Édesanyám 1900-ban született. Apja Lidicébõl való cipészmester volt.
Ezt a falut a németek a földdel tették egyenlõvé a lakosok ellenállása miatt.
Édesanyja nagyon hamar megözvegyült, két gyerekkel. Az új házassá-gában sem volt szerencsésebb Néhány év házasság után második férje is meghalt. Nagyobb gyermekei rövidesen önállóak lettek így édesanyámat nevelte fel kétkezi munkával és a kereskedelmi érettségiig segítette. Elsõ munkahelye a Köztisztviselõk Szövetkezete volt.
Születésem után édesanyám felhagyott hivatali munkájával az akkori szokásoknak megfelelõen. Ezért sem engemet, sem az öt évvel fiatalabb húgomat nem kellett óvodába adniuk.
Szüleim a Szövetkezet által akkor épített egyik házban béreltek lakást, a Budaörsi út elején. Ez négy két emeletes ház közül az egyik lakása volt, amelyeket egy körülbelül egy hektáros kert vett körül. A többi lakásban is számos gyermek lakott. Életem elsõ kilenc éve ebben a „vad” szabadság-ban telt.
Amikor oda kerültünk a Villányi úton még „közforgalmú” lovas kocsi vitte az utasokat a mai Móricz Zsigmond körtérre. Nagyon büszke voltam, ha a kocsis felültetett maga mellé a bakra. Amikor a harmincas évek közepén elkészült a 61-es villamos vonala, eltûnt az utazásból a romantika.
A Budaörsi út egykor kb. öt méter széles vizes makadám burkolattal készült. A város-tervezõk nagyon bölcs elõrelátással az utat már a mai szé-lességben alakították ki. A vizes makadám burkolattal fedett részen túl, szép füves terület maradt, amit a gyerekek fantáziája a legkülönfélébb módon hasznosított.
Édesanyámnak nem volt elég teje, ezért tehéntejjel kellett azt pótolni.
Akkoriban Budaörsrõl a sváb tejesek minden nap behozták a piacra a tejet.
Szüleim az egyik gazdával, pontosabban a gazda feleségével, megállapod-tak, hogy minden nap ugyanannak az egészséges tehénnek a tejébõl kapok egy fél litert. Ezt a szóbeli megállapodást a gazda éveken át soha meg nem szegte, s az öt évvel késõbb született húgomat is hasonlóan lát-ták el tejjel. Néha arra gondolok, hogy ma is lehetne ilyen életbevágóan fontos megállapodást a bakon ülve és a kocsi mellett állva megkötni és biz-tosnak lenni abban, hogy ezt be is tartják?
Talán öt éves lehettem, amikor a Budaörsi utat betonúttá építették át.
Reggeltõl estig tudtam bámulni az építés munkáját. A régi út szétbontása, a kõalapok elkészítése nagyon tetszett, mint kis gyereknek. A kõalapon dolgozó emberek hatalmas kalapácsokkal verték be a kövek közé a kõ éke-ket, hogy mereven álljanak. Csak bámultam, hogyan bírják egész nap ezt a
munkát. Néha kijött egy-egy geodéta, akinek a mûszerét esetenként meg-nézhettük, sõt bele is nézhettünk, ha fölértük. Amikor a nagy kövekre ráhordták a zúzott követ, majd a szép sárga homokot és lehengerelték, az maga volt a gyönyörûség. A betonlemezek építése után a betonra kis homoktöltésekbõl medencéket alakítottak ki és azokat vízzel töltötték meg.
Milyen oktalanok, hiszen így sohase szárad meg alatta a beton. Tévedtem.
A mai M6-os autópálya elõdje évtizedekig szolgálta az autókat, pedig keresztül ment rajtuk oda-vissza egy háború, a hatalmas tankjaival Az utol-só szakaszokat csak kétezer után építették Nagykanizsa környékén.
Novemberi születésû lévén közel egy évvel késõbb kerültem iskolába.
De azért annak az ideje is eljött. A legközelebbi iskola a Villányi (akkor Horthy Miklós) úti elemi iskola volt. Miután ez messze volt a lakásunktól a nemrég elkészített 61-es villamossal kellett járni. Az elsõ félévben elkísértek és haza is kísértek. A második félévtõl már önállóan közle-kedtem. Erre és a heti jegyemre egyaránt nagyon büszke voltam egy dara-big. Maga az iskola nem volt jó és nem volt rossz. Az új dolgok megis-merése jó volt, a teljes szabadság korlátozódása viszont rossz.
