esettanulmány és hipotézis
2. A névszó morfoszintaxisa
A latin-újlatin átmenet során a mondat nyersanyagát képező lexikai típusok közül – funkcionális szempontból és ezzel összefüggésben az alaktani paradigmák terén – a leglátványosabban a névszó (főnév, melléknév és névmás) kezelése változott meg. Az itt kiindulásul választott „klasszikus” korszakban, tehát időszámításunk kezdete táján a névszók által betöltött mondattani szerepek közül az alany és a tárgy grammatikai esettel, tehát morfológiai úton fejeződött ki, bizonyos egyéb szerepek betöltésére azonban két szinonim eszköz állt rendelkezésre. Ilyen helyzetben volt a részeltetés/juttatás és a (többnyire főnévi csoporton belül működő) birtoklás/részviszony: e két funkciót képviselhette eset is, elöljáró is (ez a megfogalmazásunk annyiban egyszerűsítést jelent, hogy az elöljárókat mindig kíséri valamelyik morfológiai eset, amely azonban jelentését tekintve többnyire redundáns). Szinonim megoldások jellemeznek továbbá egyes határozói szerepeket, amelyek megvalósulhatnak puszta „határozói” esettel (ablatívusszal), de elöljárós kifejezéssel is. A megoldások párhuzamosságára az említett pontokon a klasszikus hagyomány számos példát szolgáltat. Így összevethető scribit Labieno ’ír Labienusnak’ (Caesar: Bellum Gallicum 5,46,4, elöljáró nélküli datívusszal) és scripsi ad quaestores urbanos ’írtam a városi quaestoroknak’ (Cicero: Ad Atticum 2,6,2, ad elöljáróval és az általa kívánt redundáns tárgyesettel); hasonlóképpen partitívuszi jelentésben Horum omnium fortissimi sunt Belgae ’Mindezek közül legbátrabbak a belgák’ (Caesar: Bellum Gallicum 1,1,3, a birtoklás/részviszony jelentésű genitívusszal) és pauci de nostris cadunt ’kevesen a mieink közül elesnek’ (uo. 1,15,2, de elöljáróval és redundáns ablatívusszal)1. Egyes határozótípusok szerkeszthetők elöljáró nélkül, leginkább ablatívusszal: summa industria uersamur ’a legnagyobb szorgalommal tevékenykedünk’ (Cicero: Ad Atticum 2,22,3), viszont cum optima spe dimicare ’jó reménységgel küzdeni’ (uo. 2,14,1) ugyanebben a szövegben az ablatívusz mellett a cum ’-val/vel’ elöljárót is tartalmazza. Az elöljáróval bevezetett és elöljáró nélküli kifejezések párhuzamossága megmarad a posztklasszikus századokban is, miközben a mérleg az előbbiek javára billen, ami együtt jár egyes elöljárók jelentéskörének kitágulásával. Jellegzetes ebből a szempontból a következő szöveghely egy IV. századi útleírásból (Itinerarium Egeriae 36,22): fatigati de uigiliis et ieiuniis cotidianis lassi ’fáradtan a virrasztástól és a mindennapos böjtöléstől kimerülten’, ahol a két mellérendelt és összevethető jelentésű szintagmából az egyikben található elöljáró, a másikban nem, ugyanakkor a korábban eredetet és eltávolodást jelentő de elem immár az ok jelzésére is alkalmas.
A dokumentáció, valamint rekonstrukciós meggondolások alapján fel kell tételeznünk, hogy a posztklasszikus/preromán korban a névszó kezelése eljutott egy olyan szakaszba, ahol egy klasszikus időből örökölt kettősség
1 Vö. Pinkster 2015: 1009 és 1035.
2 Kiadta O. Prinz, Heidelberg, 51960.
megszűnőben van: sematikus szemléltetéssel az ’ember’ jelentésű főnév paradigmájában (az ún. III. ragozási osztályban) a hominis / homini / homine (egyes számú genitívusz / datívusz / ablatívusz) esetmegkülönböztetéseket fel-váltja egy de homine / ad hominem / „különböző elöljárók + homine” típusú oppozíció. A ragozás visszaszorulását összekapcsolhatjuk egyéb tényezőkkel és belehelyezhetjük tágabb összefüggésekbe. Egyrészt a latin deklináció rendszerét, ahogyan a klasszikus latinban ismerhetjük, számos morfológiai tökéletlenség jellemezte: az öt eset alaki nyilvántartása csak úgy lehetséges, ha egyúttal figyelembe vesszük a morfológiai osztályokat, mivel a funkciók kifejezése átfedéseket mutat, amelyek osztályonként más-más pontokon lépnek fel. Így pl.
az imént idézett funkciók közül az ún. I. osztályban egybeesik az egyes számú genitívusz és a datívusz (puellǎ ’lány’ paradigmájában puellae, más alakú ablatívusszal: puellā), míg – szintén az egyes számban – a II. osztályú caballus
’ló’ genitívusza caballī, és a datívusz formája az ablatívuszéval azonos (caballō). Másrészt a posztklasszikus időszakban – még a birodalom fennállása alatt – a latin hangrendszerben elkezdődtek és talán nagyjából be is fejeződtek olyan változások, amelyek tönkretettek bizonyos esetmegkülönböztetéseket. A fonetikai átalakulások nyomán az ablatívuszi puellā összekeveredett az alany-esettel, amelytől eredetileg a végmagánhangzó időtartamában tért el, de a magánhangzó-időtartam elveszítette fonológiai szerepét; a már kettős szeman-tikai értékű caballō pedig a klasszikus caballŭm tárgyesettel lett nagy területe-ken formailag azonos, az ō és ŭ egybemosódása és a szóvégi -m eltűnése folytán.
