— 1960–1965 Nehézipari Mûszaki Egyetem, Bányamérnöki Kar, Bányamûvelõ Szak hallgatója,
— 1965– okl. bányamûvelõmérnök
— 1967– egyetemi doktor (Dr. techn.),
— 1966–1970 egyetemi tanársegéd,
— 1970–1977 egyetemi adjunktus,
— 1974– a mûszaki tudományok kandidátusa,
— 1977–1988 egyetemi docens,
— 1987– a mûszaki tudomány doktora,
— 1988– egyetemi tanár,
— 1986–1987 a Bányamérnöki Kar dékánhelyettese,
— 1987–1994 a Bányamérnöki Kar dékánja,
— 1993–1994 a Környezetgazdálkodási Intézet igazgatója,
— 1994–2006 a Geotechnológiai és Térinformatikai Intézet igazgató-ja,
— 1995– GeoConsult ’95 Mérnöki Iroda Kft. ügyvezetõ igazgatója.
Gyökerek és a gyerekkor
1941. augusztus 30-án születtem Miskolcon, vasutas családban. Apám, mindkét nagyapám vasutas volt. Apai nagyapám Schlifke-rõl, anyai nagyapám Guttper-ról magyarosított. Apám Pelsõcön, anyám Kassán született. Ki tudja milyen vér csörgedezik az ereimben?
Miskolcon a vasúti rendezõpályaudvar szoros szomszédságában lak-tunk, amelyet a II. világháborúban bombázni kezdtek. Bombázáskor rengett a ház, az ágy alatt hasaltunk, a szomszédos házat találat is érte.
Miskolci házunkat elhagytuk, anyám abaújszántói rokonaihoz költöztünk.
Itt egy igazi tornácos parasztházban laktunk, nagy gazdasági udvarral, csûrrel. Abaújszántón egy ideig a háborúnak nyoma sem volt, felhõtlenül éltük nyugodt falusi életünket. 1945-ben azonban ide is bevonultak az oroszok, de szerencsére hamar továbbvonultak. Engem 4 évesen dohány-zásra tanítottak játszótársaim, de hamar leszoktam, miután anyámtól kap-tam két nagy pofont. Azóta sem dohányzom.
1948-ban az iskola kezdetére már visszaköltöztünk Miskolcra. A házunk közelében romos, lebombázott épületek, bombatölcsérek éktelenkedtek.
Mi gyerekek, bandákba verõdve „harcoltunk” egymással, mint ahogyan azt a háborús szovjet filmekben láttuk. Csak ilyen filmek mentek akkoriban a mozikban. Az iskola 4 perc járásnyira volt a házunktól. A kezdés elõtt 20 perccel mindig ott voltam az iskolában, gyorsan megcsináltam a házi
feladatomat. Általában otthon ki se nyitottam a táskámat, enni és aludni jártam haza, bandáztam a többi gyerekkel. Ennek ellenére a bizonyítvány-nyal nem voltak bajok, még matek-versenyeken is részt vettem.
Gyakran jártam az 1940-es évek végétõl Tapolcára (akkor Görömböly-Tapolca), mert a nagyszüleim ott laktak. Legtöbbször Hejõcsabáig villa-mossal, aztán pedig gyalog tettem meg az utat, késõbb kerékpárral közlekedtem. Az épülõ, szöges drótokkal, õrtornyokkal körbekerített dudujkai Egyetemváros mellett sokszor elhaladtam. Sajnáltuk azokat, akik ebben a munkatáborban dolgoztak. Ez volt a legelsõ egyetemi
„élményem”.
Nekünk otthon akkoriban még néprádió szólt, Kossuth és Petõfi adó, semmi több. Nagyapámnak azonban világvevõ rádiója volt, Õ folyama-tosan hallgatta „Amerika hangja” adóállomást, amelynek frekvenciáján zavaró állomást üzemeltettek. Sokszor csak hangfoszlányokat lehetett hal-lani, de még így is sok mindenrõl tájékozódtunk. Nagyapám szegény mon-dogatta: majd meglátod Fiam egy reggel arra ébredünk, hogy amerikai ejtõernyõsök szállnak alá és megszüntetik azt a sok disznóságot (kitelepítések, kisajátítások, internálások, kuláküldözés…) ami itt megy.
