A donáció hatása a veszteséget követő pszichológiai folyamatokra

Az agyhalál következtében létrejövő veszteség bizonyos szempontokból eltér a klasszikus halál képet követő veszteségtől. Sque és Payne 42 donor hozzátartozóval készített mélyinterjú alapján hozott létre egy modellt (The theory of dissonant loss), melyben az agyhalált követő veszteség szakaszait vizsgálta (4. ábra) (137,138):

1. Az emlékezés szakaszában az utolsó együtt töltött alkalmat, beteljesületlen reményeket idézi fel a hozzátartozó a szeretett személy jellegzetes tulajdonságai mellett. Az emlékezés szomorúság és az elszalasztott alkalmak megbánása kíséri.

2. Az első tájékoztatás arról, hogy súlyos a sérülés, bár a jellegéről még nem tud semmit a család, de érzik, hogy valami rossz történt.

3. A reménykedés fázisában a diagnózisra várnak, mely kettős érzéseket vált ki belőlük: remélik, hogy a beteg túléli, de félnek a maradandó fogyatékosság

lehetőségétől. A reménykedés és a várakozás alatt a család gyakran elzárva érzi magát a betegtől, sokszor nem értik mi történik az intenzív osztályon, különböző emberektől eltérő információkat kapnak, és a családon belüli eltérő érzésekkel is meg kell küzdeniük. Az egészségügyi személyzet a részletes, egységes magyarázatokkal segítheti a családtagokat, amellett, hogy a lehető legtöbb időt tölthetnek a szeretett személlyel.

4. A halál tényének közlésekor a hozzátartozó ráébred, hogy nincs esély a gyógyulásra, de szembesül azzal, hogy akire kimondták, hogy halott, még lélegeztetik. Szembekerül az agyhalál diagnózisával, melyről eddig nem vagy kevés információval rendelkezett.

5. A halál tényének megerősítése után a donációról kell dönteni. Ebben a fázisban segítséget jelenthet az elhunyt szervátültetéssel kapcsolatos kívánságának ismerete, a halál tényének megerősítése és elfogadása, a szervkivételről történő részletes tájékoztatás.

6. Az elválás szakaszában lehetőséget kell adni a családtagoknak az elbúcsúzásra, valamint tájékoztatni kell őket a szervkivétel megtörténtéről.

7. A megküzdés, coping fázisának az elhunyt elengedése, a gyászmunkában nyújtott támogatás hiánya a fő gond. A donor által másoknak nyújtott segítség hangsúlyozása, a sikeres transzplantációról történő informálás, valamint az a gondolat, hogy a szerettük halála nem volt értelmetlen, mindenképpen támaszt jelenthet (137,138).

4. ábra Az eltérő veszteség: az agyhalott donorok hozzátartozóinál kialakult

Kesselringhez hasonlóan (lásd 2.4 fejezet, 22-23. oldal) Sque is kihangsúlyozta a modell megalkotáskor, hogy a veszteség folyamata már közvetlenül a baleset után, a beteg rosszullétekor elkezdődik; a hozzátartozókkal való kommunikáció már az első találkozástól kihat a halált követő pszichológiai folyamatokra (88,137,138).

