Életkoronként és történelmi korszakonként eltérő súllyal, de alapvetően négy közeg befolyásolja a gyermekek szocializációját: a család, az iskola (és egyéb intézmények), a kortársak és a média. A kisgyermekkori szocializáció során e közegeken keresztül ismeri meg a gyerek önmagát és környezetét, itt sajátítja el a lehetséges és elvárt viselkedési módokat, melyek megalapozzák személyi-ségének struktúráját, formálják attitűdjeit. Minél korábbi életszakaszról beszé-lünk, a mindig is fő színtérnek tekintett család annál erőteljesebb hatást fejt ki – az első életévekben jóformán zavartalanul. A család adja az alapokat, ez a közeg a legfőbb előzmény – de nem áll előzmények nélkül, hiszen a szülők, nagyszülők, közelebbi és távolabbi rokonok szocializációja ott rejlik a kisgyer-mek szocializációs folyamatának minden egyes rezdülésében. A szocializációs folyamatban bekövetkező zavarok pedig hozzájárulhatnak a későbbi deviáns viselkedési formák kialakulásához (Andorka, Buda és Cseh-Szombathy, 1974;
Buda, 1992).
A társadalmi státusz mögött meghúzódó előnyök és hátrányok tekintetében a család erőteljes konzerváló hatást fejt ki. Ez a hatás a szocializációs folya-matot meghatározó tőkefajták átadásán, átörökítésén keresztül manifesztáló-dik. Bourdieu (1998) szerint a tőkének három fajtája van: gazdasági (minden, közvetlenül pénzzé alakítható erőforrás), társadalmi (vagy kapcsolati tőke, az ismertség és elismertség gazdasági tőkévé is alakítható elemei) és kulturális (a társadalmi pozíciókhoz szükséges alapvető ismeretek halmaza).14 Bár az intéz-ményes oktatáshoz ez utóbbi tőkefajtát szokás kapcsolni, valójában könnyen belátható, hogy a családi közeg által birtokolt gazdasági és társadalmi tőkét milyen könnyű az iskolarendszeren belüli előnyökre konvertálni, különöskép-pen az olyan rendszerekben, amelyek az átlagosnál erősebben szelektálnak, de gyengébbek a hátránykompenzációban. A PISA felmérések tükrében a hazai oktatási rendszer ilyennek mutatkozik, sőt, a legszélsőségesebb formában. A PISA felmérés eredményei azt mutatják, hogy a poroszos oktatási
14 Az felsorolt tőkefajták mellett Bourdieu említést tesz a szimbolikus tőkéről is, amely képes elfedni a másik három önkényes jellegét – ezért gyakran szimbolikus erőszaknak is nevezi azt.
A francia oktatási rendszer „legrejtettebb és legsajátosabb funkciója”-ként azonosítja be,
mely-hagyományokkal rendelkező országokban az iskola konzerválja, sőt elmélyíti a családok társadalmi státuszából fakadó hátrányokat. A vizsgált országok kö-zül Csehországban, Ausztriában, Németországban és Magyarországon volt a legnagyobb különbség az összesített átlageredmények, és az alacsony státuszú szülők gyermekeinek eredménye között (Róbert, 2004), és ez a kép az újabb PISA vizsgálatok során sem változott. A magyar közoktatás szelektivitása – melyet egy védett demokratikus értéknek tekintett jog, a szülők szabad iskola-választása szélsőséges módon erősít fel – odáig vezet, hogy ma a magyar a világ egyik legszegregáltabb iskolarendszere (Kertesi és Kézdi, 2004; Radó, 2007; 2013), noha a szegregáció manifeszt formái alig érhetők tetten.
A szülők (és más rokonok) által birtokolt tőkefajtákon túlmenően a gyere-kek iskolai helyzetben is hasznosítható szociális viselkedésének kialakítása szempontjából fontos a szülők mintaadó szerepe. A szocializáció három lépése – a mintakövetés, az utánzás és az azonosulás – a szülő-gyermek kapcsolatban rendkívül erőteljes. A szociális tanulás elmélete szerint szinte minden viselke-dést a környezet alakít (Bandura, 1986). Ennek megfelelően a szülők iskolával kapcsolatban tanúsított attitűdje, viselkedése adja a gyermek iskolával kapcso-latos attitűdjeinek és viselkedésének közvetlen kereteit, de közvetett keretként hatást gyakorol a szülők munkával kapcsolatos viselkedése, és úgy általában minden olyan jellemző, amelyeket fontosnak tartunk a tanulás és az iskolai teljesítmény kérdésében (pl. feladatokhoz való viszony, társas készségek, ér-dekérvényesítési készség, kommunikációs és konfliktuskezelő készségek, co-ping stratégiák stb.).
