Iskolai évek
Mint már említettem Mezõkövesden éltünk, ott jártam 5 elemi iskolát (apró gyerek lévén szüleim azt mondták, hogy a gimnázium elõtt csak erõsödjek még egy évet) majd 1944-ben beiratkoztam a Szent László Gimnáziumba, ahol végül 1952-ben érettségiztem. Mind az elemi isko-lában, mind a gimnáziumban jó tanuló voltam, általában jeles, vagy kitûnõ osztályzatot kaptam. Én még olyan gimnáziumba jártam, ahol érettségizni kellett latin nyelvbõl, orosz nyelvbõl és közben tanultunk angolt, németet, amelyek a késõbbiekben jó mankók voltak a továbbtanuláshoz.
1952-ben kitûnõ érettségi bizonyítványt kaptam és kezdõdött a töprengés, hogy hogyan tovább. Õszintén szólva különleges hajlamom, tehetségem nem volt, mint késõbb mondtam: ha otthon azt mondják, hogy menjek teológiára, esetleg jó pap lettem volna, az biztos, hogy orvos nem akartam lenni. Talán a kémia volt, ami legközelebb állt hozzám, ezért a BME vegyészmérnöki karára jelentkeztem. Be is hívtak felvételi vizsgára, bár az semmi sem volt a ma szükséges és gyakorolt vizsgához képest. A BME egyik nagy elõadójában összegyûjtöttek vagy 80–100 leendõ hallgatót és felszólítottak bennünket, hogy aki kitûnõ érettségivel bír, álljon fel! Kb.
90% felállt. Ezt követõen mindenkit szûkebb körû beszéltetésre hívtak, ahol keveset a szakmáról, többet a jövõrõl — kollégium, költségek — beszélgettünk. Velem közölték, hogy kollégiumot nem tudnak adni, talán albérlet lenne a lehetõség. Hát ez eléggé lelombozó volt. De ekkor megje-lent, Hess Karcsi, aki akkor a miskolci NME DISZ szervezetének „tótum-faktuma” volt (késõbb kohómérnökként a Szovjetunióban repülõbaleset áldozata lett) és közölte, hogy Miskolcon van kollégium, a kohómérnök karon van lehetõségem kémiát tanulni és javasolta, hogy menjek oda. Oda mentem! Este mondtam apámnak, hogy nem vegyészmérnök, hanem kohómérnök leszek. Azt mondta: Te tudod! Így kerültem a Nehézipari Mûszaki Egyetem kohómérnöki karára, ahol 1957-ban metallurgus kohómérnök oklevelet kaptam.
Visszatekintve szakmai életemre nyugodtan megállapíthatom, hogy nem jártam rosszul, én még megélhettem a szakma, a kohászat virágzásá-nak egy részét, bár késõbb a hanyatlásból is ki kellett venni a részemet.
Az egyetemen
1952 szeptemberében én is megjelentem a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Egyetemen, hogy megkezdjem tanulmányaimat. Itt említem
meg, hogy gimnáziumi éveimbe minden szünidõben dolgoztam valamit.
Volt idõszak, amikor a családi házban selyemhernyót tenyésztettünk (kap-tunk érte némi pénzt, ami az apai egy kereset mellett segített valamit), máskor geofizikusok mellett mûszercipelõ fiú voltam, de hetedikes korom-ban (8 éves gimnáziumba jártam) a miskolci egyetem építésénél dolgoz-tam, mint cement és tégla kirakó a vagonokból. Az egyetem „A” épü-letének alapozásában én is benne voltam.
A sors fintora, hogy a nyolcadik év utáni nyári szünetben Sztálinvárosban az I. kohó alapozásánál tevékenykedtem egy ifjúsági tábor tagjaként. A pen-telei síkon, a finom löszporban, amit a forgószél nagyon gyakran felkavart, kollégáimmal együtt a kohó alapjait készítõ vasbetonszerelõknek adogattuk a gödörbe a meghajlított 32-es betonvasakat, amelyek olyan forrók voltak, hogy csak cementzsákdarabokkal tudtuk megfogni.
Az egyetemi bejelentkezés után, miután regisztráltak, hogy harcra ké-szen állok, megkaptam a kollégiumi beosztásomat és egy igazolványt, amellyel a fõépület és a kollégiumunk között közlekedni tudtam. Akkor ugyanis rabok dolgoztak az egyetem építésén, akiket õrökkel „spékelt”
kerítéssel vigyáztak. A fõépület és a kollégiumok közötti kerítésen csak iga-zolvánnyal mehettem át.
