FŐKÉRDÉSEI
A magyar szellemi, társadalmi és gazdasági élet tervsze
rű megújhodásából nem maradhat el köznevelésünk korszerű kifejlesztése és megújítása sem. A földrefor
mot közigazgatásunk és gazdasági életünk megújításá
val egyidőben elengedhetetlenül követnie kell közneve
lésünk korszerű újjászervezésének is. Azok a hiányok és hibák, amelyek köznevelésünk célkitűzésében, szerve
zeti felépítésében, a tananyagnak, a módszernek és tan
eszközöknek a megválasztásában, valamint a tanulóifjú
ság lelkületének helyes megismerése és a tanulótársada
lom közösségi élete, a tehetség kiválasztása és érvénye
sülése, továbbá nevelőképzésünk szervezete és módja tekintetében egyre szembetűnőbben felmerülnek, köz
nevelésünk egészét elavultnak, korszerűtlennek mutat
ják. Nyilvánvaló, hogy ezek a hiányok és hibák nem most keletkeztek, hanem sok évtizedes helytelen iskola- és kultúrpolitikánk egyenes következményei. De a régi bajok most szellemi, társadalmi és gazdasági életünk új
jáalakulása során hirtelen éles megvilágításba kerültek, s mind általánosan művelő, mind szakoktatási intézmé
nyeinkben egyforma élességgel jelentkeztek. Kétségte
len, hogy iskola- és kultúrpolitikánk nem a teljes ma
gyar élet valóságában gyökerezett, a szociális igazsá
gosság követelményeivel számot nem vetett s így nem is az egyetemes magyar érdekeket és igényeket szolgálta, hanem elsősorban egyoldalúan csak a fennálló rendszer, főként az akkori közigazgatás és értelmiségi vezetés szükségleteit - de azt sem mindenben kellő színvonalon - igyekezett kielégíteni. Közösségi életünk más, főként a termelő munka minőségének és mennyiségének eme
lése szempontjából fontos szükségleteit, azaz a munkás
ság és parasztság intézményes és szakszerű hivatásra való nevelését elhanyagolta. Az állam és az egyházak bőkezűségéből egymásután fényes kivitelben épültek pl.
a jómódú növendékek számára s az angol, francia, olasz és német kultúra terjesztésére előkelő nevelő intézmé-
nyeink, a magyar népi kultúrának s a szegény magyar
ság fiainak hasonló nevelőotthon azonban már nem ju
tott, mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szakoktatá
sunk kellő kiépítésére, kellő számú tanyai internátusra és tanoncotthonra azonban már nem tellett. Az egész
ségtelen versengés egy-egy egyébként jelentéktelen ki
sebb városunkat egymás hegyén-hátán szorongó, hiá
nyosan felszerelt, nehezen benépesíthető iskoláival az
„iskolák városának” rangjára emelte, s ugyanakkor egész megyényi területek népe maradt iskola nélkül s volt kénytelen gyermekét olcsó internátusok hiányában naponta 50-60 kilométerről „bejáró” tanulóként iskoláz
tatni. Ez az iskola- és kultúrpolitikai egyoldalúság fej
lesztette iskolaszervezetünket közösségünk szükséglete
ihez mérten aránytalanná, felépítésében toldozottá-fol
dozottá. Ez nézte el azt is, hogy egyes iskolafajaink tár
sadalmi színezetüket és rangjukat továbbra is megtart
sák, és ez tűrte el, hogy pl. a közösség szellemi vezeté
sére hivatottak iskolája: a gimnázium, az indokolatlan társadalmi törtetés következtében a valóságban az átlag
nevelés csaknem kizárólagos, de tökéletlen eszközévé alakuljon át s ennek megfelelően a gyakorlati nevelésre alkalmatlan tanterve ellenére is országosan elszaporod
jék. Ráadásul a kapkodó vezetés nem egy esetben - pl.
a tanítóképző-intézet és líceum összezavarása, a reális
kola megszüntetése esetében - azt is megbolygatta, vagy elrontotta, amit évtizedek tapasztalata igazolt. Ez az iskolaszervezet nem tudta szervesen magába foglalni a felnőttek nevelésének két nagy területét: a túlkorúak intézményes képzését, nevelését és az iskolántúli nép
művelést sem. Nem lehet tehát csodálni, ha a gyakorla
ti élethivatásokra kellően rá nem nevelt ifjúságunk a hi
vatali íróasztalok felé tolongott és minden ékes rábeszé
lés ellenére sem vállalkozott szívesen a gazdasági és műszaki életfeladatok ellátására.