A Villányi úton már mûködött a Cisztercita rend gimnáziuma, és annak a cserkészcsapata. Szüleim beírattak ennek a csapatnak az elemista fiúkat összefogó farkaskölyök csapatába. Ebbõl az idõbõl két maradandó élményem van. Az egyik a gimnázium mellé épített templom alapkõ letétele volt. Mi, farkaskölykök díszõrséget álltunk az alapkõ elhelyezés alatt. Az egyenruhánk többek között egy zöld pulóver volt, ami meleg nyáron a tûzõ napsütésben a legkevésbé sem volt kellemes. A másik emlékem, hogy kivittek az 1933. évi Jamboreera. A sokszínû forgatag, a világ különbözõ tájáról érkezett fiatal soknyelvûsége és vidám, lelkes jókedve magával ragadott és egy életre elkötelezett a cserkészmozgalom mellett.
Az osztálytársaim között volt Masznyik Iván, aki már második elemista korában színes ceruzával, vagy pasztellel gyönyörû, élethû lovakat, lófe-jeket tudott rajzolni. Amikor elkerültem az iskolából Ivánnal nem találkoz-tam évtizedeken át. Egyszer észrevettem, hogy kiállít a Dorottya utcai teremben. Természetesen elmentem a kiállítását megnézni. A falakon végigfutó másfél méter széles rajzpapíron fekete tussal különbözõ hul-lámvonalakat lehetett látni. A címe valami víz alatti világ, vagy hasonló volt. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb képzõmûvészeti csalódása.
1937-ben meghalt anyai nagyanyám, aki addig velünk élt. Édesanyám az emlékek miatt nem volt képes nyugalmat lelni. El kellett költöznünk.
Édesapám a világháborúban szerzett kitüntetései alapján, testvérei és édesanyám rábeszélésére 1934-ben jelentkezett a Vitézi Rendbe és ünnepé-lyesen felavatták. Nagyanyám halála után a lakáskeresés során kiderült, hogy a Vitézi Szék egy telepet épített és épít a vitézek számára, melynek házait részletfizetéssel lehet törleszteni. Miután a fizetendõ részletek nem voltak sokkal nagyobbak, mint egy jobb helyen lévõ lakás havi bére, szüleim ezt a megoldást választották. 1937 augusztusában már be is költöztünk. Ma is itt lakom.
Az ötvenkét házból álló telep lényegében egy „bolgárföldre” épült.
Egyetlen kapcsolata Budapesttel a Nagy Lajos király útja volt, amit akkor Hajcsár útnak hívtak. A telep északnyugati szélén húzódott a Fogarasi út, ez azonban még gyakorlatilag járhatatlan földút volt. Kiváló terepet nyúj-tott mindenféle labdajátéknak Ma már mindkét úton hatalmas villamos, troli, autóbusz és gépkocsi forgalom zajlik.
Az átköltözés miatt az elemi iskola negyedik osztályát a Rákosfalvai Elemi Népiskolában jártam. Mindenki új volt az osztályban, kivéve egy-két
„telepi” gyereket, akikkel az iskolakezdés elõtt néhány nappal ismer-kedtem meg. Érdekes volt a „telepi” kis közösséget megszokni, de arány-lag könnyen ment, mert a hatalmas tér kiváló volt minden játékra. Az isko-la régebbi gyerekeivel összemelegedve gyakran mentünk „át” az õ terüle-tükre játszani. Fõleg focizni.
1939-ben a mi telepünk mellé az állam egy ONCSA telepet kezdett építeni a nagycsaládosok segítésére. Ezt a kb. 60 házat a sokgyermekes családok számára építették úgy, hogy nekik a hasonló méretû lakások havi bérét kellett legfeljebb fizetniük a ház árának törlesztéseként. A gyermekek száma a törlesztõ részleteket tovább csökkentette. A különbséget az állam vállalta át.