Mindenekelõtt felkerestem a IV. kollégiumot, az adott szobát, melynek ajtaján ott szerepelt nyolc név, akik a lakók lettek. A szoba viszont teljesen üres volt, se ágy, se szék, se szekrény nem volt benne. Viszont az ott csám-borgók közölték, hogy a fõ épület elõtt lerakott bútorokból elláthatjuk magunkat. Nos így tettünk. 4 db emeletes ágyat, asztalt, székeket, szekré-nyeket hordtunk össze. Az ágynemût magunknak kellett elõteremtenünk.
Miután összejött a nyolc fiú, összeismerkedtünk. Ma már nem pontosan emlékszem a kezdõ nyolcra, mert többen elhagyták az egyetemet, de kedves barátomra Hrabovszky Jánosra, a Rabálra, akivel sok évet késõbb együtt dolgoztunk most is kegyelettel emlékszem. Ugyancsak szeretettel tartjuk a kapcsolatot Ivák Lacival, aki csaknem testvéréül fogadott.
Az egyetemi évek az akkor már szokásos rendben zajlottak. Évfolyam-társaimat négy ún. tanulókörbe osztották, én a metallurgusok K.2-es tankörébe kerültem. Az elsõ évfolyam vége felé szörnyû csapás érte csalá-dunkat, 46 éves korában egy sérvoperáció utáni embóliában meghalt édes-anyám. Én, mint a legidõsebb gyerek elsõ éves egyetemista voltam, a leg-kisebb öcsém 6 éves volt. Az hittem vége a tanulmányaimnak.
Óriási szerencsénkre apám húga, aki nem ment férjhez odaköltözött hozzánk és második anyánkká vált. Legyen áldott az emléke!
Tanulmányaim során gyakran ingáztam Miskolc és Mezõkövesd között.
A hétvégéket nagyon gyakran otthon töltöttem, ami azért volt egyszerû, mert vasutas gyerekként szabadjegyem volt. Ebbõl eredõen a többiek hét-végi rendezvényein, ún. bulijain ritkán vettem részt. Megemlítem azon-ban, hogy tagja lettem az egyetem énekkarának, mellyel több sikeres hang-versenyen szerepeltem. Innen ered, hogy az egyetem után, már Buda-pesten a KISZ Központi Mûvész Együttes Egyetemi Énekkarában énekel-tem több mint 3 éven át.
Feladataimat igyekeztem mindig jól elvégezni. Tanulmányi ered-ményeim általában jó minõsítést kaptak. Voltak természetesen defektek is pl. utóvizsgáznom kellett Diószegi Dani bácsinál ipari kemencékbõl, vagy fizikából Nagy Elemérnél, de ezek pillanatnyi kisiklások voltak.
1956. év sok zûrös esetet hozott az életünkbe. A Diákparlament, az oroszkönyv-égetés és az októberi események sok emlékezetes adalék az életemben. Mindezek után 1957 májusában, az államvizsga letétele után kézhez kaptam oklevelemet, melyet a Kossuth címer ékesít. Ez tanúsítja, hogy jó minõsítéssel okleveles metallurgus kohómérnökké váltam.
Nehéz kezdés
Ebben az idõben már nem foglalkozott senki a végzett mérnökök elhe-lyezésével. Ebbõl eredõen 1957 májusától hét hónapon keresztül munka-nélküli voltam, bár igyekeztem munkahelyet találni. Diplomafeladatom ólomhulladékok feldolgozásáról szólt (Jakoby Laci bácsi volt a bírálóm) és a nyári gyakorlatot a Budapest Váci úti Fémötvözõ Vállalatnál végeztem, de akkor munkahely hiányában nem tudtak felvenni. Végül 1957 júliu-sában munkát kaptam a Mechanikai Mérõmûszerek Gyára öntödéjében, a Vajdahunyad utcában. Itt mûködött egy forma öntöde, ahol különféle mûszeralkatrészeket öntöttek alumíniumból és bronzból és volt egy precíz-iós öntöde, ahol a mûszerek apró alkatrészeinek öntése folyt leginkább sár-garézbõl. Nos, én ez utóbbi mûvezetõje lettem, ahol 12 emberrel dolgoz-tam kb. 2,5 éven át. Nagyon tanulságos volt, még az öntõkokilla készítését is megtanultam. Ebbõl a kis precíziós öntödébõl fejlõdött ki Magyarország vezetõ precíziós öntödéje a mai Magyarmet Gyõri Imre kohómérnök vezetésével és tulajdonlásával.
