A szabályozás

A szakfõiskolák rövid, meghatározott tanulmányi idõben, gyakorlatközeli, az információs társadalom igényeire is reagáló tantervvel képeznek hallgatókat. A képzés iskolás, a jelenlét kötelezõ, a lemorzsolódás a tervek szerint alacsony. A képzésbe bevonják a gazdaság képviselõit is. A tanterv a szociális technikákhoz tartozó képességeket is megcélozza. A szakfõiskolai kurzusok azokban a szakágakban indíthatók, amelyekre a székhely körzetében valódi kereslet van. A kurzusok a gazdasági, külgazdasági menedzserképzésre, az idegenforgalomra és az új kommunikációs technikákra koncentrálnak.

szervezeteket, az eredmény pedig végül is csak olyan részinnováció volt, amely a rendszer szabályozását nem érintette. Emiatt a rendszer mozgékonysága korlátozott.²⁸

Az egyetemirányítás minisztériumi kötöttségét és merevségét megszüntetni kívánó új felsõoktatási törvényt 1993-ban fogadták el és fokozatosan vezetik be. A törvény egyrészt számtalan szinten függetlenítette az egyetemeket a minisztériumoktól, másrészt új belsõ irányítási szervezetet teremtett. A minisztérium csak a makro–koordinációra szorítkozik és minden lényeges belsõ döntést az egyetem kapott meg. Így mind az álláshelyek betöltése (professzorokig bezárólag), mind a gazdasági ügyek, mind a tanulmányi rend meghatározása a rektori szint döntési körébe került. Az új törvény leegyszerûsíti a belsõ döntési utakat. Az eddigi kollégiumi (egyetemi tanácsi) döntések helyett egy, a rektorból és rektorhelyettesekbõl álló operatív bizottság dönthet a napi ügyekben. Az egyetemek önállóságot kapnak a személyi döntésekben. (A rektort a minisztérium által javasolt három személy közül az egyetemi közgyûlés választja.) A rektor fõállású menedzser, a tanulmányi ügyekkel külön oktatási dékán foglalkozik. A kötött pénzgazdálkodást az egyetemre bízott belsõ elosztás váltja fel, megszûnnek a pántlikázott pénzek. Szervezeti és mûködési szabályzatukat az egyetemek maguk határozhatják meg. Jelenleg öt egyetem mûködik az új rend szerint (Linz, Klagenfurt, Leoben, Graz, Universität für Bodenkultur, Wien).

Természetesen sok vita folyik a törvény körül. Sokan attól félnek, hogy az új, operatív testület bevezetése a társadalmi partnerség jelentõs gyengülésével jár. Az autonóm belsõ pénzelosztásnak sem örül mindenki. Az eddigi minisztériumi lobbizás bejáratott útjai helyett a belsõ egyetemi erõviszonyok között kell majd lavírozni, s sokan ettõl elosztási pozícióik gyengülését féltik.

A tudományos képzésre orientált egyetemek alkalmazkodási képességét mindazonáltal az új törvény bevezetése után is megkérdõjelezik. Az akadémiai oligarchia belsõ „összezárása“ erõteljesen tompítja a törvény esetleges dinamizáló hatását. (Emiatt az egyetemi oktatás minõségének evaluációját is tervezik). Kiderült, hogy valódi dinamikus innováció csak a hagyományos egyetemi kereteken kivül, új intézmények alapításával lehetséges. Így került sor a szakfõiskolák megszervezésére, amelyek idõközben a legnagyobb nyilvánosságot kapott felsõoktatási innovációvá váltak.

A szakfõiskolák finanszírozása

28 E merevségre az OECD fent idézett tanulmánya az ábrázoló geometria szak sorsát idézi fel példaként. Míg az európai mûszaki egyetemeken a számítógéppel támogatott tervezés elterjedtsége miatt az ábrázoló geometria szakokat már felszámolták és a számítógépes tervezést vezették be helyette, addig az osztrák tanulmányi törvény az ábrázoló geometriát továbbra is elõírja az építész- és gépészmérnökök elsõ szigorlatára. Ez - véli az OECD-jelentés - védelmet nyújt az egyetemi tanároknak az elavult szakokon, egyben azonban megakadályozza a változó feltételekhez való gyors alkalmazkodást. (OECD 1993, 32)

A szakfõiskolák finanszírozása vegyes, de lényegében mégis megmaradt a központi elosztás keretei között. A szövetségi dotáció mellett a tartomány és az önkormányzat csak 10%-kal járul hozzá a tanulmányi költségekhez. A gazdaság pénzzel nem támogatja a képzést, ezzel szemben felszereléssel, épülettel és speciális ösztöndíjak juttatásával vesz részt az alapításokban. A tanulmányok egyelõre itt is ingyenesek, viszont felvételi vizsgát kell tenni, s a létszámot bürokratikus eszközökkel (keretszám-meghatározással) limitálják. Miután azonban a kereslet a szakfõiskolák iránt rohamosan nõ, várható, hogy a tandíjvita élesedéséhez a szakfõiskolák finanszírozási nehézsége is hozzájárul majd. Ez a pénzügyi szituáció egyébként konkurencia-helyzetet teremtett és ezáltal elosztási harcot váltott ki az egyetemek és a szakfõiskolák között, miután ugyanazon a költségvetési szeleten kellett osztozniuk.²⁹

