A modern társadalompolitika kiteljesedése

2.2. A modern társadalompolitika kiteljesedése

2.2.1. Az I. világháború hatása

A XX. században az I. világháború az addig szinte kizárólagos liberális szemléleten

amely teljes körű állami igazgatást jelentett a gazdaságban, a termelésben, az elosztásban és a szociális szférában. A hadigazdaság kiépítését Walter Rathenau német ipari menedzser irányította. A főbb intézmények és intézkedések a következők:

- 1914. Kriegsrohstoffabteilung felállítása (Háborús Nyersanyaghivatal) - 1916. Kriegsnahrungsamt alapítása (Háborús Élelmezési Hivatal) - 1916. Hindenburg terv, amely a tervgazdaság első megjelenése

- 1916. 50 főnél több munkást foglalkozó üzemekben munkástanácsok létrehozása.

Ez korporatív mozzanat, amelynek célja, hogy a munkásokat betagolják a rendszerbe, a döntéshozásban történő részvéttel.

- 1916. Oberstes Kriegsamt (Legfelsőbb Háborús Hivatal) megalapítása, amivel a német vezérkar felügyelete alá helyezik az egész gazdaságot.

Ez totális állami beavatkozást jelentett, a piaci önszabályozás vagy a bismarcki részleges társadalompolitikai beavatkozás helyett, állami dominanciát, amely az áru- és pénzviszonyokat, a piaci erőket lényegileg perifériára szorította.

Ezt a mintát követte a többi hadviselő ország is. Nagy-Britanniában például a Ministry of Munition (Hadianyag Ellátási Minisztérium) 65 ezer köztisztviselőt alkalmazott, az egész gazdaságot ellenőrizte, 250 állami üzemet működtetett és további 20 ezer üzemet irányított és ellenőrzött.

2.2.2. Társadalompolitika az I. világháború után

Az I. világháborús állami beavatkozás olyan fordulat volt, amelyet követően az egyes országok különböző típusú utakon indultak el. A háború után egyes országok visszaépítették a piacgazdaságot. Ez azonban nem restauráció volt, mert az önszabályozó piacgazdaság helyett szabályozott piacgazdaságot építettek ki, amelyhez széles körű, számos alapvető területre kiterjedő társadalompolitikát kapcsoltak.

Más országok viszont a háborús tapasztalatokat tanulmányozva arra a következtetésre jutottak, hogy a termelés államosított szervezeteire békeidőben is lehet állami politikát építeni.

A következőkben a hadigazdaságot visszaépítő, szabályozott piacgazdaságot és széles körű társadalompolitikai beavatkozást kiépítő országok fejlődési ívét és példáit tekintjük át.

2.2.2..1. A svéd társadalompolitika a népi mozgalmaktól a kiteljesedésig

A modern svéd társadalompolitika kialakulásánál azt kell megállapítanunk, hogy a közösségi szociális biztonság eredetileg nem a munkásmozgalmak unikális felfedezése és nem a munkásosztály követelése volt. Amikor ez a követelés a politikai élet napirendjére került, akkor előbb-utóbb a munkásmozgalmak is támogatták. Ebben az időben a svéd munkásmozgalom az agrárreformnak adott elsődlegességet. 1922-ben és 1926-ban a svéd szakszervezeti kongresszus határozatot fogadott el, amelyben javasolta, hogy a munkanélküliség elkerülésére közpénzekből támogassák a kis agrárgazdaságok megvételét. A svéd rendszer kezdetektől fogva súlyt helyezett a munkanélküliség megelőzésére, és ami ebből következett a gazdasági és szociális problémák egységes szemléletére és kezelésére.

Szociáldemokrata kezdeményezésre 1926-ban került a politikai küzdelmek homlokterébe a szociális biztonság gondolata az egészségbiztosítás és a munkanélküli segélyezés formájában. Ez volt az 1926-os helyi és regionális valamint az 1928-as országos parlamenti választások fő témája. A szociáldemokraták választási kampány-füzetében "jóléti állam" kialakítását javasolták és Gustav Mőller egy vezető szociáldemokrata politikus kijelentette, hogy "az állam nem lehet csupán éjjeli őr állam, hanem jóléti államnak kell lennie". Ez a választási kampány irányvonal érdekes elemzési terepet szolgáltatott azoknak a társadalomkutatóknak, akik a jóléti állam kifejezés etimológiáját kutatták. Kétségtelen, hogy Gustav Mőller (Mőller, 1928. 5. oldal) használta a kifejezést - méghozzá Ferdinand Lassalle-ra hivatkozva - azonban ennek a jóléti irányvonalnak semmilyen nyoma nem látható a 20-as évek svéd politikai gyakorlatában. Csak a már említett nyugdíjtörvény jelentett kivételt.

