Johannest és feleségét Schambacher Barbarát, valamint Rimbold Jakabot és feleségét Boger Barbarát jegyezték be. A kor anyakönyvi bejegyzései, mint tudjuk, nem voltak szakszerûek. Az anyakönyvvezetõ a neveket bemon-dás alapján jegyezte fel, és sokszor õ másképpen értette, mint a bemondó gondolta. A dömölki anyakönyvekben is szinte minden bejegyzés alkalmá-val másképpen szerepel a család neve. Elõfordul Rimbold, Rempolt, Limpolt, Rempold, Lemport.
A 18. sz. közepén, Ságon felbukkanó német csoportnak Palmer Johann a központi egyénisége, aki nagy tekintélynek örvend, hiszen õt hívják a leggyakrabban házassági tanúnak, vagy keresztszülõnek. Palmer Johann nevével az anyakönyvekben elõször 1751-ben találkozunk. A Palmerek és a Remportok az anyakönyvekben rendszeresen együtt szerepelnek.
Ennyire szoros összetartás csak úgy képzelhetõ el, ha a két család kapcso-lata már a korábbi lakhelyükön kialakult. Ha szemügyre vesszük azokat a falvakat, amelyekkel ezek a családok kapcsolatot tartottak, látjuk, hogy azok Burgenlandnak németújvári és kõszegi járásaiban fekszenek. A Palmerek és Remportok körül kialakult csoport tehát errõl a területrõl kell, hogy származzon. A német hangzású családnevek közül azonban élesen kitûnik a Remport név franciás csengése. Hogy miképpen vetõdhettek el francia családok az országuktól messze esõ keleti területekre, arra a történelem elég pontos választ ad. Franciaországban XIV. Lajos 1685-ben felmondta a hugenották vallásszabadságát, melynek következtében 1,5 millió protestáns hagyta el Franciaországot. A menekültek nagy tömege, több százezer fõ, a német nyelvterület különbözõ országaiban kötött ki. A 18. sz.-ban a hugenották Magyarországon is megjelennek. A Remportok is francia hugenottákként, az üldözések idején kerültek Burgenlandba, ahol a 18. sz. közepéig éltek. Innen már, mint német anyanyelvûek költöztek a magyar lakta Kemenesaljára.
A burgenlandi kapcsolatok feltárására a Batthyány levéltár átkutatása adott lehetõséget. Burgenland déli területe a Batthyány uradalomhoz tar-tozott, amelynek a számadáskönyveit az Országos Levéltárban õrzik. A dél-burgenlandi hegyközségek dézsmakönyveiben megtalálhatók minda-zok a nevek, amelyekkel késõbb Ságon és környékén találkozunk. Többek között 1707-ben Rhempaur Hans, akinek neve innentõl kezdve fél évszázadon keresztül — a legkülönbözõbb torzításban — visszatérõen szerepel. 1716-ban János neve mellett „libertinus” (szabados) jelölés van, amibõl arra lehet következtetni, hogy bérlõként mûvelte a szõlõt, valamint, hogy nem régen érkezett valamely külsõ országból és a hazai feudális
rendszerbe még nem volt beilleszthetõ. A korabeli burgenlandi népszám-lálási adatokban egyaránt szerepel Palmer János és Remport János neve, akik néhány év múlva Ságon együtt tûnnek fel. Mivel a Remport név jelen-legi formájában a ságiakén, ill. Ságról elszármazottakén kívül ma sem Burgenlandban, sem a világ más országaiban nem található meg, egyértelmû, hogy az Ságon alakult önálló családnévvé, tehát magyar szár-mazásúnak tekinthetõ. Jelenlegi alakjában a nemesdömölki anyakönyv bejegyzései között elõször 1795-ben Marinka és Zsuzsanna keresztnevek mellett jegyzik be. A családnév bejegyzett formája egészen 1832-ig állan-dóan változik, csak ekkor vált át a név véglegesen a Remport formára. A Ságon letelepedett két családalapítónak R. János fiát, Kristófot, feleségével Dávid Krisztinával és R. Jakab fiát, Mátyást, feleségével Palmer Annával tekinthetjük. Miután én R. Mátyásnak vagyok az ötödik generációs unoká-ja és a Rembold–Palmer házaspárt kell alsósági õsömnek tekinteni, ezért e két család õstörténete felé fordult érdeklõdésem.
