A C Z É L G É Z A
Kallódások
14—17.
fájdalmainkra hull a hó. legalább te szólnál tiszta szóval
hogy maradni érdemes, nem lennék talán félni bátor és csodákat sóvárgó kisgyerek.
most láthatsz esetten egyedül, egy vekker cibálja köröttem az éjszakát, sejtem a törvényt s apadó kedvvel babrálgatok a holnap fonalán.
a dédelgetett hősök lassan megpihennek, pedig az indulat
most is ugyanaz, beteg lábaim szobánk közepébe lökve figyelem hogy vágy és tett íve félve megszakad.
néha csak eltűnődik az ember, jóval hézagos intellektusa
alatt, fejébe megrendítő erővel hullnak be az esték és a misztikusan fénylő madarak.
a tapasztalás elmosódik, csöndes végtelenség suhan át a vérkörön, hintázik a kétely billeg a világ hiányai közül akadozva üzen az öröm.
suhint az ész de ekkor már mi haszna, a megbékélés más utat keres, beállnak a szokás szűk köbméterébe s hosszan vibrálnak a bomlott idegek.
*
végül is csak szimpla öklözés e harc. kaszáló csápok és alantas érdekek, tehetetlen itt kit elönt a magány s befutja testét a rangos érzelem.
vond el magad, szellemeden szemeden hajad színén
átzúg a világ, légy krisztus s már hülltodban megmutatják néked hogy nincs feltámadás.
marad a szárnyemelés a szédítő magas, vágyaim térképén egyetlen irány, ha röptöm megtört s sárba dőltem égboltom iszonyú erővel hullj le rám.
gyűl az összkomfort, kihúzhatom lassan szívemből az üres szobákat, elszabadulva a szükség szorításából motiválatlanul leng bennem a bánat.
kopik szép hitelem, a koldus nem hiszi hogy álmomban ott él a szegény, reflektoroz rám a kis ürge aki voltam s minden leendő dölyfös költemény,
elértem hát a senki földjét, mutatvánnyá csöndesülnek számon a szavak, mért nem lehet mindig az első verset írni tisztán és szánalmasan.
