Pillantás a fekete dobozba
5. A: Rossz, amit mondok, de a struktúrájában ilyesmi kellene
B: Mit szólnál ahhoz, hogy…
Ez a párbeszéd voltaképpen a kreatív folyamat legkisebb értelmes egységét képezi le. A fordító úgy próbálja megragadni (a maga számára strukturálni, definiálni) a feladatot, hogy különféle nyelvi maketteket épít: olyan mikrostruktúrákat, amelyek a forrásszöveg-ben meghatározott komplex feladat különféle aspektusait különféle módokon próbálják
demonstrálni, megvalósítani. A kollektív fordítói munka során számtalanszor előfordult, hogy egy-egy ilyen makett segítségével jutottunk el a végső megoldásig, sőt az is, hogy egy makettnek, egy köztes, ideiglenes képletnek szánt verziót avattunk végleges változat-tá. Ez a fajta próbálgatás, a nyelv lehetőségeinek ez a finom, tudatos feszegetése a „fekete dobozban” zajló folyamatok legbelső magja. A fordító mintegy kitűzi maga elé azokat az absztrakt feltételeket, amelyeket majdani megoldásának teljesítenie kell, és a makettek segítségével megpróbálja őket összeegyeztetni. A makettek azonban nemcsak az össze-egyeztetésnek az eszközei, hanem ugyanakkor a feltételek definiálásának is. Következés-képp a makettek révén a megoldás folyamata egyszerre két irányban halad: egyrészt ke-ressük az ideális, a feltételek legteljesebb körét kielégítő nyelvi mintázatot, másrészt fo-lyamatos alkudozásban állunk magukkal a feltételekkel. Olyanféle kompromisszumokat munkálunk ki, hogy amennyiben az első és második feltételt maradéktalanul teljesítjük, továbbá egy halvány, általános utalással megemlékezünk a harmadik feltételről, akkor mentesíthetjük magunkat a negyedik feltétel teljesítése alól. A paronomázia (azaz a jakobsoni fordíthatatlanság) valójában éppen azt jelenti, hogy egyszerre több feltételt kel-lene teljesíteni, miközben ezek a teljesítések kölcsönösen kizárnák, kioltanák egymást.
Lássunk erre egy apró, szinte véletlenszerű példát. Az Ulysses nyolcadik fejezetében, Bloom tudatfolyamában felbukkan egy rövid, elliptikus mondat: „Life with hard labour.”121 Szaknyelvi (jogi) kifejezés lévén a jelentése pontosan átkódolható: „Életfogy-tiglani kényszermunka.” Csakhogy a kontextusban a gyakori szülésről, a nehéz vajúdás-ról, az asszonyok kiszolgáltatott sorsáról van szó, tehát a labour szó másik jelentése, a
’vajúdás’ is erőteljesen jelen van, az elődlegesnek tűnő, specializált, rögzült szaknyelvi jelentés mellé így odatársul egy alkalmi, köznyelvi jelentés is: „nehéz vajúdás egy életen át.” (Könnyen belátható, hogy a puszta szószerintiségre épülő stratégia tudomást sem venne a kontextusról, egyszerűen lefordítaná a jogi terminust. A Crystal-féle példasor alapján az ott szabadnak nevezett metódussal sem jutnánk az „életfogytiglani kényszer-munká”-nál tovább.) A fordító feladatát tehát úgy definiálhatjuk: olyan nyelvi mintázatot kell találnia vagy szerkesztenie, amely változatlan alakban mindkét jelentés irányában nyitott. Az eredeti paronomázia magja a labour szó poliszémiája (’kényszermunka’ és
121 JOYCE 1986a 8,378 (132).
’vajúdás’). Bár ennek szemléleti alapját könnyű belátni, a mai magyar köz- és irodalmi nyelvben nincs olyan kész forma, amely e két jelentés irányában egyaránt nyitott lenne:
ezek szerint valódi fordíthatatlansági eseménnyel állunk szemben. A feladatot tovább ne-hezíti az angol kifejezés másik eleme (life [sentence]), amely az adott konstellációban egyértelművé teszi a jogi szaknyelv jelenlétét, de más kontextusban (így a vajúdásra vo-natkozó alternatív kontextusban is) teljesen hétköznapi, köznyelvi kifejezés, olyasmi je-lentéssel, hogy ’egy életre / egész életre szólóan’, azaz hogy ezeknek az asszonyoknak a vajúdás tölti ki a teljes életét, nem is történik velük egyéb.