A Palmer név az egész világon elõfordul, és bár számos neves személyi-séget vonultat fel, kutatási szempontból nyomra vezetõ szerepre alkalmatlan.
A Rembold család múltjának megismeréséhez egyrészt az internet segített hozzá, mely a párizsi Sorbonne egyetem könyvtáráig vezetett el, ahonnan megtudtuk, hogy a Rembold családnév elõször egy 1243-ból szár-mazó írásban jelent meg, amely szerint R. lovag engedélyt szerzett lovagi torna rendezésére Badonville nevû alemann településen, mely Lotharin-giában fekszik. Másrészt egy véletlen segítette kutatómunkánkat. Egy Ulm város környéki tanártól kaptunk egy könyvet, amely az augsburgi Remboldok történetét hiteles forrásokra támaszkodva ismerteti. E szerint a Remboldok a 14–15. században kirajzottak Lotaringiából, dél felé Elzászba, kelet felé a Rajna és a Duna térségébe. Számos egyéniség bukkant fel közöttük, festõk, ezüstmûvesek, de fõként politikusok és köztisztviselõk.
Ulm városában vezetõ szerepet töltöttek be. A Münster tornyát õk építtet-ték föl, a város neves polgármesterét R. Caspar-nak hívták, a Münsterben a mai napig elsõ helyen áll a Remboldok címere. R. Bertholdot 1506-ban Straßburg város polgármesterévé választották, de a legnagyobb sikereket a nemzetség augsburgi tagjai érték el. Az augsburgi csoport Ulmból települt át és itt a fiatal Jacob hamarosan a vezetõ rétegben tûnt fel. Betársult a spanyol király venezuelai gyarmatának bérletébe, majd Augsburg város polgármestere lett. Venezuela ezüstjét és aranyát Augsburgba áramoltatta és a gazdag várost még gazdagabbá tette. Pénzelte V. Károly spanyol király és német-római császár háborúját a franciák ellen és ennek ellenében
biro-dalmi nemesi rangra emelkedett. Még nagyobb karriert futott be unokája, Johann-Jacob R., aki nemcsak polgármester lett, hanem a köztársasági város kormányzójává is megválasztották. 1600–1620 között az õ kormány-zása alatt épült ki a város reneszánsz központja, benne a városházával.
Mellszobra a város múzeumában ma is látható, síremlékét a dominikánus templom õrzi. A közeli Neusäss település, melynek földesura is volt, em-lékét a kisváros fõutcájának nevében õrzi. Johann-Jacob R. még a Habsburg császári családdal is sógorságba került, utódai birodalmi diplomáciai tevé-kenységet folytattak és vállalkozók voltak. A nemzetségnek ez az augsbur-gi ága azonban 1774-ben kihalt.
A német nyelvû Elzász-Lotaringiából, mely a Remboldok „õshazájá-nak” tekinthetõ, több hullámban vándoroltak el a nemzetség tagjai. A ko-rábban elvándorolt, augsburgi ág a nemezetségnek csak egy kisebb részét foglalta magába, a többség lakhelyén maradt és valószínûleg továbbra is mezõgazdasági munkákkal, szõlõmûveléssel és állattenyésztéssel foglalko-zott. Ezen családok közül kerültek ki azok a protestánsok, akik a már említett vallásüldözések idején hagyták el otthonukat. Bizonyítható, hogy az Elzász-Lotaringiából együtt elvándorolt két család, a Rembold és a Palmer gyerekei jelennek meg elõször Burgenlandban, ahol a szõlõ- és a földmûvelés lehetõsége adott volt, majd 45 év múlva Ság mezõvárosban, ahová a szõlõmûvelés mellett a könnyebb földszerzés lehetõsége vonzza õket. Az õ unokáik lesznek a sági Rembold–Palmer családok megalapítói.
A Remportok a 19. sz. végéig megmaradnak Alsóság társadalmának a keretei között. Az unokák teljesen elmagyarosodnak, a nemzetség két ága alaposan megnépesedik. 1800-ban a Remportok száma tíz fõre becsülhetõ, 1900-ban mintegy 50–60 fõre gyarapodtak, 2000-ben pedig elkészítettem az élõ Remportok teljes névsorát, amely 120 fõt tett ki. A Ságról való elvándor-lás a 20. sz. elején kezdõdik meg és a század közepére gyorsul fel. A Remport nemzetség nemcsak megsokasodott, de néhány tagja a családnevet országos méretekben is ismertté tette. Ilyen pl. Remport Elek, aki az Eötvös Kollégium diákjaként 1921-ben tanári oklevelet, majd klasszika-filológiai doktorátust szerzett. 20 éven át a budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium nagyra be-csült tanára, majd a Deák téri Evangélikus Leánygimnázium igazgatója volt.
Tanítványai közül késõbb világhíressé vált személyiségek kerültek ki, mint pl. Wigner Jenõ Nobel-díjas fizikus. A sport világában vált nemzetközileg is ismertté Remport Gabriella mûkorcsolyázó, aki partnerével, Nagy Sándorral Európa- és világbajnokságokon is sikeresen szerepelt. A politikai életben Remport Katalin ügyvédnõ tûnt ki, aki az elsõ demokratikusan választott
országgyûlés képviselõjeként lett országosan ismert.
A szûkebb családi kör
Az én õsapám R. Mátyás volt, családom tõle származtatható. R. Mátyás Ság határában, a Batthyány uradalom birtokában lévõ kápolnai hegy-oldalon bérelt szõlõt. A Batthyány dokumentumok között több alkalommal is szerepel a neve, tisztán olvasható Rembold alakban. A letelepedõ két Rembold család késõbb a Ság-hegyen saját tulajdonú területet is szerzett, ahova szõlõt telepítettek. R. Mátyás több holdat kitevõ szõlõterülete ma is szõlõbirtok. Annak egyötöd része volt apám tulajdonában, amit apám halála után nõvéremmel együtt én örököltem. Öt éven át én mûveltem és a szõlõ borát is magam kezeltem. Ez a 19–24 éves koromban eltelt öt év nagy élmény volt számomra és arra még ma is nagy nosztalgiával emlé-kezem vissza. Ezt a borosgazda idõszakomat örökítettem meg a következõ verssorokban:
Ének a borospincérõl
Pince, pince, boros pince, de sokszor gondolok reá.
A Sághegynek ódon kincse, oldaláról tekint alá.
A nagyapám építhette, vagy régebbi õsöm talán?
Századon át vihar verte, meglátszik az idõ falán.
Gazdája egykor én voltam, élveztem ódon illatát.
Szõlejét is én préseltem és kóstoltam annak borát.
De már régen elhagytam azt, mondják, többször gazdát cserélt.
Akkor még meg sem sirattam, ma viszont emléke kísért.
Éjjel néha nála járok, a szõlõ csak nekem terem.
Forgatom megint a prést, és a hordót csapra verem.
A ködbõl jön elõ a kép, bár azt sohasem keresem.
Ébredés vet véget neki, de az álom kedves nekem.
Sági családunkat megalapozó õsömmel tehát a szõlõ kapcsolt össze. De ez az õsi házaspár más érdemeket is szerzett. Gyarapította mezõgazdasági földterületét és gazdaságát. A család két nemzedéke sokgyerekes család volt, ezért R. Mátyás tekintélyes vagyona erõsen osztódott. A gyerekek, majd az unokák között olyan mértékben elaprózódott, hogy nagyapám és
testvérei már jelentéktelen örökséggel indultak neki az életnek. Nagyapám és Sebestyén Júlia nagyanyám azonban nagy szorgalommal fogtak a va-gyon helyreállításához és igyekezetük eredménnyel is járt. Nagyszüleimet nem ismertem, amikor születtem már több mint 10 éve nem éltek. Édes-anyám úgy emlegette nagyapámat, mint aki nagyon igazságos ember volt, családját igen gondosan összetartotta. Nagyszüleim nem csupán szorgal-masak és nagy munkabírásúak voltak, de sikeresen is gazdálkodtak. A családi szõlõnek ötödrészét örökölte nagyapám. Ez a terület fedezte a család szõlõ- és borszükségletét, és a szõlõ státusszimbólumot is jelentett.
A birtokba vett szõlõterületre borospincét épített, amely ma is az eredeti helyén áll. Nagyméretû szarvasmarha-tenyésztésbe is fogott, kihasználva a Marcal-völgy dúsan zöldellõ legelõit. Az állatállományból jelentõs jöve-delemre tett szert. Helyreállította az egykori Remport vagyont, és mintegy 24,5 hold földet hagyott maga után.
Nagyszüleimnek hét gyereke született, de közülük csupán két fiú maradt életben, apám Remport Dénes és öccse Remport Imre. A két gyerek korán bekapcsolódott a gazdálkodásba, és segítségükkel a gazdaság gyor-san gyarapodott. A család nagyszabású építkezésbe is kezdett, amely azon-ban a szülõk elhalálozása miatt félbeszakadt. A röviddel ezután kitört I.
világháború pedig alaposan felkavarta a család életét. A világháború a Remport családoktól súlyos áldozatot követelt. Öt hadviselt Remport került a hõsi halottak listájára, köztük nagybátyám, Remport Imre. Apá-mat, mint családfenntartót a háború elsõ éveiben még nem mozgósították, 1917-tõl azonban õ sem kerülhette el a frontszolgálatot. Megfakult fénykép bizonyítja, hogy a Kárpátokban harcolt géppuskásként. Az összeomlás után, 1918-ban tért vissza otthonába.
Apám 1885-ben született, és még nagyszüleim életében házasságot kötött anyámmal, Tóth Rozáliával. A háború végére szüleim magukra maradtak, az anyagiakat elvitte a hadikölcsön és az infláció. Szüleimnek az új körülmények között új életet kellett kezdeniük. A háborút követõ gaz-dasági válság is nehezítette a helyzetet, de sok szorgalom és az 1932-ben az olaszokkal kötött kereskedelmi szerzõdés lehetõvé tette az addigra felduz-zadt szarvasmarha-állomány értékesítését. Ez alapozta meg a család jólétét és tette lehetõvé az iskoláztatásomat. Gyerekkoromra, mint a béke és szeretet éveire emlékezem vissza. Apám nem csak eredményesen gazdál-kodott, de minket, gyerekeit is munkára nevelt. A családban mindenkinek kialakult a tevékenységi köre, amelyet kötelességtudóan, nagy szorgalom-mal végzett. A családban nem csak civakodás nem volt, de még csak
han-gos szó sem hallatszott. Nyáron a család minden tagja dolgozott, télen pedig éjjelbe nyúlóan olvasott. Apám Berzsenyi után valóban elmondhat-ta:
Van kies szõlõm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtõl
Kérjek-e többet?
Fiatalságomnak ez a békés korszaka 1940-ig, apám haláláig tartott. 55 évet élt. Élete teljében volt, soha betegségben nem szenvedett. Munka közben szívéhez kapott, összeesett és meghalt. Racionálisan gondolkodó, eredményesen gazdálkodó, tekintélyes parasztember volt. Halála évében a Pápai Kollégium 6. osztályába jártam.
Iskolák padjai közt
A középiskola alsó négy osztályát Celldömölkön, polgári iskolában végeztem, amely közel sem tartozott a könnyû, vidéki iskolák közé.
Különösen a magyar nyelv és a számtan oktatására fordított az iskola nagy gondot, és emellett gyakorlatias képzést is adott. Alig akadt magyaróra, amelyen nem kaptunk fogalmazást házi feladatnak. Ez az olvasmányaink ismertetésén túlmenõen olyan iratok fogalmazására is kiterjedt, mint a folyamodványok vagy szerzõdéskötések. Számtanból a végletekig gyako-roltatták velünk az egyszerû mûveletek gyors elvégzését és a fejben szá-molást, nagy gondot fordítottak az arány- és százalékszámításra, egészen a kamat és a kamatos-kamat számításig. Ezt az iskolát jó eredménnyel végez-tem. Ha nem is sikerült minden tárgyból a legjobb osztályzatot megszerez-nem, végig az osztály öt legjobb tanulója közt helyezkedtem el. Miután erõsen irodalmi érdeklõdésû voltam, továbbtanulás szempontjából csak a gimnázium jöhetett szóba.