A különböző vizsgálatok eltérő eredményt adtak annak tekintetében, hogy a donációs folyamat mely lépése hozható összefüggésbe leginkább a veszteséget követő gyászreakcióval. Sque és munkatársai az Egyesült Királyságban a donációt támogató hozzátartozók (n=46) körében részben önbecslő skálák, részben mélyinterjúk alapján végzett, három éves utánkövetéses felmérésük során arra a következtetésre jutottak, hogy a kórházi ellátás kihatott mind a szervkivételről történő döntésre, mind a rákövetkező gyászreakcióra. Az találták, hogy a családtagokban zajló pszichológiai folyamatokat pozitívan befolyásolta, ha az agysérülésről és a bekövetkező agyhalálról egyértelműen, érthetően beszéltek, és kellő idő állt rendelkezésre ezt megérteni, elfogadni, illetve ha érzelmi támogatást is kaptak a családtagok (139). Merchant keresztmetszeti vizsgálatában (n=73) szintén rámutatott arra, hogy a poszttraumás stressz szindróma, a depresszió és a gyászfolyamat szorosan összefügg a tájékoztatás részletességével és a megértésre, elfogadásra hagyott idővel (140). Bár az agyi folyamatok megértését és elfogadását segítheti az, ha a családtag jelen van az agyhalál megállapításon, de Ormrod felmérése az alacsony esetszám ellenére is figyelemfelhívó, hogy azoknak a hozzátartozóknak, akik jelen voltak a diagnózis felállításakor (n=5), nagyobb fokú volt a szorongásuk és a depressziójuk, mint akik nem (n=18) (99).

A donáció szerepe ellentmondásos. Merchant és munkatársai a szervátültetésnek a gyászra gyakorolt pozitív szerepét hangsúlyozták (140), ezzel ellentétben Cleiren nem talált különbséget a donációt támogató és azt nem támogató családok között a depresszió és a gyász mértékében (141), Bellali kiskorú gyermeküket elvesztő szülők esetén is megerősítette ezt (142). Kesselring rizikó faktornak az orvosok szervközpontú viselkedését, és a donációval kapcsolatos ellentmondásos döntési folyamatot tekinti. A szervközpontú viselkedés esetén az egészségügyi személyzet belefeledkezett az orvosi eljárásokba, kérdésekbe, miután szert tett a családtagok beleegyezésére, illetve a szervekről és annak felhasználhatóságáról beszéltek. Ezzel ellentétben a személyközpontú viselkedés azt jelentette, hogy a halott és a hozzátartozók igényeire is koncentráltak, empatikusak voltak, és a családot helyezték középpontba (88).

A donációt a gyászfeldolgozást segítő tényezőként értékelte a donor hozzátartozók több, mint 90%-a Siminoff és Pearson felméréseiben. (81,123).

Számos vizsgálat azt támasztotta alá, hogy a veszteséget követő reakció a kórházi ellátással való elégedettséggel is összefügghet (139-143), de ez minden intenzív terápiás osztályon meghalt beteg esetén fontos tényező (144,145).

A fentiekkel ellentétben, Fukunishi egy amerikai felmérésben (n=41) a donációt követő poszttraumás stressz betegséget az instabil érzelmi előélettel - mint például hangulati zavarok meglétével - hozta összefüggésbe, és nem talált kapcsolatot sem az agyhalál megállapítással, sem a donorgondozással (146).

Tekintettel arra, hogy az agyhalál mindig váratlan halál, és az esetek harmadában baleset vagy erőszakos cselekmény következménye, feltételezhető hogy a családtagoknál komplikált gyász alakulhat ki. A kérdés az, hogy az agyhalállal szembeni ellenérzés és a donációról alkotott vélemény ezt mennyire befolyásolja. Az intenzív osztályon meghaltak családjainak több mint egyharmada úgy vélte, hogy szükség lenne egy, a gyászolókat segítő szociális hálózat létrehozására (147). Ez az igény valószínűsíthetően az agyhalottak rokonainál még nagyobb arányban van jelen, és a létjogosultsága nem megkérdőjelezhető. Soiano-Pacheco az igazolta, hogy a segítséget kérő donor hozzátartozók több mint a felénél alakult ki komplikált gyász (143).

Magi Sque tette fel azt a kérdést, hogy vajon a családtagok számára a donáció az élet adományozását vagy áldozatot jelenti-e. Áldozat, ha a társadalmi kényszer, a transzplantáció hasznossága miatt határoznak így, de az élet adományozása lehet számukra, ha elegendő információ ismeretében döntenek, és ezt a döntést a sajátjuknak érzik (148).