II. Műfordítás-elméleti alapfogalmak (Lőrincz Julianna)
8. A műfordítás-értelmezés funkcionális stilisztikai keretben
A műfordítás és a stilisztika kapcsolata több szempontból is szoros összefüg-gést mutat. Az egyes szövegváltozatok egybevetésekor, a forrásnyelvi szöve-gekkel egyenértékű célnyelvi szöveg stílusának létrehozásakor a műfordítónak, valamint a fordításkutatónak és -kritikusnak is a nyelvi elemeknek a szövegben betöltött funkcióját kell elsősorban vizsgálnia (vö. Popovič 1980, Zeman 1993, Szabó 2003).
A szépirodalmi szövegek fordításainak vizsgálatakor elengedhetetlen mind a forrásnyelvi, mind pedig a célnyelvi szövegvariáns(ok) jellemző stílusjegyeinek számbavétele, és annak vizsgálata, hogyan alkotja újra a műfordító az eredeti szöveg domináns stílusjegyeit az idegen nyelvű szövegvariánsban. Az eredeti szövegek és műfordításaik egybevető elemzési módszereként véleményünk sze-rint a legalkalmasabb a funkcionális stilisztikai módszer, amely a műfordítások stíluselemeinek funkcióját vizsgálja a szöveg különböző szintjein.
8.1. A funkcionális stilisztika
A magyar funkcionális stilisztika megalapozója és rendszerének kidolgozója Szathmári István, aki a funkcionális stilisztika történetét, napjainkban is tartó fejlődési folyamatát több tanulmányában, könyvében bemutatta (vö. Szathmári 1983, 2004). Szabó Zoltán, a kolozsvári stílusiskola nemzetközileg elismert kutatója is számos össezhasonlító stilisztikai vizsgálatot végzett a funkcionális stilisztika módszerével, többek között magyar forrásnyelvi szövegek és azok idegen, elsősorban román célnyelvi változatainak egybevetésével (vö. Szabó 2003). A nyitrai stílusiskola több kutatójának munkássága ugyancsak hozzájárult a funkcionális stilisztika és egy új tudományos stilisztikai diszciplína, a műfordí-tás-stilisztika kialakulásához (Popovič 1980, Zeman 1993, Zsilka 2002).
Szathmári István a funkcionális stilisztika lényegét a következőképpen fo-galmazza meg: „A funkcionális stilisztika – amely a funkcionális szemléletű nyelvtudományi irányzatokból nőtt ki a XX. század elején, illetve a század első felében – a nyelvi-stilisztikai és a nyelven kívüli, úgynevezett extralingvális eszközöknek mint variánsoknak a kialakult szerepét, továbbá a mondanivaló kifejezésében és az alkotás egészében betöltött kommunikatív funkcióit, vala-mint azt vizsgálja, hogy a jelzett stílusjelenségek milyen beszédmódban otthono-sak” (Szathmári 2004: 435.)
A funkcionális stilisztika alapvető feladata a szöveg egyedi stílussajátossága-inak, a szövegrészek, mondatok, szavak jelentéseinek, alakzatastílussajátossága-inak, képi eleme-inek, a prozódiának (rím, ritmus) és más szövegelemeknek a vizsgálata a szöveg típusától függően. A költői szövegek fordításában nagy szerep jut a prozódiai elemeknek, a hangzásnak, a képi elemek vizsgálatának. Nem kevésbé fontos
lehet a forrásnyelvi szöveg alkotója egyéni stílusának, valamint a műfordító egyéni stílusának egybevetése, különösen akkor, ha a szöveget költő fordítja.
8.2. A funkcionális stilisztika elemzési módszere
A funkcionális stilisztikai vizsgálat középpontjában tárgyának megfelelően a funkcionális stílusok állnak, amelyek meghatározott kommunikációs céllal létre-jött szövegek komplex nyelvi kifejezésrendszerét hozzák létre a szövegalkotás más kritériumainak függvényében (pl. a szöveg témája, műfaja, a szöveg alkotó-jának közlési szándéka stb.). Mindezek a kategóriák a forrásnyelvi és célnyelvi szövegek egybevető stilisztikai elemzésekor is fontos szerepet játszanak. A funkcionális stilisztikai szemléletű kutatásokban a szöveg különböző szintjeit vizsgáljuk (vö. Szathmári 2004).
