Kerülő Judit és Nyilas Orsolya
A KÖZFOGLALKOZTATÁSBAN RÉSZTVEVŐK KÉPZÉSÉNEK ANDRAGÓGIAI
Tanulmányunkban mi a képzések andragógiai vonatkozását elemeztük, azt vizsgáltuk, hogy az általunk megkérdezettek esetében a szervezők mennyire vették figyelembe azt, hogy felnőttekkel kell együttdolgozniuk. Ebből az aspektusból elemeztük a megvalósult programok tartalmát, az alkalmazott módszereket. Vizsgálati módszerként strukturált interjúkat alkalmaztunk, az interjúkat hangfelvételeken rögzítettük.
A közmunka, közcélú munka, közfoglalkoztatás
Magyarországon az elmúlt száz évben sokféleképpen értelmezték a közfoglalkoztatás jelentését és az elnevezés is gyakran változott. Hívták ínségmunkának, szükségmunkának, közmunkának. Bárhogy is nevezték, általában olyan állami támogatással történő munkavégzést jelentett, amelynek mindenkori célja az egyén munkához, ezáltal jövedelemhez juttatása volt.
Jellemző vonása volt továbbá, hogy mindig meghatározott idejű munkát jelentett és azt az alapelvet követte, hogy mindenért meg kell dolgozni, semmilyen támogatás nem jár, nem adható munka nélkül. Az is közös jellemzője a közfoglalkoztatásnak, hogy alacsony presztízsű, kevés szakmai tudást igénylő feladatokat kell ellátniuk az itt foglalkoztatottaknak, tehát elsősorban alacsony iskolai végzettségű embereket szólít meg. Csoba Judit szerint a közfoglalkoztatás mindig azokban a korszakokban kapott nagyobb hangsúlyt, melyekben a korábbi gazdasági és foglalkoztatási formák éppen átalakulóban voltak és az átmenet ideje alatt keletkezett munkaerő-piaci kereslet-kínálati egyensúly, valamint az ennek következtében kialakult jövedelemhiány kikényszerítette a központi hatalom beavatkozását. (Csoba, 2010)
A rendszerváltást megelőző években megjelenő munkanélküliség okozta kedvezőtlen hatások szükségessé tették a munka- és emiatt jövedelem nélkül maradottakkal való fokozott állami törődést. Ki kellett dolgozni az állami gondoskodásnak azt a rendszerét, ami az országos közfoglalkozás kereteiben belül valósult meg és azóta is változó céllal, elnevezéssel, de folyamatosan jelen van a magyar foglalkoztatáspolitikában.
A nyolcvanas évek közepétől a növekvő munkanélküliség problémájának kezelésére jelent meg a közhasznú foglalkoztatás, aminek elsődleges célját az átmenetileg kieső jövedelem pótlásában határozták meg. Ebből kiderül, hogy a munkanélküliséget átmeneti jelenségnek tekintették és azt remélték, hogy a gazdaságpolitikai változások miatt bekövetkező privatizáció után jelentős számban kerülnek majd vissza a munkaerő-piacra a korábban elbocsájtottak.
(Csehné, 2007) 1985-ben szakértői javaslat készült az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal számára, mely a közhasznú foglalkoztatás bevezetését javasolta. 1987-ben a települések a növekvő munkanélküliséget tapasztalva, s az ebből adódó
jövedelemhiányt azonosítva, a legnehezebb helyzetben lévő csoportok számára szervezhették meg a közhasznú foglalkoztatást. (Csoba, 2010)
A tartósan munkanélküliek számára a közhasznú munka nyújthatott segítséget, ami kizárólag alacsony presztízsű, szakképzettséget nem igénylő településtisztasági, közterület karbantartási, parkfenntartási és belterületi vízrendezési feladatokat jelentett.
