A piaci erőket korlátozó társadalompolitikák

Az I. világháború után az európai országok másik csoportja – amelyek korábban csak felemás módon léptek a piacgazdaság útjára – nem a szabályozott piacgazdaság, hanem a piaci erők korlátozása vagy éppen megsemmisítése irányába mozdult el.

Az első világháború eredményeként a cárizmus, az olasz királyság és a német császárság politikai rendszerei, amelyek feltörekvő, belső bázisukat tekintve stabil hatalmak voltak, a külső pusztítás és a háborús vereség következtében megrendültek.

Ezeket a progresszív irányba mozduló hatalmakat az első világháború olyan mértékben legyengítette, hogy áldozatul estek maroknyi csoportok forradalmi úton végrehajtott hatalomátvételének.

Először polgári demokráciát kívántak berendezni - a weimari alkotmány Németországban; a belga mintát követő piemonti alkotmány Olaszországban; Kerenszkij februári forradalma Oroszországban - ezzel azonban hatalmi űr támadt a kiépülő demokratikus politikai berendezkedés természete és a főbb társadalmi csoportok elvárásai, céljai és érdekérvényesítési törekvései között.

Ebbe a hatalmi űrbe nyomultak be először az orosz bolsevikok, azután Mussolini fasiszta erői, és végül a német nemzeti szocialisták.

Valószínű, hogy az első világháború nélkül nem jönnek létre Európában a szélsőséges politikai erők uralmától vezérelt politikai alakzatok.

Ehelyett az első világháborút követő zűrzavarban fogantak meg azok a szélsőséges eszmék (az orosz kommunizmus, az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus), amelyek azután jelentős társadalom átalakító erővé váltak.

Németországban nem olyan éles a támadás a magántulajdon és a piac ellen, de az állam felügyelte a termelést a nyersanyagelosztás központi szabályozásával és az elosztást is az élelmiszerellátás irányításával.

2.3.1. Az orosz alakzat

Oroszországban az 1917 februárban lezajló polgári forradalom működésképtelen demokratikus intézményeket hozott létre, és a politikai intézmények céljai és működési elvei valamint az orosz társadalom elvárásai között tátongó űrbe akadálytalanul nyomultak be a bolsevikok, és 1917-ben forradalomnak nevezett katonai puccsal átvették a hatalmat.

Az ezt követő véres polgárháborúban jött létre az a proletárállam, amely politikai irányvonalát Sorel eszméire alapozta. Eszerint a politikai erőszak alkalmazása jogos, méghozzá erkölcsi alapon, vagyis a magántulajdon bűnös uralmát a munkásosztály - amely

erkölcsi nemessége következtében érdemes az erőszak alkalmazására - jogosan dönti meg erőszakkal.

A piactalan gazdaság így is nagyon nehezen - több mint egy évtized alatt - épült ki.

Ennek során 1927-re törölték el a kereskedelmet, bomlasztották fel a trösztöket, szüntették meg a tőzsdéket. 1930-tól került sor a paraszti magántulajdon radikális, véres felszámolására.

Ezt megelőzőleg kártérítés nélkül köztulajdonba vették az ipari üzemeket, bankokat, vasutakat, bányákat, erdőket és uradalmakat. Megszüntették a munkások sztrájkjogát és ezzel kényszermunka lépett az önként vállalt munka helyébe, ahol a szakszervezet az állam transzmissziós szíja a dolgozók felé.

Ez a társadalmi berendezkedés Marx gazdasági eszméit kísérelte meg érvényesíteni, vagyis deklarált célja egy olyan szocializmus volt, amely osztályok nélküli társadalom és amely, a termelés piactalan, és tervszerű szabályozásán nyugszik. Ezt azonban Sorel eszméi alapján érvényesítette, aki a kreatív revolúciót tette a bergsoni kreatív evolúció helyébe.

Vagyis az új társadalom kiépítése olyan eszköztáron alapult, amelynek alapvető kellékei a gyilok, a bomba, az összeesküvés és a lázadás voltak. A hatalom megragadása után az erőszak és az önkényeskedés válik az államhatalmat gyakorló bürokratikus apparátus kíméletlen eszközévé.

Ebben a társadalomban az alapsejt egy olyan termelői-fogyasztói közösség volt, amely - bizonyos produktivitási határon felül - nem működött, még állami parancsra sem.