Bennünket akkor persze nem a szociális kérdések, hanem az izgatott, hogy egy ilyen épülõ telepen hatalmasat lehet játszani, „várakat” védeni és ostromolni, bújócskázni, haramiást játszani és még sok mindent. Meg is tettük szüleink bánatára, mert mindig koszosan és gyakran szakadtan kerültünk haza.
Az elemi elvégzése után a Budapesti Bencés Gimnáziumba írattak be szüleim. Amíg budai lakosok voltunk a Cisztercita Gimnázium kézenfekvõ volt továbbtanulásom számára Az új helyzetben azonban a budai gimnázi-um szóba se jöhetett. Új lakóhelyünkhöz mindegyik gimnázigimnázi-um nagyon távol volt. A legközelebbi közlekedési lehetõség a gödöllõi HÉV volt. Eh-hez, részben úton, nagyobb részt földeken keresztül lehetett eljutni 15-20
perc alatt. A HÉV-nek menetrendje volt, amit vagy betartott, vagy késett.
Télen, nem ritkán 50-60 percet. Mire a mi állomásunkra ért zsúfolásig tele volt. A lépcsõn, sõt a kocsik között is rengetegen utaztak. Így örültünk, ha egy „lábhelyet” biztosítottak a lépcsõn az ott szorongók. Az a nyolc év ameddig a gimnáziumba jártam megedzett a közlekedés nehézségeire, így a háború utáni viszonyokra, például a vagon tetején való utazásra, már fel voltam készítve.
A gimnázium igazgatója, Horváth Kandid — a tornatanárunkhoz hasonlóan — az iskola mind a közel hatszáz diákját név szerint ismerte.
Reggel nyolc óra elõtt kiállt a kapuba és figyelte a beérkezõket. Aki nem volt bent öt perccel nyolc óra elõtt az már elkésett, hiszen nem lehetett az óra kezdésekor a padban az órára készen. Ha valaki késett annak ez beke-rült az „intõkönyvébe”.
Abban az idõben a tanulók mindig gyalog jöttek, még, ha volt is a szüleinek gépkocsija. Az egyik építési nagy-vállalkozónak két nehezen fegyelmezhetõ fia járt az iskolába, akik rendszeresen elkéstek. Egyik nap bejött az édesapjuk és elmondta, hogy az intõk után már mindenféle kemény büntetést kipróbált, de nem használ. Megkérte az igazgatót, hogy ilyen esetekben adjon egy nagy pofont a fiúknak. A legközelebbi késé-sükkor megkérdezte õket, hogy pofont adjon, vagy beírja az intõt.
Mindketten tûnõdés nélkül a pofont választották. Mire az apró termetû igazgató azt mondta a két hosszúra nõtt gyereknek: hajoljatok le édes fiaim és egy-egy méretes pofont kent le nekik a fiúk késõbbi életében ezek a pofonok nagyon is hasznukra váltak.
Az iskola fegyelmezéssel párosított demokráciája mindenben megmu-tatkozott. Az ország egyik nagy hatalmú grófi családjának sarja például majdnem nyolc évig padtársa volt egy egyszerû cipész gyermekének. Ez a nagyon gazdag fiú szinte ugyanabban a ruhában és nyolc évig ugyanazzal, a már nagyon is kopott, táskával járt iskolába. Soha senki nem érezte mögötte a több tízezer holdat és a cukorgyárat. A háború után itthon elvesztette minden vagyonát és kénytelen volt szüleivel, ausztriai birto-kaira költözni.
Hasonlóan viselkedett a tanári kar a zsidótörvények rendelkezéseivel is. A kapuban le kellett venni a csillagot. Az iskola falai között minden tanuló továbbra is egyforma maradt. Jó iskola volt az elkövetkezõ, gyûlölettel és kiváltságokkal teli majdnem fél évszázadra, vagy a mai
„öntudatos”, mindent szabad gondolkodású fiatalság valódi értékén való szemléletére.
Az iskolától való távolság és a kritikán aluli közlekedés miatt csak ötödikes koromban engedték meg szüleim, hogy újra cserkész lehessek. Az iskola vízi cserkész csapatába léptem be és, néhány hasznos, vidám évet töltöttem ott. Elsõsorban a nyári vízi táborokra, meg az évközi nagy csó-naktúrákra emlékszem ma is sokszor vissza. Az éjszakai számháborúk a Visegrádi-hegy oldalán, az õrsi csónakkal való felborulás a Dunán és a Garamon, a hajnali élelmiszer-beszerzés, vagy éppen a „saját” fõztünk füstös szaga mélyen beivódik egy kamasz lelkébe.