A 30-as évek rendkívüli időszak a svéd szociálpolitikában. A gazdasági válság a politikai élet középpontjába állította a szociális kérdéseket, különösen a munkanélküliség problémáját. Rendkívül szélesen határozták meg a szociális ellátási rendszerek feladatait és pénzügyi-szervezeti szempontból jól megalapozták a különböző szociális programokat. Ezek a szociális programok korántsem teljes felsorolásban a következők: munkanélküliség, munkabiztonság, munkaidő-szabályozás, gyermekgondozás, lakásgazdálkodás. A Gustav Mőller vezette Szociális Minisztérium még a rendőrségi és belső közigazgatási feladatokat is ellátta, amelyek minden más országban a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak.

Megerősítették és modernizálták a szociális ellátási rendszert egyúttal új elemeket is kifejlesztettek. A hagyományos szemléletben a munkanélküliséget a közmunka rendszerével enyhítették. Ez a közmunkarendszer a hagyományos evangélikus munkaerkölcsön és a paraszti munkaszemléleten alapult. A közmunkarendszert hagyományosan kiegészítette a

támogatását is. Ez azonban egy olyan politikai kompromisszum keretében történt, amelyet a szociáldemokraták és a Farmerek Ligája kötött, ahol a Farmerek Ligája elfogadta a rendkívül alacsony segédmunkási bérek emelését és az általános közmunka program beindulását, cserébe viszont a szociáldemokraták elfogadták a paraszti farmok protekcionista támogatását és a hagyományos közmunka (egy másik típusú közmunka) folytatólagosan szigorú munkafeltételeit.

A szociális ellátási rendszer társadalmi konszenzusa megerősödött ugyan, de a szocialista ellátások anyagi alapjai csak lassan bővültek. Sőt! A GDP-hez viszonyítva a szociális kiadások aránya 1932 és 1938 között csökkent.

Alva és Gunnar Myrdal 1934-ben megjelent rendkívüli hatású könyve (A népesedés válsága) után, a szociális ellátási rendszer újszerűen szabályozta a családi segélyezést és a nőkérdést. Elfogadták a könyv alapszemléletét, miszerint a népesedés olyan szociális erőforrás, amelyet mennyiségileg és minőségileg is fejleszteni kell. Ez a felfogás eltért a holland felfogástól, amelyben a népesedés olyan szociális tehernek számított, amelyet csak a kivándorlással lehet csökkenteni. Eltért a náci Németország és Franciaország felfogásától, amely a népesedésben a katonai potenciál növelésének eszközét látta. A Myrdal szemléleten alapuló javaslatok két alapvető célt szolgáltak:

- nyíltan vállalt, akkor radikálisan feministának minősített szemléletben hangsúlyozták, hogy a házasságot és a gyermekek nevelését sokkal vonzóbbá kell tenni az asszonyok számára

- és javítani kell a gyermekek és életkörülményeik minőségét.

Végül is ezen a szemléleti alapon a következő javaslatok születtek:

- az állami intézményeknél eltörölték a férfiak és nők közötti fizetési lista különbségeket,

- megtiltották a munkáltatóknak, hogy bárkit elbocsássanak eljegyzés, házasságkötés és terhesség miatt,

- az abortusz ellenes törvény szerény mértékű liberalizálása és a fogamzásgátlás liberalizálása,

- anyasági segély,

- kisgyermekes anyák közösségi támogatása,

- kedvezőbb kölcsönök és tanácsadás fiatal házaspárok lakásépítésénél, - a lakásfeltételek javításának közösségi támogatása,

- köztulajdonú lakásépítés nagycsaládok számára,

- kötelező házépítési normák érvényesítésének megkezdése,

- ingyenes iskolai étkeztetés (később léptették életbe),

- gyermekruhák és cipők termelésének megszervezése állami vállalatokban (1945 után megszüntették).

Ezzel a svéd állami szerepvállalás univerzalizmusa kiterjedt a népesedéspolitikára is.