Ilyen tévhitben akkor sokan ringatták magukat.
Apám szerette a sportot, különösen az atlétikát és a focit. Korábban maga is atletizált és megyei szinten jegyzett versenyzõ volt dobószámok-ban. Rendszeresen jártunk focimeccsekre Miskolcon, de sokszor Budapesten is. Apám vasúti fõintézõként a vasúton velem együtt ingyen utazott. Akkoriban (1950-es évek eleje) az osztrákokkal Bécsben és Budapesten „húsvéti tornákat” rendeztek, ahol élvonalbeli focicsapatok mérkõztek egymással. Budapesten több ilyen meccset láttam. Nagy mecs-csek voltak és általában mi gyõztünk. Többször láttam focizni akkor nagy-jainkat, Puskást, Kocsist, Bozsikot, Czibort… 1953-ban az Anglia–
Magyarország (3:6) rádióközvetítését az utcákon is lehetett hallani, mert az emberek a lakások ablakaiba kitették a rádiókat. Nagy esemény volt. Máig sajnálom az 1954-es berni fiaskót, amikor nem mi lettünk a világbajnokok.
Mi gyerekek — de sokan felnõttek is — nem akartuk elhinni, hogy kikap-tunk, napokig abban bízkikap-tunk, hogy újrajátsszák a meccset, mert hiszen Puskás szabályos gólját nem adta meg a bíró.
A gondtalan gyermekéveknek aztán hirtelen vége szakadt. 1953 kora tavaszának egyik hajnalán ÁVH-s tisztek nyomultak be lakásunkba és apá-mat elhurcolták. Hónapokig nem tudtunk róla semmit, mígnem kaptuk a hírt nagy titokban, hogy egy vasutas különítményt szedtek össze és a
recs-ki internáló-táborban vannak. Az volt apán „bûne”, hogy vasutasként a háború alatt német katonavonatokat is irányított. Anyám munkát vállalt, hogy meg tudjunk élni, én meg még inkább „utcagyerek” lettem.
Emlékszem, akkor esténként nem aludtam el anélkül, hogy egy imát el ne mormogtam volna apámért. Aztán 6 hónap elteltével 1953 szeptem-berében, a koncentrációs táborok felszámolásával apám is hazakerült — hála Nagy Imrének, az akkori miniszterelnöknek.
A recski internáló-táborról plasztikus képet ad Böszörményi Géza:
„Recsk 1950–53. Egy titkos kényszermunkatábor története.” (második, bõvített kiadás 2005.) könyve. Ez a könyv a vasutas különítményrõl is ír, s benne van a recski rabok névsora, a 467. oldalon: Somosvári Frigyes, 1909, Pelsõc, Lugyik Mária. Ezek bizony apám személyi adatai.
Apám szabadulása után sokáig nem kapott munkát, majd nagy nehezen visszakerült a vasúthoz. Õ egyébként máshol el sem tudta képzelni az életét.
Apám számára aztán szörnyûbb volt az, ami a koncentrációs tábor után következett. Korábban nagy baráti, haveri társasága volt, akik már nem akarták megismerni az utcán, átmentek a másik oldalra, csak hogy ne kelljen találkozni vele. Apám a korábbi társasági ember otthonülõ, visszahúzódó ember lett, kertészkedett minden nap és gyönyörködött a növényeiben.