A deklináció nem egészen „jólformált” volta és a fonológiai rendszer átépülése természetesen nem idegen a morfológiai esetek visszaszorulásától, pontosabban attól a ténytől, hogy a beszélők a felkínált kifejezőeszközök közül a világosabb elöljárós megoldás felé hajlanak, de nem gondolhatunk itt egyszerű ok-okozati viszonyra. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy a posztklasszikus/preromán korszak a grammatika számos szférájában előtérbe helyezi az analitikus meg-oldásokat, ezért nem abszurd az a (már elég régi) elképzelés, hogy bizonyos nyelvtant is érintő fonológiai különbségek azért tűnhettek el könnyebben, mert fölöslegessé váltak az analitikus szerkezetek terjedése miatt (vö. Jungemann 1955: 313).
A névszóragozásnak ez a megrendülése az eddig vizsgált három névszói eset mellett érthető módon befolyásolta az alany és a tárgy kifejezését, tehát azt a két formát, ahol nem álltak rendelkezésre a morfológiai kifejezéssel egyenértékű szintagmák; ráadásul a klasszikus deklináció „zavarai” ezt a két esetet, tehát a nominatívuszt és az akkuzatívuszt is érintették, hiszen pl. a többes számban ezek az öt paradigmatikus osztály közül háromban egybe is estek (az
’ember’ jelentésű főnévhez visszatérve: homines jelentése ’emberek’ vagy
’embereket’), és számos főnévnek volt rendhagyó az egyes számú alanyesete (vö. éppen homo ’ember’, amely a szó többi alakjától eltérően nem mutatja a homin- tövet). A kései latin hangváltozások az alanyeset és a tárgyeset közötti megkülönböztetést az egyes számban is kikezdték, elsősorban a szóvégi -m törlődése miatt; a puella típusban (I. osztály) ez oda vezetett, hogy a tárgyeseti
forma (puellam) azonos lett a puella alanyesettel, amely, mint láttuk, már az ablatívusztól sem különbözött. Az újlatin nyelvek, amelyek néhány apró nyomtól eltekintve eltüntették a főnevek és melléknevek deklinációját, általában írásbeliségük megjelenése előtt, de legkésőbb a XIII. században az alany és a tárgy alaki megkülönböztetéséről is lemondtak, és általában a gyakoribb és eredetileg nem rendhagyó tárgyesetet tartották meg egyetlen formaként – a főnév és a melléknév mondattani kezelésében így megszűnt a „felszíni” eset kategóriája, csupán a szám és a nem kategóriája maradt fenn. A tárgyeset választása alanyeset helyett valamennyire a latin előzményekben is látható;
idézzük a következő feliratot a császárkori Pannoniából: Hic quescunt (=
quiescunt) duas matres duas filias ’itt nyugszik két anya, két leány’ (Corpus Inscriptionum Latinarum III 3551), ahol az eredetileg tárgyesetű duas és a filias alakok a duae és filiae nominatívuszok helyére lépnek (miközben matres a fentebb említett homines-hez hasonlóan a klasszikus korban is képviseli mindkét funkciót3). Mint látni fogjuk, a kései latinban – az ún. szabad szórend visszaszorulásával – gyakoribbá válik az ige elé helyezett alany, és ez az eljárás az újlatin nyelveket is jellemezni fogja. A szórend tendenciáiban benne rejlett egy helyettesítési lehetőség, amely megkönnyítette a deklináció sokfelől motivált leépülését.
A névszó preromán történetének van egy olyan komponense, amely szorosan összeszövődik az igei szintagmák alakulásával, pontosabban egy szűkebb értelemben vett igei csoport kifejlődésével, és amelyet a személyes névmások és más hozzájuk hasonuló névmási elemek „kliticizálódásának”
szoktak nevezni. Az újlatin nyelvekből visszakövetkeztetve azt állapíthatjuk meg, hogy az esetrendszer központi elemeit a nyelv átmentette egy névmási mikroszisztéma formájában, amelynek tagjai fonetikailag redukált alakban az igéhez kapcsolódva mintegy megjeleníthetik a mondat absztrakt szemantikai vázát, akár deiktikus-anaforikus, akár redundáns pronominalizáció esetén.
Francia példával az il le voit ’ő + őt/azt + látja’ szintagmában megtalálható az alanyeset és a tárgyeset folytatása, és a szintagma különféle pragmatikai feltételek fennállása esetén kombinálható főnévvel (pl. l’homme, il le voit ’az embert, őt látja’); a nominatívuszi il és akkuzatívuszi le által illusztrált paradigmában megtaláljuk a datívuszi lui, a genitívuszi-partitívuszi en és a helyhatározó értékű y elemeket. Ezen a ponton egy „új nyelvtan” úgy jön létre, hogy bizonyos fonológiai és szórendi lehetőségek kötöttséggé rögzülnek4.
3 Nem lehetetlen, hogy a népnyelvben a duas, filias típusú többes számú nominatívusz mindig is létezett (erről és az indoeurópai előzményekről vö. Leumann 1977: 420-421). Tárgyeset az alanyeset helyett mindig is gyakori volt a felkiáltásokban vagy a felsorolásokban (vö. Väänänen
1981: 115-116).
4 A jelenség latin gyökereit nyomozza Salvi 2004, vö. különösen 124.