Ennek a szerepvállalásnak megkülönböztető sajátossága az volt, hogy a megelőzésre és a szabályozásra, azaz minőségi összetevőkre összpontosított nem pedig a bevételek értékmegőrzésére, azaz mennyiségi összetevőkre. Vagyis az állami szociális szerepvállalás mélysége és komplexitása nem fejeződött ki az állami szerepvállalás terjedelmében. Még az 1950-es években is elmaradás mutatkozott a svéd modellben, ha összehasonlították azokat a nagyságrendeket, amelyeket a svéd egészségügyi- és más biztosítási rendszer tartalmazott más modern ipari országok biztosítási alapú térítéseivel.

Ennek az elmaradásnak pénzügyi-finanszírozási okai voltak. Az egyik ok az volt, hogy a svéd semlegesség miatt nem ismerték a hadigazdálkodást, amely mindig az állami kiadások ugrásszerű növekedését hozta magával. Az Egyesült Királyságban például a közkiadások 1913 és 1918 között 12,7 %-ról 48,4 %-ra emelkedtek a GDP-n belül és utána rohamosan estek vissza 23 % alá. 1938 és 1944 között 28,6 %-ról 62,5 %-ra emelkedtek és utána nem estek 35 % alá a 40-es években és 1955-ben pedig 32 %-os mélypontot értek el. A svéd közkiadások ezzel szemben 1913 és 1918 között a GDP-hez viszonyítva 10,4 %-ról 14,3 %-ra emelkedtek. A második világháború időszakában 1938 és 1940 között 17,7 %-ról 29,4 %-ra emelkedtek, 1944-re 25,9 %-ra majd végül 1946-ra 19,3 %-ra süllyedtek. Innen hosszú emelkedés indul, amelynek során 1962-re Svédország eléri az Egyesült Királyság színvonalát.

A hagyományosan óvatos paraszti gazdálkodási filozófia befolyásolta az állami pénzügyek kezelését is. Ezt a népi óvatosságot és konzervativizmust a svéd szociáldemokraták is átvették. Ennek egyik jeleként az adójövedelmek részesedése a GDP-ből Svédországban messze elmaradt a többi országtól. Az 1920-as években, Svédországban ez az arány 10-12 %, Németországban 15-16 % volt. Igaz, hogy az adójövedelmek aránya Svédországban 1938 és 1950 között 13,9 %-ról 20,9 %-ra emelkedett, de az Egyesült Királyságban ugyanez az arány 1950-re elérte a 33,2 %-ot.

A pénzügyi óvatosságra jellemző volt, hogy 1946-ban elfogadták az univerzális egészségügyi biztosítási rendszerről szóló törvényt, de csak 1950-es életbelépési határidővel.

1948-ban a törvény hatálybalépését elhalasztották 1951-re és végül 1950-ben a miniszterelnök bejelentette, hogy végtelen időre elhalasztják a hatálybalépést a nehéz pénzügyi helyzet miatt.

Az általános szociális biztonság nem volt népszerű politikai téma, ha ezt az adókból

többsége és az indirekt adózással szemben széleskörű idegenkedés volt tapasztalható. Ezért a svéd biztonsági rendszert túlnyomórészt adózáson kívüli forrásokból fedezték.

1953-ban például az új egészségbiztosítási törvénynél áttörést jelentett, hogy az állam és a munkaadó fizette a költségek egynegyedét - egynegyedét és a biztosított fizette az összeg felét.

Nyilvánvaló volt, hogy a kiterjedt jóléti állam megteremtésének politikai előfeltétele egyfelől meghatározott színvonalú adójövedelem másfelől a finanszírozási rendszer struktúrájának megváltozása.

Ez a változás kezdődött meg a hatvanas években. Ennek során növekedett a munkáltatók hozzájárulása. Továbbá figyelmen kívül hagyták a szakszervezetek hagyományos ellenkezését az indirekt adózással szemben és bevezették a forgalmi adót.

Ezzel megteremtették a modern társadalompolitika expanziójának szilárd bázisát, azaz Svédország - történelmében először - vált magas adójövedelmeket beszedő országgá. Ezen az alapon bontakozott ki a szociális rendszer juttatásainak emelkedő dinamikája, ehhez a szociáldemokraták megszerezték a dolgozó rétegek egyetértését és a társadalmi konszenzust kialakító fórumokon eredményesen gyakoroltak nyomást a munkavállalókra.