Ennyit tudunk tehát előre, ez a feladat-meghatározás, a vetítés tartalma. A megoldásnak elvileg kapcsolatot kellene teremtenie a ’vajúdás’ és a ’kényszermunka’ képzetkörei kö-zött, amelyek között az angolban eleve adott a kapcsolat (poliszémia). Nem adódik olyan magyar nyelvi forma, amely ezt a feltételt teljesítené. Enyhítünk tehát a kritériumon:
olyan formák között kezdünk keresgélni, amelyek a szülés/vajúdás képzetkör degradáló, animális aspektusát hozzák elő, és így poliszémia nélkül is jelzik az olvasónak mind az asszociáció voltaképpeni témáját (szülés mint kényszer), mind pedig Bloom attitűdjét (fi-lantróp együttérzés). Elkezdenek sorjázni a szinonimák: kölykezés, fiadzás, szaporodás, ellés stb. Ha ezek valamelyikét illesztjük a labour helyére (például „kölykezés egy életen át”), akkor jelentős részben megragadjuk az eredeti megnyilvánulás denotatív jelentését, és konnotációiból, továbbá performatív hatásából is sokat átmentünk. A jogi konnotáció feláldozása tehát nem bizonyul végzetesnek, a mondat így is illeszkedik a kontextusba, motiválatlannak sem tűnik, a folytathatóság feltételét is teljesíti.
Ezzel eljutottunk egy olyan szintre, ahol a tájékozatlan olvasónak (aki az adott helyen nem vár el egy konkrét paronomáziát) valószínűleg már nem támadna hiányérzete. A for-dító felelőssége azonban nem ér véget itt, hiszen így éppen maga a paronomázia vész el:
az eredeti megnyilvánulás igazi oka, motivációja. Hiszen a Bloom elméjében megjelenő mondat épp azáltal válik többé egy közhelyes sóhajnál, hogy általa Bloom (és vele az ol-vasó) a nyelvről fedez fel valamit. Bloom mondata épp azt a tényt regisztrálja, hogy az angol nyelv ugyanazzal a formával nevezi meg a vajúdás és a kényszermunka tevékeny-ségét (a kettős kontextus ezt a felfedezést élezi ki), tehát Bloom filantróp, együttérző atti-tűdjét már maga a poliszémiára való rámutatás is jelzi, minden külön kommentár nélkül.
A kreatív folyamat következő fázisa tehát az, hogy a megállapított elemeket elkezdjük rekombinálni, vagyis olyan szinonimákat keresünk a vajúdás/szülés/kényszermunka illet-ve az életfogytiglan/életet kitöltő képzetkörökben, amelyek valamiféle parono-mázialehetőséget rejtenek magukban. Számos sikertelen kísérlet után eljutunk a reményt keltő ellés/ellik, illetve élet/él fogalompároshoz. A két rövid, ősi igető érdekes viszonyba állítható, létre lehetne hozni közöttük valamiféle hamis figura etimologica-szerű vi-szonyt, amely legalább annyira gazdag, mint a forrásnyelvi poliszémia. Újra maketteket szerkesztünk, kipróbáljuk a ragozott, mondatba szerkesztett verziókat: „Az ellés az éle-tük”, „Ellnek míg élnek”, érezhetően közelítünk a megoldáshoz. Végül az első személyű
„Ellek míg élek” formánál kötünk ki122: ennek (tömörségén kívül) az az előnye, hogy Bloom empátiájára is utal némiképp, míg a többes szám harmadik személyű verzió in-kább a kívülálló lesajnálás mozzanatát hordozná (ha explicitté akarnánk tenni az alanyt, alighanem az ezek névmást kellene használnunk). Az első személyű verzió – a kontextus-nak megfelelően – a kényszer belső jellegét is megjeleníti, ugyakontextus-nakkor semmiképp sem lehet Bloom magára vonatkoztatott, tárgyszerű kijelentéseként félreérteni. Ráadásul a célkultúrában már létező nyelvi formulákkal is mutat hasonlóságot („míg élek, remélek”), továbbá (ami már végképp hozzáadott érték:)123 a diktatórikus-kollektivista nyelvhaszná-lat abszurditásának nyomai is fellelhetők benne, hiszen emlékeztet valami jelszószerűség-re, egy képzeletbeli „hős anya” vállalására a sztahanovista munkaversenyek szellemében.