Az iskolában velem is éreztették, hogy osztályidegen lettem, ezért anyám a VIII. osztályba átvitt (1955) a Szeles utcai Általános Iskolába. Ennek eleinte nem nagyon örültem, mert reggelente 4 perc helyett 44 perc séta volt az iskoláig. Természetesen az új iskolámban idegenkedve fogadtak, de hamar megbarátkoztunk egymással. Elõször megnyertem magamnak a csinos, fia-tal tornatanárnõt (Alíz pajtást), tagja lettem az iskola foci-, pinpong-, sakk-, atlétacsapatának. Meghódítottam az idõsebb matek tanárnõmet is, a lya tudásommal. Már Abaújszántón is jártunk a befagyott patakra korcso-lyázni — így 1955-ben már mintegy 10 korcsolyaévad állt mögöttem. Akko-riban egyébként minden évben rendes hideg tél volt.
A Szeles utcai iskola egészen más, szabadabb szellemû volt, mint a korábbi. Itt nem zászlófelvonással kezdõdött a tanítás. Jól éreztem itt magam és délutánonként már tanultam is, sõt tanítottam másokat. Jól jár-tam ezzel az iskolával, mert itt kezdtem el tanulni.
A középiskolás évek (1956–1960)
Az általános iskola elvégzése után a miskolci Gépipari Technikumba a felvételem biztos volt, mert a technikum tornatanára és kosárlabda edzõ
„Alíz pajtás” férje volt. Én magas, vékony legény voltam akkoriban és a
nyáron már kosárlabda edzésre jártam a Gépipariba. Végül is 1956 szeptemberében mégis a Bláthy Ottó Villamosipari Technikumban kezdtem meg középiskolai tanulmányaimat. Kiváló iskolába kerültem, ahol minden nap keményen dolgozni kellett a bentmaradásért. 1956-ban alig kezdõdött el az elsõ tanév jött a forradalom.
1956. október 23-án Miskolcon ködös, esõs õszi reggelre ébredtünk.
Anyám a reggelit készítette, apám a munkába, én az iskolába készültem.
Bekapcsoltuk a rádiót, amely folyamatosan, kis megszakításokkal gyászzenét közvetített. Apám mondta: Pesten kitört a forradalom. Õ már elõzõ este zavaros híreket hallott az írószövetségtõl. Ebbõl nagy baj lesz, az oroszok ezt nem engedhetik — mondta apám, a realista.
Elmentem az iskolába, ahol mindenki tanácstalan volt, a tanítás nem kezdõdött el, majd mindenkit hazaküldtek. Aztán Miskolcon is elkez-dõdtek a forradalmi események. Mi kis diákok ott voltunk sok helyszínen, büszkén viseltük a diáksapkánkat. Büszkék voltunk arra, hogy a villany-rendõrnél (Széchenyi és Szemere u. keresztezõdése) fegyveres-karszalagos egyetemista irányítja a forgalmat.
Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal. Szepesi György a híres sportriporter azon kesergett, hogy így hogyan jutnak ki sportolóink az olimpiára.
Hallottam Nagy Imre híres beszédét: „… csapataink harcban állnak.”
Apámnak igaza lett, a forradalmat az oroszok leverték, de csodálatos 10 nap volt, amit átéltünk. Lassan visszatért minden a régi kerékvágásba.
Apámat — mint megbízhatatlant — 1957, 1958. és 1959. október 22-én begyûjtötték 2-2 napra a rendõrségre, aztán elengedték.
A Villamosipari Technikum, mint említettem, kiváló iskola volt.
Szerettem a matematikát, mert azt érteni kellett, tanulni nem. Matek órán sokszor rám bízták ismétléskor egy-egy anyagrész bemutatását. Akkor jelent meg a híres matematika könyv (Obádovics J. Gyula: Matematika) elsõ kiadása. Ez a könyv akkor fogalom volt. Mi ebbõl a könyvbõl tanul-tunk kitûnõ matematika tanárunk (Erdélyi Laci bácsi) jóvoltából. Késõbb aztán Obádovics kollégája lettem a Nehézipari Mûszaki Egyetemen. Igen alapos fizika ismeretekre tettem szert a technikumban, mert a fizika tantár-gyon kívül, elektrotechnikát, villamos gépeket is tanultunk és ezek a tan-tárgyak is a fizikáról szóltak. Egyetemi tankönyveket, (pl. Frigyes, Tuschák:
Elektrotechnika, Liska: Villamos gépek) forgattunk.
