Miután a jog kezdetei a múltba vesznek, a jogi rituálék és eze-ken belül különösen a büntetések foganatosításának mikéntje csak a társadalmi fejlődés visszakövethető időszakától rögzíthe-tő. Ez részben a párhuzamos fejlődés korai állami korszakainak írásbeliségéből, részben a kulturális antropológia eredményeiből ismerhető meg.6 Az bizonyosnak látszik, hogy az ősi közösségek életét befolyásoló folyamatos küzdelem az életért, a fennmaradá-sért, a biztonságért kialakította azt a normarendszert, mely eb-ben a kereteb-ben a bevált gyakorlatokat rögzítette, s amitől az elté-rés tolerálhatatlan volt. A szokás jogként rögzült, mely
3 Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest 2003. Akadémiai Kiadó, 806. p.
4 Angyal Pál. A közvélemény-büntetés. Budapest, 1933. A M. Tud. Akadémia Jogtu-dományi Bizottságának kiadványsorozata 3. szám, 81. p.
5Nagy Janka Teodóra: Büntetőjogi néphagyományok-és szokások. In: Bölcskei ta-nulmányok 1. Múlt és jelen Bölcskén. (szerk.: Szabó Géza, Bölcske 1994.) http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Bolcske/pages/Bolcs kei_tanulmanyok_1/b1_016_bunteto.htm
6 Vö. Diamond, Jared: A világ tegnapig. Budapest, 2013, Typotex, 18 skk. p.
művé tette a magától értetődő magatartás érvényesülését. A szo-cializációs folyamatban elsajátított, jobbára öntudatlan „jogisme-ret” és a természetes „jogkövetés” a közösség egészének létfor-májává lett, melynek megélése mindenféle organizációt nélkülö-zött, sőt önmaga volt a szervező erő. Ahogyan Varga Csaba fo-galmazott: „amennyiben e szokásrendet megsértik, úgy nem egy tetszőleges X és Y emberi lény közt fennállott kapcsolat megromlá-sa vagy egyensúlyvesztése, hanem kizárólag maga a fennállótól eltérés ténye lesz az, aminek maga után kell vonnia valamilyen neheztelést, büntetést vagy reprobatiot. Ezzel pedig azonos annak állítása, hogy célja e reprobationak szintén nem az érintettek bármiféle bevonása (megbomlott személyközi egyensúly visszaállí-tása vagy egyéb reparatív/restauratív intézkedés) hanem a közös-ség előfordult rendjében előfordult zavar kiiktatása, s ezzel a rend ismételt megerősítése, fennállóként újraélése lesz.”7Ebben a kép-letben a szokásos rend megsértője függetlenül szándékától („bű-nösségétől”), pusztán a cselekedet ténye következtében kellett, hogy „büntetést” szenvedjen. Maga a következmény, a „büntetés”
(bármennyire súlyos következményekkel jár is az elkövetőre) szimbolikus rituáléba ágyazottan jelent meg, mely a közösség mindennapi természetes életének részét képezte. A kötelezőség, a kényszer természetes, közösség (és annak minden tagja) által alkalmazott eleme a jognak. A közösség együttesen és szükség-képpen tagjai személyenként is (ha kellett egyenként is) részt vettek a szankció alkalmazásában, a béke és a rend tényleges és szimbolikus helyreállításában. Az ősi társadalmak egyszerűsége, a pár tucat személyből álló horda, a vérségi alapú család-és nem-zetségi szervezet néhány száz főt számláló keretei lehetővé tet-ték a közösségi szertartások együttes megélését, a közös döntés-hozatalt, a nagy fa alatti vélemény-egyeztetéseket.8
A közösségek növekedése, kapcsolatba kerülése egymással, a gazdasági (termelési) és katonai funkciók szaporodása, az
7Varga Csaba: Eddig vélt tudásunk az őstársadalmak természetéről. In: Elméleti jogtudomány. Körkép, dilemmák, útkeresések. Budapest, 2017. Pázmány Press, 245.
p.
