„fejl ő dése” az AEH és Az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztály helyzetértékeléseinek tükrében
A megyei szintű papi békebizottságok megszervezésével párhuzamosan kiemelt egyházpolitikai célként kapott helyett a békepapi sajtó újjászervezése is. Az államilag kontrolállt egyházi sajtó feladatkörét propagandisztikus hangvételű cikkek, tudósítások, értekezések közlése jelentette a szocialista társadalom és az egyház „békés egymás mellett éléséről, a „belső reakciótól” való megtisztulás folyamatairól és eredményeiről és minden olyan eseményről, témáról, melyet a pártállam által uralt közélet a katolikus egyházi békepropaganda tárgykörébe utalt.
A békepapi sajtó újjászervezése mögött is egyértelműen a kommunista diktatúra egyházpolitikai stratégiáját meghatározó MSZMP Agitációs és Propaganda Osztály, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal szándékai figyelhetőek meg. Az Állami Egyházügyi Hivatal (1958 novemberében kelt) egyházpolitikai helyzetértékelése szerint az állami elvárásokkal szinkronban működő katolikus sajtó támogató szerepe kulcsfontosságú volt a tekintetben, hogy az egyházon belül tiltakozással kísért megyei papi békemozgalom felélesztését sikerült a katolikus közvéleménnyel is elfogadtatni. „Az országos napilapok, a Rádió, a megyei sajtó időben és kielégítően számoltak be a katolikus békebizottságok alakuló gyűléseiről. Komoly segítséget jelentett az augusztus 22-én megjelent Katolikus Szó, mely ebben az időszakban fő feladatának tekintette a katolikus bizottságok alakulásának segítését. Ezt a tevékenységet a lap jól oldotta meg. Segített az Új Ember is, mely az eddigiektől eltérően bőven és pozitívan foglalkozott a bizottságok alakulásával.”237
A katolikus békepapi propaganda szócsöve a Katolikus Szó nevű lap lett. (Mellette jóval mérsékeltebb hangvételt megjelenítve működött a Vigilia és az Új Ember nevű katolikus hetilap is.) A Katolikus Szó 1958. augusztus 24-én indult újra. Legfontosabb dokumentuma HORVÁTH
236NÉMETHNÉ VÁGYI KAROLA–SOÓS LÁSZLÓ–T. VARGA GYÖRGY–UJVÁRY GÁBOR,A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzőkönyvei, Budapest 1997, 425.
237MNL OL M-KS 288-22 (MSZMP Agitációs és Propaganda Osztály) 1958/3. Őrzései Egység/18.Herling Jakab, Jelentés a megyei és nagybudapesti katolikus bizottságok megalakulásáról. (Budapest, 1958. november 21.) fol.11.
90 RICHÁRD238 főszerkesztő által jegyzett „Hívő ember a történelemben” címmel írt cikk volt. A cikk témaválasztását és hangvételét egyaránt a már megszokott békepapi szervilizmus határozta meg.„Minden ember, legyen az hívő vagy nem hívő, vallásos meggyőződésű, vagy marxista világnézetű, egyformán szeret jól élni, szépen öltözködni, egészséges életkörülmények között élni: szereti a kulturált magatartást, a kulturált viszonyokat, a mindennapi jólétet. (…) Mindketten egyformán szeretik hazájukat. És kell is, hogy szeressék. a katolikus erkölcstan is megköveteli a hazaszeretetet. Egyik legszebb erénynek tartja. És megköveteli az állampolgári kötelességek hiánytalan teljesítését. A hívő ember sem lehet elzárni és kiemelni a mindennapi élet adottságaiból, realitásaiból. (…) Az egyház küldetése mindenkor minden emberhez szól.
Függetlenül a társadalmi, a politikai, a gazdasági berendezkedéstől, meg kell szentelnie az embert, közvetítenie kell hozzá az örök Isten kegyelmét. A moralitásnak, az igazságnak meg nem felelő, azzal ellentétes dolgot cselekszik az, aki a hívő emberben a vallásos embert és a hazáját szerető embert szembe akarja egymással állítani. Hazánk a szocializmust építi. A mi hazánk építi. A mi népünk építi. És népünkbe beletartoznak híveink is. Mi is.”)239
Herling Jakab 1959 nyarán írt „Tájékoztató a papi békemozgalom fél éves tevékenységéről”
című AEH tájékozatójában – a békepapi sajtó – és különösen a Katolikus Szó sikeres újjászervezését az eltelt időszak egyházpolitikai terveinek egyik meghatározó eredményeként értékelte, megjegyezve, hogy a katolikus hierarchia tagjai közül többen bojkottálják a békepapi propaganda szócsövét.„Előrehaladás van az egyházi sajtó, különösen a Katolikus Szó tekintetében. Több cikk jelent meg, amelyben egyértelműen bírálják a hazai, de különösen a nemzetközi reakciós egyházi megnyilvánulásokat. Azonban a hazai egyházi reakció ellenes cikkek a nemzetközi vonatkozású cikkekhez képest nagyon kevés. Jelentős eredmény, hogy Dr.