Érvényesülhet tehát egy olyan kollektív, célnyelvi kulturális tapasztalat, amely a forrás-nyelvnek nem sajátja, de ebből mégsem keletkezik anakronizmus vagy kognitív disszo-nancia, hiszen az utalás implicit és potenciális marad.
Nem valószínű, hogy az átlagos olvasó számára az itt vázolt teljes jelentéspotenciál akti-válódik, hiszen ehhez aligha szán elég időt a háromszavas magyar mondatra. De az angol mondat mögött rejlő nyelvi-kulturális gazdagság nem homályosítja el a magyar mondat lehetőségeit, a fordításunk tehát sikeres.
122 JOYCE 2012a, 159.
123 Vö. GULA 2010.
A kollektív fordítás fenti példájához még egy megjegyzés kívánkozik. Amikor vállalko-zásunk szakmai nyilvánosságot kapott, az érdeklődők kérdései, megjegyzései néhány jel-legzetes témakörbe csoportosultak. Azok az érdeklődők, akik maguk is aktívan foglal-koznak műfordítással, leggyakrabban azzal a már-már hitetlenkedő kérdéssel fordultak hozzánk, hogy hogyan lehetséges egyáltalán kollektívában fordítani. A fenti példa alap-ján, úgy vélem, megérthető ez az idegenkedés. A fordítási folyamat legintenzívebb szaka-sza, amikor a vetítésben meghatározott keretek között, de azokat is folyton odébbmoz-dítva a nyelvi kreativitás szabadon csapong. A makettek gyakran értelmetlenek, gyerekes ostobaságok, vagy éppen (freudi értelemben) elménk mélyebb rétegeinek működéséről árulkodó töredékek. A feladatok vagy feltételek részleges modellezése olykor azt jelenti, hogy a feltételek közül épp az értelmet hagyjuk el, mint amikor a slágerszerzők vakszö-veggel dolgoznak. Az értelem kontrolljától megfosztott, de kreativitásra sarkallt nyelvi működés pedig valóban nagyon árulkodó lehet: sok fordító talán visszariadna tőle, hogy munkájának ezeket a melléktermékeit társak elé tárja – társak jelenlétében pedig erősen visszafogná saját kreativitását. Vélhetően ez az összetevő az első számú felelős azért, hogy a fordító elméjét fekete doboznak látjuk.
A fordítókollégák hitetlenkedő kérdése mégis választ érdemel. A Joyce-fordítás úgy lehe-tett sikeres, hogy a tulajdonképpeni műhelymunkához bizalmas és inspiratív kereteket teremtettünk. Nem azzal, hogy bármiben „jobbak” lennénk másoknál, hanem azzal, hogy nem siettettük a folyamatokat, hagytunk időt a kreativitásnak, még akkor is, ha épp öncé-lúnak látszott, és elhagyta a kijelölt pályákat. Nem söpörtük le a banálisnak tűnő ötleteket vagy kételyeket sem, és ezek gyakran értékes megoldásokhoz vezettek el – bár néha olyan nüansznyi különbségekkel is hosszan foglalkoztunk, amelyeket az olvasó nemigen lesz képes tudatosan érzékelni. Idő- és energiafelhasználás szempontjából persze ez a módszer kifejezetten pazarló, és sok más lefordítandó műnél nem is volna racionális. Itt azonban a munkánk viszonyítási alapját alkotó két szerző, Joyce és Szenkuthy olyan szo-katlan és váratlan mértékű bepillantást enged a maga nyelvi kreativitásának működésébe, hogy ahhoz képest teljesen természetesnek látszott és semmilyen nehézséget nem okozott a saját kreativitásunk „nyilvános” működtetése.
Léda és a hattyú
Nézzük meg most működésében az itt vázolt modellt, s példánk legyen ezúttal egy vitat-hatatlanul jelentős költemény, W. B. Yeats Léda és a hattyú című verse.
Leda and the Swan
A sudden blow: the great wings beating still Above the staggering girl, her thighs caressed By the dark webs, her nape caught in his bill, He holds her helpless breast upon his breast.
How can those terrified vague fingers push The feathered glory from her loosening thighs?
And how can body, laid in that white rush, But feel the strange heart beating where it lies?
A shudder in the loins engenders there The broken wall, the burning roof and tower And Agamemnon dead.
Being so caught up, So mastered by the brute blood of the air, Did she put on his knowledge with his power Before the indifferent beak could let her drop?124 Íme a nyersfordítás:
Egy hirtelen csapás: a hatalmas szárnyak még vernek A támolygó lány felett, combját simogatják
Sötét úszóhártyák, tarkója [nőé] elkapva az ő [férfi] csőrében, Ő [férfi] az ő [nő] védtelen mellét saját melléhez szorítja.