A svéd modell megkülönböztető sajátossága a helyi és regionális önkormányzatok adóztatási joga. Ez az adóztatás is növekvő dinamikájú, de társadalmi konszenzussal alátámasztott, és ezzel párhuzamosan az önkormányzatok széleskörű felelősséggel rendelkeznek a szociális juttatási rendszer fenntartásáért. Ezek az intézmények irányítják Svédország egészségügyi rendszerének jelentős részét, a gyermekek napközis felügyeletét, az időskorúak gondozását, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas intézményhálózatot, a szociális segélyezést, a köztulajdonú lakások és a lakáskedvezmények rendszerét.

Befejezésül megállapítható, hogy mind a holland mind a svéd társadalompolitika kiteljesedése jelentős magántőke akkumulációval kapcsolódik össze. Ez korporatív fejlődési jellegzetesség, bár szokás különbséget tenni a "liberális korporatista" Hollandia (erős tőkés vállalkozók és gyenge munkavállalók) és a "szociális korporatista" Svédország (erős tőkés vállalkozók és erős munkavállalók) között.

Mindkét modell alapvetően a kapitalista piacgazdaság bázisán nyugszik, és azt erősíti.

A két ország ellenben különbözőképpen kapcsolja össze a piacgazdaságot a társadalompolitikai folyamatok nem-piaci alapú szabályozásával. A piaci és a társadalompolitikai célok összekapcsolásának svéd modelljében az az alapcél, hogy az államnak erős befolyása legyen a piaci folyamatokra. A holland modell viszont arra

összpontosít, hogy biztosítsa, szervezze, vagy éppen segítse a piaci folyamatokból való kilépést.

A svéd modellben a miatt aggódnak, hogy ne engedjék át a piaci folyamatok feletti uralmat a szabadpiaci elvek követőinek, a hollandok viszont arra törekednek, hogy a

"társadalompolitika hangja csendes legyen" a piacon. A svéd társadalompolitika alaporientációja, hogy szabályozza a piaci akciók főbb jellemzőit és beavatkozzon a piaci folyamatokba, amíg a hollandok arra összpontosítanak, hogy a társadalompolitikai folyamatokat kompenzáló jelleggel illesszék a piachoz.

A különbségek nem tiszták és nem abszolútak, de ugyanakkor jellegzetesek az eltérések. Azt példázzák, hogy még az egymáshoz közelálló - látszólag egymást átfedő – modern közpolitikai alakzatok között is jellegzetes eltérések vannak.

A két modern társadalompolitikai alakzat kiépülése ugyanis lényegileg egytípusú. Ezt a történeti modellt a szakirodalom organikus típusnak nevezi a funkcionális típussal szemben.

Az organikus típus megkülönböztető sajátossága, hogy evolutív úton fejlődik ki, alapvetően belső társadalmi hordozókkal rendelkezik és a modern közpolitika megerősödését a társadalom széles rétegeinek gazdasági megerősödése és az erre illeszkedő intézményesedés alapozza meg.

2.2.2.2. A tömbösödött társadalompolitikától az állami társadalompolitikáig:

Hollandia

1945 után a hollandok késedelemmel és lassan kezdték meg a jóléti állam kiépítését.

1956-ban a 13 nyugat-európai ország között csak három (Svájc, Norvégia és Finnország) költött kevesebbet szociális juttatásokra.

Ebben egyrészt szerepet játszott az, hogy Hollandiát a második világháború jobban elpusztította, mint Dániát és Norvégiát, másrészt pedig az, hogy az egy főre eső GDP 1950-ben egyértelműen alacsonyabb volt Hollandiában, mint az Egyesült Királyságban, Svájcban vagy Skandináviában.

Így Hollandiában 1945-ben egyszerre jelentkezett a helyreállítási szükséglet és a modernizációs szükséglet. A hollandok úgy érezték, hogy elmaradtak a világ élvonalától és nemcsak helyreállítani kell az elpusztított gazdaságot és társadalmat, hanem fel kell zárkózniuk a modern világ élvonalába.

Ezért a piacgazdaság újraépítésének első szakaszában jelentkező iparosítási és urbanizációs feladatokat olyan makro ökonómiai politikával valósították meg, amelyben a szükséges tőkeakkumulációt a bérszint mesterséges lenyomásával segítették.

