A magánhangzórendszer változásai

A táblázat az ősmagyar korszak elejére feltehető (rekonstruált) magánhangzókat tartalmazza.

Veláris Palatális

illabiális labiális labiális illabiális

Ï u ü i

o ë

™ e

4.2.1. A veláris Ï

Erre a hangra vonatkozóan ellentétes nézetek találhatók a szakirodalomban. Ősmagyar kori (sőt alapnyelvi) meglétére mai nyelvi példákkal szokás következtetni: ur. *nyIle > ősm. *nyÏl!

> nyila-(t), nyila-(k), vagyis a hangsúlyos tőmagánhangzó veláris voltát a toldalék előtti veláris magánhangzó mutatja. A honfoglalás előtti török jövevényszavak közül bizonyítékként szokás említeni például az árok (< *arïq), kín ~ kínos (< *qïyïn) szavakat, vagyis olyanokat, amelyekben a törökre is Ï rekonstruálható. Az újabb kutatások alapján a török eredetű bársony, sátor, tolmács és más szavakban, amelyekben a mai o helyére korábban csupán ï-t feltételeztek, u hang is rekonstruálható. Ez pedig szemben áll azzal a viszonylag elterjedt véleménnyel, hogy török jövevényszavak is erősíthették az ősmagyar kor kezdetére feltételezett Ï hang helyzetét. – A tudományos vita egyelőre el nem döntött volta miatt, valamint a magyar hangtörténeti hagyományoknak megfelelően, de leginkább a hangrendszertani lehetőségek miatt számolunk a veláris Ï meglétével, mely egyes ősmagyar kori nyelvjárásokban talán igen korán palatális i-vé vált.

4.2.2. A palatális ü

E hang meglétét olyan alapnyelvi szavak támogatják, amelyekben i és ü egyaránt rekonstruálható: ur. *kint‹ vagy *künt‹ > köd; fgr. *sile vagy *süle > öl fn; l. még: köt, köz (az ü > ö változás az ómagyar korban zajlott le; l. 5.2.3.).

4.2.3. A tővégi magánhangzók záródása

Számos nyelvi tény igazolja azt, hogy az ősmagyar kor kezdetén a magyar szavak magánhangzóra végződtek. A rokon nyelvek ismeretében az alapnyelvi szavak végére magánhangzót rekonstruálhatunk: fgr. *käte > kéz, ur. *kumpa > hab, ur. *ńele- > nyel.

Török jövevényszavaink közül ilyen hangszerkezetre utalnak például: *aγačï > ács, *QinQü >

gyöngy. A TA. több adata szótári alapalakban is tartalmazza még a szóvégi magánhangzót:

hodu [χodu] > had; nogu [nodźsu] > nagy; feheruuaru [feχërüβÎru] > Fehérvár. A mai magyar nyelvben bizonyos toldalékok (pl. -k többesjel, -t tárgyrag, -s melléknévképző, -m igerag stb.) előtt is megjelenik az egykori tővéghangzó: szeme-k, füle-t, vize-s, vágo-m.

A tővégi magánhangzók eltűnése az ősmagyar korban kezdődött, az ómagyar korban fejeződött be, vagyis a folyamat lassú volt. Az ősmagyar kor elején a szóvégen csak alsó vagy középső nyelvállású magánhangzók álltak: fgr. *amta- (> ad), fgr. *tälβä (> tél), ur. *tumte- (> tud). Az ősmagyar korban a szóvégi, tehát hangsúlytalan magánhangzók fokozatosan redukálódtak, vagyis a legkevésbé hangzós felső nyelvállású magánhangzókká záródtak: u (esetleg Ï), i és ü hanggá alakultak. Korai nyelvemlékeink még őrzik ezt az állapotot: Konszt.

µεγέρη [medźseri] > Megyer, VA. Σοµβώτου [szombotu] > szombat és a TA. fent idézett példái.

A folyamat lezajlására értelemszerűen csak következtetni tudunk, ám az 5. század után átvett török jövevényszavak beilleszkedési formái jó fogódzóul szolgálnak. Ezekből először is arra következtethetünk, hogy az 5. századra az alapnyelvi eredetű szavak végén álló, egykor nem zárt magánhangzók már zárt, felső nyelvállású hangokká váltak. Ha ugyanis az 5. század után átvett török szavak alsó nyelvállású magánhangzóra (™-ra vagy e-re) végződtek, azok már nem vettek részt a záródási folyamatban, hanem – hanghelyettesítéssel – á vagy é szóvéggel honosodtak meg: tör. *alma > ősm. *™lmá (l. almá-t, almá-k), tör. *täβä > ősm.

*teβé (l. tevé-t, tevé-k). Ezzel szemben a felső nyelvállású, zárt magánhangzókra végződő török szavak a szóvéget tekintve egyszerűen beilleszkedtek a korabeli magyar szavak közé, és az alapnyelvi eredetű szavakhoz hasonlóan az ómagyar korban a szótári tövek végéről eltűntek a magánhangzók: tör. *aγačï > ács, tör. *berü > bér.