1996-ban jelent meg a közmunka fogalma. Célja változatlanul a munkanélküliség csökkentése volt, de a célok közé bekerült az elmaradott térségek felzárkóztatása és egyéb társadalmilag hasznos közfeladatok ellátása is. (Oláh, 2014) A programok szervezésére megalakított Közmunkatanács kettős célt tűzött maga elé: egyrészt a kormányzati foglalkoztatáspolitika élénkítését, másrészt a passzív segélyezés rovására, az aktív foglalkoztatás erősítését. (Csoba, 2010) Az alapelv az volt, hogy a hosszabb ideje munkát nem találó, szociális segélyre jogosult álláskeresők átmeneti foglalkoztatását közösségi feladatok ellátásával valósítsák meg. Céljából következett, hogy a szakképzettséget nem igénylő, nehéz, fizikai munkák elvégzésére főként férfiakat alkalmaztak. (Kulinyi, 2013)
A közfoglalkoztatási formák között utolsónak a közcélú munka jelent meg, melyet 1997-ben vezettek be. A közcélú munka olyan közmunkának nem minősülő állami vagy helyi önkormányzati feladatok ellátását jelentette, melyeknek teljesítéséről a települési önkormányzatoknak kellett gondoskodniuk. A közcélú munkák végzésére már magasabb iskolai végzettségű, szakképzett munkavállalókat is alkalmaztak.
A tapasztalatok azt igazolták, hogy a megvalósítás nem volt hatékony.
Szabályozásában, finanszírozásában, működésében erősen széttagolt, átláthatatlan, költségeit és humánerőforrás felhasználását tekintve pazarló volt.
A közfoglalkoztatás rendszerének átalakítása azzal a céllal történt, hogy ezeket a problémákat orvosolja és az új támogatási rendszer segítségével minél több munkára képes aktívkorú, munka-erőpiaci szempontból hátrányos helyzetű személy számára biztosítsa a munka világába való visszatérést. (Hoffman, 2012) 2011. január 1-től a fogalomhasználatot egységesítették, azaz megszűnt a közmunkaprogram, a közcélú munka, közhasznú munkavégzés megnevezése és létrejött az egységes közfoglalkoztatások új rendszere.
2011 januárjától elindult a Nemzeti Közfoglalkoztatási Program, amelynek deklarált célja volt a munkaképes lakosság munkához juttatása, radikálisan csökkentve ezzel a segélyezettek számát. Továbbra is kiemelt figyelmet fordítottak a hátrányos helyzetű emberekre, térségekre.
A Belügyminisztériumban ennek érdekében létrehozták a Közfoglalkoztatási Helyettes Államtitkárságot, így a közfoglalkoztatás a Nemzetgazdasági Minisztériumból a Belügyminisztériumba került át. Célját a 2011. évi CVI.
törvényben határozták meg. A törvény a közfoglalkoztatást a munkaviszony olyan speciális formájának tekinti, amelynek célja, hogy átmeneti munkalehetőséget
biztosítson azok számára, akiknek önálló álláskeresése hosszú ideig eredménytelen volt. A törvény értelmében az a 16. életévét betöltött személy lehet közfoglalkoztatott, aki a munkaügyi kirendeltségeken regisztrált álláskereső és munkaviszonyt tud létesíteni.
Amíg 1996 és 2008 között éves átlagban 30-40 ezren dolgoztak valamilyen közfoglalkoztatási formában, addig ez a létszám 2009-től 60-100 ezerre nőtt, és 2013-ban már meghaladta a 130 ezret. Ez azt jelenti, hogy átlagosan az év bármely napján a regisztrált munkanélküliek 10–14 százaléka, 2013-ban 21 százaléka közfoglalkoztatottként dolgozott, nagyjából ugyanannyian, mint az átképzésben, bértámogatásban és más aktív munkaerő-piaci programban részt vevők összesen. (Scharle, 2014)
Bakó Tamás a hazai munkaerő-piacot jellemezve ugyanakkor arra a megállapításra jutott, hogy a közfoglalkoztatás csupán rövid ideig képes a foglalkoztatási gondokon enyhíteni. (Bakó, 2014) Emiatt vált indokolttá a közfoglalkoztatások képzésekkel való összekapcsolása.
Közfoglalkoztatottak képzése
A kormány 2013. október 8-án határozatot hozott arról, hogy a közfoglalkoztatást azok számára, akik nem rendelkeznek szakmai végzettséggel, képzésekkel kell kiegészíteni és ennek költségét felerészben állami, felerészben uniós forrásokból kell fedezni.