Horváth Richárd ebben az időszakban cikket írt a Vigiliában a tízéves béke-világmozgalomról.
Ugyanakkor, mint burkolt reakciós állásfoglalás jelentkezik, hogy az egyházi hierarchia emberi
238Horváth Richárd (1906–1980): Ciszterci szerzetes, katolikus pap, plébános. 1956-tól , majd 1958-tól a békepapi mozgalom „szócsőveként” működő Katolikus Szó nevű újság főszerkesztője. 1958-tól országgyűlési képviselő, 1963-tól az Elnöki Tanács tagja volt. 1957-től az Országos Béketanács Katolikus Bizottságénak főtitkári feladatait látta el. Magyar Katolikus Lexikon, VI. (Homo-J) (szerk. DR. DIÓS ISTVÁN) Budapest 2000. Megjegyzés:
Beresztóczy Miklós és Mag Béla mellett szintén a legismertebb katolikus békepapok közé tartozott, 1963-ban megjelentetett „Keresztény ember a mában” című munkájára a magyar katolikus békepapi magatartás és szellemiség összefoglaló alapdokumentumaként tekintettek, a nyugati katolikus emigráció körében heves bírálatokat kapott. (Lásd később.) Vö.: HORVÁTH RICHÁRD, Keresztény ember a mában, Budapest 1963 Megjegyzés: 1957 július 16.-án a Zsinati Szent Kongregáció felszólította a politikai szerepet vállaló papokat arra, hogy politikai tisztségeikről mondjanak le, különben Apostoli Szentszék kiközösíti őket. Ennek Horváth Richárd, Beresztóczy Miklós és Máté János nem tettek eleget, melynek következtében 1958 februárjában a Szentszék ígéretéhez híven kiközösítette őket. Az egyházjogi hatályosság ellenére Horváth, Beresztóczy és Máté a kiközösítést nem vette tudomásul. Lásd: BALOGH MARGIT, Az 1971. szeptember 9-ei Magyar-Szentszéki megállapodás, Századok 147 (2014) 4, 881.
239Katolikus Szó 2 (1958) 1, 3. (1958. augusztus 24.)
91 megtagadták a Katolikus Szóba való írást, pl. Várkonyi Imre rektor, Zemplény György professzor, Rónay György szerkesztő, stb., így a Katolikus Szót a régebbi békepapok tevékenységére igyekeznek korlátozni. Az Új Emberben megjelenő békemozgalmi cikkek leíró jellegűek, kevésbé tükrözik a nyílt politikai állásfoglalást.”240
A tájékoztató foglalkozik a katolikus békapapi mozgalom „fejlődősével” is. Az Országos Béketanács ülésén 1959. január 20.-i ülésén felszólalt Hamvas Endre csanádi püspök, a katolikus bizottság elnöke. Hamvas püspök felszólalásában a béke fogalmát keresztény szempontból közelítette meg, nem téve így különbséget a kommunista rendszer és a katolikus egyház békefogalma és „békeszolgálata” között. Az AEH tájékozató Hamvas püspök felszólalását kifejezetten negatívnak értékelte. „Az Országos Béketanács január 20-i ülésén az egyházak részéről dr. Hamvas Endre csanádi püspök és Dr. Vető Lajos evangélikus püspök szólt hozzá. Hamvas püspök felszólalásában igyekezett egyenlőségjelet tenni a civil mozgalom és az egyház békeszolgálata között, kihangsúlyozva azt, hogy csak akkor lesz igazi béke, ha mindenki megtér. Fölszólalása negatív volt.”241 Ez a megjegyzés különös figyelmet érdemel, hiszen érzékletesen rámutat arra az ellentétre, amit a kádári egyházpolitika a papi békemozgalom szocialista társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban hivatalosan képviselt (állam és egyház békés egymás mellett élése), és amit valójában, a hatalom belső színtereiben gondoltak. A megértés szempontjából megkerülhetetlen ismételten kihangsúlyozni, hogy a békepapi mozgalom és az általa kifejtett propaganda legfontosabb célja az egyház tekintélyvesztésének, elerőtlenedésének lehető legnagyobb mérvű előidézése volt.