Ugyanakkor a piactalan gazdaság, a tervekre alapozott gazdaság jelentős gazdasági eredményeket mutatott fel.

2.3.2. Az olasz korporatizmus

Olaszországban az első világháború után a parlamentáris rendszer rövid úton csődbe jutott.

Annak a piemonti alkotmánynak, amelyet a belga alkotmányról mintáztak, nem voltak olasz gyökerei. Kommunista és fasiszta oldalról egyaránt támadás érte. Végül a fasiszták diadalmaskodtak, akik aztán totális államot építenek ki merev dogmák nélkül.

Az olasz fasiszták elvetették a parlamentáris demokrácia alapját képező és John Locke által megfogalmazott többségi elvet. Helyette Nietzsche individualizmusára hivatkozva a személyi erkölcsi-szellemi kiválóságra és az akaraterőre alapozták a politikai cselekvés legitimitását.

Felfogásuk szerint az olasz nemzet olyan erkölcsi, politikai és gazdasági egység, amely nagyságának szimbóluma az állam.

Az állam gazdasági lényege korporatív, vagyis egyaránt kifejezi a munkaadók és a munkavállalók érdekeit.

Az állam a magántevékenységet úgy tekintette, mint a leghatékonyabb, leghasznosabb eszközt, de a vállalatok megszervezőjeként, és működtetőjeként, a termelés vezetéséért már az állam felelős.

Az állami beavatkozás akkor is szükségessé válik, ha a kezdeményezés hiányzik, avagy az állam politikai érdekei kerülnek veszélybe.

A korporatív államban a munka kötelesség, de az állam védi a munkavállalót a vállalkozóval szemben.

A munkaadók és munkavállalók kollektív szerződéseit a szindikátusok (szociális és gazdasági funkcióval rendelkező hivatásos testületek) kötik. Tevékenységüket az állam ellenőrzi és igazságot szolgáltat a vitákban.

2.3. 3. A német alakzat

Németországban a weimari alkotmányon nyugvó parlamentáris demokráciát a 20-as években szintén támadták mind jobbról mind balról, azonban csak erőtlenül. Végül is a weimari rendszert az 1929-33-as világválság döntötte romba.

A német nemzeti szocialista elképzelések első változata államszocializmusnak nevezhető. Adolf Wagner szerint az államnak nemcsak joga van a gazdasági életbe történő beavatkozásra, hanem szabályozhatja a javak igazságos elosztását is. Ezen az alapon követeli a munkanélküli jövedelmek eltörlését, a kamatrabszolgaság megszüntetését, a nagyüzemek államosítását, a munkások nyereségrészesedését és a földreformot. Ez a radikális stratégiai változat azonban a müncheni sörpuccsban elvetélt.

A német nemzeti szocialista rendszer második programja 1933-ban készült és Gottfried Feder nevéhez fűződik. Ebben a változatban az állami szerepvállalás azt jelenti, hogy az állam irányítja a forgalmi szférát és az állam az egyedüli pénzforrás. A rendszer bevezeti a munkakötelezettséget, munkaközösségeket, munkástanácsokat alakít, a bankokat és a biztosítási rendszert nemzeti szervekké alakítja át.

A rendszer az egyéni kezdeményezés és a nemzeti közösség iránti kötelezettség közötti középutat keresi. Jelszava: egyéni haszonszerzés a közjó érdekében. Lényegében

biztos állást, megélhetést és öregkori ellátást kínált cserébe a politikai irányításról történő lemondásért.

Így végül az I. világháború után a gazdasági liberalizmussal szemben három, egymástól lényeges pontokon különböző - de némi hasonlóságot is mutató - gazdasági berendezkedés fejlődött ki.

- Az orosz kommunizmus, amely a liberalizmus egész gazdasági felépítményét lerombolta, a magántulajdonnal kezdve a rombolást. Rendszere gazdasági értelemben piactalan gazdaság volt, amelyet állami kényszer irányított.

- Az olasz fasizmus, amely a gazdasági liberalizmust megsemmisítette, a szabad versenyt megszüntette. A magántulajdont meghagyta ugyan, de rendszabályozta azt, és korporatív szemléletben a tőkét és a munkát kényszerszervezetbe tömörítette.

