1957-ben az akkor már működő mezőgazdasági technikumokon táv-tanulási lehetőség is keletkezett. Jelentkeztem mindjárt én is egy köz-gazdaságtan irányzatú iskolába, amely akkor legközelebb Tallóson volt a Kis-Duna partján, félúton Galánta és Dunaszerdahely között. A párkányi gépállomásról még egyik munkatársam, a kiskeszi származású Gyetven József indult velem, a többiek szintén valamelyik gépállomásról – Kollár Pista az ógyallai, Rapca László és Ondrus Pista a vágsellyei üzemből, néhányan pedig állami gazdaságokból jöttek, akiknek hozzám hasonlóan, a világháborús események és az utána következő jogfosztottság helyzete szakította meg valamilyen középiskolában a tanulásukat. Így összesen nyolcan indultunk ottan, minden sikeresen be is fejeztük.
A tarlósi Mezőgazdasági Technikum egy igen elegáns kastélyban volt elhelyezve. Az előadások mellett ott szállást és kosztot is kaptunk, ez mellett igen jó, szakképzett pedagógusokra találtunk. Közgazdaságtan, könyvvitel, biológia, kémia, matematika voltak a főtantárgyak, és persze a magyar, szlovák és orosz nyelv. A tanítási nyelv természetesen magyar volt. Voltak tanáraink – Cséfalvay professzor urat említeném közülük, aki a matematikát igen érdekes módszerrel tanította, maximálisan le tudta erre a száraz tantárgyra kötni a figyelmünket. A szögmértant úgy magya-rázta: Figyeljenek ide: 1944 tavaszán, mint tüzérfőhadnagy, a Keleti-Kár-pátokban voltam a fronton. Itt volt az én megfigyelő állásom egy szikla mögött – amott helyezkedett el az üteg. Szemben velünk az oroszok, az ütegállásaik. Ismertem közöttem és a mi ütegünk között a távolságot, be-mértem a köztük fekvő síkon őtőlük és tőlem az oroszok irányába fekvő vonalak szögét, és ennek segítségével pontosan kiszámítottam az orosz ütegek távolságát – így! A harmadik sortűzre az oroszok már a levegőbe repültek! Le tudta kötni a figyelmünket, és közben játszva megtanultuk a szögmértan alapjait, képleteit. De a többi tanárunkra se panaszkodhatunk, jól képzett emberek voltak.
Sajnos, az első évfolyam elvégezte után ezt az iskolát megszüntették, a közgazdasági szakot Tornaljára helyezték át. Az tőlünk 200 kilométer, annyi éven át oda járni, igen körülményesnek mutatkozott. Mivel a négy-éves mezőgazdasági technikumok első két éve általános tananyaggal
ren-delkezett, tekintet nélkül arra, hogy ez növénytermesztési, állattenyész-tési, gépesítési vagy közgazdasági szak, a második évfolyamra a sokkal közelebbi komáromi – gadóczi iskolába jelentkeztünk, ahol sikeresen el is végeztem a második évet.
Így aztuán az utolsó évfolyamokat jártuk Tornalján, akkor már nem táv-tanuló, hanem magántáv-tanuló, extern formában. Így a tananyag besűrítve, egy év alatt elsajátítható volt, persze nem kis igyekezettel. Ott tettük le az érettségi vizsgát is. Ezzel kapcsolatban egy apró kis epizódra emlékszem:
Érettségi vizsgát kellett tennünk már akkor orosz nyelvből is, holott még magával a szlovák nyelvvel is voltak problémáink. Az orosz érettségin történt: Mi heten hátul ültünk a tanteremben, az utolsó sorokban, az első sorban ült egyik társunk, a vágtornóci Rapca Laci, ő vizsgázott éppen, vele szemben a nyolctagú érettségiztető bizottság.
Orosz tanárunk a Laci elé tesz egy könyvet, – kinyitja – Gogol: Re-vizor című művéből voltak ott részletek – és kérte, olvassa és fordítsa a szöveget.
A Laci fel is olvasta az első mondatot: „V górode perepalach, prijechá revizor.” Az olvasás kiváló, mondják neki, mostan pedig fordítsa le a szöveget. „Perepalach városába megérkezett az ellenőr” – fordítja ő. No ez majdnem jó, csak az egy szó, – a perepalach, az mit jelent? A városnak a nevét, ahová megérkezett az ellenőr, mondja. Nem, magyarázta a tanár, az a szó mást jelent. Ön már élt a második világháború alatt – mikor jöt-tek a repülők bombázni, mit szoktak hirdetni, kiabálni? Hát azt, mondja a Laci, hogy Fliegelalarm! A bizottság tagjai majd lefordult a székről – szegény Laci nem tehetett arról, hogy ő a németek között volt, oda az oroszok jöttek bombázni, és ott németül kiabálták a riadót, nem úgy, mint a front másik oldalán!