Én — mint osztályidegen — technikusnak készültem, fel sem vetõdött a családban, hogy egyetemre mehetek. A barátaim közül azonban többen egyetemre készültek, így dacból én is beadtam a jelentkezésemet és
el-kezdtem szorgalmasan készülni. Akkoriban volt egy matematika példa-gyûjtemény (Laricsev) 2000 db példával és a végeredménnyel. Ennek a könyvnek a példáit az érettségiig mind megoldottam, kétszer. Érettségi után még készültem a felvételire és az a jó érzés uralkodott el rajtam, hogy én mindent, amit lehet, megtettem a cél érdekében, jöjjön, aminek jönnie kell.
Az egyetemi írásbeli felvételim igen jól sikerült, a szóbelin mate-matikából és fizikából nem is kérdeztek. Csak politikai kérdést kaptam.
Aztán a felvételi bizottság politikai biztosa, egy feltûnõen csinos fiatal nõ (Gabi) feltette a kérdést: Az apja miért volt büntetve? Határozottan, emelt hangon feleltem, hogy nem volt elítélve, bíróságot nem látott, ártatlanul internálták a Rákosi-féle szégyenletes túlkapások keretében! Nagy, feszült csend támadt. Úgy éreztem, gyõztem. Késõbb derült ki, hogy a Gabi mélyen vallásos ember, talán ez volt a szerencsém.
Felvételem korántsem volt biztos, ezért a technikum befejezése után 1960. július 1-én munkát vállaltam az ÉMÁSZ-nál, falu-villamosításhoz kértem magam fizikai munkára. A Sárospatakhoz közeli falvakba (Révleányvár, Dámóc) mi vezettük be a villanyt. Aztán 1960 augusztusában megkaptam az egyetemi értesítõt. Felvettek! Nagyon boldog voltam!
Otthon ünnepi ebédet ettünk: húsleves, rántott hús, egy üveg sör hár-munknak. Akkoriban általában vizet ittunk az ebédhez, és hetente egyszer ettünk húst.
Egyetemi diákévek (1960–1965)
Hogyan is keveredtem a Bányamérnöki Karra? Akkori szerény anyagi helyzetünk nem engedte, hogy Miskolctól távolabbra készüljek tanulni, ezért az itteni egyetem (NME) valamelyik Karában gondolkodhattam.
Akkoriban, de elõtte is nagyon sokat olvastam. Korábban ifjúsági regényeket, útleírásokat. Tagja voltam a városi könyvtárnak és barátaim-mal egymás között is gyakran csereberéltük a könyveket. Az útikönyveket térkép mellett olvastam, ellenõriztem a helyszíneket, a szélességi és hosszúsági fokokat. Bélyeggyûjtõként is kíváncsi voltam arra, hogy az adott bélyeget kibocsátó ország hol is van, milyen ott az élet. Otthon kis könyvtárunk volt Jókai összes mûveivel. Ezeket mind elolvastam. Aztán Jókai: Fekete gyémántok c. mûve annyira megfogott, hogy elhatároztam, bányamérnök leszek. Akkoriban a villamosítás és a szénbányászat volt a sláger. Ezért azt gondoltam, hogy mint elektrotechnikus bányagépész-mérnökként kamatoztathatnám korábban megszerzett ismereteimet.
Akkoriban 4 szakon folyt a képzés a Bányamérnöki Karon, a bányamûvelõ, a bányagépész, a bányageológus és az olajbányászati szakon. A Bánya-mérnöki Kar Bányagépész-Bánya-mérnöki szakára jelentkeztem, de 1960 szeptemberében egy bányamûvelõ tankör névsorában találtam a nevemre.
No nem baj, majd félévkor átmegyek bányagépésznek — gondoltam én akkor.