Hogyan tudják azok a rémült, határozatlan ujjak eltolni A tollas dicsőséget az ő [nő] lazuló combjaitól?
És hogyan tud a test abban a fehér lerohanásban lefektetve [Egyebet, mint] érezni az idegen/furcsa szívet, ahol [az] fekszik?
Egy remegés/borzongás az ágyékban előidézi [tkp. nemzi] ott A megtört falat, égő tetőt és tornyot
És Agamemnon halálát [tkp. halott A.-t].
De így el lévén kapva [legyőzve]
Így (el)uralva a levegő vad/állatias/durva vére által
124 YEATS 1989, 322. Első megjelenés: The Dial, 1924. június.
Magára öltötte-e/magába fogadta-e ő [nő] az ő [férfi] tudását is az ő [férfi] hatalmával Mielőtt a közömbös csőr le tudta őt [nőt] ejteni?
Az első nyolc sor nem vet fel különösebb értelmezési problémát: az ismert mitológiai tör-ténés érzékeny, dinamikus képét látjuk, mintha egy – az erőviszonyokat és az események időbeli lefutását igen pontosan érzékeltető – festményt szemlélnénk. Természetesen ko-moly technikai problémát okoz, hogy a magyar személyes és birtokos névmáson nincs jelezve a nem, így más módon kell majd hírt adnunk róla, hogy melyik állítmány melyik alanyhoz tartozik. Ezzel a teherrel nehéz lesz megközelíteni az eredeti vers jegyzőkönyv-szerű tömörségét, tárgyilagosságát, ez azonban csupán technikai probléma.
A vers második fele jelenti az igazi kihívást a fordítónak. A szonett fókuszában az a belá-tás áll, hogy ez a pillanatnyi erotikus impulzus (a „shudder in the loins” egyaránt utalhat a megkívánás és a kielégülés pillanatára, és egy isten esetében – nem lévén előtte akadály – a kettő szinte nem is különbözik egymástól) a görög mitológia és közvetve az egész eu-rópai kultúra jelentős részének forrásává válik, hiszen Léda tojásából kel majd ki Heléna, a trójai háború voltaképpeni oka, és Klütaimnesztra, az Átreida-mondakör központi alak-ja. A teljes homéroszi hagyaték, valamint a ránk maradt görög tragédiairodalom jó har-mada erre a pillanatnyi isteni szeszélyre vezethető vissza. Ebből a belátásból azonban a szonettben egy alapvető, magát az emberi léthelyzetet mélyen érintő kérdés következik:
hogy a mindezt passzívan elszenvedő, halandó nő – aki éppoly kiszolgáltatott, mint a to-vábbi eseményekbe belesodródó egyének és egész népek, és akinek létezése voltaképpen ennek a kiszolgáltatottságnak az esszenciája – vajon a pillanat intenzitásában értesült-e ezekről a várható következményekről? Az isteni lét két összetevője a hatalom (power) és a tudás (knowledge). Az isten bármit megtehet, amit ösztöne vagy szeszélye diktál, mi-közben tisztában van a következményekkel – csak éppen nemigen aggódik miattuk. A halandó az isteni hatalmat csak elszenvedi, nyilvánvalóan csak alávetett tárgya lehet, méltányos lenne tehát, ha legalább a tudásból részesülne, ha valaki legalább a félelem és részvét érzésével fordulhatna az eljövendő események felé, hiszen az isteni csőr már kö-zömbös, nemcsak az imént megkívánt nő, hanem az emberi történelem iránt is. Termé-szetesen nem törekszünk itt kimerítő elemzésre (a feminista értelmezés gazdag lehetősé-geiről például még szót sem ejtettünk), csupán jelezni kívántuk, hogy milyen összetett jelentéseket kellene elbírnia a fordításnak, lehetőség szerint megőrizve az eredeti
tömör-ségét, eleganciáját. Ez a vers különösen alkalmas rá, hogy a lírai sűrítést, a szemantikai hatékonyságot tanítsuk a segítségével.