8 Diamond 2013. 19. p.
lőtlenségek kialakulása, a koordináció és a társadalomirányítás erősödő igénye megkövetelte az irányítók, a főnökök pozícióinak kialakulását, akik maguk mellé társakat, segítőket szerveztek. Így formálódott az apparátus, a majdani állam irányába tartó fejlő-dés, de azt megelőzően még évtízezredig az ősi társadalom tradi-cionális rendje biztosította a politikai elit irányító-szervező tevé-kenységének hátterét. Az ősi rituálék, a kohéziós normák, a kö-zösség azonosságtudatán nyugvó jogérvényesítés képletében konzerválódott a létező jognak történő tudatos-öntudattalan önalávetés. A gazdasági fejlődéséből és vagyonosodásból körvo-nalazódó személyes (családi) tulajdonlás, az egyéni érdekek fel-erősödése azonban léket ütött a jogszolgáltatás rend-centrikusságán és a béke fenntartásának kizárólagos céltételezé-sén. Megszaporodtak a közösség tagjai közötti „privát” konfliktu-sok is, legyenek azok érzelmi, szexuális, hierarchikus vagy kifeje-zetten gazdasági jellegűek. A társadalom és a társadalomirányí-tók viszonya a közösség egységét és összetartását bomlasztó cselekményekhez viszont mit sem változott: a rend és béke érde-kében az egyéni konfliktusok kezelése és feloldása is múlhatatlan feladatként jelentkezett. A nyugalom helyreállításához rendelke-zésre állottak a hagyományos liturgikus formák, a közösség tra-dicionális gyülekezetei, a véleménynyilvánítás fórumai, melye-ken azonban új szerkezetként jelent meg a felek szembenállása.
Kibontakozott egy újfajta processzuális keret, melyben a felek (sértő és sértett) a közösség és a vezetők elbírálása alá bocsátot-ták nézeteltéréseiket. A vallási, nemzetségi-törzsi vezetők a tra-dicionális jogi normák, korábban alkalmazott szokások, eszközölt megoldások ismeretében tett javaslataikkal segítették a konflik-tus feloldását. A közösség pedig részvételével a döntéshozatal-ban, a határozathozatallal történt azonosulásával előkészítette a konfliktuskezelés mechanizmusát, a közös foganatosítást. A cso-port elítélő vélekedése döntő eleme lett a végrehajtásnak, a kényszer alkalmazásának. Ugyanis akár a közösség és tagja, akár a tagok közötti konfliktusok eliminálásáról volt is szó, a kény-szerapparátus megjelenéséig a közösség maga volt a végrehajtó közeg, egészében és egyenként szükség volt mindenki közremű-ködésére.
Idővel a több ezresre bővülő társadalmak jelentős változáson mentek át. Tagolttá és hierarchikussá váltak, csökkent a perszo-nális kapcsolatok jelentősége, növekedett az ismeretlenek száma.
A gazdasági tevékenység szervezése, a termelésirányítás és a közösség ellátásának feladata nagyobb rangra emelkedett. Az anyagi javak birtoklása okán ezek a társadalmak hódító akaratok célpontjaivá is váltak. A társadalmon belül lezajló differenciáló-dás erősítette a belső konfliktusokat. Létrejött a katonák és hiva-talnokok szervezett rendje, kialakult az állam. A szervezettség érdekében az új organizáció az irányításra és igazgatásra alkal-massá igyekezett formálni a jogot. Ennek végrehajtására bírókat állított, melyek tekintélye mögé az immáron uralkodóvá váló vezetők az állam katonai hatalmát igazították be. A változás így lényegében érintette a törvénykezés folyamatát.9A jogtörténet-tudomány eredményei azonban azt igazolják, hogy az állam kez-detben az ősi formák fenntartásával operált, megőrizve a vérségi társadalom keretrendszerét.10 A konfliktusok kezelése változat-lanul a közösségek valaminő alkalmaihoz igazodva, de már a bírák (az uralkodók által közvetve vagy közvetetten hatalommal felruházottak) által meghirdetett terminusokon zajlott.11 Az ítél-kezési folyamatban formális értelemben még mindig jelen voltak a közösség tagjai (nyilvánosság), olykor aktív szerepet is vállalva a processzusban (tanúskodás, eskütársi rendszer), de a döntést már nem ők hozták meg. A végrehajtást sok esetben a bíró hiva-talos közegeire, a sértett félre vagy rokonaira, olykor a közösség-re bízták (megszégyenítő büntetések). A kényszer alkalmazása már kétségívül a király feljogosítottjának hatáskörébe esett, a karhatalom az ő rendelkezésére állt. A közösség részvétele a tör-vénykezésben szimbolikus jelentőségű volt, leginkább valamiféle katalizátor-szerepet töltött be a hatalom kiépítésében.