Nem így történt, és ezt Zambó János (1916–2000) professzornak köszön-hetem. Kezdetben volt egy tantárgyunk, „Bevezetés a bányászatba.” Az elõadók váltakoztak, aztán egy zömök, elegánsan öltözött, jól fésült, kreol-barna, komor tekintetû Úr jött elõadást tartani — Õ volt Zambó János.
Lebilincselõen érdekes és értelmes elõadása után úgy döntöttem, maradok én bányamûvelõ. Jó döntés volt.
Jókai és Zambó miatt lettem bányamûvelõ. Akkor még nem sejtettem, hogy 1965-tõl hosszú évekig fõnököm lesz Zambó János, akivel a kollegali-táson túli jó viszonyba keveredtem.
Akkor még nem ismertem a Kar történetét, a Selmec–Sopron–Miskolc jelentõségét, a diákhagyományokat. Még nem tudtam, hogy a Bánya-mérnöki Kart 1735-ben alapították Selmecbányán és 1959 nyarán költözött Sopronból Miskolcra. Késõbb szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen nagy múltú, szép hagyományokkal rendelkezõ egyetemi karra nyertem felvételt. Szívvel-lélekkel igyekeztem bányásszá válni.
Az egyetem jól indult számomra. A matematika mind az 5 felmérõjét jelesre írtam meg elsõ évesen. Az elsõ három vizsgám jelesre sikeredett, aztán matematikából és mechanikából is jelesre szigorlatoztam, utóvizsgám nem volt. Mechanika szigorlaton kapacitáltak, hogy végzés után jönnék-e a tanszékre dolgozni. Nemet mondtam, mert ekkor már volt hivatástudatom.
Egyébként a középiskolában, kezdetben — az általános iskolai hiányos-ságok miatt — többet kellett tanulnom mint az egyetemen. 1961–1964 között Gyulai Zoltán (1900–1977) professzor (Olajtermelési Tanszék) volt a Kar dékánja. Dékáni megbízottként többször találkoztam a nagyhírû pro-fesszorral.
IV. éves voltam (1964), amikor megkerestek a Bányamûveléstani Tanszékrõl és társadalmi ösztöndíjat ajánlottak, végzés után maradjak a Tanszéken. A megtisztelõ ajánlatot örömmel elfogadtam. Ez is jó döntés volt.
Egyetemi tanulmányi éveim igen kellemesen teltek, jó visszaemlékezni az akkori történésekre. Elõadásokra, gyakorlatokra szorgalmasan jártam, de ha jó idõ volt szûkebb baráti körömben mindig akadt valaki, aki felállt,
intett, majd így szólt — fõ az egészség! Erre a jelszóra aztán 6-8-an feláll-tunk és indulfeláll-tunk focizni. Egyszer annyira jó idõ volt, hogy Zambó pro-fesszor órájáról is elmentünk. Ez csak egyszer fordult elõ, mert utána lelki-ismeret-furdalásunk volt.
Az akkori tanköri rendszer összezártságában együtt csináltuk felada-tainkat munkamegosztással. Volt aki csinálta, volt aki másolta és fordítva.
„Bányász összetartozással” segítettük egymást. Én igen sokat tanítottam egy pártösztöndíjas idõsebb kollégánkat, akinek talán érettségije sem volt.
Nagy hiányosságai voltak, de azért bányamérnök lett belõle a kari párt-alapszervezetnek is köszönhetõen. Õ késõbb úgy emlékezett erre az idõ-szakra — ugye milyen sokat tanultunk együtt Somi? Hát... .
A „bányász összetartozás” annyira erõs volt közöttünk, hogy Csethe András barátom (késõbb a Mecseki Szénbányák vezérigazgatója) az én vasúti igazolványommal járt haza ingyenesen Pécsre.