4.2.4. Szórványos változások

ë > i záródás (néhány esetben): ur. *βete > viz(et), fgr. *peljä > R., N. fil > fül. Más szavakban viszont nem történt meg ez a változás: fgr. *pent‹- > fed, fgr. *βetä- > vezet. – labializáció (néhány szóban): a szókezdő β után álló i a bilabiális réshang hatására labiálissá vált (miközben a β eltűnt): fgr. *βitte > ősm. *üte > öt; l. még: öl ige. – Ugyancsak szórványos lehetett az Ï > i palatalizáció, mely az ómagyar korban ment végbe; l. 5.2.4.

Az ősmagyar kor kezdetére feltehető rövidmagánhangzó-rendszer tehát nem változott meg a korszak végére.

4.2.5. A kettőshangzók (diftongusok)

Az ősmagyar korban a diftongusok illabiális utótagúak voltak, vagyis a félhangzó Ç-re végződtek, mely előtt palatális és veláris magánhangzó egyaránt állhatott. Az ősmagyarban gyakran előforduló i hangalakú toldalékok a tővégi magánhangzó után félhangzóvá

redukálódtak, így a szó belsejében és a szó végén kettőshangzók keletkeztek. Három toldalék indította el a diftongusok keletkezését:

1) Az alapnyelvi eredetű i múltidő-jel; ez az igék tővégi magánhangzójával Ç-s kettőshangzót alkotott: neze + i > nezeÇ (> nézé), fona + i > fonaÇ (> foná).

2) Az alapnyelvi *si 3. személyű személyes névmásból létrejött i E/3. birtokos személyjel is kettőshangzót alkotott a tővégi vokálissal: keze + i > kezeÇ (> kezé-ben), foga + i > fogaÇ (>

fogá-t).

3) A hová? kérdésre válaszoló alapnyelvi eredetű latívuszragnak ugyancsak i alakja volt:

ele + i > eleÇ (> elé), ala + i > alaÇ (> alá).

A honfoglalás előtt a törökből átvett, ilyen szerkezetű diftongusokra végződő szavak szóvége is úgy alakult, mint a fent említett példákban: tör. *bakay > boká-t, tör. *buγzay >

búzá-ból.

4.2.6. A hosszú magánhangzók

Jelenlegi ismereteink szerint az ősmagyar korban, különösen annak első felében még nem voltak hosszú magánhangzók. Az illabiális utótagú diftongusok egyszerűsödése (monoftongi-zálódása) hosszú á-vá és é-vé (illetőleg í-vé) az ősmagyar korszak folyamán már nyilván elkezdődött, és a korszak végére nagyjából befejeződött (a példákat l. az előző részben). Erre az is utalhat, hogy a szóvégi rövid ™-t és e-t tartalmazó jövevényszavak hanghelyettesítés révén szóvégi hosszú á-val és vel illeszkedtek be a magyarba. Ez egyben a szóvégi á-k és é-k gyaé-koriságát is növelte.

4.2.7. A magánhangzó-harmónia

Feltehetőleg már az alapnyelvet is jellemezte az a hangsorépítési szabály, hogy a szóalakok vagy csak palatális, vagy csak veláris hangokból állhatnak – ezt nevezzük magánhangzó-harmóniának. A középzárt ë azonban veláris első szótagi magánhangzó után is állhatott (semleges volt): fgr. *kutte (> hat szn.), fgr. *tuηke- (> dug). Az ősmagyarban valószínűleg ez a vegyes hangrendűség is megszűnt: *hatë-s helyett hato-s, *dugë-k helyett dugo-k, azaz teljes lett a magánhangzó-harmónia.

A vegyes hangrendűség azonban újra létrejött. 1) A veláris Ï több szóban i-vé palatalizálódott, ezeknél csak a toldalékok magánhangzója utal az eredeti veláris magánhangzóra: iszom, kínoz, nyilak. – 2) A veláris magánhangzó + Ç félhangzóból álló kettőshangzók é-vé vagy í-vé is egyszerűsödhettek, pl.: *lát-noÇk > lát-nék (feltételes mód E/1. általános ragozás). (Az ómagyar kori hasonló változásokhoz l. 5.2.8.1.)

4.2.8. A jövevényszavak beilleszkedése

Az ™-ra és e-re végződő török jövevényszavak esetében á-val, illetve é-vel való hanghelyettesítés történt. A mássalhangzóra végződő török jövevényszavak analógiásan tővéghangzót kaptak: tör. qoč > DömAd. Kosu (> kos); tör. *tarχan > Konszt. ταριάνου [TÎrjÎnu] (> Tarján törzsnév). A k-ra és g-re végződő török jövevényszavaknál kétféle megoldásra következtethetünk:

1) Analógiásan tővégi magánhangzót kaptak, melynek (ómagyar kori) eltűnése után megmaradt a k vagy a g: tör. *arïq > ősm. *arÏku (> árok), tör. čärig > ősm. *seregü (>

sereg). Ezek a két magánhangzó közé került zárhangok már nem spirantizálódtak, mivel ez a tendencia az ősmagyar kor első felére volt jellemző.

2) A szóvégi veláris zárhangot olyan mássalhangzóval helyettesítették, amely már tővéghangzó nélkül is állhatott szóvégen: tör. burčaq > ősm. bors™γ (> borsó), tör. Qürük >

ősm. *dźsürüγ (> gyűrű).

5. Az ómagyar kor hangváltozásai