A felsõ osztályokban már leventének is „besoroztak”. Ez addig, amíg az iskola keretei között mûködtünk nem is okozott gondot. Néhány nyáron az egyik nagybátyámnál nyaraltam Cegléden. A parancs az volt, hogy azonnal jelentkezni kellett a helyi levente parancsnokságon. A helyi vezetõk mindent megtettek, hogy az „úri fiúk” számára ez a hónap örökké emlékezetes maradjon. Annyi lapos kúszást, lehetõleg a focipálya melletti vizes, sáros árokban addig elképelni sem tudtam amennyit ezeken a
„nyaralásokon” végig kellett csinálni.
Édesapámat 1938-ban a felvidéki bevonuláskor újra behívták, majd az erdélyi és a délvidéki bevonulásra is benn tartották. Végül is 1944 végéig újra katona volt.
Ifjúságom
A 27-es évfolyam nem volt nagyon szerencsés. Annak érdekében, hogy ne kelljen bevonulnom, édesapám beadott húsipari segédmunkásnak egy Soroksári úti húsüzembe. Az iskola abban az évben hamarabb fejezõdött be. Ez az üzem látta el, többek között az akkor még hazánkban lévõ követ-ségeket. Hadiüzem volt, egy katonai parancsnokkal. Alig kezdtem el dol-gozni, amikor áprilisban Budapest az elsõ amerikai légitámadást kapta. A Fanto Oajfinomító és a Dunai Repülõgépgyár volt a célpont. A Fanto velünk szemben, a Soroksári út másik oldalán volt. Mi a riadó alatt az üzem két, fallal elválasztott pincéjébe húzódtunk . A szõnyegbombázás során az egyik pince találatot kapott, s ott mindenki meghalt. A riadó lefújása után kimentünk az utcára és döbbenetes kép tárult elénk a Fantónál. Ott úgy-nevezett „árok óvóhelyek” voltak a területen elszórva. Ezeket a földbe mélyített létesítményeket gerendákkal fedték be, földet raktak rá és befüvezték. A bombázás eredményeként az összes olajtartályt szétbom-bázták, a lángoló olaj szétfolyt az egész üzem területén és befolyt az óvóhe-lyekbe Mindenki benn égett, vagy kirohanva a területen szétfolyó égõ olaj-ban érte a halál. Iszonyatos volt. Nem lehetett segíteni. Csak láttuk és
hal-lottuk haláltusájukat. Nem sokkal késõbb egy másik szõnyegbombázás a mi telepünk melletti villanegyedet érte. Késõbb azt hallottuk, hogy tévedés volt. Persze akik meghaltak azoknak és a hozzátartozóiknak ez már nem jelentett vigasztalást. Évtizedekkel késõbb hivatalos úton Drezdában jár-tam. Láttam az értelmetlen pusztítást. Elgondolkodtam azon, hogy kinek van joga ártatlan emberek millióit csak azért kiirtani, mert van rá lehetõsége. Úgy látszik a háborúban nem érvényesül az arányosság elve, csak ha egy szegény öreg ember próbálja kis házi kertjét megvédeni a tolvajok ellen. Utálom a háborút erõltetõ és az „igazság” nevében gátlásta-lanul öldöklõket, amikor diadalt ülnek. Nagyon is összecseng a véle-ményem Radnótival: „aki gépen száll fölé, annak csak térkép e táj”. A bom-bázó gépen ülõk számukra soha nem ismert tömegeket ölnek meg anélkül, hogy azok a legkisebb mértékben is védekezhetnének.
A németek megszállása napján néhányunkat berendeltek a Vitézi Rend székházába és a fõkapitány helyettes, kisbarnaki Farkas Ferenc soron kívül egy kis helyi ünnepség keretében vitézzé avatott. A normális az lett volna, hogy édesapám halála után avatnak csak fel. Az avatáskor mondott rövid beszédben Farkas Ferenc a felborult világgal és nem kimondva a német bevonulással indokolta ezt a szokatlan lépést, keményen buzdítva a haza szolgálatára a legnehezebb helyzetekben is.