- A német nemzeti szocializmus, amely a magántulajdont nem forgatta fel, nem szüntette meg a piacot, de az állam a gazdasági élet forgalmi szféráját irányította. Felügyelte a termelést, szabályozta a nyersanyagelosztást, irányította a lakosság élelmiszerellátását.

Ez a gazdasági rendszer egy sajátos, faji motívumokat is magában foglaló közösségi érzületet tételez a gazdálkodás alapjaként, amint az Schmoller megfogalmazza:

„Népgazdaság csak ugyanahhoz a fajhoz tartozó, ugyanazt a nyelvet beszélő egyének között lehetséges, akiket érzelem, eszmék, erkölcsök, azonos jogszabályok kapcsolnak össze”. (Idézi: A mai világ képe. III. kötet. Gazdasági élet. 57.oldal.)

Nyilvánvaló, hogy a korporatív és a totális alakzatokra egészen másfajta társadalompolitika illeszkedik, mint a szabályozott piacgazdaságra. A társadalompolitika olyan szerepéről, mint a piaci redisztribúció kiegészítése, káros hatásainak kompenzálása, a korporatív és totális alakzatokban nincs értelme beszélni. Ezek az alakzatok a katonai expanzió szándékától vezérelve tulajdonképpen békeidőben is megőrizték a hadigazdaság jellemzőit. A társadalmi erőforrások nagy részét a hadigazdaságra, a fegyverkezésre fordították. Túlvállalták magukat, és ezért rablógazdálkodást folytattak a társadalmi erőforrásokkal. Maradékelvű társadalompolitikát folytattak, amelyet a szociális értékek érvényesítését középpontba állító ideológiával leplezték.

A politikai rendszer túlsúlya miatt a maradékelvű társadalompolitika paternalisztikus – vagy patriarchális vagy protektorális – értékrenden alapult, és formális, ideológiai lepelként kerültek a konzultatív és kooperatív értékek említésre.

2.3.4. A 2.3. fejezet lényegének öszefoglalása

Így végül az I. világháború után a gazdasági liberalizmussal szemben három, egymástól lényeges pontokon különböző - de némi hasonlóságot is mutató - gazdasági berendezkedés fejlődött ki.

- Az orosz kommunizmus, amely a liberalizmus egész gazdasági felépítményét lerombolta, a magántulajdonnal kezdve a rombolást. Rendszere gazdasági értelemben piactalan gazdaság volt, amelyet állami kényszer irányított.

- Az olasz fasizmus, amely a gazdasági liberalizmust megsemmisítette, a szabad versenyt megszüntette. A magántulajdont meghagyta ugyan, de rendszabályozta azt, és korporatív szemléletben a tőkét és a munkát kényszerszervezetbe tömörítette.

- A német nemzeti szocializmus, amely a magántulajdont nem forgatta fel, nem szüntette meg a piacot, de az állam a gazdasági élet forgalmi szféráját irányította. Felügyelte a termelést, szabályozta a nyersanyagelosztást, irányította a lakosság élelmiszerellátását.

Ez a gazdasági rendszer egy sajátos, faji motívumokat is magában foglaló közösségi érzületet tételez a gazdálkodás alapjaként, amint az Schmoller megfogalmazza:

„Népgazdaság csak ugyanahhoz a fajhoz tartozó, ugyanazt a nyelvet beszélő egyének között lehetséges, akiket érzelem, eszmék, erkölcsök, azonos jogszabályok kapcsolnak össze”. (Idézi: A mai világ képe. III. kötet. Gazdasági élet. 57.oldal.)

Nyilvánvaló, hogy a korporatív és a totális alakzatokra egészen másfajta társadalompolitika illeszkedik, mint a szabályozott piacgazdaságra. A társadalompolitika olyan szerepéről, mint a piaci redisztribúció kiegészítése, káros hatásainak kompenzálása, a korporatív és totális alakzatokban nincs értelme beszélni. Ezek az alakzatok a katonai expanzió szándékától vezérelve tulajdonképpen békeidőben is megőrizték a hadigazdaság jellemzőit. A társadalmi erőforrások nagy részét a hadigazdaságra, a fegyverkezésre fordították. Túlvállalták magukat, és ezért rablógazdálkodást folytattak a társadalmi erőforrásokkal. Maradékelvű társadalompolitikát folytattak, amelyet a szociális értékek érvényesítését középpontba állító ideológiával leplezték.