Mindez együttesen megmagyarázza, hogy közneve
lésünk mai szervezetében az egyes fokozatok és ágaza
tok (óvoda, népiskola, alsó-, középfokú szakoktatás, ál
talánosan művelő iskolázás, főiskola, egyetem, felnőt
tek oktatása és nevelés stb.) egy-egy külön világgá szi-
getelödtek, csaknem teljesen öncélúvá alakultak, úgy
hogy a szervezet szétbontásával és az átmenetek szándé
kos megnehezítésével csaknem lehetetlenné vált a tuda
tosuló hajlam és képesség szerint való pályaválasztás, s ez az öncélú elszigetelődés igazi közös kulturális él
mények híján társadalmunk lelki széttagolásához, az egyes foglalkozási ágak szerint való lelki betokosodás
hoz vezetett.
Ugyanígy az élet valóságával nem számoló nevelés
politika egyenes következménye, hogy mai köznevelé
sünk egyéb tényezői sem mindenben állanak a kor szín
vonalán, nem felelnek meg a mai kívánalmaknak. A tan
terv mind az általánosan művelő, mind a szakoktatási intézményekben mozaikszerűen agyonzsúfolt. A tan
anyag az élet valóságával kapcsolatban alig áll. Az egyes anyagrészek elsősorban nem a lélekformálás vagy az életgyakorlat tényleges szükségleteinek köszönhették az egyes iskolafajok tantervében elfoglalt helyüket, ha
nem igen gyakran a történeti kegyeletnek, vagy az egyes szaktudományok, vagy még inkább azok képviselői tár
sadalmi tekintélyének. Ennek megfelelően feldolgozá
suk, átadásuk módja sem mindig és mindenben a neve
lés érdekeire s a neveléslélektan követelményeire és gyakorlati szükségletekre volt tekintettel, hanem általá
ban az egyes szaktudományok elvont rendszerező elvét és teljességre való törekvését követi. A tankönyvek ter
jedelmét, anyagösszeállítását, szellemi színvonalát és kiállítás módját lényegében ugyanez a szemlélet s ezen
felül a pillanatnyi divat és a kiadói érdek szabta meg. Az egyik tudományos teljessége és nehézkessége, a másik feloldhatatlan tömörsége vagy tartalmatlan rövidsége, a harmadik léleknélküli színtelensége, a negyedik döcö
gős magyartalansága, vagy még rosszabb esetben a hi
bák halmozódása miatt vált csaknem használhatatlanná.
Végül köznevelésünk mai hiányainak és hibáinak egyik legfőbb forrása az, hogy az utóbbi évtizedek re
formkísérleteit nem követte a nevelőképzés megfelelő kiépítése és a magyar lelkület korszerű színvonalon álló tanulmányozása. A magyar lelkület sajátos igényeinek és törvényszerűségének nemismerése, népi kultúránk
nevelőhatásának elhanyagolása, idegen, foként német kultúra nevelőhatásának túlzott szerephez való juttatása s az új feladatokra igazán elő nem készítő, az élethiva
tás betöltéséhez szükséges elméleti alapvetést és gya
korlati felkészültséget meg nem adó nevelőképzés (így főként a gazdasági és műszaki szaktanárképzés) okozta és magyarázza, hogy az utóbbi évtizedek próbálkozásai sorra ingatag talajon jártak, és megvalósításuk során még azok a részletmegoldások sem tudtak hiánytalanul érvényre jutni, melyek egyébként kétségtelenül helyes felismerésen alapultak.
E vázlatosan felsorolt hiányok és hibák felismerése és számbavétele magában véve is sürgős cselekvésre ösztönözheti mai neveléspolitikánkat. A hibák és hiá
nyok pótolgatása azonban nem eredményezhetne meg
nyugtató megoldást, mert köznevelésünk a magyar kö
zösség szellemi, társadalmi és gazdasági megújhodásá
ban csak akkor töltheti be ráváró hivatását, ha minden ízében számot vet a megújuló magyar élet követelmé
nyeivel, ha minden mozzanatában érvényre juttatja azo
kat az alapkövetelményeket, amelyeket közösségünk igénye vele szemben jogosan támaszthat. így korszerű
en meg kell újulnia a nevelésünk céljának és eszményé
nek, hogy kinevelhessük a mai magyar élet emberesz
ményét. Igazán korszerűvé csak akkor válhat köznevelé
sünk, ha a demokrácia legbensőbb lényegére épül, ha a demokrácia alapelvei következetesen és hiánytalanul ér
vényre juthatnak minden mozzanatában, ha a kiválasztás és érvényesülés mértéke egyedül a hajlam és a képesség lesz, ha a tanulók társadalmának élete a fegyelmezett önkormányzás gyakorlatát valósítja meg, ha az iskolá
zatlanul maradt kiválóan tehetséges felnőttek (túlko
rúak) iskolázását intézményesen megszervezi, ha az is
kola életébe a helyi közösség képviselőit is bevonja, va
gyis ha a helyi közösségbe szervesen beépíti, végül ha a növendékeink az értelmi képességek, erkölcsi érzület, esztétikai ízlés kiművelése s a gyakorlati felkészültség megszerzése mellett igazi szociális lénnyé is formálód
nak, s tanulmányaik során áttekintik és biztosan megér
tik a társas együttélés formáit, törvényeit, az egyén és
közösség viszonyát, meglátják népünk érdekeit, a szom
széd népekhez fűződő kapcsolatainkat s a nagyvilág né
pei között elfoglalt helyüket stb.