Azonban a békepapi mozgalom és propaganda gyakorlati működése e tekintetben egy olyan lehetséges jövőképet is felvillantott, amely a pártállam egyházpolitikai gépezetét félelemmel töltötte el. Aggodalmaik alapját egy olyan jövőbeli egyháztól való félelem táplálta, mely a diktatúra hosszú távú egyházpolitikai szándékait megkerülve, a hivatalosan megkövetelt békemunka keretein belül találja meg a „társadalom vallásos befolyásolásának” új lehetőségeit.
E felfogás szerint tehát az egyházpolitika területén annak lehetőségét is mérlegelni kell, hogy a vallásos alapon megközelített békemunka által az egyház képessé válhat rokonszenves, vonzó (a marxista ideológia alapján megkomponált béke–fogalommal konkurálni képes) profil kialakítására is. E tekintetben is természetszerűleg a katolikus egyháztól tartott leginkább a hatalom. Az Országos Béketanács üléséről és Hamvas püspök felszólalásáról a Katolikus Szó
240MNL OL XIX-21-d (AEH-TÜK Iratok) 4. doboz, 001-7/1959.Herling Jakab, Tájékoztató a papi békemozgalom fél éves tevékenységéről. (1959. július 8.) fol. 6.
241MNL OL XIX -21-d (AEH-TÜK Iratok) 4. doboz, 001-7/1959 Herling Jakab, Tájékoztató a papi békemozgalom fél éves tevékenységéről. (1959. július 8.) fol.2.
92 is beszámolt. „Dr. Hamvas Endre csanádi püspök is a hozzászólások során felszólalt és többek között a következőket mondotta: „a békeszeretet még nem jelent birkatürelmet, amely a farkasok fogait ellenállás nélkül, megadással várja. Mi a békét Isten szándéka szerint akarjuk.
Ez természetfeletti motívum és norma számunkra, amint nem mellőzzük a természetfeletti fegyvert, az imát sem a béke érdekében.”242Az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársa feltehetően azt értelmezte a megtérésre vonatkozó felszólításként, hogy a katolikus püspök a békét – mily meglepő –„Isten akarata szerint” képzelte el.)
Hasonló kifogások és kritikák fogalmazódtak meg az Opus Pacis és az Országos Béketanács békenagygyűlésével kapcsolatban, melynek zárasaként a püspöki kar nyilatkozatot adott ki.„Az Opus Pacis Intézőbizottsága és az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága kezdeményezésére a Magyarországi római Katolikus Püspöki Kar január 22-i konferenciáján áttekintette a világbéke-mozgalom, ezen belül a magyar katolikusok, az egyház béketevékenységét. (…) Ez a megnyilatkozásunk is hozzájárul majd ahhoz, hogy a világbéke ösvényeit a békekövetséget hordozók lábai széles országúttá tapossák, amelyen nemcsak mi, magyarok és katolikusok, hanem a világ összes népei szabadon közlekedhetnek a közös és boldogabb jövő felé. A Püspöki Kar és a papság követve az Országos Béketanács hívó szavát, bekapcsolódott a békemozgalomba. Helyesen cselekedett, hogy részt kért a béke megőrzésének szent szolgálatából. Ezt a munkásságunkat katolikus kötelességünk, a nép szolgálata parancsolóan írja elő. Örülünk hazánkban a nép jóléte emelkedésének, amelyet a Magyar Népköztársaság kormánya a dolgozók támogatásával hozott létre.”243
Herling Jakab a tájékoztatójában a következőket írta: „Az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága és az Opus Pacis, majd a püspöki kar január 21-én ülést tartott. Az üléseken megvitatták a tízéves béke-világmozgalom eredményeit, és áttekintették a világhelyzetet.