Három nagyon jó gimnázium között is választhattam, és a választás nem volt könnyû. Számításba jöhetett a soproni Evangélikus Líceum, ahol elõttem már négy Remport rokon végezte tanulmányait. A másik kiváló iskola a szombathelyi Premontrei Gimnázium volt, amelyet egy rokonunk ajánlott. De végül is a harmadikat, a pápai Református Gimnáziumot választottam, amelyet egyszerûen csak „pápai kollégium”-ként emleget-tünk. A kollégium rangját különösen növelte, hogy egykoron az ország legnagyobb költõje, Petõfi Sándor és legnagyobb regényírója, Jókai Mór is diákja volt. Választásom mégsem ezért esett rá, hanem másik két nagyon
egyszerû ok miatt. Egyrészt abban az évben érettségizett ott egy fiatalem-ber, aki vállalkozott arra, hogy a latin különbözeti vizsgára felkészít és õ a saját iskolája felé fordította a figyelmemet. Másrészt pedig nagyon nyomós indok volt, hogy Celldömölk és Pápa között iskolavonat közlekedett.
Lakásunk a Celldömölki állomástól 3,5 km távolságra feküdt, tehát onnan fél óra alatt az állomás elérhetõ volt. A vasúton való bejárást azért tartottam nagy elõnynek, mert akkor még erõsen ragaszkodtam az otthon mele-géhez. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az elõny lett a legnagyobb csapás tanulmányi elõmenetelemre. Reggel 5-kor keltem és délután 5-kor kerültem haza. A mindennapos 12 órás kirándulás rendkívül fárasztó volt és a felgyülemlett fáradtság miatt a gimnázium 5. osztályában rendkívül leromlott a bizonyítványom. Igaz, a következõ évben már kezdtem jobban igyekezni, de az ingázás erõsen tompította szellemi tevékenységemet. A szerencse azonban, mint késõbb oly sokszor, mellém szegõdött. Az egyik pápai osztálytársam olyan ajánlattal állt elõ, hogy költözzek be Pápára hoz-zájuk lakni. Szülei felajánlották, ha latinból és számtanból instruálom õt, ingyen kapok lakást és reggelit. Ezzel megoldódott a két éve húzódó prob-léma. A 7. osztályban már az éltanulók közé sorolhattam magam és a 8.-ban a kitûnõ bizonyítvány sem maradt el. Az érettségin pedig jelesre vizs-gáztam.
Pápán a kollégium irodalmi önképzõ körének lelkes tagja lettem. Itt nemcsak a híres pápai diákok munkásságával foglalkoztunk, hanem az akkori jelenkor irodalmát, költészetét is elemeztük. A korabeli írók közül többeket meghívtak író–olvasó találkozóra, pl. Erdélyi Józsefet, Kodolányi Jánost. Veress Pétert is meghívták egyszer, de õ visszaírt, hogy „Kedves gyerekek, most nem tudok menni, mert lucernakaszálás van. Majd két hét múlva, ha végeztünk a mezei munkákkal, elmegyek”. Nagy sikerélményt jelentett nekem, hogy 7. osztályos koromban diáktársaim szavazatai alapján én nyertem el a Beöthy-nagydíjat, amely az évfolyam legjobb iro-dalmárának járt. 1942-ben érettségiztem, és a magyar–latin szakos tanári pálya képe lebegett elõttem. Hogy miért választottam mégis a reál tudo-mányokat? Véletlenül.
Érettségi elõtt feljöttem Pestre, az Eötvös Kollégiumba egy beszél-getésre. Itt valahogyan az derült ki számomra, hogy a klasszikus mûvelt-ség Magyarországon leáldozóban van. Aztán, mikor visszamentem Pápára, jobban hallgattam a matematika tanáromra. Mivel ebbõl a tárgyból is osztályelsõ voltam, õ bíztatott engem, hogy menjek inkább reál területre.
Döntésemet talán az is befolyásolta, hogy ebben az idõszakban az ország
igen erõs iparosításba kezdett. A környékrõl elsõsorban erdõmérnöki pályára mentek Sopronba, de nagyon sokan választották az elektromérnö-ki pályát is. Én a közeli Ajkán szándékoztam majd elhelyezkedni. Meg-tudtam, hogy ott kohómérnökre és vegyészmérnökre van szükség. Miután azonban Budapesten a vegyészmérnöki karra erõs túljelentkezés volt, a József Nádor Mûegyetem soproni kohómérnöki karát céloztam meg.