Tekintsük át tehát, hogy mire jutottak a fordítók. Képes Géza kísérlete tartalmaz egy fi-gyelemre méltó megoldást: a második sorban letegezi Lédát, és ezzel elég jól sikerül ki-egyenlíteni a nyelvtani nemek hiányából adódó hátrányt: ettől kezdve a második szemé-lyű ragozás Léda, a harmadik szemészemé-lyű a hattyú cselekedeteire utal. A vers második felé-ben azonban meghökkentő távolságra kerül az eredetitől:
A borzongás szüli meg zsigeredben az égő tetőt, tornyot, tört falat s holt Agamemnont.
Ó, nem sikeretlen e nász, mely elkapott egy madarat.
Nehéz lesz néked búcsút venni tőle, mielőtt elereszt közömbös csőre. 125
A hét sor közül (verstani értelemben természetesen csak hat, de az egyértelműség kedvé-ért itt a tipográfiai megjelenésre hivatkozunk) már az elsőben történik valami furcsaság:
az ágyékban (itt: zsigerben) bekövetkezett borzongást a fordító Léda testébe helyezi (ezt jelzi a második személyű ragozás), és következetes logikával szülésről beszél nemzés he-lyett. Ezzel aktív szereplőt farag Lédából, mintha ő dönthetne itt a történelemalakító kö-vetkezményekről, s ráadásul még erotikus élvezet is jutna neki. Az eredetitől való radiká-lis eltérés mellett ez azért is aggályos, mert az eredetiben jól megfér egymással a nemzés konkrét és az előidézés elvont értelme (előbbi nyilván a születendő gyermekekre, utóbbi a történelmi eseményekre vonatkozik), a fordításban azonban a két tartomány összecsúszik (tornyok és falak konkrét megszüléséről esik szó), amit csakis képzavarnak tudunk olvas-ni.
Ha a hét sor közül a negyedik-ötödik-hatodikat vesszük szemügyre, egy alig palástolt fordítói kapitulációnak lehetünk tanúi. A névelőkön kívül egyetlen szót sem tudunk meg-feleltetni az eredetinek: abban nem esik szó sem sikerről, sem nászról, sem madárról, sem búcsúról, sem annak nehézségéről. A fordító kitöltötte a rendelkezésre álló metrikai
125 KABDEBÓ T. 1988, 181.
tet, nagyjából a témán is belül maradt, de teljességgel elvétette a vers művészi szándékát, sőt bizonyos tekintetben szembe is fordult vele (képzeljük el a nehéz búcsú gondolatát a feminista elemzés kontextusában!). Egyértelműnek látszik, hogy itt már a forrásnyelvi kompetencia oldalán is komoly hiányosságok voltak, igencsak homályosra sikerült a feladatmeghatározás, a vetítés. A tartalmi lefutás ilyen mérvű eltérése kétségessé teszi, hogy egyáltalán beszélhetünk-e itt fordításról.
Tekintsünk meg egy sokkal sikeresebb verziót, Tandori Dezsőét. Meg kell emlékeznünk a vers elején található virtuóz megoldásokról, amikor Tandori igenevekkel érzékelteti a gazdag angol igeidő-rendszer jelentéstöbbletét: „a nagy szárnyak verdesőben / a tántorult lányon”. A vers második fele nála így hangzik:
Ágyék rángása, nemző, áttöri Falát, ég a torony és a tető, S Agamemnon halott.
Lég vad köre Által így győzetvén, megértheti A lány e tudást? dúlt csak az erő?
S a közönyös csőr ekként ejti le?126
Tandori a hátravetett jelző („nemző”) segítségével teszi egyértelművé, hogy az „ágyék rángása” a hímnemű főszereplőhöz tartozik, ugyanakkor itt is zavar keletkezik a nem-zés/előidézés mozzanatának konkrét és absztrakt értelme között. A hattyú itt Léda véde-kezésének – és implikáltan nyilván szüzességének – falát töri át, a tört fal így a konkrét helyzet attribútuma lesz, s nem a megjósolt történelmi távlat eleme. A torony és tető szin-tén jelen időben, az erőszaktétel konkrét egyidejűségében gyullad ki, sőt mintha Aga-memnon is közvetlenül a hattyú hevessége által előidézett kataklizmában vesztené életét:
a fordításban a történelmi távlatot, épp az isteni tudás lényegére való utalást veszítjük el.