Állásfoglalásuknak közösen kiadott nyilatkozatban adtak kifejezést. (…) A nyilatkozatot Grősz József érsek írta alá. (…) Hiba volt, hogy ez a nyilatkozat nem később született meg, mert a civil békeszervezetek e kérdésben csak később nyilvánultak meg. Így a közvélemény felé úgy hatott, mintha a békemunkában az egyházak járnának az élen.”244Ez a gondolat nem pusztán egyes elszigetelt körök félelmeként, hanem a szocialista egyházpolitika legmagasabb szintjén is megjelenítődött. Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1961-ben megtartott előadásában egyház és állam együttműködésére nézve a következőkre irányította a figyelmet:
242Beszámoló az Országos Béketanács 1959. január 21-én tartott üléséről, Katolikus Szó 3 (1959) 3, 4. (1959.
február 1.)
243 Katolikus Szó 3 (1959) 3, 3
244 MNL OL XIX-21-A (AEH-TÜK Iratok) 001-7/1959.Herling Jakab, Tájékoztató a papi békemozgalom fél éves tevékenységéről. (1959. július 8.) fol. 2–3.
93
„Az együttélés időszaka még hosszú időt vesz igénybe” De ez nem azt jelentik, hogy az egyházak átvészelhetik a szocializmus időszakát, vagy „belenőnek” a szocialista rendszerbe.
Megjegyezte, hogy a „haladó papság” (békepapok) körében léteznek elméletek, mely szerint nem csak átmentődik az egyház, hanem létjogosultságot és bizonyos kiegyezést is talál a vallásosság a szocializmusban. „Ez ellen természetesen fel kell lépni, meg kell értetni a békapapokkal, hogy a szükséges és lehetséges együttműködés nem csökkenti a kibékíthetetlen ellentmondást, amely az idealista és a materialista világnézet között feszül. Ne akármiféle örök békéről beszéljenek, hanem arról a harcos békéről, amelyet a szocialista országok, a szocialista világrendszer, a Szovjetunió képvisel.”245A kommunista egyházpolitikai valódi szándékait tükröző titkos AEH iratokban saját propagandájuk hazugságra épülő alapjait a rendszer egyházpolitika felelősei is készségesen beismerték: míg hivatalosan azt hirdették, hogy az egyháznak vallásos alapon, a szocialista államnak pedig materialista alapon kell harcolnia a valláson és politikai ideológián átívelő magasztos cél, a béke érdekében, addig belső köreikben egyenesen tartottak tőle, ha valaki ezt egyházi részről sikeresen művelte.
Az egyházpolitikai modell nemzetközi legitimálásának központi eleme volt a katolikus egyház minden olyan törekvésének megakadályozása, mely a békemunkát az állami szándékoktól eltávolodva, saját céljaira használná fel. E módszertan fontos részét képezte, hogy a katolikus egyház gondosan kiválasztott papjaiból és teológusaiból álló delegációt a „baráti szocialista országok” egyházpolitikai viszonyainak, valamint hitéleti jellemzőinek tanulmányozása céljából „tanulmányutakra” küldtek. Így a kontroll nemzetközi szinten teljes egészében biztosított volt, és a hazai kommunista egyházpolitikai modell legitimálása területén is az állam elvárásai teljesültek. E „tanulmányutakról” hazatérve a békepapi sajtó hosszú beszámolókban méltatta az adott szocialista ország „fejlett egyházpolitikai modelljét”, az egyházi vezetők szocializmust támogató magatartását, a szocialista táboron belül érvényesülő
„lelkiismereti és vallásszabadságot”. 1958. április 22. és május 6. között (protestánsokkal együtt) 14 fős katolikus delegáció utazott a Szovjetunióba, mely látogatás jelentőségét még Kádár János is elemezte az MSZMP KB ülésén. Ez volt az első alkalom, hogy az 1956-os forradalom leverését követően egyházi delegáció a Szovjetunióban járt. Az esemény megmutatja, hogy a szocialista politikai rendszer támogatása által önmaga jövőjét belülről erodáló egyház kialakításának koncepciója rendkívül korán, és nagy fajsúllyal került a kádári egyházpolitikai koncepció központi terébe. „Ilyen események is voltak, mint a papi csoport utazása a Szovjetunióba, amiről kiderült, hogy a gondolat és a megvalósítása is helyes volt.
245MNL OL XIX-A-21-C (AEH-Adattár), 4. doboz /17. Olt Károly, Az állam és egyház viszonya. (1961) fol. 35.
94 Különböző felekezetű emberek –a katolikuson belül még két külön csoport – a hivatalos egyházi meg a békepapok vettek részt a dologban, de el lehet mondani, hogy a hatása nagyon jó volt.