Másrészt intézményesen és tervszerűen meg kell is
mernünk a magyar ifjúság sajátos lelkivilágát, hogy egész köznevelésünket biztosabb talajra építhessük s a tehetség kiválasztását megnyugtató, reális módszerek
kel elvégezhessük. E mellett mind a közműveltségi ok
tatás, mind a szakoktatás keretein belül köznevelésünk minden mozzanatában számot kell vetnünk a magyar lelkület sajátos igényeivel, valamint eredeti népi és ma
gasabb kultúránk kincseinek áldásos nevelő hatásával, hogy a magyar lelkület a maga törvényei szerint sajátos kultúrértékeink átélésével termékenyüljön meg és bon
takozzék ki.
A mai élet kívánalmainak megfelelően fontosságuk
hoz mért szerephez kell juttatnunk az egyes szakoktatá
si ágazatokat, úgy azonban, hogy az általános kulturált
ság és a gyakorlati szakképzettség jogos érdekei össz
hangba kerüljenek; az emberformálás és szakemberkép
zés biztos egyensúlyba jusson, nehogy egyoldalúan csak elméletileg képzett s a közösség termelő munkájába be
kapcsolódni nem tudó kultúrembereket, vagy pedig az emberi és magyar kultúra igazi eszményei és értékei iránt fogékonysággal alig, vagy egyáltalán nem bíró szakembereket neveljünk. Gondosan meg kell rostál
nunk mind közismereti oktatásunk, mind szakoktatá
sunk anyagát is, hogy az a magyar és emberi kultúra va
lóban leglényegesebb tudnivalóit s a gyakorlati szak
képzés valóban alapvető ismereteit és fogásait tartal
mazza.
Gyökeresen újjá kell szervezni nevelőképzésünket, főként gazdasági és műszaki szaktanárképzésünket, hogy megadhassuk iskolázásunk mestereinek mindazt az elméleti alapvetést és gyakorlati felkészültséget, ami a mester és a tanítvány kapcsolatát igazán bensőségessé és termékennyé, a személyiség nevelő hatását csak
ugyan eredményessé teheti.
Mindezeket a legfőbb szempontokat és követelmé
nyeket biztosítsa és fogja össze köznevelésünk egysége-
sen átgondolt, elvszerűen tagolt és tervszerűen felépített szervezete, amely foglalja keretbe az ember nevelését a bölcsőtől a koporsóig, a gyógypedagógiai növendék ne
velésétől a tudósok továbbképzéséig. Ez az iskolaszer
vezet felépítésében és tagolásában híven kövesse a ne
veléslélektan korszerű eredményeit, hogy növendéke
inknek valóban azt, akkor és úgy adhassa, amit lelki fej
lődésük a legbiztosabban értékesíthet. Ugyanakkor ki kell elégítenie közösségi életünk tényleges szükséglete
it, hogy minden fontos hivatási ág részére annyi megfe
lelő tehetségű szakembert képezhessen ki, amennyire annak a foglalkozási ágnak valóban szüksége van. En
nek megfelelően különös gonddal kell megszervezni és megsokasítani azokat az intézményeket, amelyek a dol
gozótársadalom szükségleteit szolgálják, így a napközi otthonokat, tanonc- és szakiskolákat, gyakorlati közép
iskolákat és tanfolyamokat és az ezekkel kapcsolatos nevelőotthonokat. Végül iskolaszervezetünk ne feled
kezzék meg a női lélek és a női élet szükségleteiről sem, és a nőnevelés felépítését úgy végezze el, hogy a ma
gyar nő lelkületének és korszerű társadalmi feladatának mindenben megfelelő természetes neveléshez jusson.
Már e néhány alapvető követelményből is nyilván
való, hogy köznevelésünk hiányait és hibáit csak a teljes újjászervezés küszöbölheti ki. Köznevelésünket igazán korszerűvé csak gyökeres és átfogó reform teheti, amely megtartja a meglévőből mindazt, ami bevált és a hozzá
értők életrevaló ötleteinek, kipróbált tapasztalatainak számbevételével közvéleményünk megnyugvására pó
tolja mindazt, ami ma még hiányzik, hogy a magyar köznevelés csakugyan felkészülhessen az új idők fel
adataira s hogy csakugyan elindíthassa és elvégezhesse a magyar lelkület korszerű újjáépítésének nagy és szép munkáját.
(Köznevelés, 1945. július 15. 6-8. old.)
AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA