A magyar Ugar szimbólum értelmezése az alakzatokban

A magyar Ugaron ciklus keretes szerkezetű. A cím és a záró vers reddíciót alkot. A kereten belül pedig feloldhatatlan ellentéteket találunk, a folyamatos viaskodás, a költői én és a külvilág közti ellentét jelenik meg az egyes szöve-gekben. A költői én környezete, az Ugar ugyanakkor magát az egészet is jelöli.

A szinekdoché a ciklus első versében, A Hortobágy poétája című versben is megtalálható. A rész-egész viszonya az egész verset átszövi. Már a címben ott feszül az ellentét. A Hortobágy magának az elmaradottságnak a szimbóluma, míg a poéta a költőt, a művészt szimbolizálja. Kapcsolatuk szemantikai antité-zist eredményez. Hortobágy  poétája. Az antitézist tovább mélyíti a főnév birtokos jelzős szerkezetben való használata. Az első strófában a lírai én a poé-tát, azaz a költő önmagát jeleníti meg egypólusú azonosító metaforikus szerke-zetben: Kúnfajta, nagy szemű legény volt. Ugyanakkor a múlt idejű igék haszná-latával elidegeníti, a múltba helyezi a történéseket: nekivágott, megfogták, lele-gelték, gondolt, lett volna, nézett, eltemette. Már az első strófában ellentétpárok jelennek meg: Csordát őrzött  nekivágott. A poéta nekivágott a világnak, mellyel ellentétben áll. A strófa végén a Hortobágy epiforaként megjelenik, reddíciót alkotva: A Hortobágy poétája / A híres magyar Hortobágynak.

A második strófán is végigvonul az ellentét, melyet a de ellentétes kötőszó is megerősít: Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét, / De ha virág nőtt a szívében, / A csorda-népek lelegelték. A harmadik és negyedik strófa között is antitézis figyelhető meg, mely így a versszakok között paralelizmust hoz létre.

Ezerszer gondolt csodaszépet, De ha a piszkos, gatyás, bamba Gondolt halálra, borra, nőre, Társakra s a csordára nézett, Minden más táján a világnak Eltemette rögtön a nótát:

Szent dalnok lett volna belőle. Káromkodott vagy fütyörészett.

A harmadik versszakban a gondolt ige ismétlése geminációs alakzatot alkot:

Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre. Az ismétlés egy-ben a felsorolás alakzatával kapcsolódik össze, mely az olvasónak dekadens érzéseket sugall. Azonban a de kötőszóval bevezetett ellentétes viszony kétszeri ismétlése nyomatékosítja az összeegyeztethetetlenséget, a poéta kénytelen haso-nulni környezetéhez: Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.

A kettőspont és a vagy kötőszó használatával nyomatékosítja a szerző, hogy a poétának nincs más lehetősége: „Szárnyaló vágya és a magyar valóság között vergődik a Hortobágy poétája” (R. Molnár 2008: 73). Benső értékei pusztulásra vannak ítélve környezetében, hasonulni kényszerül hozzá: Kúnfajta, nagy szemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak […] Ezerszer gondolt csodaszépet […] De ha virág nőtt a szívében, / A csorda népek lelegelték. […] Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.

A feloldhatatlan ellentétet és viaskodást kifejező alakzatok a ciklus záró ver-sében is megtalálhatók, ezzel is erősítve a keretet. A ciklus záró verse egyben címadó vers is. Az 1905-ben a Budapesti Naplóban megjelent szövegváltozatban azonban csak A magyar ugar szerepelt, azaz az ugar helyhatározórag nélkül.

Ennek az apró változtatásnak fontos szerepe van a lírai én szempontjából, hisz az Új versek kötet fogadtatása nem volt egyértelmű. „A konzervatív kritikát felbő-szítették a magyar Ugar képei, a szokatlan hang és tartalom. Volt, aki dekaden-ciát látott benne, más nagyra értékelte” (R. Molnár 2008:70). Az ilyen vélemé-nyen lévő olvasót még jobban ingerelhette az új szövegvariánsban az ugar nagy kezdőbetűs írásmódja és helyhatározóraggal való kibővítése A magyar Ugaron.

