Visszatekintve életemre, az nagyobb kanyaroktól, zegzugoktól mentes, meglehetõsen egyenes vonalúnak tûnik, ami azt a képzetet kelti, mintha az egy elõre eltervezett terv szerinti, következetesen végig vitt élet lenne, melynek egyetlen mozgatója én voltam. Pedig voltak jelentõs elágazási lehetõségek, melyektõl kezdve egészen más pályán mozoghatott volna, sõt esetleg nem is folytatódott volna. Ezekben a csomópontokban bizony a véletlenek sem voltak elhanyagolhatóak. Mindjárt az életem elején, két és fél éves koromban, volt egy olyan lehetséges elágazási pont, mely végzõd-hetett volna úgy is, hogy nincs tovább. Egyedül voltam otthon, kisebb megbetegedés miatt feküdtem a döngölt agyagpadlójú konyhában lévõ, apám által jó száraz fenyõfából készített ágyban, szalmazsákkal alattam, vastag dunyhával felettem. Hatalmas vihar kerekedett, s az egyik lecsapó villám a mi kéményünket célozta meg, amelyen keresztül elérheti a Földet.
A csikótûzhelyen keresztül a kéményben felhalmozódott összes kormot a konyha légterébe ontotta, majd a tûzhely vaslábain lejutva, a döngölt agyagpadlón számos repedést maga után hagyva elhalt. Nekem az ágyban a nagy csattanás és a futkározó „tüzes nyíl” miatti ijedtségen kívül — nyil-ván az összes körülmény kedvezõ összejátszása miatt — a hajam szála sem görbült és boldogan landolhattam a rémülten berohanó anyám karjaiban.
Rögtön utána és késõbb olyan sokszor hallottam szüleimtõl, hogy miket mondtam az eset után, hogy ma is úgy érzem, mintha emlékeznék az egész eseményre. Lehet, hogy Valaki vagy Valami tenyerében tartott akkor és ezért végzõdött ez az elágazási lehetõség számomra kedvezõen. Bizony az ilyen „véletlenek”, no meg a bennünket körülvevõ emberek és körül-mények, legalább annyira meghatározzák életünket, mint mi magunk, tehát semmi okunk az elbizakodottságra.
Gyökereim
A Szent György-hegy keleti lábánál meghúzódó kis faluban, Kisapátin születtem 1932. november 8-án. Egy év megszakítással 19 éves koromig éltem itt, ahova a villanyt csak elszármazásom után vezették be. Nem egészen egy évig — 1938-ban — apai nagyszüleimnél laktunk Lesence-faluban, a gyönyörû Lesence-völgyben elterjeszkedõ kis faluban. A Tapolcai-medence közepén lévõ Szent György-hegy és a medencét körül-vevõ tanúhegyek (Csobánc, Gulács, Badacsony, Szigliget stb.) ugyancsak gyönyörû egységet alkotnak, ami igazán csak akkor tudatosult bennem, amikor már elszármaztam onnan, s vissza-visszatértem rokonlátoga-tásra.
Apai nagyapám, Csom János, Lesencefalu egyik nem gazdag, de a helyi viszonyokhoz képest módos gazdája volt. Hozzáteszem azonban, hogy tudomásom szerint a falu leggazdagabb gazdájának sem volt 20-25 katasztrális holdnál nagyobb birtoka. Az 1906-ban született apámnak, Csom Gyulának, egy húga és egy még fiatalabb öccse volt. Bár mindhár-man jól tanultak az elemiben, közülük csak a legfiatalabb — az 1912-ben született Mihály — tanulhatott tovább. A sümegi Kisfaludy Sándor Gimnáziumban érettségizett 1933-ban és 8 osztályon keresztül végig tiszta kitûnõ bizonyítványa volt. Ez a körülmény késõbb számomra is bizonyos jelentõségre tett szert. Apai nagyapám huszárként végigharcolta az I.
világháborút. Apai nagyanyám ezekben az években csak úgy tudta eltar-tani a családot, ha a két legidõsebb gyermekét, s különösen az 1906-ban született apámat is befogta a munkába. Ilyen feltételek mellett náluk szóba sem jöhetett a továbbtanulás.