A 375/2010. (XII. 31.) kormányrendelet előírta, hogy minden országos program esetében kötelező a képzés lehetőségének a biztosítása. A jogszabály azt is rögzítette, hogy a képzések egy részét a Türr István Képző és Kutató Intézet valamint a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ szervezze meg. A Türr István Képző és Kutató Intézet a kompetenciafejlesztő és a felzárkóztató képzések lebonyolítására kapott jogszabályi felhatalmazást. A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ a képzésekhez szükséges személyi és infrastrukturális feltételek biztosításába kapcsolódhatott be.
A képzések 2013. december 2-án indultak el. A kormányhatározat hatályba lépése és a tanítás megkezdése közötti alig két hónapot lehetett felhasználni egyrészt a tananyag kidolgozására, másrészt szervezésre, az oktatók kiválasztására, felkészítésére, a képzők képzésére és mindezekre nagyon kevés volt ez az idő.
Rákosi Szilvia a Felnőttképzési Figyelő online hírportál szerkesztője erről a HVG-nek a következőket nyilatkozta „Feltehetően minden idők leggyorsabb indítású képzési programjáról van szó: máskor hosszú időn át terveznek egy ekkora költségvetésű projektet, ebben az esetben viszont két hónap telt el aközött, hogy a kormány átirányította a szükséges uniós forrást, és belevágtak 50 ezer érintett oktatásába.” (HVG, 2014.)
A közfoglalkoztatásban résztvevők előzetes iskolai végzettsége, készségei és kompetenciái alapján több képzési program közül választhattak. Azoknak a hátrányos helyzetű munkavállalóknak, akik egyáltalán nem vagy csak részben rendelkeztek az általános iskola elvégzéséhez szükséges alapkompetenciákkal, alapkompetencia fejlesztő képzéseket szerveztek.
Azoknak a közfoglalkoztatottaknak, akik az általános iskola hatodik osztályát elvégezték, 7. osztályos felzárkóztató képzést, míg a hét osztályt végzettek részére 8. osztályos felzárkóztató oktatást biztosítottak.
A középiskolai végzettségűek számára kompetenciafejlesztő programot dolgoztak ki. Nem a Türr István Képző és Kutató Intézet égisze alatt, de hirdettek OKJ-s végzettség megszerzésére és betanított munkára felkészítő tanfolyamokat, valamint elenyésző számban hatósági jellegű képzéseket is szerveztek. A hatósági jellegű képzések a 2013. évi LXXVII. törvény értelmében olyan az Országos Képzési Jegyzékben nem szereplő képesítések megszerzését biztosítják, amelyek eredményes elvégzéséről tanúsítványt kap a résztvevő és csak ennek birtokában tud bizonyos munkaköröket ellátni, szakmai feladatot végezni.
A közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó képzések 2013. december 2-án indultak el és 2014. április végéig tartottak, amelyekre a 200 ezer közfoglalkoztatottból előzetesen 100 ezer főt vártak. Az elvárásokat sikerült teljesíteni, hiszen 99 571 fő iratkozott be és kezdte el tanulmányait. Ennek kb. a fele, 48 113 fő vett részt a Türr István Képző és Kutató Intézet által szervezett képzéseken, 98 százalékuk alapkompetencia fejlesztő, 1 százalékuk kompetenciafejlesztő, míg további 1 százalékuk az általános iskolai végzettség megszerzése céllal kezdett el tanulni. A tanítás országszerte 1455 helyszínen folyt, 7733 oktató kapcsolódott be, akiket a Türr István Képző és Kutató Intézet közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatott.
(Belügyminisztérium, 2014)
A képzési program céljaként azt határozták meg, hogy azok a hátrányos helyzetű felnőttek is kapjanak lehetőséget kompetenciáik fejlesztésére, akiket a hagyományos képzési programok nem vagy csak nagyon korlátozottan értek el.