Az eredeti céloknak megfelelően hatott az utazás magukra az utazókra – és ez a fő célja minden ilyen utazásnak – mély benyomást tett ezekre a papokra, hogy a SZU területén a legkülönbözőbb egyházakban hitélet van, az állam bizonyos mértékig támogatja az egyházakat, stb., maguk a szovjet emberek és a szovjet társdalom, s ennek hatása alól még egy püspök sem tudja kivonni magát, ha ott jön-megy Moszkvában, Leningrádban, meg a többi helyen. De jó hatása volt még a SZU-ban is ennek a látogatásnak, mert ezek a mi odautazó papjaink általában korrektül viselkedtek, rendesen, lojálisan, értelmesen beszéltek, ahol felléptek, tehát jó benyomást keltettek. Jó hatás mutatkozott akkor is, amikor ezek itthon utazásokról beszámoltak, többek között egynéhány nagyon értelmes és jó fellépés született ennek nyomán, különösen a haladó papok részéről, akik nagyon helyesen a vallásos ember szempontjából mutatták meg, hogy mi a jó abban a szovjet társdalomban, mi a jó szovjet-magyar barátságban, és hogy függ össze a társadalmi haladás kérdése a hitélettel.246
A Katolikus Szó csupán egy évvel később, az eseményről visszamenőleges tudósítást adva számolt be a látogatásról, mivel a békepapi sajtó központi orgánumának számító újság csak 1958 augusztusában indult újra. Az értékelő beszámolóban nem tapasztalható olyan mélységű, szervilis alárendelődés, mint az ugyanazon eseményt felidéző protestáns sajtóban. Dr. Langmár Lipót jegyezte cikk mértéktartó módon csupán a szovjet társadalom fegyelmezettségéről, a vallásos műemlékek kiemelt védelméről tett említéseket, de nem tett hitet a szovjet egyházpolitikai modell mellett. „Nem lehet megtagadni, azt a dicséretet, hogy a szovjet ember udvarias és fegyelmezett a mindennapi életkörülményei között. (…) Általában fényűzés csak azokon a helyeken látható, amely helyek a közösséget szolgálják. Hiszen maga a szovjet ember sem fényűző. Nincs rongyos ember, de fényűző eleganciát sem lehet tapasztalni. A vallási életről mindössze ennyit közölt: „Minket papokat a nagy alkotások és annak tempója mellett a vallási élet is érdekelt. Moszkvában a Szmolenszki kolostor templomában jártunk, ahol találkoztunk az épp akkor szolgálatot teljesítő Borisz nevű pappal. Ő elmondta, hogy az orthodox egyházban a patriarcha mellett 7 metropolita, 76 püspök, 35ezer lelkész és és 25ezer egyházközség működik.
Van két theológiai főiskolájuk, 8 szemináriumuk és 65 női és férfi kolostoruk, amelyekben mintegy 5000 szerzetes él. Van theológiai folyóiratuk, különböző kiadványaik, a Szentírást
246Kádár János az MSZMP Központi Bizottságának 1958. július 25-én megtartott ülésén az „Időszerű belpolitikai kérdések” napirendi pont keretein belül mondta el. In: NÉMETHNÉ VÁGYI KAROLA–SOÓS LÁSZLÓ–T.VARGA GYÖRGY–UJVÁRY GÁBOR, A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzőkönyvei, Budapest 1997, 423–424.
95 utoljára 1956-ban nyomták 75 ezer példányban, imakönyveket pedig a szükséghez képest nyomnak. Templomaikban nagy forgalom van.”247
Az egyház társadalmi tekintélyét aláásó egyházpolitikai módszer volt az is, hogy a Magyar Katolikus Egyházzal olyan más szocialista országból érkező békepapi delegációk vendégül látására kényszerítették, ahol a békepapság államban betöltött szerepe és a békepropaganda hatásfoka a magyarországi viszonyokat felülmúlta, vagyis teljes egészében a kommunista hatalom elvárásai mentén valósul meg. A békepapi mozgalom a kádári egyházpolitika legitimálása érdekében törekedett a nemzetközi „békepapi szolidaritás” kiépítésére. Ez a folyamat az e tekintetben példaképnek számító Csehszlovák békepapi mozgalommal való kapcsolatfelvétellel kezdődött meg 1959 elején. A delegáció (1959. januári) látogatásának előkészítő mozzanata volt P. Jan Mara prágai kanonok látogatása, aki 1958 augusztusában Budapestre érkezett, és természetesen az Opus Pacis országos béke-nagygyűlésén is részt vett.