A szakmunkásképzés finanszírozása

A szakmunkásképzés iskolai részét (heti egy nap) a szövetségi központi költségvetés, gyakorlati részét - a szakmunkástanulókkal kötött tanulószerzõdés alapján - a munkaadók finanszírozzák. Ez a helyzet természetesen azt is jelenti, hogy a munkaadók maguknak szeretnék fenntartani a szakmunkásképzéssel kapcsolatos döntési jogokat is. A finanszírozás kérdése emiatt hosszú évek óta húzódó ideológiai és hatalmi vita tárgyát képezi. A szakszervezetek azt szeretnék, ha azok a gazdasági egységek, amelyek nem tartanak fenn kiképzési helyet, szakképzési adót (hozzájárulást) fizetnének. Ezekbõl lehetne aztán képezni egy olyan szakképzési alapot, amelynek elosztásában a szakszervezet is fontos szerepet játszhatna. Egy ilyen, a társadalmi partnerek által is ellenõrzött újraelosztással - érvelnek a szakszervezetek - ellensúlyozni lehetne a gazdaság rövidtávú, az adott szituációhoz túlságosan is kötõdõ szakképzési törekvéseit. Létre lehetne hozni olyan üzemközi kiképzõ helyeket, ahol a legújabb technológiákra, a legújabb módszerekkel lehetne felkészíteni a szakmunkástanulókat.

A gazdaság képviselõi visszautasítják a szakképzési alap bevezetését. Érveik a következõk:

• az új adó nem javítaná a színvonalat, csak azon vállalatok pénzét osztaná újra, amelyek amúgy is képeznek;

29 1996-ban az osztrák „Bokros-csomag“ keretében erõsen megnyírbálták a diákszociális kiadásokat és más takarékossági intézkedéseket is bevezettek:

- Megvonták a tömegközlekedésre szóló diák-szabadjegyeket.

- A családi pótlékot a diákok az eddigi 27 éves kor helyett az adott intézményben elõírt minimális tanulmányi idõ tartamára + egy évig kaphatják, azaz átlagosan 24 éves korig.

- A szülõk után eddig a 27. életévig járó társadalombiztosítást szintén a fenti idõre csökkentik.

• a gazdaság állami újraelosztás nélkül, magától is létrehozta az üzemközi képzési helyeket ott, ahol az szükséges volt;

• az állami újraelosztás révén létrehozott képzési helyek leszakítanák a tanoncképzést a munkaerõpiacról és központi döntéssel esetleg ott hoznának létre üzemközi kiképzõ helyeket, ahol nincs munkahelykínálat;

• azok az államok (például Franciaország), ahol szakmunkásképzési alap van és állami újraelosztás folyik, kezdik bevezetni a duális képzést;

• a szakmunkásképzési alap tervgazdasági képzõdmény, amely nem egyeztethetõ össze a piacgazdaság elveivel;

• az új alap elosztása új bürokráciát igényelne.;

• Ausztriában nem több, hanem inkább kevesebb adóra van szükség;

Emiatt a gazdaság pont ellenkezõleg azt szeretné, hogy új adók helyett a képzési helyek teremtésére adókedvezménnyel motiválják az üzemeket. Követelik, hogy számítsák le a tanoncképzési költségeket a helyi adókból, hogy a kiképzési költségek 30 százalékát írhassák le az adóból, hogy a kizárólag képzési célból vásárolt állóeszközök után emeljék meg a beruházási adókedvezményt.

Az át- és továbbképzési rendszer finanszírozása

Egy friss elemzés szerint (Lassnig 1996) az osztrák felnõttképzést és szakmai továbbképzést lényegében a piac koordinálja. Míg a munkaadók ezt megfelelõnek találják, addig a munkavállalói érdekképviseletek állami támogatást szeretnének. E támogatást nem a kurzusok dotációjában, hanem továbbképzési szabadság formájában kérik.³⁰ Ez a követelés azon alapszik, hogy a továbbképzés körülbelül egyenlõ arányban hoz hasznot a munkavállalónak és a munkaadónak, viszont jelenleg az át- és továbbképzések terheinek zömét a munkaadók viselik:

30 Vranitzky kancellár 1996 novemberében egy rendkivüli kormányûlés után be is igért ilyen szabadságot.

Ábra 3-O: Az át- és továbbképzés finanszírozása a WIFI példáján

Munkaügyi hivatal (mint megrendelõ

9,53%

A részvevõ és a munkahely

54,96%

Szövetségi költségvetés

0,36%

A gazdasági kamarák dotációja

35,15%

Forrás: Koller et al. 1996, 115

Ez a helyzet - érvelnek a szakszervezetek - egyrészt a munkaadóknak juttat egyoldalú döntési szerepet a továbbképzés meghatározásában, másrészt az lehet a következménye, hogy már középtávon az át- és továbbképzésbe való befektetések jelentõs csökkenésével lehet számolni, hasonlóan a szakmunkásképzési helyek számának jelentõs megnyírbálásához.

A gazdasági kamarák 1995-ben nyilvánosságra hozott oktatási programja a továbbképzést segítõ oktatási utalványok (voucher) fokozatos bevezetését javasolja. Eszerint a sikeres szakmunkásvizsgával rendelkezõ tanoncok évente 10.000 ATS-t érõ utalványt kapnának, amivel szakmai továbbképzésük költségeit fedezhetnék (lásd Wirtschaftskammer, 1995/a).