Számukra ezek a programok tették lehetővé, hogy felzárkózzanak, pótolják hiányzó kompetenciáikat, alapfokú végzettséget szerezzenek, illetve olyan szakmai végzettséghez, szakképzettséghez jussanak, amelyek segítik őket abban, hogy a képzés befejezése után el tudjanak helyezkedni. (www.tkki.hu)
A kompetenciafejlesztés szükségességét támasztják alá a hazai kutatások is. A 2012-es PISA felmérés eredményei azt mutatják, hogy a szövegértés tekintetében minden ötödik tanuló funkcionális analfabéta, matematikából a tanulók harmadának olyan gyenge a tudása, hogy az sem a gyakorlati életben felmerülő legegyszerűbb feladatok elvégzéséhez, sem a betanított munkán túlmutató munkavállaláshoz vagy szakmai képzéshez nem elégséges. (Csapó, 2014)
Bajusz Klára 2006-os vizsgálatainak eredményei alapján azt emeli ki, hogy „a második esély iskoláiban tanuló felnőttek jelentős részének előzetes kudarcai hátterében a tanulási képességek hiánya áll.” (Bajusz, 2006)
A kutatás célja, módszere
2014 áprilisában az oktatás befejezése előtti utolsó héten kutatást végeztünk, hogy a közmunkaprogramokhoz kapcsolódó képzések andragógiai vonatkozásait megismerjük és elemezzük. Vizsgálatunknak az volt a célja, az általunk megkérdezettek véleménye alapján megismerjük, hogy a képzések tartalmának összeállításánál, a tanárok kiválasztásánál és felkészítésénél figyelembe vették-e azt, hogy a résztvevők többnyire alacsony iskolai végzettségű felnőttek. A felnőttkori tanulással foglalkozó hazai kutatások eredményei azt igazolják, hogy a felnőttek eredményes tanulását nehezíti, ha nem kezelik őket felnőttként.
Eltávolítja, elriasztja őket a tanulástól, ha akár a képzés tartalmának kiválasztásánál vagy a szervezésnél nem veszik figyelembe felnőttségüket. (Bajusz 2006, Koltai-Zrinszky 2008, Kerülő 2013, Farkas 2013) Ezek alapján azt feltételeztük, hogy az álalunk vizsgált alacsony iskolai végzettségű csoportok esetében a tananyag összeállítása és a módszerek kiválasztása andragógiai szempontok alapján történik, az oktatók andragógiai ismeretének és tapasztalatának jelentős lesz a szerepe, olyan tanárokat alkalmaznak, akiknek felnőttoktatási tapasztalatai, felnőttképzésre vonatkozó szakmai ismereteik vannak.
Előre kell bocsájtani, hogy kutatásunk a kis elemszámú megkérdezett miatt nem teljesítheti a reprezentativitás feltételeit, tehát hipotézisünket meggyőzően vizsgálni, megerősíteni nem tudjuk. Így e jelen írás legfontosabb célja, hogy felhívja a későbbi szervezők figyelmét az andragógiai szempontok figyelembevételének jelentőségére. Annál is inkább, mert a képzésekben résztvevők kompetenciáinak mérését a Türr István Képző és Kutató Intézet már elvégezte és publikálta. Az intézet kutatócsoportja kidolgozott egy olyan mérési rendszert, amely alkalmas a képzésben résztvevők előzetes kompetenciájának felmérésére, illetve kompetenciájuk nyomon követésére. (Képességfejlesztéstől az önbizalomig, 2014) Ugyanakkor ez a kutatás nem tért ki, nem vizsgálta a fent ismertetett andragógiai szempontok szerepét, amelyek választ adhatnak azokra a kérdésekre is, hogy mitől érezték jól vagy rosszul magukat megkérdezetteink.
Az alapkompetencia fejlesztő képzésben résztvevők közül 44 tanulóval és 10 oktatóval készítettünk interjúkat. A strukturált interjúkat a Nyíregyházi Főiskola andragógia alap- és mesterszakos hallgatói készítették. A 44 tanulói interjúból összesen húsz megyeszékhelyen készült el. 8 miskolci és 12 nyíregyházi képzésbe bekapcsolódott felnőtt véleményét ismerhettük meg. Interjút készítettünk 4 olyan felnőttel, akik a Hajdú-Bihar megyében lévő Balmazújvároson tanultak, 10
fő a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán és 4 fő a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Mezőtúron kapcsolódott be az oktatásba. Hat olyan interjúalanyunk volt, akik a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Anarcs község programjainak résztvevői voltak.