Csepelen
Még az öntödében dolgoztam, amikor jelentkeztem a Miskolci Egyetem mérnök-közgazdász tagozatára, ahová fel is vettek levelezõ tagozatra.
1962-ben megvédtem diplomatervemet, amely a Martin acélgyártás és a konverteres acélgyártás beruházásainak és mûködésének gazdasági összevetését mutatta be.
Így második oklevelem kohóipari gazdasági mérnöki minõsítésrõl szól.
1959 novemberében munkahelyet változtattam. Átmentem a Csepeli Acélmûbe, ahol a Mûszaki Osztály dolgozója lettem. Itt a közvetlen fõnököm Markó József volt, de az osztály Proszt Ervin fõtechnológus, késõbbi kedves barátom felügyelete alatt mûködött. A Csepeli Acélmû akkor még tevékenyen dolgozott. 4 db 50 tonnás Martin kemence és 3 db elektromos ívkemence gyártotta az acélt Szõke László kiváló irányításával és szakértelmével. Az Acélmû igazgatója akkor Horváth János volt, egy rendkívül jóindulatú, jót akaró, józan munkásigazgató, aki mindig hallga-tott a szakemberek tanácsára.
1959-tõl 1972-ig, 13 éven át voltam csepeli dolgozó. Ez alatt elõször gyárfejlesztési csoportvezetõ, majd mûszaki osztályvezetõ lettem, így irányításom alá került a beruházási tevékenység is. Mondanom sem kell, nem sok öröm volt benne. Abban az idõben a vállalatok csak minisztériu-mi kiutalással juthattak beruházási pénzhez. Hát az rendkívül keservesen ment. A legkisebb összegért is könyörögni kellett. Csak egy példa: Az acél-gyártáshoz az égetett meszet fedett vagonokban hozták a gyárba, ahonnan az emberek talicskákba rakva egy pallón tolták át a mészraktárba. Ez végte-lenül nehéz, a tüdõt irritáló volt, mert a mész porzott az emberek bár bekötötték orrukat, szájukat, majdnem megfulladtak. Abban az idõben jelent meg egy ügyes kis rakodó szerkezet az ún. Bobcat, amely képes volt a vagonokból kihordani a meszet. Ezt szerettük volna megvenni, de ha jól emlékszem kb. 30 ezer forintot nem tudtunk hozzá szerezni. Ma ezek a masinák úton-útfélen láthatóak és jelentõsen segítik a fizikai munkát.
Az évek során jelentõs változások mentek végbe. A Csepeli Kovácsoló gyárat beolvasztották az Acélmûbe, így feladataink sok ismeretlennel kibõvültek. A gyártmányok iránti igények bõvülésével Proszt Ervin vezetésével jelentõs fejlesztést hajtott végre a vállalat a süllyesztékes kovácsüzemben, fejlesztette a bugaköszörû üzemet és megkezdte egy új huzalhengermû építését. Ezek segítségével javult a termékek minõsége.
Az általam vezetett kis csapat segítette ezeket a fejlesztéseket.
Csepeli éveim alatt oktatási tevékenységet is folytattam. A Csepeli Kossuth Lajos Technikum esti tagozata felsõfokú acélipari tech-nikusképzést indított és a gyárban mûködõ osztályokban több éven át taní-tottam egyrészt az acélgyártást, másrészt az ipargazdasági ismereteket.
Minden elismerésem azoké, akik délelõtti mûszakjuk után beültek a tan-terembe és igyekeztek befogadni a hallottakat. Ami bizony nem volt köny-nyû, gyakran alvással is végzõdött.
13 éves csepeli tevékenységem után 1972 februárjában a Kohó- és Gépipari Minisztérium állományába kerültem.
Minisztériumi évek
A Litvai István által vezetett Távlati Fejlesztési Fõosztály Kohászati Osztályának tagja lettem. Ezt az osztályt Bartha Zoltán fõosztályvezetõ helyettes irányította, összesen 6 fõbõl állt és a lelke Somogyi Sándor volt, aki mindent tudott. Mi foglalkoztunk a vas- és színesfém kohászat „távlati”
jövõjével és az öntészet gondjaival. Abban az idõben fontos kérdés volt, hogy mi legyen a jövõje a borsodi vaskohászatnak. A KGMTI-vel sok idõt töltöttünk el, hogy több változatban összeálljon valami egészséges elképzelés.