Az akkori képzés különlegessége volt, a IV. évfolyam 2. félévének jó részét Komlón, ill. Pécsett töltöttük a Szénbányáknál. Én Kossuth-bányán és Zobák-bányán teljesítettem szolgálatot. Igen hasznos volt megismerked-ni ezzel a nehéz bányászattal (kõzet- és gázkitörés veszély, sújtólégveszély, szénporrobbanás-veszély, tûzveszély). Késõbb aztán sokszor visszajártam a Mecseki Szénbányákhoz szakérteni.
Egy újonnan épült modern munkásszállóban laktunk Komlón a füves focipálya mellett. A komlói focicsapat NB I-ben játszott akkor, sok élvezetes meccset néztünk a szállodánk ablakából, persze sörrel a kezünkben.
Pécsett is, Komlón is sok fiatal bányamérnök élt. Õk azon versenyeztek, hogy a balekokat (minket) hogyan lehet minél jobban leitatni. Ez azonban nehezen sikerült, mert állandó edzésben voltunk, így mi vittük sokszor haza az idõsebb kollégát az ivászat után.
Komlón ismertem meg Ormos Károly bányamérési osztályvezetõt, aki nem itatott, hanem tanított minket. Késõbb aztán hosszú évekig mûködtünk együtt a kõzetmozgás-bányakár témakörében a mecseki szén-bányászatban.
A bányász összetartozást, a diákhagyományok ápolását (Selmec–
Sopron–Miskolc) nagyban segítette Németh Alajos (Laja) adjunktus úr (Bányamûveléstani Tanszék), aki igen sok kiszínezett soproni történetet mesélt a diákéveirõl és a soproni nagy professzorokról. Áhítattal hallgattuk irodalmi stílusban elõadott történeteit. Laja nemcsak mesélt, hanem el is vitte a bányamûvelõket Sopronba egy szakmai kirándulás keretében. Ez akkor nem volt egyszerû eset, határsáv engedélyt kellett beszerezni.
Autóbuszunkat Sopron elõtt géppisztolyos határõrök megállították, rende-sen, egyenként ellenõriztek minket. Utána az út szélén, egy fa odvába rejtett telefonon engedélyt kértek, hogy tovább engedhetnek-e. (Mondtam is: „most telefonálnak Moszkvába”.)
A soproni kirándulás óriási élmény volt. Találkoztunk Tárczy-Hornoch Antal akadémikussal és Faller Jenõ múzeumigazgatóval, meg a rend-õrökkel is. A rendõrök nem örültek nekünk, de a másik két kiváló szemé-lyiség igen, megtiszteltetésnek vették, hogy a miskolci diákok érdeklõdnek utánuk.
A diákéveket a diplomaosztó ünnepséggel (1965) zárom. Zambó János rektor mondott ünnepi beszédet. Felemelõbben beszélt, mint egy pap. A szülõk sírtak a meghatódottságtól, nem egy-kettõ, hanem mind.
A végzés után 5 évenként rendszeresen találkozik az évfolyam, sõt a Balatonnál nyaralót birtokoló évfolyamtársaimmal évente, mindig máshol összejövünk. A diákévek bányász összetartása a mai napig megvan közöt-tünk.
Egyetemi oktatói évek (1965–1971)
1965-ben bányamûvelõ-mérnöki oklevelet szereztem és július 1-tõl a Bányamûveléstani Tanszék (tanszékvezetõ Zambó János) gyakornoka let-tem. Nyár közepe lévén rövidnadrágban jártam be dolgozni. Patvaros tanár úr mondta, hogy Õ majd bevisz a Fõnökhöz bejelentkezni, de nem így ám balek, hanem hosszúnadrág, fehér ing, nyakkendõ, zakó. Úgy is lett. A szeánsz 1 percig tartott: Isten hozta fiatalember. Most menjen el 2 hét szabadságra, pihenje ki magát, aztán majd indul a munka — mondta a Fõnök.