A húsüzemi munkám ellenére behívtak munkaszolgálatra.
Az 1927-es évfolyamnak, tehát az egy évvel fölöttünk járóknak kellett bevonulnia. Miután azonban az osztályunkban is voltunk többen, akiknek be kellett vonulni, egy tömbben maradtunk. A kunmadarasi repülõtér építésére vezényeltek. Karcagon laktunk egy iskolaépület tantermeiben, ahova szalmát terítettek le és az emberek 60 centiméter széles sávot kaptak.
A vállasabbak és a kövérebbek ekkora helyen nemigen fértek el. Így megle-hetõsen szorosan kellett volna aludnunk. Szerencsére azonban erre alig került sor, mert a szalma között több millió éhes bolha lakott. Azt hiszem, hogy az összeköltözés az egyik félnek nagy örömöt és terített asztalt, a másiknak minden éjjel dagadtra csípett testet, a bolhák utáni elkeseredett hajszát és álmatlan éjszakákat okozott. Vérig menõ küzdelemben a saját bõrünkön tapasztaltuk meg, mi, meggyötört kisebbség, a többség kegyetlenkedését.
Több hetes elkeseredett küzdelem után végre új szalmát kaptunk. A csere napján a bolhafészek szalmát kazalba halmoztuk az iskola udvarán, és óriási örömmel felgyújtottuk. Az örömünk csak tíz percig tartott, mert a város tûzõrsége egy szivattyús kocsival lóhalálában berontott az udvarra.
Aratási idõ kezdete lévén a tûztoronyban állandó ügyelet volt a gabona-tüzek azonnali észlelése és minél elõbbi elhárítása érdekében. Amikor tisztázódott a helyzet, az önkéntes tûzoltók vezetõje valami olyasmit mon-dott, hogy ilyen baromságot csak a pestiek tehetnek. Természetesen jelen-tették a zászlóalj parancsnoknak, aki a napi munka után, két hét körletel-hagyási tilalommal büntetett. Egyébként az újabb szalma csak annyiban különbözött a régitõl, hogy az új bolhák legalább ugyanannyian voltak, mint a régiek, de sokkal éhesebbek. A kilátástalan küzdelem a munkaszol-gálat végéig tartott.
Az építkezésen néhány német katona vezetése mellett rajtunk kívül egy zsidó munkaszolgálatos egység, egy csoport orosz hadifogoly és a belvízcsatornák építésénél több, profi szentesi kubikos brigád dolgozott. A munka három csoportra oszlott: a repülõtér körüli kábelárkok építése, a repülõtér betonja alá kerülõ homok kibányászása és több kilométerre való elszállítása, valamint a víztelenítés biztosítása érdekében a belvízcsatornák építése. A mi feladatunk volt a homok bányászása és csillevonatokba raká-sa, valamint a belvízcsatorna építés.
A homokbánya viszonylag kellemes munka volt, mert ha megfelelõen elõkészítettük a homokot a vágány mellé a beálló csillevonatot elég hamar meg tudtuk rakni. A vonat elindulása után lazítani lehetett. A kábelárkok és a belvízcsatorna építésénél normát kaptunk. Különösen a belvízcsatorna é-pítésénél, ahol a „profik” keze alatt dolgoztunk, voltak nagyok a napi teljesít-mény igények. Ketten-ketten kaptunk néhány méter belvízcsatorna szakaszt elkészítésre. Naponta ellenõrizték a munkát. Természetesen nem minden osztálytársunk volt ilyen munkára felkészülve. Már az elsõ nap során kide-rült, hogy kik szorulnak segítségre. A segíteni képes osztálytársaink ezután, ha a belvízcsatornához voltunk beosztva besegítettek úgy hogy egyikük se maradt szégyenben, a kiadott feladatot maradéktalanul teljesítettük.