Sokáig a Borsodi Ércelõkészítõ Mû területén felépítendõ 4–6 millió ton-na kapacitású acélmû terve volt a középpontban, de a diósgyõri és az ózdi vezetés nem rajongott ezért az ötletért. Abban az idõben miniszterhelyette-si, késõbb államtitkári rangban Kocsis József felügyelte a kohászatot, aki úgy gondolta, hogy Diósgyõrben egy kb. 750 ezer tonna kapacitású nemes-acél mûvet kell kiépíteni, míg Ózdon a Martin nemes-acélgyártást kell bõvíteni.
A legfõbb politikai szinten is folyó vitáknak az lett a vége, hogy elhatározásra került a diósgyõri Kombinált Acélmû megépítése, Ózdon pedig a meglévõ 8 Martin kemence mellé a kilencedik letelepítése és a Rúd-Drót hengermû-fejlesztés a gyáron kívül.
Párhuzamosan téma volt a Dunai Vasmû acélgyártásában az SM kemencék kiváltása konverteres rendszerre. A berendezések szállítása a Szovjetunióból viszonylag egyszerûen megoldható volt, csupán a méretek körül dúlt a vihar.
Végül 2 db 120 tonnás LD konverter és függõleges folyamatos öntõmû mellett döntöttek.
A Távlati Fejlesztési Fõosztályon eltöltött mintegy 4 esztendõ után a Beruházási Fõosztály vezetõje Gazda Géza áthívott a Kohászati Osztály vezetésére. Az ezt követõ 6 esztendõben itt dolgoztam elõbb, mint osztály-vezetõ, késõbb, mint fõosztályvezetõ helyettes. Ezen idõszak alatt módom volt a korábbi tervek megvalósításában tevékenykedni.
A Dunai Vasmûbe szállítandó berendezések ügyében csaknem havonta kellett Moszkvába utaznom, ahol a kereskedelmi kirendeltség
munkatár-saival együtt ösztökéltük a mielõbbi szállításra a partnereket. Ez a feladat késõbb a III. sz. kokszoló mûre is kiterjedt.
A diósgyõri új acélmû kapcsán lehetõségem volt több nyugati acél-mûben és gépgyártó cégnél referencialátogatást tenni kiváló üzemi és ter-vezõ intézeti kollégákkal együtt.
Az ózdi fejlesztéseknél pedig a Kohászati Gyárépítõ Vállalat nagy szak-értelmû mûszaki gárdájával dolgoztam sokat.
Sajnálatos, hogy ma már ezek az üzemek — a DV kivételével — nem mûködnek, én mégis büszke vagyok arra, hogy e jelentõs mûvek létre-hozásának aktív résztvevõje lehettem. Munkámat a minisztérium vezetése elismerte. A többszöri Kiváló dolgozó kitüntetés mellett a DV beruházás kapcsán megkaptam a Munka Érdemrend bronz fokozatát és elnyertem a
„Kiváló Kohász” miniszteri kitüntetést is. Ezt a kitüntetést második alka-lommal 1989-ben már, mint MVAE vezetõ ismét megkaptam. Ezeken túl-menõen megtiszteltek 1983-ban a Minisztériumi Tanácsos, majd 1985-en a Minisztériumi Fõtanácsos címmel is.
Az oktatási tevékenységet a minisztériumi munkám mellett is folytat-tam. 1978-ban az OT Elnökének rendelete alapján megkezdõdött a terv- és beruházással foglalkozó dolgozók tanfolyamszerû továbbképzése.
E tanfolyamrendszer beruházás tárgyának tananyagát kedves kol-légámmal Borsai Györggyel megírtuk és azt oktattuk is az Ipari Szakmai Továbbképzõ Intézetben.