Akkor (1965) a tanszéken Patvaros, Forrai tud. munkatársak, Kovács tanársegéd, Jávor docens, Richter professzor, Németh adjunktus dolgoztak Zambó János professzor irányítása mellett. Ebbe a társaságba cseppentem bele. Majdnem mindenki bányagazdaságtannal foglalkozott akkor a tan-széken. Választanom kellett, hogy én milyen tudományterülettel kívánok foglalkozni. Richter Richárd (1920–1979) professzor tématerületét, a kõzetmechanikát választottam. Igen jó választás volt, azóta sem bántam meg.
A kõzetmechanika fiatal tudományág, a II. világháború után kezdett látványosan fejlõdni. A magyarországi kõzetmechanikai oktatást Esztó Péter soproni bányamûvelõ professzortól származtatjuk, akinek a kõzet-nyomás elmélete 1939-en látott napvilágot. Az elméletnek nemzetközi
visszhangja lett, számos idegen nyelvû alagútépítési könyv hivatkozott az Esztó-féle kõzetnyomás elméletre. Zambó professzor is foglalkozott rövid ideig (1954–1956) kõzetmechanikával, 1954-ben „Feszültségeloszlás a föld alatt” címû akadémiai doktori értekezést készített, amelyet sikeresen megvédett.
Esztó Péter után a „kõzetmechanika-biztosítószerkezetek” tárgykör oktatását, kutatását Sopronban, majd Miskolcon 1979 júniusáig Richter Richárd professzor irányította. 1952-ben aspiránsként kezdett kõzet-mechanikával foglalkozni. 1955-ben védte meg „Rugalmassági vizsgálatok a kõzetmechanikában” c. kandidátusi értekezését, 1964-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. Kiemelkedõ tudású professzor volt, aki meg-valósította az elmélet és gyakorlat egységét. Kõzetmechanikai laboratóriu-mot hozott létre, bevezette a kõzetmechanika-biztosítószerkezetek terüle-tén a mérnöktovábbképzést is.
Zambó János — akit mint diák Istennek tekintettem — számomra 1966-ban „szállt le a földre”. 50. éves születésnapját ünnepeltük a Tanszéken (sör, bor, pálinka, pezsgõ, szendvics minden mennyiségben). Ott ismertem meg mint jó humorú, anekdotázó, társasági embert, aki a kialakult fekvõtámasz versengésben is részt vett.
1964–1968 közötti idõszakban Szilas A. Pál (1921–1991) professzor (Olajtermelési Tanszék) volt a Kar dékánja. Engem nem tanított, de mint dékáni megbízottat személyesen ismert. A végzés után (1965) összehívta a Karon maradt fiatal erõket és ellátott minket mindenféle jó tanáccsal, amit igyekeztem is megfogadni. Már akkor szimpatizáltunk egymással. Késõbb aztán többször meghívott a Tanszékre egy-egy kávézás melletti beszél-getésre. Eldicsekedett akkor megjelent könyve kedvezõ fogadtatásáról, amerikai elõadókörútja élményeirõl. Amikor dékán voltam, minden félévben bejelentkezett egy-egy kávé melletti kötetlen beszélgetésre.
Élvezetes találkozások voltak ezek. 70. születésnapján (1991) nagy ünnep-séget szerveztünk. A Kar nevében dékánként köszöntöttem. Sajnos nem-sokára, 71 éves korában meghalt, a temetésén a Bányamérnöki Kar nevé-ben — mint dékán — én búcsúztattam. Nem volt egyszerû feladat.
Munkám a tanszéken azzal kezdõdött, hogy az aláfejtett külszín mozgásai témakörben Richter professzor mintegy 25 kilónyi, magyar, orosz, lengyel, német, angol szakkönyvet nyomott a kezembe azzal, hogy ezeket nézzem át, aztán megbeszéljük. Akkoriban ezzel a témakörrel
Munkám a tanszéken azzal kezdõdött, hogy az aláfejtett külszín mozgásai témakörben Richter professzor mintegy 25 kilónyi, magyar, orosz, lengyel, német, angol szakkönyvet nyomott a kezembe azzal, hogy ezeket nézzem át, aztán megbeszéljük. Akkoriban ezzel a témakörrel