A tanulói interjúk során rákérdeztünk interjúalanyaink életkorára, legmagasabb iskolai végzettségére. A 44 megkérdezett közül a legfiatalabb 29 éves, a legidősebb 51 éves volt. 25 nővel és 19 férfival készült interjú. A modális életkor 40 év volt. Iskolai végzettség alapján a 6 illetve a 8. osztályos iskolai végzettség volt a legjellemzőbb, de megkérdezetteink között érettségizettek is voltak. A téli közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó képzésben résztvevők úgy életkorban, mint iskolai végzettség tekintetében hasonlóak voltak megkérdezetteinkhez.
A tanulói interjúkban arra kérdeztünk rá, melyek voltak azok a tananyagrészek, tananyagelemek, amelyeket kedveltek és melyek azok, amelyekkel gondjaik voltak. Megkérdeztük a tankönyvekről kialakult véleményüket. Kérdéseket tettünk fel az alkalmazott módszerekkel kapcsolatosan, annak érdekében, hogy megismerjük megkérdezetteink mely ismeretátadási módszereket tartották a leghatékonyabbaknak. Arról is tájékozódtunk, hogy véleményük szerint milyen jellemzői vannak a jó tanárnak. Végül arra is kíváncsiak voltunk, válaszadóinknak milyen változatásra vonatkozó javaslatai vannak. Továbbá megkértük a vizsgálatban résztvevőket, hogy minden esetben indokolják válaszukat.
Az oktatóktól, hasonlóan a megkérdezett tanulókhoz, az életkorukra, legmagasabb iskolai végzettségükre és eddigi felnőttképzésre vonatkozó elméleti ismereteikre és gyakorlati tapasztalataira kérdeztünk rá. A 10 megkérdezett oktató közül 1 férfi volt, valamennyien tanítói és/ vagy általános iskolai tanári diplomával rendelkeztek. Legfiatalabb tanár interjúalanyunk 32 éves volt, a legidősebb 44 éves. Korábban egyikőjük sem tanított felnőtteket, andragógiai tapasztalataikkal, felnőttképzésre vonatkozó elméleti, módszertani ismeretekkel nem rendelkeztek. Kíváncsiak voltunk továbbá arra is, miért vállalták el a tanítást, milyen örömöket, sikereket és nehézségeket éltek át a képzés alatt. Azt is megkérdeztük, milyen változtatással kapcsolatos javaslataik vannak.
Megkérdezetteink a képzés tartalmáról
A tananyagot és a tankönyvek elkészítését a Türr István Képző és Kutató Központ vállalta fel és az intézet kért fel szakembereket, szakértőket a tankönyvek megírására is. A tananyag valamennyi képzésnél modulrendszerűen, egymásra épülő részekből állt. Így próbálták elérni, hogy a heterogén összetételű csoportok tagjai egyéni képességeik szerint haladhassanak.
A tananyag szerzői abból indultak ki, hogy az alapkompetencia fejlesztő képzés résztvevői olyan alacsony iskolai végzettségű felnőttek, akik eddig még nem dolgoztak vagy több éve kikerültek a munkaerő-piacról. Feltételezték, hogy a
résztvevők jelentős része azóta, amióta befejezte korábbi tanulmányait, nem írt, nem olvasott és nem számolt, tehát ezeken a területeken nagyon minimális ismerettel rendelkezik, nem tud, nem szeret tanulni. (www.tkki.hu)
Ennek megfelelően olyan tananyag összeállítására törekedtek, amely azoknak az elemi ismereteknek, készségeknek és szociális kompetenciáknak az elsajátíttatását, begyakorlását biztosítja, amelyek szükségesek a munkaerő-piaci reintegrációhoz. A feladat nagyon összetett volt, hiszen különböző életkorú, minimális tanulási tapasztalattal rendelkezőknek kellett együtt tanulniuk 5 hónapon keresztül mindennap 6 órát, olyanok ültek be újra az iskolapadba, akiknek eddig kevés sikert hozott a tanulás. Ezért a képzések mindenhol egy ráhangoló, motiváló tréninggel indultak, így az első hét főként ismerkedéssel telt el. A megkérdezettek jelentős részének ezek a tréningek tetszettek a legjobban, életszerűnek, hasznosnak ítélték meg azokat. Véleményük szerint csoportépítő hatásúk is jelentős volt.