A rendszerváltozás után a KGM helyett létrejött az Ipari Minisztérium és létrejöttek a miniszterhelyettesi szakértõi csoportok. Soltész István mi-niszterhelyettes felügyelte a kohászatot és Õ a szakértõ csoportjába hívott, elsõsorban a Dunai Vasmû témáival foglalkozni. Emellett igen gyakran a titkári teendõket is elláttam. Ez a munkakör óriási lehetõséget adott a szak-ma felsõ vezetésének megismerésére, a kohászati vállalatok életébe, gond-jaikba való betekintésre. Módot adott arra is, hogy a szakmában lezajló katasztrófákat megismerjem. Így pl. a miniszterhelyettessel jártuk végig a leégett DV folyamatos öntõmûvet, a kiömlött acéltól félig tönkrement DV konverteres acélmûvét, a halálos áldozatokkal is járó ózdi üstrobbanás helyszínét. E munkakörben egyébként az egész magyar kohászatra rálátá-som nyílt.
Egyidejûleg tagja voltam a Dunai Vasmû felügyelõ bizottságának is, amely akkor minisztériumi munkatársakból állt.
Soltész István nyugalomba vonulása után Vörös Árpád lett a miniszter-helyettes és irányította a szakértõi csoportot.
Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés
1985 közepén megkeresett Ürmössy László barátom a Salgótarjáni Kohászati Üzemek vezérigazgatója, aki akkor a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés Igazgatótanácsának elnöke volt és feltette a kérdést, hogy elvál-lalnám-e az MVAE központi szervezetének irányítását ügyvezetõ igazgatói beosztásban. Rövid gondolkodás után igent mondtam, mert úgy gondol-tam, hogy képes leszek megoldani a feladatot. Így az MVAE Igazgató-tanácsa 1986. január 1-tõl öt éves idõtartamra megbízott az ügyvezetõi igazgatói feladatok ellátásával. Ebbõl az 5 évbõl végül 16 esztendõ lett.
Tudtam, hogy mit vállalok, amikor igent mondtam. Minisztériumi éveim alatt ugyanis jó kapcsolatban voltam mind az Egyesüléssel, mind a tagvállalatokkal
Az egyesülés korábban a minisztérium részeként középirányítói felada-tokat látott el. Az anyagellátásban, a kereskedelemben diszpozíciós joga volt és mûködését miniszteri rendelet támogatta: ún. kötelezõ egyesülés volt a kilencvenes években azonban már önkéntes egyesülésként mûködött, amely szolgáltatásokat végzett. Ebben a formában a tagvállala-tok tartják fenn a szervezetet, ami már akkor is rendkívül nehézkes volt és csak a jó személyi kapcsolatok tudtak olykor segíteni a tagdíjfizetési gon-dokon. A tagvállalatok igényelték a szolgáltatásokat, bár az ellenérdekelt-ség gyakran nehezítette az érdemi munkát.
1986-ban a központi szervezet 114 munkatárssal dolgozott és ez a lét-szám 2002 végére, amikor 69 évesen, negyvenöt végigdolgozott év után végleg nyugdíjba mentem 16 fõre csökkent. Ez a változás szorosan kap-csolódott a vaskohászat teljesítményének drasztikus csökkenéséhez. Az egyesülésben tevékenykedõ jól képzett munkatársakkal anyagi források és hatáskör híján csak végig szemlélhettük, hogy mennyi érték megy veszen-dõbe. A változások magukkal hozták a létszám csökkenését.
Az eltöltött 16 esztendõ azonban nagyon sok felemelõ dolgot is hozott.
Bár az ország még nem volt az EU tagja, mégis sikerült a magyar acélipart közelebb hozni a nyugat-európai acélközösséghez.
Tagjai lettünk a Nemzetközi Vas- és Acél Intézetnek, majd késõbb az EUROFER-nek. Ennek révén Japántól az Egyesült Államokig, de fõként Európában megismerhettem a szakma kiválóságait. Ebben a munkában igen nagy segítséget jelentettek kiváló kollégáim, mind Tardy Pál, Hrabovszky János, Zámbó József, akik csaknem fejbõl tudták a vaskohászatot.
Sok segítséget kaptam az Igazgatótanács elnökétõl is, akik közül kegyelettel kell megemlékeznem Szabó Ferencrõl, Kocsis Nándorról és
köszönettel Ürmössy Lászlóról, különösképpen Horváth Istvánról, akik mindig megértéssel fogadtak, ha valami gonddal fordultam hozzájuk.
Az egyesülésben dolgozó munkatársaim széleskörû ismeretekkel bírtak, így nem volt olyan feladat, amelynek megoldása ne sikerült volna. Ehhez sok segítséget adott, hogy nálunk volt abban az idõben az a számítóközpont, melynek lelke egy hatalmas, egész szobát elfoglaló szovjet számítógép volt.