Ez az időszak nem nevezhető a nagy szociális reformok idejének. Mindössze annyi történt, hogy 1947-ben az időszak legszegényebb rétegei számára rendkívüli szociális segélyezést fogadtak el és még kilenc évet vett igénybe, amire a kötelező nyugdíjat törvénybe iktatták, olyan alapszintű hozzájárulásként, amely még a szociális minimumot sem fedezte.

A háború utáni mértékletes szigorúság időszaka az 1960-as évekre ért véget Hollandiában. 1964-ben a mesterségesen nyomott szintekkel operáló bérpolitika felrobbant és beindult a reálbérek emelkedése az egy főre eső nemzeti termék gyors emelkedésének tendenciája alapján.

Ehhez kapcsolódott a kulturális földcsuszamlás. Összedőltek a társadalmi tömbök. A katolikusoknál ezt a folyamatot a következő adatok mutatják:

- a hatvanas években a vasárnapi misére járó katolikusok aránya 71 %-ról 33 %-ra esett vissza;

- a Katolikus Párt 1963-ban még a szavazatok 31,9 át kapta, ami 1972-re 17,7 %-ra esett vissza. Ezen belül figyelemreméltó, hogy 1963-ban a holland katolikusok 85 %-a szavazott a Katolikus Pártra, 1972-ben csak 38 %,

- a katolikus szakszervezet kivált a katolikus tömbből és egyesült a szociáldemokrata szakszervezetekkel,

- végül a Katolikus Párt 1977-ben egyesült a fundamentalista és a teológiailag mérsékelt református pártokkal.

A katolikus tömb tényleges összeomlásának hátterében több tényező húzódik meg.

Egyrészt a folyamat elválaszthatatlan a nemzetközi tömegfogyasztás és nemzetközi kommunikáció hatásától, amely feltörte a katolikus tömb "belterjes" kulturális életét.

Másrészt a II. Vatikáni Zsinat hatott ilyen irányba, amely nyitottságot, ökumenizmust hirdetett vallási kérdésekben és a katolikusok körében világszerte demokráciák kiépítésének szükségességét hirdette meg. Végül a vatikáni irányvonaltól nem elválaszthatatlanul, de nem annak hatására, hanem inkább a vatikáni változásokat kezdeményezve, beindult a holland katolikus egyház modernizációja. Azaz a hatvanas években a gazdasági konjunktúra lehetővé, a szociális terheket viselő vallásos tömbök összeomlása pedig szükségessé tette a szociális juttatások átfogó reformját.

Ezek során 1964-ben - univerzalista szemléletben - elfogadták a nyugdíjak emelését a szociális minimum szintjére. 1963-ban új Szociális Segélyezési Törvényt és

Gyermektámogatási Törvényt fogadtak el, amely a szubszidiaritási szemléletet elvetette. A törvényhozás elfogadta a munkanélküli biztosítás emelését, új törvényt fogadott el a tartós munkanélküliek segélyezéséről, a rokkantak nyugdíjáról. 1967-ben törvényt alkottak a tartós betegségek költségének állami forrásokból történő fedezéséről és végül 1968-ban törvényt fogadtak el a bérek minimumáról.

Nyilvánvaló, hogy a hatvanas években a holland társadalompolitika kiépítése nem magyarázható meg a kétségtelenül jelentős mértékű gazdasági konjunktúrával. A gazdaság, a jólét önmagában, automatikusan nem eredményezi a társadalompolitika kiteljesedését. Ez számos történelmi példával bizonyítható.

A döntő tényező a holland társadalompolitika kiépülésében az volt, hogy a vallási tömbök úgy dőltek össze, hogy az alapjaikat alkotó keresztény értékek "szekularizálódtak" és most már az egyes vallásfelekezetektől függetlenül, azoktól elválasztva váltak az országos méretű szociális juttatási rendszer alapjaivá. Azaz a holland jóléti állam azon az expanzió-képességen alapul, amely a vallási tömbszervezetek alapjait alkotó politikai irányvonalak sajátja volt. Ezek az eszmei és értékalapok nemcsak túlélték a vallásos tömbszervezetek bukását, hanem a holland modernizáció gazdasági-társadalmi kötőszövetévé, ösztönző erejévé váltak.

Ennek a szekularizálódott eszmei-erkölcsi tradíciónak sok dimenzióban megnyilvánuló ösztönző ereje volt a kiterjedt, az egész társadalmat átfogó szociális juttatási rendszer kiépítése irányába.