Az orosz hadifoglyok vezették a csillevonatokat és tartották karban azokat. A zsidó munkaszolgálatosok között sok középkorú és idõsebb ember volt. Az õ feladatuk volt a rádió figyelése. Ha a területre légiriadót rendeltek el szirénával jelezték. A közeli magasabb növények, például a kukorica közé kellett menni és várni, hogy a figyelõk a lefújást tudomá-sunkra hozzák. A gond csak az volt, hogy ide jártunk a szükségleteinket is elvégezni. Érthetõ, hogy ettõl jobban féltünk, mint a bombázástól, ezért ha csak lehetett nem mentünk be nagyon a kukoricásba.
Visszagondolva erre az idõre, érdekes volt, hogy a munkaterület több kilométer hosszon és több négyzetkilométeren terült el és se kerítés, se õr
nem volt a területen. Az orosz hadifoglyok nappal szabadon mozogtak, minden ellenõrzés nélkül. Ha a homokbányában dolgoztunk munka után elvittek Berekfürdõre strandolni. A csillevonat útvonala ugyanis annak közelében vezetett.
A nyár elején, amikor Budapest bombázása rendszeressé vált, és amikor a szomszédos villanegyedet szõnyegbombázás érte édesapám anyámat és a húgomat leköltöztette egy Kiskunfélegyháza környéli tanyára. A család három részre szakadt. Apám Budapesten volt katona, én pedig Karcagon munkaszolgálatos. Megállapodtunk, hogy hetenként a tanyán találko-zunk. Szombaton, munka után eltávozást kaptunk hétfõ reggel hat óráig.
Az esti Debrecen-budapesti vonattal mentem Szolnokig, onnan a Szegedre menõvel Pálmonostoráig. Az idõben Szajolt szinte minden este bom-bázták. Ezért a vonatunk vagy be sem ment az állomásra, vagy sietve visz-szatolatott tisztes távolságra. A bombázás elmúltával általában egy átmenõ vágány sem maradt használható. Leszálltunk a vonatról és a kiegyenlített kavicságyak tetejére helyezett keresztaljakra a már elõkészített sínszálakat a tönkrementek helyére vittük, úgy ahogy lekötöttük a helyi pályafenn-tartási dolgozók irányításával, és a lépésnél is lassabban átment a vonat Szolnok felé.
Éjfél körül értünk Pálmonostorára. Innen hat kilométer, részben földút, részben legelõ vezetett a tanyához. Közben négy-öt másik tanya mellett kellett elmenni. A tanyákon éjszakára eleresztették a nappal megkötött vad kutyákat, amelyek elszántan védték a területüket. Az õrzött terület szélére érve öt-hat állat rontott az emberre és a lábától néhány centire ordítottak és vicsorítottak mindaddig amíg el nem hagytam õrzött területüket. Volt két egymás mellé épült tanya. Itt az elsõ tanya kutyáitól staféta módjára vettek át a következõ tanya kutyái és ordítottak a bakancsom körül a tanya végéig. Vagy harminc éve hallottam egyik kolléganõmtõl, hogy az agrár-mérnök nõvérét a mezõn néhány kutya úgy szétmarcangolta, hogy életveszélyes sérüléseibõl több mûtét után is csak nagyon komoly maradandó károsodásokkal épült fel. Az utóbbi idõben pedig több olyan esetrõl kaptunk hírt, hogy kutyák a gazdáikat, vagy gyerekeket
Éjfél körül értünk Pálmonostorára. Innen hat kilométer, részben földút, részben legelõ vezetett a tanyához. Közben négy-öt másik tanya mellett kellett elmenni. A tanyákon éjszakára eleresztették a nappal megkötött vad kutyákat, amelyek elszántan védték a területüket. Az õrzött terület szélére érve öt-hat állat rontott az emberre és a lábától néhány centire ordítottak és vicsorítottak mindaddig amíg el nem hagytam õrzött területüket. Volt két egymás mellé épült tanya. Itt az elsõ tanya kutyáitól staféta módjára vettek át a következõ tanya kutyái és ordítottak a bakancsom körül a tanya végéig. Vagy harminc éve hallottam egyik kolléganõmtõl, hogy az agrár-mérnök nõvérét a mezõn néhány kutya úgy szétmarcangolta, hogy életveszélyes sérüléseibõl több mûtét után is csak nagyon komoly maradandó károsodásokkal épült fel. Az utóbbi idõben pedig több olyan esetrõl kaptunk hírt, hogy kutyák a gazdáikat, vagy gyerekeket