8.2.1 Az akusztikai szint
A szöveg hangtani jelenségeinek, a hangok esztétikai hatásának (pl. jóhang-zás, rosszhangjóhang-zás, hangszimbolika), a szépirodalmi, különösen a költői szövegek prozódiai sajátosságainak (rím, ritmus), az alliterációnak és egyéb, a szöveg tartalmi mondanivalójának kifejezését erősítő vagy gyengítő (adekvát, inadek-vát) funkcióinak vizsgálata tartozik ide elsősorban. Az itt felsoroltak között ter-mészetesen vannak olyan elemek is, amelyek a szöveg más szintjein is szerepet játszanak. Például az enjambement átmenetet alkot az akusztikai és a szintaktikai szinten elhelyezkedő elemek között, hiszen ez nemcsak sorátlépés, hanem szin-tagmákat vagy tagmondatokat választ el egymástól.
8.2.2 A szó- és kifejezéskészlet szintje
A szövegnek azt a szintjét, amelyen a szókincs különböző elemeit vizsgáljuk, lexémaszintnek is nevezzük. Ezen a szinten a különböző lexikológiai jelentésvi-szonyok (szinonímia, poliszémia, homonímia, variativitás stb.), a lexéma értékű nyelvi elemek (idiómák, frazémák stb.), a mondatnál kisebb ismétlődő nyelvi egységek szövegbeli funkciójának vizsgálatát végezzük el. A stílus maga is a nyelv szinonimakészletéből történő válogatás a paradigmatikus tengelyen, és a kiválasztott elemeknek a szövegalkotó szándékától, a szöveg témájától, műfajá-tól, a feltételezett befogadókra tett hatásszándékától stb. függő elrendezése a szintagmatikus tengelyen.
8.2.3 Az alak- és mondattani jelenségek szintje
A szövegnek ez a szintje a grammatikai szint. Az egyes morfémák, szófajok, szintagmák stílusértékét vizsgáljuk elsősorban a grammatikai szinten. Meg kell jegyeznünk, hogy minden szinten fontos, hogy a stílust a nyelvi elemek szten-derd használatától (a köznyelvi normától) való eltérésként, valamint a nyelvi
elemek gyakorisági eloszlásaként is értelmezzük, hiszen így értelmezhetjük azo-kat a konnotációazo-kat, amelyek a művészi szövegegész jelentésének lényeges ré-szét alkotják (vö. Kemény 2004). „Konnotáción a szó szignifikatív jelentés-magva körül kialakult és állandósult különféle (szemantikai, kulturális, történeti stb.) asszociációs jegyek összességét értjük” (Péter 2005: 192). Például az igék gyakori előfordulása egy szövegben dinamikussá teheti a stílust, míg a névszói dominancia statikussá. A toldalékmorfémák közül a magyar nyelvben elsősorban a képzőknek van olyan szerepük, hogy az alapszó elsődleges fogalmi jelentésé-hez újabb jelentéselemeket adnak hozzá. De a grammatikai szinten vizsgálhatjuk az aktuális tagolás, a mondatfajták, a sztenderdtől eltérő mondatszerkezetek, a szokásostól eltérő modalitás stilisztikai értékét, a különböző retorikai kérdések funkcióját is.
Az alak- és mondattani jelenségek szintje szoros kapcsolatban van az alakza-tok kérdésével is, hiszen a trópusokat és az alakzaalakza-tokat nemcsak a szemantikaivalencia-szabályok által meghatározott nyelvi kifejezésektől való eltérések, hanem a grammatikai elemek rendszerszerű kapcsolódásától (gramma-tikai valencia) eltérő szerveződések hozzák létre. Így az alakzatokat ezen a szin-ten is tárgyalhatjuk (vö. Gáspári 2003, Szikszainé Nagy 2007).
8.2.4 A képi szint
Ezen a szinten a képszerűség különböző elemeit vizsgáljuk. Szathmári István a következő képtípusokat különbözteti meg: 1. leíró kép, 2. szókép, 3. komplex kép és 4. irodalmi vagy költői kép.