Anyai nagyszüleim Kisapátin laktak. Nagyapám, Bódis József, két kisebb testvérével együtt korán árvaságra jutott. Az egész környéken kere-sett kõmûves lett. Megbízható és szakszerû munkájával elérte, hogy ha valaki építkezni akart a környéken, elõször mindig õt kereste meg, s csak akkor fordult más kõmûveshez, ha nagyapám nem ért rá, vagy nem tudtak megegyezni. A Szent György-hegy déli sziklái alatt, a Lengyel kápolna felett messze fehérlõ ún. Ifi-kápolna építését is õ felügyelte a Fonyódon plébánoskodó és öregkorára ide visszavonulni akaró Ifi Lajos meg-bízásából. Harcolt az I. világháború elsõ szakaszában, majd kb. 5 évig hadi-fogságban volt. Csak 1920-ban keveredett haza, miután a feleségén kívül már mindenki lemondott róla. Kõmûves munkájának köszönhetõen a tel-jesen nincstelen fiatalemberbõl Kisapáti egyik legmódosabb, s iparosi tevékenysége következtében pénzügyi szempontból leggazdagabb gazdá-ja lett. Ebben az esetben is meg kell azonban jegyeznem, hogy emlé-kezetem szerint a Kisapátin lakó leggazdagabb gazdának sem volt 20 katasztrális holdnál nagyobb birtoka. Józan paraszti ésszel megáldott ember volt, kölcsönt sohasem vett fel. Mint kisgyermeknek mondta nekem egyszer: kisfiam, tanuld meg, hogy krumplira soha se végy fel kölcsönt, legfeljebb kõmûves kanálra — ha muszáj —, mert azzal visszakeresheted a kölcsönt. Késõbb sokszor eszembe jutott ez a figyelmeztetése, pl.
Magyarország eladósodásai kapcsán. Az 1911-ben született anyámnak, Bódis Ilonának, 4 felnõtt testvére volt, akik közül a legfiatalabb, Lajos, 1945-ben, 17 éves korában egy sérülést követõ vérmérgezésben meghalt. A II. világháború utolsó szakaszában az orvos- és orvossághiány áldozata
lett. Anyám másik két öccse iparos lett. A nagyobbik, Géza, asztalos, a kisebbik, Jenõ, 1947-ben, 21 évesen disszidált és néhány éves vándorlás után meg sem állt Új-Zélandig. Aucklandban, mint építési vállalkozó csinált karriert. Ez olyannyira sikerült neki, hogy Auckland egyik utcája az õ nevét viseli.
Szüleim 1932. február 7-én házasodtak össze. Házat apám és anyai nagyapám közösen épített az ifjú párnak. A nagyszülõi segítség ezzel véget is ért. Saját erõbõl kellett boldogulniuk. Apám amolyan ezermester, s meglehetõsen bohém ember volt. A paraszti munkát ugyan nem nagyon szerette, de minden csínját-bínját értette és önképzéssel asztalos, ács és bognár is volt egy személyben. Nagyon jól fogalmazott és szépen írt. A fél falu rendszeresen õt kérte meg kérvényeik, beadványaik megfogal-mazására és megírására. A Biztosító Társaság helyi képviselõje, kisbíró, rövid ideig községbíró volt. A faluban a fiataloknak nem a tanító, hanem õ tanította be a színdarabokat. A család összetartása fõleg az egyszerûbb, de nagyon józan paraszti ésszel megáldott, logikus gondolkodású, ugyan-akkor nagyon kedves és szeretõ édesanyámra hárult. Az egymást kiegészítõ, különbözõ tulajdonságokkal megáldott két fiatal aztán együtt viszonylag szépen boldogult. Egy gyermektelen öreg házaspár gondozását is elvállalták azok kevés birtoka fejében. Évente meghatározott termény-mennyiséget és egyéb élelmiszereket kellett biztosítaniuk számukra. A megnövekedett kötelezettség miatt — a viszonylag jómódú szüleik ellenére — két egymást követõ évben — 1941-ben és 1942-ben — szüleim sommás munkára kényszerültek somogyi uradalmakban. Apám, mint ban-dagazda szervezte meg a kb. 20 fõs csapatot, anyám látta el a szakácsnõi feladatokat. A sommás munka miatt tavasztól õszig mindkét évben, Somogyban egy majorságban éltünk. A nálam 7 évvel fiatalabb János öcsémmel együtt mi is velük tartottunk. 1941 tavaszán — amikor elõször mentünk Somogyba — öcsém másfél éves, én nyolc és fél éves voltam.