„Nagyon szerettem a játékos feladatokat, alig vártam, hogy ilyenek legyenek.
Jókat nevettük és észre sem vettük, hogy milyen gyorsan telt az idő”(29 éves, 6.
osztályt végzett nő)
Többen is hangsúlyozták, hogy a játékos feladatokat, játékos módszereket szerették a legjobban. „Én azt szerettem a legjobban, amikor én voltam valaki, el kellett játszanom, hogy mit csinálnék, ezt szerettem, a játékok jók voltak.” (42 éves 8. osztályt végzett nő)
A megkérdezett résztvevők abban is azonos véleményen voltak, hogy kedvelték a csoportos feladatmegoldásokat, melyek főleg a képzés elején a kezdeti bizonytalanságok, félelmek eloszlatásához adtak segítséget. Houle kutatásai azt igazolták, hogy az önbizalomhiánytól szenvedők, vagy az alacsony önértékeléssel rendelkezők kevesebb eséllyel döntenek a felnőttkori tanulás mellett vagy hamarabb feladják tanulással kapcsolatos terveiket. Alacsony önértékelés esetén, valószínűleg a tanulással kapcsolatban is negatív viszonyulások, beállítódások alakulnak ki. (Houle, 1961)
„Először azt gondoltam én leszek a leghülyébb, de aztán láttam a többiek is ugyanúgy félnek a tanulástól, mint én, no, ez azért segített”(29 éves, 6. osztályt végzett nő)
„Csoportban is dolgoztunk, én ezt szerettem, mert sokat nevettünk egymáson, a másik sem volt okosabb, mint én, akkor már nem is izgultam, hogy ki fognak a többiek nevetni, vagy mit tudom én”(42 éves 8. osztályt végzett nő)
Az alapkompetencia fejlesztőképzés öt tanegységből állt. A 42 órás motiváló tréninget 150 órás írás, olvasás, számolásfejlesztő modul követett. 90 órában tanulástechnikai tréning, 108 órában életvitelt segítő és 48 órában mentálhigiénés fejlesztő tréning alkotta a 438 órás képzés tananyagát. A megkérdezettek részéről a legtöbb kritika az írás, olvasás, számolás modult érte, nem a tartalmát vitatták, hanem a stílusát.
A könyv példáit gyerekesnek tartották, azt tapasztalták, úgy vélték, hogy a tankönyv készítői nem vették figyelembe, hogy a résztvevők felnőttek, a feladatokat nem adaptálták felnőtt élethelyzetekre.
„Sok hülye feladat van, olyan, mintha nem is felnőttek lennénk, hanem taknyos kölykök…..
A gyerekeimnek ugyanilyen feladatai voltak, hát mit mondjak, elég röhejesek ezek a feladatok, például az, hogy rajzoljak napocskát, felhőt vagy hópelyhet. Emberek, én 40 éves vagyok, még ha nincs is sok iskolám, de akkor sem egy ötéves feladatait kell adni. Engem ez igenis bosszantott” (40 éves, 8. osztályt végzett férfi)
A felnőtt státusz, az életkor és a felnőttségből eredő tapasztalat figyelmen kívül hagyása miatt bírálta több megkérdezettünk is a képzést megelőző szintfelméréseket. Azt, hogy szükség volt az előzetes ismeretek felmérésére azt, minden megkérdezett elismerte.
„Hát persze, hogy kellett ez a felmérés. Jó azt tudni, hogy mit tudunk. Nem elég a bemondás, meg már régen is jártunk iskolába, ez kellett. De először azt hittem nem jó lapot adtak nekem, biztos a gyerekektől maradt itt, röhej volt az egész.”(45 éves 8. osztályt végzett férfi)
„Én megkérdeztem, ez most komoly, tényleg ezt kell megcsinálni?”(37 éves 8 osztályt végzett férfi)
„Nekem érettségim van. Igaz, hogy már régen volt, amikor érettségiztem, de azért ezek a kérdések megalázóak voltak.”(43 éves érettségizett férfi)
„Nem tudom, ki szórakozik velünk, a pénzért mindent el kell viselnünk?(45 éves 10 osztályt végzett férfi)
Hasonlóan vélekedtek a tananyagról a megkérdezett oktatók is. Ők is kiemelték, hogy a felnőttek szívesen vettek részt a tréning jellegű foglalkozásokon.