A különböző tőkefajták átörökítése mellett a személyiségfejlődés és a szocia-lizáció korai szakaszának legfontosabb terepe a család, melynek hiányát a leg-fejlettebb családpótló ellátások sem képesek kompenzálni. A család örömteli, védelmező, bensőséges körülményeket biztosít a fejlődő szervezetnek, életre szóló hatást gyakorolva az egyén kompetencia-érzetére, jólétére, testi-lelki-mentális egészségére – ez pedig az egyik legfontosabb funkciója a családnak.
De ahogyan a fénynek van árnyéka, úgy a diszfunkcionális családok „mér-gező” atmoszférájából kikerülő gyermeket is „túlélőnek” kell tekintenünk, a szó legprimérebb értelmében, ahogyan azt egy katasztrófa, vagy háború túlélői esetében tesszük. A világhírű családterapeuta, Virginia Satir számára a család a világ mikrokozmosza. „Így ha a világot akarjuk megérteni, tanulmányoznunk
kell a családot: hiszen a hatalom, intimitás, autonómia, bizalom és kommuni-kációs készségek olyan létfontosságú témák, melyek meghatározzák, hogyan élünk a világban. Ha megváltoztatjuk a családot, a világ változik” (Satir, 1999:
15).
A serdülőkor a családi komplexitásban olyan átmeneti szakaszt jelent, amely magával hozza a szocializációs terepváltást. A serdülő pozíciója a csa-ládi hierarchiában megerősödik, mind nagyobb részben saját maga élhet a te-vékenysége feletti ellenőrzés („monitoring”) jogával, ugyanakkor a szülői mo-nitoring fontossága annak protektív, védelmező szerepével nem csökken (lásd a HBSC- és HBSC-alapú kutatások eredményeit, pl. Németh és Költő, 2014;
Pénzes et al., 2007; Hüse, Szoboszlai és Fábián, 2017). A növekvő kompeten-ciák és az autonómia mellett megerősödnek a kortárs-kapcsolatok is, melyek ugyancsak átformálják a család belső interakcióit. Ám még ezen átmeneti sza-kaszban is jelentősek maradnak azok az attitűdök és viselkedésformák, melye-ket a szülők egy korábbi életszakaszban alapoztak meg (Cole és Cole, 1997).
A gondoskodó, támogató családi kapcsolat számos fiatalkori viselkedéses és társas-szociális problémára mérséklő hatással van. Azok a fiatalok, akik elé-gedettek szüleikhez fűződő viszonyukkal, érzelmileg támogatónak, gondosko-dónak értékelik azt, kisebb valószínűséggel válnak problémás szerfogyasz-tóvá, és kevéssé jellemzi őket más problématünet is. Az ESPAD kutatások ada-tai ugyanakkor arra utalnak, hogy az érzelmi támogatás nélküli szülői korláto-zás csökkenti a fiatalok önbecsülését, és növeli a depressziós tünetek előfor-dulásának esélyét (Elekes, 2014). Az érzelmi támogatás mellett különösen fon-tosnak tűnik a családi elvárások és szabályok rendszere. Curran (2007) ameri-kai középiskolások között készült felmérésében az általa vizsgált családi té-nyezők közül a szülői szabályok és elvárások létét találta a leginkább vissza-tartó hatásúnak a rizikómagatartások kialakulásával szemben – ezzel párhuza-mosan megfogalmazhatjuk ugyanezen elvárás- és szabályrendszer protektivi-tását az iskolai teljesítmény dimenziójában is.
Virginia Satir pszichoterapeuta felismerte a család és a családi előtörténet sze-repét a pszichés problémák kialakulásában, illetve leírta azt, hogy a belső egyensúly szempontjából alapvetően fontos az egészséges önbecsülés, amely-nek gyökerei (vagy azok hiánya) szintén a családból eredamely-nek. Az alaprendszer
meg a világban való eligazodást. Itt tapasztalja meg, hogy mire számíthat a környezetétől, hogy milyen cselekvés és viselkedés után várhat megerősítést, és miért kap kritikát. Az így kialakuló alapséma lehet az, hogy a körülöttünk levő emberek szeretnek, és a világ izgalmas, arra vár, hogy megismerjük és felfedezzük, a család pedig a hátunk mögött állva biztat. De lehet az is az alap-séma, hogy az egyén csak kritikát kaphat, hogy hiányos az elsődleges három-szög és összekuszálódnak a szerepek stb. Ez pedig elvezet az önbecsülés kér-déséhez. Az alacsony önbecsülésű emberek folyamatosan mások szeretetére és elismerésére vágynak, vagyis arra, amit gyerekkorukban nem kaptak meg. Az egészséges önbecsülés hiánya együtt jár a magabiztosság hiányával, így az il-lető erősen ad mások véleményére, hajlamos mások útmutatását várni ahelyett, hogy a saját vágyait, valódi belső szükségleteit követné. Ezzel szemben, aki magas önbecsüléssel rendelkezik, az szereti magát, és felismeri mások iránta érzett szeretetét, illetve magabiztos, hiteles és felelősséget vállal az életéért. Az ilyen embereknél erős alapok épültek az autonóm, önkiteljesítő élethez (Satir et al., 2006).