Apám, bandagazdaként amolyan elõmunkásnak is számított. 1941-ben a Kötcsén lakó Hertelendy Miklós uradalmában dolgoztunk. 1942-ben az elsõ egy hónapot Kutason töltöttük Boronkay Lajos birtokán, majd az elviselhetetlen feltételek miatt visszamentünk a csapat nagy részével együtt a Hertelendy uradalomba. Gyermekfejjel ebben a két évben szem-besültem elõször azzal a hatalmas nyomorral és kiszolgáltatottsággal, ami ezekben az uradalmakban volt. A cselédek gyermekei még kora tavaszi és késõ õszi hideg napokon is egy szál pendelyben, mezítláb futkároztak az udvaron. Én, mint sommás munkások gyermeke, az itt élõ és onnan
kisza-kadni nem tudó cselédek gyermekeihez képest szinte úri gyermek voltam, aki vasárnaponként felöltözhetett a szép matrózruhájába, novemberben pedig szüleivel együtt visszamehetett saját kis házukba, Kisapátira. Ezek a cselédek azonban nem tehették ezt, egész életükre oda voltak kötve, ahol születtek. Azt, hogy a nagyon rossz helyzetnél is lehet még rosszabb, 1942-ben tapasztaltuk meg. Kutason a Boronkay „uraság” olyan durva és ke-gyetlen volt, hogy csak egy hónapot bírtunk ki nála, s visszamenekültünk abba az uradalomba, amit azért akartunk elhagyni, mert egy jobb helyben reménykedtünk. A sommás munkán én is dolgoztam — 9-11 évesen — fél kommencióért. Nekem kellett az erdõbõl ellátni a konyhát fával. Ehhez egy csacsifogatot kaptam, s természetesen nekem kellett ellátnom a Madár, ill.
Mirza nevû csacsikat is. Másik feladatomként ezekkel vittem minden nap az ebédet a mezõn dolgozó sommás munkásoknak. A fenti körülmények igen zaklatottá tették elemi iskolai tanulmányaimat.
Elemi és középiskolai tanulmányaim
Novemberi születésem miatt évvesztesként 1939 szeptemberében let-tem elsõ osztályos elemista. A tanulás iránti vágy, vagy talán egyszerûen a kíváncsiság, azonban hajtott, ezért kérésemre édesanyám elintézte Gosztonyi Gizella tanítónõnél, hogy már az elõzõ tanév második felében bemehessek a tanításra. A tanári asztal középsõ nyílásában, a tanulókkal szemben ülve a pódiumon, hallgattam a tanítást. Kisapátin két iskola volt (egyiket egyébként anyai nagyapám építette), a kis és a nagyiskola. A kisiskolában az 1–3. osztályosok tanultak közös tanteremben egyetlen tanító vezetésével, a nagyiskolában a 4–6. osztályosok ugyanilyen feltételek mellett. Visszagondolva, talán nem is volt ez olyan rossz. Mindig mindent hallottunk, függetlenül attól, hogy hányadik osztályba jártunk.
Ez ugyan megosztotta figyelmünket, de mire a 3., illetve a 6. osztályba kerültünk, olyan sokszor hallottunk mindent, hogy sok minden már csak ezért is megragadt bennünk. Számomra azonban a sommás munka megle-hetõsen megzavarta ezt a folyamatot. A 2. osztályt 1940. szeptemberben Kisapátin kezdtem, de 1941 tavaszán Somogymeggyesen fejeztem be (ahova a Kötcse és Somogymeggyes közötti Csicsalpusztáról jártam be). A 3. osztályt 1941. szeptemberben és októberben Somogymeggyesen végeztem, ezután 1942 márciusáig Kisapátin, majd Kutason folytattam, és Somogymeggyesen fejeztem be. A 4. osztályt 1942. szeptemberben Somogymeggyesen kezdtem, majd novembertõl a tanév végéig Kisapátin folytattam. Ennek ellenére jól tanultam, s ezért édesanyám — dacolva
szinte az egész családdal, beleértve nagyszüleimet is — úgy döntött, hogy beírat a tapolcai polgári iskolába, amely közelítõleg megfelelt az akkori 8 osztályos gimnázium elsõ 4 osztályának. Ekkor azonban még nem vettek fel, ezért folytattam az elemi iskolát az 5. osztályban. Így vesztettem még egy évet tanulmányaim során. 1944-ben édesanyám újra megpróbálta a beíratásomat, s ekkor már sikerült. Az 1. osztály, az 1944/45-ös tanév, egy-beesett a II. világháború utolsó évével, s ez a tény eléggé megzavarta a tanítást. Különösen 1945 elején egyre-másra szakította meg a tanítást légiri-adó, minthogy a tapolcai állomás — mint vasúti csomópont — és a tapol-cai reptér frekventált célpontnak számított. Ilyenkor mentünk a tapoltapol-cai Tavasbarlangba, mint légvédelmi helyre, s ha elhúzódott a légiriadó, akkor arra a napra a tanításnak is vége lett. Én vonaton bejáró diák voltam mind-végig, de ebben az évben vagy a vonatok kimaradása, vagy a légitámadá-sok miatt légitámadá-sokszor gyalog kellett megtenni a Kisapáti és Tapolca közötti utat.