9 Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog története az Árpád- és vegyes-házi királyok alatt. Budapest 1899. Magyar Tudományos Akadémia, 3-5. p.
10 Kengyel Miklós: Perkultúra. A bíróságok világa – a világ bíróságai. Budapest-Pécs 2010. Dialóg Campus Kiadó, 15-17. p.
11 Bónis György – Degré Alajos – Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Béli Gábor kiegészítő jegyzeteivel. Zalaegerszeg, 1966. Zala Megyei Bíró-ság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete.
A 13. században, amikor az akkuzatorius eljárást felváltotta az inquizitorius processzuális modell, megkezdődött a büntető és a polgári per elválásának évszázados története. A büntető eljárá-sok meghatározott hányada elveszítette nyilvánosságát (s ami ennek feltétele: a szóbeliséget és a közvetlenséget is.). A nyomo-zás titkossága, a kínzókamrák zártsága a közösség részvételét, a nyilvánosság idejét még tovább halasztotta, annak súlypontját a büntetés-végrehajtásra helyezte. A közösség addig aktív vagy részlegesen aktív szerepvállalását passzívba fordította. A nép funkciója immáron nem a büntető eljárásban való részvétel volt, hanem csupán a foganatosítás befogadójaként lehetett jelen a büntető aktusnál. Célpont lett az igazságszolgáltatás véres üzene-teinek címzettje, a megtorlás, a brutális példaadás, az elrettentés üzenetének kijelölt megszólítottja. Ebben a korszakban a kény-szer hivatott alkalmazója az állam (vagy a nevében eljáró földes-úri, városi, vármegyei, kiváltságos kerületi, széki hatóság). A kényszer nem más, mint az állam vagy képviselőjének deklarált erőszak alkalmazása.
Az állami fejlődés hajnalán az állam nem kívánta a teljes jog-életet aktív ellenőrzése alá vonni. Ezt igazolja vissza a szokásjog rendkívül széles hatósávja, a törvényhozás visszafogottsága, a perek jelentős részének első fokon tartása. A jogi szabályozás (és a bíráskodás nagy hányada) az egyházi és földesúri rendek élet-vitelére és jogviszonyaira terjedt ki, kisebb részben érintették a közrendűek viszonyait. Az úriszék hasonlóképpen tartózkodóan járt el, ügyeinek domináló része a földesúr és jobbágyai kapcso-latrendszerére terjedt ki, s persze az alattvalók által elé vitt ügyekre. A történeti tapasztalás azonban azt igazolja vissza, hogy falvak, paraszti lakóközösségek igyekeztek ügyeiket „házon beül”
elintézni, sokfelé szégyennek számított, ha valaki a földesúr elé vitte közösségtársával való vitás ügyeit. Berekkeresztúr 1602-ben hozott falutörvénye szerint a falutag és az egyházi ember közötti vitát az egyházmegye széke előtt kell tisztázni, mert az ilyen konfliktus sem külső ítélőszékre, sem az úriszékre nem
tartozik.12 A jelenség a jog megkettőződését eredményezte. A
„lent” joga, az alsóbb rétegek saját közösségeinek joga helyi for-rásból és tradíciókból táplálkozott.
A jog megkettőződése megosztotta a kényszer alkalmazását is.
Amikor az állam megjelent a törvénykezési térben, s kijelölte saját kényszerítő erejének hatósugarát, egyben a helyi jogok to-vábbélését is tudomásul vette (vagy nem foglalkozott vele), s egyben hallgatólagosan a közösségek hagyományos döntéshoza-tali mechanizmusainak, kényszerítő megoldásainak továbbvitelét is támogatta.