„Ugyan nem én tartottam a kezdeti, ráhangolódó tréninget, de azt mindig mondták a tanítványaim, hogy az jó volt és élvezték, ezt tőlük sokat hallottam”
(42 éves általános iskolai tanárnő)
A megkérdezett oktatók jónak tartották a differenciálásra is alkalmas, logikusan felépített tananyagot.
„Az nagyon jó volt, ahogy egy-egy modul felépült, eleinte egyszerű feladatok, de később ezek egyre nehezedtek, lehetett differenciálni, ha valakinél láttam, hogy már nagyon unja, akkor lehetett neki más feladatot is adni.”(36 éves tanítónő) Gondként fogalmazták meg, hogy nagyon rövid volt a felkészüléshez felhasználható idő különösen azoknak, akik még soha nem tanítottak felnőtteket.
A képzési program végrehajtásához szükséges feltételek között a Türr István Képző és Kutató Intézet a személyi feltételeknél kizárólag csak felsőfokú végzettséget határozott meg, az oktatók esetében nem volt elvárás sem az andragógiai, sem a pedagógiai végzettség vagy tapasztalat. (www.tki.hu)
Az általunk megkérdezett 10 oktató egyikének sem volt a felnőttképzés területén tapasztalata, korábban általános iskolában, alsó vagy felső-tagozatra járó
gyerekeket tanítottak. Problémát jelentett számukra az érdeklődés felkeltése, a figyelem fenntartása, a tanulási motiváció kialakítása. Valamennyi megkérdezett interjúalanyunk hiányolta, hogy nem kapott andragógiai felkészítést, ami véleményük szerint nagyban segíthette volna munkájukat és javította volna a képzés hatékonyságát.
„A kezdés előtt nem sokkal szóltak nekem, nem is volt igazán időm átgondolni, hogy mibe kerülök bele.”(36 éves tanítónő)
„Én korábban nem tanítottam felnőtteket, nem tudtam, hogy ez milyen kemény dolog, gyakran éreztem, hogy nem tudom őket lekötni, nem figyelnek. Nem tudtam, mit csináljak ilyenkor.” (41 éves általános iskolai tanárnő)
„Jó lett volna olyanoktól tanulni, akik tanítottak már ilyen felnőtteket, akkor legalább is az elején sokkal könnyebb dolgunk lett volna” (35 éves általános iskolai tanár, férfi)
A résztvevőkhöz hasonlóan a megkérdezett oktatók is bírálták a tankönyveket.
Véleményük szerint a tankönyvek nem felnőtteknek készültek és emiatt jóval több felkészülésre volt szükségük, hogy sok-sok olyan példát tudjanak hozni, amelyek a résztvevőkhöz közelebb állnak, mint a tankönyvi feladatok.
„A tankönyvet én alig tudtam használni. Úgy láttam azokat a feladatokat szerették az enyéim, amit a saját életükből vettem, de ehhez nagyon sokat kellett készülnöm.” (41 éves általános iskolai tanárnő)
A megkérdezettek véleménye az oktatókról és a résztvevőkről
Az interjúkban a résztvevők oktatókról kialakított véleményére is rákérdeztünk.
Jellemzően segítőkészeknek, türelmeseknek, megértőknek tartották tanáraikat.
Interjúalanyaink többsége hangsúlyozta, azért is tisztelte oktatóit, mert különböző életkorú, tanulási tapasztalatú, előzetes iskolai végzettségű felnőtteket kellett nekik együttműködő csoporttá alakítaniuk és ez nagyon nehéz feladatot jelentett.
