Több hitet
mostanában
csak pállott gödreikben bukdosó utakkal,
elült erőinkkel.
Fáradt esőkkel találkozom, kis,
semmi sorsú tájakon lődörgő szelekkel;
A kedvet, mint libákat a szérűskertben, riogatnám fel.
Adjak több hitet!
Vegye irányát az ég felé:
a gállyon ne akadjon fel a lendület.
J Á N O S Y I S T V Á N
Rákóczi Rodostóban
rágondol Szienyavszka hercegnőre
Szienyavszka! hogy telik nélkülem élted?
Zöld szemedben ott-e a régi fény még, nádasok mély éji olíva lángja
és remegése
kócsagoknak? Célba miként találsz még?
Átlövöd vajh a Leopold-fejű tallért?
Jelzi jöttöd vadkanok éji rémült csörtetezése?
Vagy csak otthon ülsz suta-révedezve?
Csontjaidban perceg a szú, a köszvény;
s nyáladozva kéred az ágyi tömlőt, s így melegíted
béka-borzadt tagjaidat, s riadtan a tükörben nézed, a pőre tested:
vajh maradt még némi varázsa a régi hetyke vadásznak,
kinek láttán Péter is úgy elolvadt?
S néha gondolsz vajh szeretődre, rám is:
számkivetve mint nyüvöm únt nyugalmam, elfeledetten
írva jámbor révedezésem. Istent kérve Augustinus örök szavával, hogy minékünk kárhozatul ne rója
héja-szerelmünk.
Ám ha mégis a fiam, és a lányod egybekelne: teljesülésbe vinné
mind az álmot, mely soha nem valósult láng viszonyunkban!
Sóhaj
Felhőboszorkák úszva boronganak.
A tikkadást elverte vadóc vihar, virágaid bozsongva nyílnak,
mind: a hibiscus, a fréz krizantén.
Nem látod most e zöldhajú tombolást:
virágmenádok férfiölő dühét;
fekszel, szegény, törött gerinccel, kések a kínjaid — úgy gyötörnek.
Arcod halottas: fúlva tekint szemed.
Holnap csigáznak: hónod alatt kötél.
Azt húzták így keresztre, kit látsz:
vércsaták arca tekint reád most.
Még lát-e engem? S látod a kiskákast?
Érted tusázik: lelkem. A lélek így búcsúzni és újulni készül.
Messze a kék hegyek úszva hívnak.
Besztercebánya, 76. aug. 8.