A Katolikus Szónak adott interjúban kijelentette: „Azzal az érzéssel távoztam a gyűlésről, hogy a magyar papság mélyen átérzi a béke ügyét, és bensőséges együttműködést óhajt a Csehszlovák Katolikus Papi Békemozgalommal.”248(Megjegyzés: Csehszlovákia valláshoz és egyházhoz való hozzáállása történelmi okok miatt még a keleti-blokk országain belül is speciálisnak tekinthető. Tény, hogy az évszázadok alatt a cseh nemzettudat hordózójává a protestantizmus (huszitizmus) vált, mely a katolikus Habsburg hódítási törekvésekkel szemben határozta meg magát. Ennek vetett véget az 1620-ban lezajlott fehérhegyi csata, melyet követően Csehországot és Morvaországot Bécs Habsburg örökös tartományként (Erbland) olvasztotta be a birodalomba.249A nemzeti katasztrófa emlékezetkultúrájának meghatározó vonásait adó Habsburg és katolikusellenességet 1945-öt követően a Csehszlovák Szocialista Köztársaság múltról és nemzetről alkotott marxista ideológián alapuló narratívájába olvasztva saját politikai céljainak megfelelően használta fel. Ezzel az irányítottan katolikus-ellenes szándékkal válhatott az 1958-ban Prágában megalakult Keresztyén Békekonferencia elnökévé Josef Hromádka, a Cseh Testvéri Közösség nevű neo-huszitista „békeharcos” egyház vezetője. Az ateista társadalom érdekében tett erőfeszítések, a „reakció elleni harc” eredményei tekintetében a
247Langmár Lipót, Szovjetunióbeli emlékek, Katolikus Szó 3 (1959) 10, 2.
248A katolikus papság a világbékéért. Mit látott egy külföldi pap Magyarországon? Katolikus Szó 2 (1958) 3 (1958.
szeptember 21.)
249Vö.: HALÁSZ IVÁN, A modern cseh nemzettudat megszületésének néhány sajátossága. Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában, (szerk. Ábrahám Barna –Gereben Ferenc – Stekovics Rita) Piliscsaba, 2003.
96 kommunista csehszlovák államot „jó tanulóként”, követendő és megvalósítandó mintaként tárták a keleti blokk más országai elé.250
Az ilyen típusú megnyilvánulások fő célja az volt, hogy a katolikus közvéleményben – szerte a „keleti blokkban – távlati célként jelölje meg egy új paptípus kialakítását, mely nem csupán a protokolláris látszatok tekintetében helyesli és igazolja a kommunista ideológiára épülő társadalmi-politikai rendszert, hanem azonosul is vele. Jan Mara az interjú második részében így fogalmazott: „Kitartó békemozgalmi munkánk lassan meghozza jó gyümölcseit.
Kialakulóban a csehszlovák új típusú pap, aki felszabadult népünk munkájában példaadással jár elöl, az új típusú pap, aki nemcsak Egyházához hű, hanem népéhez és nemzetéhez is.
Papságunk nagyon is megértette a társadalmunkban végbement szociális változások természetét, s nem fordul szembe velük, hanem támogatja államunkat az új szociális rend kialakításában. Megértették, hogy a szocializmus nem kívánja tőlük hitük elhagyását.”251 Fontos észrevételezni, hogy e narratíva-a szocializmussal azonosuló, új generációs békepap-típus létrehozása (miként a „szocialista emberbékepap-típus” ideája) egészen az 1989-es rendszerváltásig a békepapi propaganda egyik meghatározó eleme volt. Ennek ellenére a
„szocializmus-komform békepap” eszményképét még a távlatos célként rögzített idea szintjén is mindvégig tisztázatlan és feloldatlan önellentmondások terhelték, mivel a kommunista hatalom nem csak saját, belső információáramlásában, hanem nyilvánosan is félreérthetetlenül deklarálta, hogy az egyházak és vallás nem lehetnek a szocialista rendszer organikus részei.
(Emlékezzünk csak vissza, ahogy Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője fogalmazott 1961-ben: „(…) az együttélés időszaka még hosszú időt vesz igénybe. De ez nem
(Emlékezzünk csak vissza, ahogy Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője fogalmazott 1961-ben: „(…) az együttélés időszaka még hosszú időt vesz igénybe. De ez nem