Szathmári István azokat a képeket nevezi leíró képeknek, amelyekben nincs
„másság”, azaz a képi elemek jelentése nem mutat túl azok denotatív jelentésein, kapcsolatukból nem jön létre a képszerkezetben jelentésváltozás. Kemény Gábor a szóképeket olyan elemi képeknek tartja, amelyekből a komplex és a tovább-szőtt képek szerveződnek a szöveg képi szintjén (vö. Kemény 2004). Kemény Gábor elemi képeknek a szóképeket (metafora, metonimia, szinekdoché) nevezi, továbbszőtt képeknek pedig a Szathmári István által irodalmi vagy költői képek-nek nevezett összefüggő képrendszereket, amelyek kisebb vagy nagyobb szö-vegrészeket vagy az egész szöveget kohéziós erőként összefogják. Hankiss Elemér azokat a képeket nevezi komplex képeknek, amelyekben két vagy több szókép vagy más képi elem úgy kapcsolódik össze a szövegben, hogy a képet alkotó elemek jelentéssíkjában váltás következik be (vö. Hankiss 1966). Például:
A kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő (Tóth Á).
Szikszainé Nagy Irma a szókép megnevezéseként alkalmazott költői kép ter-minust félrevezetőnek tartja, mert ez a megnevezés arra utalhat, hogy csak a költő képes létrehozni ilyen típusú képeket, holott ezek nemcsak a költői szöve-gekben jöhetnek létre, hanem más típusú szöveszöve-gekben is. A szóképek hagyomá-nyos típusaira az egyedi képek elnevezést javasolja (Szikszainé Nagy 2007:
417). Zalabai Zsigmond a trópusok nem mindegyikére fogadja el a
hagyomá-nyos magyar stilisztikák szókép terminusát, helyettük a kettős kép elnevezést alkalmazza (vö. Zalabai 1986). A kognitív képelméletekben pedig egészen más megközelítésű terminológiával találkozhatunk. Kövecses Zoltán A metafora.
Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe (2005) című könyvében az angolszász szakirodalom alapján összegzi és írja le a metaforikus gondolkodás nyelvi mechanizmusát. A kognitív metaforaelmélet szerint a metafora nemcsak a költői nyelv díszítőeszköze, hanem az emberi gondolkodás és megértés elenged-hetetlen kelléke, és gyakran nem hasonlósági társításon alapul.
8.2.5 Az extralingvisztikus elemek szintje
Ez a szint az ún. nyelven kívüli elemek szintje. Szathmári István a következő extralingvisztikus jelenségeket említi meg: írásformák, nyomdatechnikai eszkö-zök, központozás, montázs, kollázs stb. Hozzátehetjük, hogy a mai modern szö-vegszerkesztési technikák egyes stíluselemei is ide tartoznak, valamint az illuszt-rációul szolgáló grafikonok, képek, ábrák, amelyek a szöveg egészének stílusára kiható elemek lehetnek. Megjegyezzük, hogy az extralingvisztikus vagy extralingvális elemek kifejezést a korábbi szakirodalomnál (vö. Zolnai 1957) szűkebb értelemben alkalmazza Szathmári István.
8.2.6 A stilisztikai alakzatok szintje
A mondaton túlmutató jelenségek közül Szathmári István elsősorban a kü-lönböző stílustípusú szövegekben előforduló alakzatokat tárgyalja ezen a szin-ten, megjegyezve, hogy „... az itt említendő jelenségeket érdemes külön csoport-ban tárgyalni, mert egyrészt máshova nem vagy csak nagyon nehezen sorolhatók be, másrészt pedig ez a csoport mintegy átmenet az egész művet alkotó kohéziós és stiláris eszközökhöz” (Szathmári 1983: 349).
Amikor a szépirodalmi szövegek műfordítás-stilisztikai elemzését végezzük el, az alakzatokat is vizsgálnunk kell mind a forrásnyelvi szövegben, mind pedig annak célnyelvi szövegvariánsában. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az alakzatok a szöveg szintjén alakzategyüttesekben vagy alakzattársulá-sokban vannak jelen, így alkotva a szövegben olyan egységet, amelynek a funk-ciója a szöveg szerzője által kifejezendő tartalom nyelvi megformálása (vö. R.
Molnár 2002: 2).
Ha az alakzatok fogalmát kellene megadnunk, sokféle definíciót kellene leír-nunk, ugyanis az ókori retorikai rendszerektől napjainkig a négy alapműveleten kívül (adjekció, detrakció, immutáció, transzmutáció) az alakzatok típusainak leírásában nincs megegyezés a nemzetközi szakirodalomban. Kötetünk első ré-szében Kiss Tímea kitér erre is, amikor az alakzatok rendszerének rövid áttekin-tését adja.