Akkor még a vállalatoknál sem mûködött ilyen. Ez segítette az állandóan vál-tozó felsõ szintû igények elõterjesztésekkel történõ kielégítését. Nos, ahhoz viszonyítva már más a helyzet a számítógépek területén.
A Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés székhelye Budapest V. Október 6.
u. 7. alatt jött létre a KGM egyik fõosztályának helyén, az akkori miniszter Horgos Gyula utasítása alapján. A több mint 5000 m2-es, 4 emeletes épület állami tulajdonban volt, de a kezelõje az MVAE lett. A rendszerváltás elsõ éveiben rendeleti úton lehetõség nyílt a kezelõi jog tulajdonosi joggá vál-toztatására. Ezzel élve Báthori Béla jogászdoktorunk segítségével megsze-reztük az épület, az egykori Marcibányi palota tulajdonjogát. Így a milliár-dos értékû épület az egyesülés tulajdona.
Az igazgatói munka mellett több éven át a Magyar Gazdasági Kamara Vaskohászati Szakmai szövetségének titkára voltam. Ennek során módom volt megismerni sok, más gazdasági ágazatban dolgozó ember vélemé-nyét, magatartását, véleményváltozását. Ezek közül sokan ma is az élvo-nalban tündökölnek, bár a fény inkább hátrányukra válik.
Az OMBKE-ban
Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek 1953 óta tagja vagyok. Már elsõ éves egyetemista koromban csatlakoztam a szakmai tömörüléshez, mert már akkor tisztelettel figyeltem az egyesület hagyo-mányõrzõ, tudományos tevékenységét és a kialakuló szakmai barátsá-gokat. Miután az MVAE igazgatója lettem, módom volt tevékenyebben és hatékonyabban részt venni az egyesületi munkában. 1989 végén meg-választottak az OMBKE Vaskohászati Szakosztályának elnökévé, mely tisztséget két cikluson keresztül láttam el. Ezt követõen pedig szintén két cikluson át az egyesület alelnökeként, majd további egy cikluson át az Ellenõrzõ bizottság tagjaként dolgoztam. Ebben az idõszakban módom volt jelentõs anyagi segítséget is nyújtani az egyesületi munkához. A Kohászati Lapok megjelentetéséhez minden esztendõben jelentõs össze-get szerepeltettünk az MVAE költségvetésében. Ez az igény manapság is jelentkezik, de sajnos a forrás elapadt.
Az OMBKE számos alkalommal elismerte munkámat. Ennek bizonyíté-ka, hogy megkaptam1988-ban a Kerpely Antal-, 1994-ben a Zorkóczy Samu-, 1998-ban pedig a Péch Antal-emlékérmet.
Az egyesületi tagságot elismerõ Soltz Vilmos-emlékérmeket pedig 1993-ban a 40 éves, 2003-1993-ban az 50 éves és 2013-1993-ban a 60 éves tagságért kaptam meg. Te
Atya Úristen! Már 60 éve tagja vagyok az OMBKE-nek!
2007-ben pedig a legnagyobb megtiszteltetésben részesültem megválasztottak az egyesület Tiszteleti tagjává. 2010-tõl a tiszteleti tagok és szeniorok csoportjának vezetõje vagyok.
Kapcsolatom az alma materrel
A Miskolci Egyetemmel egész munkám során sok kapcsolatot tartot-tam. Ezek közül kiemelkedõ, hogy 1989-ben megszereztem az egyetemi doktori címet. Doktori értekezésem címe: „Gyengén és közepesen ötvözött acélok folyamatos öntésének és hengerelhetõségének összefüggései” volt, melynek kidolgozása során nagy segítséget kaptam az egyetemi kollégák-tól, különösen kedves évfolyamtársamtól Voight Márton professzorkollégák-tól, akik a kísérletek számítógépes összehasonlításában voltak nagy
A Miskolci Egyetemmel egész munkám során sok kapcsolatot tartot-tam. Ezek közül kiemelkedõ, hogy 1989-ben megszereztem az egyetemi doktori címet. Doktori értekezésem címe: „Gyengén és közepesen ötvözött acélok folyamatos öntésének és hengerelhetõségének összefüggései” volt, melynek kidolgozása során nagy segítséget kaptam az egyetemi kollégák-tól, különösen kedves évfolyamtársamtól Voight Márton professzorkollégák-tól, akik a kísérletek számítógépes összehasonlításában voltak nagy