„Na, hozzánk aztán kellett türelem, állandóan beszólogattak egyesek, voltak, akik lefeküdtek a padra, akik dumáltak végig egész órán és a mi tanárunknak aztán volt hozzánk türelme. Hát én biztosan nem csináltam volna végig, az biztos”- (33 éves, 6 osztályt végzett nő)
Több interjúalanyunk hangsúlyozta azt az elvárását, hogy az oktatók felnőttként kezeljék a résztvevőket. Megkérdezetteink szerint a legtöbb tanáruk igyekezett figyelni arra, hogy nem gyerekeket oktat, de ez nem mindig járt sikerrel.
„Nagyon nem szeretem, ha taknyos kölyöknek néznek. Én nem itt kezdtem, ez a tanár most jó, de volt olyanom is, aki úgy bánt velünk, mintha kisiskolások lettünk volna.” (45 éves, 8. osztályt végzett férfi)
A megkérdezetteink főként azért bírálták tanáraikat, hogy nem tudták lekötni a figyelmüket, unalmasak voltak az órák, bár arra is utaltak az interjúkban, erről nem csak az oktatók tehettek.
„Régen jártam én iskolába, nekem akkor sem ment a tanulás, azóta meg nem tanultam, nem tudok figyelni, nekem máshoz jár az agyam”(51 éves, 7 osztályt végzett férfi)
„Őszintén megmondom, nem kertelek én, majd elaludtam az órákon, néha azt sem tudtam hol vagyok. Az is igaz, engem ez az egész úgy, ahogy van, nem érdekel, csak a pénzemért vagyok itt”(29 éves 6. osztályt végzett férfi)
Hasonlóan vélekedtek az oktatók is az órákról, a résztvevőkről. Ők is gondként élték át a heterogén csoportösszetételt.
„A csoportomban vannak családapák és fiatal gyerekek, férfiak, nők, romák, nem romák, nagyon nehéz ennyire különböző embereket tanítani és lekötni. Tudom, hogy nem is mindig sikerült.”(36 éves tanítónő)
Ugyanakkor, ha érdeklődőek, motiváltak voltak a résztvevők, akkor az oktatók is élvezték a tanítást. Erről egyik interjúalanyunk a következőket mondta.
„A csoportomban többen is voltak, akik nagyon érdeklődőek voltak, kérdeztek, beszélgettünk, sokat megtudtam róluk és a családjukról, nekem ez volt a legszebb az egészben. Ilyenkor mindig új lendületet kaptam és nagyon örültem, hogy őket tanítom, én szeretek itt tanítani.” (44 éves, általános iskolai tanárnő)
Megkérdezett oktatóink a legnagyobb nehézségként a résztvevők alulmotiváltságát említették, amin ők nagyon nehéz tudtak változtatni. A hazai felnőttoktatással foglalkozó kutatások is azt igazolták, hogy az alacsony iskolai végzettségűek nem érzékelik a tanulás befektetés jellegét, úgy vélekednek, a tanulás nem hoz annyi hasznot, mint amennyi ráfordítást igényel, ennek hatására alakul ki az alulmotiváltság. (Török, 2006)
Ennek ellenére alacsony volt a lemorzsolódás, a Türr István Képző és Kutató Intézet adatai szerint a beiratkozottak 96 százaléka sikeresen befejezte a képzést.
(www.tkki.hu) A vizsgálatunkba bevont helyszíneken lemorzsolódásról nem tudtak a megkérdezettek. Ez természetesen összefügg azzal, hogy a képzésen résztvevők havi 49 ezer forintos fizetést kaptak, aminek egyik feltétele az volt, hogy az órákról való hiányzás nem haladhatta meg az összes óra 30 százalékát.
Folyamatosan ellenőrizték a jelenlétet, akár naponta többször is. „A pénz az kell, ha ezért itt kell lennünk, akkor itt leszünk.” - fogalmazott egy 36 éves 8. osztályt végzett férfi interjúalanyunk.
„Általában többször is volt névsorolvasás, az volt, néha nevettünk is, hogy egymás nevét már kívülről fújjuk” (28 éves, 10 osztályt végzett nő)
A megkérdezett tanárok így fogalmaztak: „féltem attól, hogy mindenféle indokkal el fognak kérezkedni az órákról vagy sok lesz a hiányzás, mint az általános iskolában a romagyerekeknél, de itt nem volt gyakran ilyen, igaz akkor nem kaptak volna pénzt, de kitartottak végül is.”(36 éves tanítónő)