A tanulás mellett — a többi falusi gyermekhez hasonlóan — 1941 tavaszától (amikor elõször mentünk sommásmunkára) 1951 nyaráig (ami után elkerültem otthonról) mindig dolgoztam. Szüleimnek 1943-tól kezdve voltak lovaik és szarvasmarháik. Reggel az iskola elõtt az állatok ellátásában segédkeztem, délután pedig a mezõn, illetve a szõlõben dol-goztam. 1944 szeptemberétõl kezdve, mielõtt lementem volna a vasútál-lomásra, hogy iskolába menjek, mindig megmondták, hogy délután a vasútállomásról hova menjek utánuk dolgozni. Ez alól csak a téli hónapok voltak kivételek, amikor a földeken nem volt munka. A leckét másnapra csak este tudtam tanulni a petróleumlámpa fényénél.
Apám valahogy — ma sem tudom hogyan — megúszta a katonai bevonulást. Volt két lova, amelyek segítségével saját célon kívül fuvarozást is vállalt. 1944-tõl behívták polgári szolgálatra, fuvarosként kellett részt vennie a tapolcai reptéren és a Tapolca körül folyó honvédelmi munkála-tokban. Minthogy csak a lovakat kellett hajtania, sok esetben — ha neki más feladata akadt — én helyettesítettem apámat ebben a munkában. A tapolcai reptéren dolgozva, az elkülönítetten és katonai õrizet alatt dolgo-zó munkaszolgálatosok láttán (akik között nagyon sok fiatal, lényegében gyermek is dolgozott) találkoztam másodszor azzal a teljes kiszolgálta-tottsággal, amit azóta sem tudtam elfelejteni.
A II. világháború végén, majd azt követõen, az 1940-es évek második felében, és az 1950-es évek elején fokozatosan majdnem teljesen elolvadtak azok az anyagi javak (benne a nagyszülõk birtokai is), amelyeket addig összegyûjtöttek családjaink. Öcsém és én azonban tanulhattunk,
lényege-sen kisebb akadályokkal, mint korábban. János öcsém késõbb szintén a BME Gépészmérnöki Karán szerzett oklevelet, mezõgazdasági gépész-mérnök lett. Mint sikeres vállalati igazgató ment néhány évvel ezelõtt nyugdíjba.
A polgári iskolában jól tanultam, különösen a reáltárgyakban voltam erõs. Ennek ellenére nem éreztem igazán jól magam ebben az iskolában.
Valószínûleg egy-két tanárnak volt ez köszönhetõ, hiszen a többi tanárt szerettem. Az említett egy-két tanárnál azonban olyan lekezelõ, s külö-nösen a falusi gyermekeket néha megalázó magatartást tapasztaltam, hogy az lehetetlenné tette számomra, hogy igazán jól érezzem magam. Ebben valószínûleg szerepet játszott az is, hogy az elõzõekben vázolt tapaszta-lataim miatt különösen érzékennyé váltam minden kiszolgáltatottságra és megaláztatásra, akkor is, ha azok nem engem érintettek közvetlenül.