Az érettségi bizonyítvány átvételét az ottani szálloda éttermében szé-pen megünnepeltük, meghívtuk tanárainkat is, akik a hosszú év során a tananyag jó elsajátításában mindig segítségünkre voltak. Meghatódva gondoltunk arra, hogy az érettségi bizonyítványt nem akkor, harminc éves fejjel, hanem sokkal hamarabb meg lehetett volna szereznünk, ezt azonban lehetetlenné tette számunkra a háború, mindaz, ami utána kö-vetkezett. De megegyeztünk abban, hogy ez nem a mi hibánk volt – úgy látszik, hogy csak rosszkor születtünk.
Itthon a gépállomáson reggelente, a munkakezdés előtt, divatba jöttek a politikai tízpercek. Ezen, a nagyműhely csarnokában, minden alkalma-zott, szerelő, raktárosok, hivatalnokok részvételével az aktuális politikai
helyzet volt ismertetve. Illett kritizálni a kapitalizmust, az imperializmust, a dél-kóreai Li-Szin-Mant, dicsérni a Szovjetúniót – csak vele örök idők-re jelszóval stb. Kritizálva volt a katolikus egyház is a papsággal együtt, ami akkor szintén szokásos volt. Ne járjunk templomba, ne vegyünk részt semmiféle egyházi ünnepélyen, szertartáson. Azonban az utolsó témáról folyó győzködésnek nemigen volt meg a hatása. Történt ugyanis, hogy a mi vállalatunk valamilyen szocialista versenyt megnyerve a központi mű-hely kollektívája számára egy jelentős pénzjutalomban részesült. Erre a munkások úgy döntöttek, hogy ezt nem osztják szét maguk között, hanem az egészet a köbölkúti templom javítására adják át a plébános úrnak. Lett is erre pártkörökben nagy megrökönyödés.
Köbölkúton akkor Garai József úr volt a plébános. Lényegében 1945.
augusztus 1-től 1970. június 28-ig töltötte be itt ezen hivatását egy kisebb megszakítással. Ugyanis őt 1950 májusától 10 hónapra sok más pappal együtt börtönbe zárták. Mikor híre támadt, hogy őreá is ilyen sors vár, a lakosság szabályosan őrizte őt. Éjjelente sok héten át mindig 10-15 fős csoport tartózkodott a felújított parókia körül, hogy megakadályozzák el-hurcolását. De ez nem segített, mert egyszer beidézték Párkányba a Járási Hivatalba valamilyen jelentéktelen üggyel – ott letartóztatták, már nem is jöhetett haza. Háromnegyed évig fűzfakosarakat tanult készíteni.
Az ötvenes évek végén megszületett a határozat: A mezőgazdasági szö-vetkezetek már megerősödtek annyira, hogy a gépállomásoktól át tudták venni saját tulajdonukba a számukra szükséges mezőgazdasági gépparkot.
Így a gépállomás traktorbrigádjai a szövetkezetekhez kerültek. Az átvett traktorokért, gépekért fizettek is az államnak, erre hitelt vehettek fel. A gépállomás funkciója így leegyszerűsödött, csak a különleges, speciális gépek maradtak meg nála, és a kibővített központi műhelyben végzte to-vábbra is most már az egész járás, szövetkezeti tulajdonban lévő géppark-jának javítását, karbantartását.
Így következett be az 1960-as év, ami számomra több vonatkozásban is jelentős volt: Mivel sikerrel leérettségiztem, mindjárt jelentkeztem a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára, ahol a sikeres felvételi vizsga után fel is vettek távtanulónak a közgazdasági karra.
Az évben megszűnt az önálló Párkányi járás, a Surányival együtt kiala-kított közös Érsekújvári járáshoz lett csatolva. Ezzel együtt június 30-ával megszűnt a párkányi Gép- és Traktorállomás is önálló vállalatként létezni, az érsekújvári vállalat alárendelt üzemeként működött tovább. Mivel én akkor már Párkányban főüzemgazdászként tevékenykedtem, ez a
funk-ció is megszűnt, felkínálták, hogy menjek Újvárba, ahol ezt a beosztást végezhetem tovább. Mivel ez hosszabb utazással járt volna, jelentős idő-veszteséggel, amire akkor szükségem volt – tanulni a főiskolán, segíte-ni feleségemnek kislányunk gondozásában, aki akkor nemrég született – úgy határoztam, hogy inkább itthon maradok a köbölkúti
szövetkezet-ben, ahová már közgazdásznak régen hívogattak. Így is történt.