A versrészletben az én elhelyezi magát a képzelt térben, ráhelyezi az Ugarra:

Elvadult tájon gázolok. Az egyes szám első személyű ige, a gázolok tovább erő-síti az Ugaron való elhelyezkedést, amely szintén ellentét, ugyanis a passzív, mozdulatlan, terméketlen ugaron való gázolás intenzív mozgást fejez ki. A cím és az első strófa utolsó sora variációs ismétléses alakzatot, reddíciót hoz létre a szövegben: A magyar Ugaron, Ez a magyar Ugar. A kereten belül az ugart jel-lemző felsorolásokat találunk: elvadult táj, buja föld, vad mező, dudva, muhar.

Az egyes szám első személyű jelen idejű igék pedig tovább nyomatékosítják a lírai én jelenlétét a szövegben: gázolok, ismerem. Az Ezt és az Ez mutató név-mások anaforikus ismétlést alkotnak: Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar.

A második strófában az elsővel ellentétes gondolatok jelennek meg. Az elva-dult tájjal, a buja földdel szemantikai ellentétet alkotva megjelennek a szent humusz és a szűzi föld szimbólumok.

Az antitézis visszatér a strófa második felében: Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág. / Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? A szent humusz és a szűzi föld jelzős szerkezetek ellentétben állnak az égig érő giz-gazok szerkezettel. A valami rág kijelentés implicite magában foglalja a férget is, így szemantikai ellentétet alkot a szűzi és szent jelzőkkel, valamint a jelzős szerkezetekkel.

Az első strófa ellentétben áll a másodikkal, ugyanis a második strófában is el-lentét van, s így párhuzamot eredményez a versszakok között. A versszak a Hej indulatszóval bevezetett kérdéssel zárul: Hej, égig nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? A harmadik strófában megtörténik a váltás, a cselekvő én visszavonul, és az Ugar válik cselekvővé: Indák gyűrűznek, a gaz lehúz, altat, szél suhan.

Míg a lírai én már csak a föld alvó lelkét lesi, s virágok illata bódítja, mely sze-mantikai ellentétet hoz létre a versszakok közt.

Az első és második versszakot a lírai én uralja, míg a harmadik és negyedik strófát az Ugar. A strófák közt így antitézis feszül. A záró strófa jellemző alak-zata a felsorolás és fokozás is: A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed. A fokozással a költő az Ugar győzelmét nyomatékosítja az Én felett a kacagó szél kíséretében, mely a nagy Ugar felett suhan el.

Az első versszak utolsó sora variációsan megismétlődik a vers végén Ez a magyar Ugar, A nagy Ugar felett. A keret bezárul. A vers különböző jelzős szerkezetekben megvalósuló alakzatokban bővelkedik: elvadult táj; ős, buja föld; vad mező; szent humusz; szűzi föld; égig-nyúló giz-gazok; vad indák; alvó lélek; régmúlt virágok; kacagó szél. Az alakzatok funkciója lehet a látomásos tájvers látszatának fenntartása, valamint a lehulló kompozíció létrehozása: gázo-lok  ismerem  lehajolok  lesem  bódít  lehúz  befed  a kacagó szél pedig a nagy Ugar felett suhan. Az ún. „lehulló” kompozíció a lent és fent ellentétén alapszik. A lírai én kezdetben még cselekvő, aztán virágok bódítják, végül a gaz befedi, és az Ugar alá kerül, míg a kacagó szél, az Ugar felett suhan el.

A vers alapstruktúrája ellentétre épül, mely paralelizmusokkal társul. Termé-szetesen a paralelizmusokban egyszerre több más alakzat is megjelenik, alakzat-társításokat alkotva. Ilyen a már említett ellentét, halmozás, retorikai kérdés és a versen végigvonuló gradációs fokozás, amely ezt az érdekes kompozíciót ered-ményezi.