A polgári iskola befejezése után a különbözeti vizsgák letételét köve-tõen 1948 szeptemberében a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium (ami átmeneti idõre a Korvin Ottó Gimnázium nevet kapta) 5. osztályos tanuló-ja lettem. Emlékezetem szerint 1949-ben kezdõdött Magyarországon a 8 osztályos általános iskolai oktatás, s ekkor a gimnáziumok csak az utolsó 4 évet tartották meg, azaz 4 osztályossá váltak. Ez azt jelentette, hogy 1949-ben 6. osztályos gimnazistából 2. osztályosokká „minõsítettek le” 1949- bennün-ket. E váltásnak volt egy kedvezõtlen következménye is. 5 évig idegen nyelvként németet tanultunk, majd 1949-ben hirtelen át kellett térnünk az orosz nyelv tanulására. A latin, német és angol nyelvrõl átképzett taná-raink kezdetben csak néhány órával jártak elõttünk az orosz nyelv tudá-sában. Ennek következtében az érettségiig sem a félbehagyott német, sem az orosz nyelvet nem tanulhattuk meg tisztességesen.
A nagy múltú sümegi gimnáziumban (amely 1958-ban ünnepelte megalakulásának 100. évfordulóját) másként éreztem magamat, mint a tapolcai polgári iskolában. Ez az iskola a sok hasznos ismeret mellett min-den tanulóját megajándékozta egy összetartó közösséghez tartozás élményével, ami még ma is láthatatlan szálakkal köt egymáshoz bennün-ket, függetlenül az utána bejárt különbözõ életutaktól és a köztünk lévõ fizikai távolság nagyságától. Ezt az élményt a családomon kívül itt éreztem elõször az életemben. A gimnázium megfoghatatlan légkörének és a na-gyon jó tanároknak köszönhettük ezt. A matematikát nem csak tanító, de azt megszerettetõ Berend Iván igazgatónak, a fizikát, a kémiát és Berend igazgató úr Veszprémbe helyezése után a matematikát is tanító Kovács Géza tanár úrnak, aki osztályfõnökünk is volt. A nagyon szigorú, az
órá-kon sokat követelõ, a szünetekben azonban velünk karonfogva sétáló Kovács tanár úr arra is módot talált, hogy az iskolán kívüli életünket, prob-lémáinkat is megismerje. Farkas Piroska tanárnõnek, aki visszavezetve bennünket a múltba, úgy tanította meg a történelmet, hogy szinte mi is az éppen tanult kor részeseinek éreztük magunkat. Az ábrázoló geometriát, a rajzot és a mûvészettörténetet tanító Mézes Lajos tanár úrnak — õ egyben festõmûvész is volt —, aki a rajzolni tudás fejlesztésén túl megszerettette velünk a képzõmûvészetet is. Ez oly mértékben sikerült neki, hogy utána
— ha csak hobbiként is — annak mûvelésével is megpróbálkoztam. A ma-gyar irodalmat tanító Kiss Károly tanár úrnak, aki félre merte dobni és ve-lünk is félre dobatta az akkori irodalomkönyveket és saját kimeríthetetlen tudására alapozva, nem csak megtanította, de meg is szerettette velünk az irodalmat, és megéreztette velünk, hogy milyen csodálatosak a nagy költõk versei. Hatására nagyon sok diák — ki titokban, ki nyíltan — maga is megpróbálkozott a verseléssel. Juhász tanár úrnak, aki a testnevelési órákon és az azon kívüli tornaedzéseken bebizonyíttatta velünk, hogy ele-gendõ gyakorlással és kellõ bátorsággal azt is meg tudjuk csinálni, amit elõtte lehetetlennek tartottunk. Hasonlóképpen jellemezhetném a többi tanáromat is.
Személyes okom is volt, amiért szinte azonnal olyan jól éreztem magam a sümegi gimnáziumban. Az 5. osztály elkezdésekor, amikor sorra találkoz-tam a tanárokkal, kiderült, hogy több olyan is van közöttük, akik 15-20 évvel korábban apai nagybátyámat, a már említett Csom Mihályt is tanítot-ták. Pl. ilyen volt Berend Iván igazgató úr is, aki korábban nagybátyám osztályfõnöke volt. Amikor ezek a tanárok meghallották a nevemet, az elsõ kérdése mindegyiknek az volt, hogy van-e valami közöm a Csom Mis-kához. Válaszomat meghallva, mindegyik azt kérdezte, hogy én is olyan okos vagyok, mint õ. Ez egyrészt nyomasztott kissé, nehogy csalódást okozzak, másrészt jó érzéssel is eltöltött, s egy pillanat alatt elhessentette azt az érzést, ami a tapolcai polgári iskolában kialakult bennem a falusi gyermekeket ért esetenkénti megalázó tanári viselkedés miatt. A sümegi gimnáziumban azonnal azt éreztem, hogy ilyenrõl itt szó sem lehet.