A tört fallal kapcsolatban nyilvánvalóan félreértés történt, Tandori azonban bizonyságot ad róla, hogy jól megértette az eredeti szonett művészi szándékát: a leány és az isteni tu-dás kapcsolatára vonatkozó kérdést – a vers központi kérdését – kiemeli, és az eredetinél egyértelműbbé, lényegre törőbbé teszi: „megértheti a lány e tudást?” Ez a fókuszálás
126 KABDEBÓ T. 1988, 180–181.
nyén kívül azzal a hátránnyal jár, hogy az eredeti, összetettebb kérdés kimaradó elemeit itt egy szervetlen és redundáns kérdés helyettesíti: „dúlt csak az erő?” Homályos az ösz-szefüggés: ha a lány nem értheti meg a tudást, az azt jelentené, hogy dúlt csak az erő? És ha jutott volna neki a tudásból, az azt jelentené, hogy az erő nemcsak dúlt, hanem terem-tett is? Továbbá: ha ez a (már megtörtént) dúlás az elébb említerem-tett égő toronnyal és tetővel (stb.) azonos, akkor valóban csupán az isteni búbolás közvetlen következményeit látjuk, nem a mitologikusakat. Közben persze jól tudjuk, hogy az erő – isteni és nemző termé-szetéből adódóan – teremtett is, noha ez Léda esetleges tudásától merőben független.
Ezek után pedig az utolsó sor különválasztott kérdése súlytalan méltatlankodásnak tűnik, noha nem tudjuk pontosan, mire is utal az ekként. Végül is vajon tudással felszerelve, vagy tudás nélkül ejti le a lányt a csőr? És melyik eljárás volna a méltányos, melyik a méltánytalan?
Ennél tehát még lehet sokkal közelebb kerülni az eredeti gondolathoz, ahogyan Garay Gábornak sikerült:
Egy lágyék-borzongás okozta vert Falak omlását, tornyokét, tetőkét, S Agamemnon halálát.
Győztesen Ha már az ég nyers vére szállta meg, Erőt s tudást kapott-e, mielőtt még A csőr elejtette közömbösen? 127
Ez a fordítás tartalmilag szinte teljesen megfelel fenti nyersfordításunknak. A lágyék fel-vet némi terminológiai kételyt, inkább vesetájékot jelent, de egyrészt ezek a jelentések nem teljesen rögzültek, másrészt éppenséggel ott is jelentkezhetett az a bizonyos borzon-gás. A „vert falak” kettős értelme telitalálat, hiszen egyszerre utal az archaikus építési technológiára és a legyőzöttség tényére. Kiváló, biztonságos döntés az absztrakt okozta, amely elkerüli a képzavaros megoldásokat. Remek a ha már – mielőtt még szembeállítás, jól kijelöli a pillanat felfüggesztett helyzetét a múlt és jövő között. Kissé gyengébb meg-oldás, hogy a fordító erőt is adna a lánynak a tudás mellé, bár ez az értelmezési lehetőség is ott van az eredetiben. Az erő helyett pontosabb volna hatalomról beszélni, mert ez a
127 YEATS 2000, 45.
fogalom elvontabb, így távolabb mutat a közvetlen szituációtól az isteni felsőbbrendűség felé.
Némi gondunk lehet a szerepek kiosztásával, azaz hogy melyik állítmányhoz melyik ala-nyunkat társítsuk. „Győztesen” – ez nyilván csak az istenre vonatkozhat. „Az ég nyers vére szállta meg” – ezt mindkét alanyra ráérthetnénk, attól függően, hogy milyen értelmet tulajdonítunk szállta meg igének. Úgy tűnik, hogy itt inkább az isten elméjére szállt va-lamiféle párzási düh, de az is lehetséges, hogy az eredetinek megfelelően a lányt teperi le a levegőből érkező brutalitás. Az „erőt s tudást kapott-e” kérdés viszont már értelemsze-rűen csak a lányra vonatkozhat, mivel az isten mindkettővel eleve rendelkezik. Az
Némi gondunk lehet a szerepek kiosztásával, azaz hogy melyik állítmányhoz melyik ala-nyunkat társítsuk. „Győztesen” – ez nyilván csak az istenre vonatkozhat. „Az ég nyers vére szállta meg” – ezt mindkét alanyra ráérthetnénk, attól függően, hogy milyen értelmet tulajdonítunk szállta meg igének. Úgy tűnik, hogy itt inkább az isten elméjére szállt va-lamiféle párzási düh, de az is lehetséges, hogy az eredetinek megfelelően a lányt teperi le a levegőből érkező brutalitás. Az „erőt s tudást kapott-e” kérdés viszont már értelemsze-rűen csak a lányra vonatkozhat, mivel az isten mindkettővel eleve rendelkezik. Az