önmagában is jelzi, hogy nem a bőség árad e versekben, hanem az ásító hiány ellenében fokozza fortissimóra erőtlen ihletét a költő. S ha másként volna is, az öntetszelgés harsogó és negédes mozzanatai akkor is lerontanák a felszított líra hitelét.
Túlzengeni a kétségeket leginkább ott sikerül, ahol a természettel áll szemben a költő, s önmaga nyűgeinek ellentéteként a természetben sejti meg az áhított élet-mámor ember által meg nem zavarható hullámverését:
De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz, mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége, csak megtöri a csöndes csöndet és remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde, a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna örök tenyészés és a tétova ölelkezés a forró-nyári lázba, az élet, élet roppant tébolya?
(Ezek a fák)
A fák szimbolikussá mitizált, zsibongó, mindent eltöltő expanziójából fejlik ez a csoda közel-ségét sejtő delejes izgalom. A hangos zeneiség, a röppenésszerű lendületekkel szökellő rit-mus, az önfeledt, mámoros kérdések, melyek a varázslat sejtelmességének hangsúlyozásával is vonzásának erejét, a lenyűgözöttség teljét érzékeltetik - mindez a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat előzményévé avatja az idézett verset.
De mind a Hajnali részegség pompás teljessége, mind az adott szint pontos megjelölhetése
De mind a Hajnali részegség pompás teljessége, mind az adott szint pontos megjelölhetése