Három éven keresztül továbbra is vonaton bejáró diák voltam. A tanu-lás mellett ugyanúgy dolgoztam, mint korábban. Egyetlen különbség volt csak. Délután a tanítás befejezése és a vonat indulása között kb. 1,5–2 óra különbség volt, s ez alatt nagyrészt fel tudtam készülni a másnapi órákra.
Az elsõ év részben még felzárkózás is volt számomra, amire azért volt szükség, mert a polgári iskola és a gimnázium elsõ négy osztálya között
nem csak azokban a tantárgyakban volt különbség, amelyekbõl külön-bözeti vizsgát kellett tennem. E felzárkózásban hasznos volt az elõbb hivatkozott 1,5–2 órában ama szintén vonaton bejáró osztálytársaim (pl.
Nemes Béni barátom) segítsége, akik az elsõ 4 osztályt is gimnáziumban végezték. Reggel és délután — hazaérkezésem után — estig ugyanúgy dol-goztam a mezõn, mint azelõtt. Ennek ellenére az osztály jó tanulói között tartottak számon. Különösen a reáltárgyakban voltam erõs, sok osztálytár-sam a 2. osztálytól kezdve engem tartott az osztály legjobb matematikusá-nak. A 3. osztály befejezése után megint csak édesanyám úgy döntött — dacolva egész családom ellenkezésével —, hogy az utolsó évben, az érettségire való felkészülés elõsegítése érdekében, kerüljek be kollégium-ba. Csak az tudja értékelni édesanyám áldozatát, aki tudja, hogy az 1949–1952-es években milyen nehéz volt az élet a falun. A beszolgáltatások, a padláslesöprések évei voltak ezek. Nagy szükség lett volna otthon a dol-gos kézre. Életem egyik legboldogabb éve kezdõdött el ezáltal.
Feltételeim ugrásszerûen megjavultak. Este végre villanyfény mellett tanulhattam. Az otthoni mezõgazdasági munkától megszabadulva — az érettségire való felkészülés erõltetett üteme ellenére — hirtelen nagyon sok szabadidõm lett, amit sok mindenre felhasználhattam. Elkezdtem ko-molyabban foglalkozni a tornával. A mezõgazdasági munka — mindenek-elõtt a 14 éves korom óta végzett kaszálás —, valamint a tapolcai reptéren nyaranta 2 hónapon keresztül végzett építési — nagyészt kézi betonozási
— munka megedzett. Így aztán a tornában különösen az erõelemek elvég-zése semmi gondot nem jelentett számomra. Mindenesetre a tapolcai TIAC versenyzõjeként már tornaversenyeken is részt vehettem. Elkezdtem komolyabban foglalkozni a matematikával, amiben korábban is erõs vol-tam. Kovács Géza tanár úr figyelmembe ajánlotta a gimnáziumba járó Középiskolai Matematikai Lapok-at. Az abban szereplõ feladványok egy részét megoldottam és rendszeresen beküldtem a szerkesztõségbe. Nevem megjelent a pontversenyben eredményt elérõ középiskolai tanulók között.
E felkészülésnek is köszönhetõen az érettségi évében bekerültem az orszá-gos középiskolai matematika verseny orszáorszá-gos döntõjébe és azon dicsé-retet és könyvjutalmat nyertem. Felejthetetlen számomra a sümegi püs-pöki palotában kialakított kollégiumban eltöltött egy év. Tízen voltunk negyedikesek, és mindnyájan a kollégium egyik elsõ emeleti szobájában
E felkészülésnek is köszönhetõen az érettségi évében bekerültem az orszá-gos középiskolai matematika verseny orszáorszá-gos döntõjébe és azon dicsé-retet és könyvjutalmat nyertem. Felejthetetlen számomra a sümegi püs-pöki palotában kialakított kollégiumban eltöltött egy év. Tízen voltunk negyedikesek, és mindnyájan a kollégium egyik elsõ emeleti szobájában