Először is a református és a katolikus szociális szervezetek korporatív szemléleti alapokkal rendelkeztek és ez a kultúra széleskörű intézményi alapokat teremtett a szociális jogok megvitatására, védelmezésére és kiterjesztésére. Kényszerítő erővel hatottak a szakszervezetekre és a vállalkozói szervezetekre. Lehetetlenné tették olyanfajta szakszervezeti mozgalom kibontakozását, amely kizárólag a bérekre összpontosít és kizárólag erőszakos kényszerítő eszközöket használ. Meg kellett tanulniuk, hogy rendszeresen kell foglalkozni szociális kérdésekkel, a "munkaerő" sokoldalú emberi szükségleteivel.

A korporatív szemlélet jegyében országos szinten még Szociális- Gazdasági Tanács is létrejött, amely a szakszervezetek, a vállalkozók és az állam képviselőiből állt és tanácsadóként mindenegyes, a törvényhozás elé kerülő törvényt előzetesen megvitatott.

A keresztény megfontolásokat kényszerítő erővel érvényesítették az állami szociálpolitika tartalmának kialakításában. Ezen elemek között megemlíthető a "szükséges bér" fogalma, amely biztosítja a család megélhetését betegség és munkaképtelenség esetén,

kapcsolni. Erre olyan politikát építettek, amely a szociális juttatások szintjét a bérek emelkedési tendenciájához kapcsolta és el tudták kerülni a hagyományos angolszász szemlélet csapdáját, amely alapvetően a szegénység enyhítésére összpontosított. A holland társadalombiztosítás kompenzációs aránya kezdetektől fogva hagyományosan magas volt. Az 1901-es munkaképtelenségi törvény a térítés mértékét a pályázó bérének 70 %-ában határozta meg és ezt 1930-ban 80 %-ra emelte. Ez olyan intézményes alapokat jelentett, amelyet a hatvanas években figyelembe kellett venni és nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben a visszalépés nem volt lehetséges.

A vallásos doktrínáknak volt két olyan korlátozó-hátráltató hatása, amelyet közömbösíteni kellett ahhoz, hogy a keresztény gondolkodás szociálpolitikai hatóereje kibontakozhasson. Először a katolikus szubszidiaritási- és a vele egyenértékű református

"szuverenitás a saját körünkben-elv érvényesítése akadályozta az adójövedelmek felhasználását a szociális juttatási rendszerben. Ez a két elv az adójövedelmek felhasználásának jogosságát a szegénység enyhítésére és a kiegészítő jellegű szociális segélyezésre korlátozta.

Ez okozta a késedelmeskedést a nyugdíjtörvény elfogadásában. Még az 1956-os nyugdíjtörvény is magán viseli az ortodox vallásos szemlélet nyomait: a nyugdíjtörvény ugyan az egész társadalomra vonatkozik, azonban csak biztosítási díjakból fizethető és nem követelmény, hogy biztosítsa a minimumszinten való megélhetés lehetőségét. Csak a hatvanas években a szekularizációs folyamat felerősödése teszi lehetővé az univerzalitás elvének állampolgári jogon történő érvényesítését.

A másik közömbösítendő korlátozó hatás az volt, hogy a tömbökön belül a vallásos tömbök a hatalom kiegyensúlyozására törekedtek. A hatvanas években a vallásos tömbökön belüli szervezetek centrifugális energiája kiszakította ezeket a szervezeteket a vallásos tömbökből. A katolikus szakszervezetek például szembefordultak a jobboldali katolikus csoportokkal és a szubszidiaritás elvével és a szociáldemokrata szakszervezetekkel karöltve követelték a szociális juttatási rendszer általános expanzióját és a nyugdíjak emelését a szociális minimum szintjére. A reformátusoknál pedig szociális értékek iránt elkötelezett értelmiségiek léptek színre, akik hatékonyan fordultak szemben a református vállalkozói elit hatalmával.

Ez magyarázza végül is azt, hogy a holland jóléti állam kiteljesedése a keresztény pártok dominanciájával valósult meg. Figyelemre méltó, hogy a keresztény értékek befolyása

Ez magyarázza végül is azt, hogy a holland jóléti állam kiteljesedése a keresztény pártok dominanciájával valósult meg. Figyelemre méltó, hogy a keresztény értékek befolyása

In document Társadalompolitika (Pldal 64-92)