Az 1942/43-as tanévet Sopronban kezdtem. Sajnos, nem sok jó emlékem van Sopronból. Az elsõ évben még csak-csak volt diákélet, a következõ években azonban belebonyolódtunk a háborúba. Volt ott minden: légiri-adó, berepülés, bombázás, frontátvonulás, romeltakarítás. Közben ter-mészetesen állandóan keményen kellett tanulni. 1944 nyara számomra, mint késõbb kiderült, sorsdöntõ volt. Két hónapon át a Borsodnádasdi Lemezgyárban voltam gyakornok, ahol hengerléssel finomlemezt gyártot-tak. Itt jöttem rá, hogy számomra nem az alumíniumipar a legvonzóbb terület, hanem a vaskohászat, amely a sokféle ötvözetével, gyártmányával, sokkal változatosabb ismereteket kíván, s ezen kívül nagyobb az elhe-lyezkedési lehetõség is. Az ajkai gyár akkor még csak felfutóban volt. A másik ilyen tapasztalat pedig az volt, hogy az acélhengerlés az egyik legérdekesebb kohászati tevékenység. Itt jegyeztem el magam a hengerlés-sel, amihez aztán szinte egész szakmai pályafutásom alatt hû marad-tam. Az államhatalomnak az volt a terve, hogy a mi évfolyamunknak a háború végéig végezni kell. Gyorsítottak hát kicsit az oktatáson, a 9. félévet elõbbre hozták ‘45 nyarára. Így aztán 1946 közepére az egyetemi oktatás befejezõdött számunkra.
Sopronból csak egy emléket hadd idézzek fel. 1946 szeptemberében a Nemzeti Paraszt Párt Sopronban tartotta a nagygyûlését két fõ szónokkal, az elnök Veress Péterrel és a belügyminiszter Erdei Ferenccel. A nagy-gyûlésen kérdéseket lehetett feltenni a szónokoknak. A soproni értelmiség részérõl záporoztak feléjük a kérdések. Fõképpen két kérdés maradt meg bennem: Meddig lesznek jelen Magyarországon az orosz csapatok, ill.
Moszkva követeli-e, hogy Magyarországon kommunista hatalom legyen, vagy belemegy egy különutas rendszer kialakításába, a demokratikus, baloldali kormány továbbélésébe? Erdei Ferenc azt válaszolta, hogy a békekötés két éven belül meglesz, és akkor várható, hogy az orosz csapa-tok kivonulnak Magyarországról. A másik kérdésre azt a választ adta, hogy Moszkvából olyan ígéretet kaptak, hogy ugyan ragaszkodnak ahhoz, hogy csak baloldali pártok szerepeljenek a kormányban Magyarországon, de nem ragaszkodnak feltétlenül a kommunista uralomhoz. Ha utólag
vissza-gondolok erre, szegény Erdei Ferenc milyen naiv volt! Pedig az egyik legértelmesebb hazai értelmiségi volt.
A diploma megszerzése után kapcsolatom az egyetemmel csak átmenetileg szünetelt. Amikor a Nehézipari Mûszaki Egyetem Miskolcon megalakult, beugró tanársegédi tevékenységet vállaltam egy évre, az 1960–70-es években pedig tagja voltam a Mérnököket Vizsgáztató Országos Bizottságnak. Doktori vizsgámat is itt tettem le és néhány alka-lommal az egyetem tudományos rendezvényein elõadást is tartottam.
Ranglétrán Diósgyõrben
A háború utáni újjáépítés és a jóvátételi termelés rengeteg kohászati termék gyártását igényelte. Mikor végeztünk az egyetemen, többek között Diósgyõr keresett mérnököket. Engem akkor már a hengerészet érdekelt,
A háború utáni újjáépítés és a jóvátételi termelés rengeteg kohászati termék gyártását igényelte. Mikor végeztünk az egyetemen, többek között Diósgyõr keresett mérnököket. Engem akkor már a hengerészet érdekelt,