KISS FERENC
A Kínai kancsó
NGB-nek A Bölcsőtől a koporsóig c. gyűjtemény különféle foglalkozású alakjai kö- zött a kertésszel is elbeszélget Kosztolányi. Érdeklődvén, melyek a legkelen- dőbb virágok, azt. is megkérdi: „ ö n melyiket szereti? — Én? — válaszol a kertész — (A szakember egyszerűségével): A rózsát." Kosztolányi hozzáfűzi:
„(Mintha egy leöltö azt mondaná, hogy Arany Jánost.)" Laikusok szokták egy- mást ilyen kérdésekkel faggatni versről, zenéről, képről. Kosztolányi azzal, hogy számára Arany primátusa evidencia, épp úgy meglep, mint a virágok sokaságából választani tudó kertész határozottsága. Az ő példájuk bátorít, hogy a Kínai kancsót Kosztolányi legszebb elbeszélésének deklaráljam. A k e r - tésznek persze könnyű volt, igazolásul ott volt a rózsa. Legszívesebben az esz- téta is azt mondaná, ott a mű, olvassátok! Mert mennél természetesebb., rózsa- szerűbb a mű, szépségének összetevőit annál nehezebb megnevezni. Nincs benne semmi, ami „megfejtésre" szorulna. Nincsenek sejtető effektusai, rejté- lyes utalásai, balladai kihagyásai, a két idősík viszonya — a történeté és a mesélésé — mindennapi, a narráció azzal tüntet, hogy nem irodalmi: egy asz- szony fesztelen, meghitt előadása. A ciklusnak, melyben megjelent, a címe is ez: Egy asszony beszél. Ravasz egyszerűség ez, persze, nagyon is, de ravasz- ságai teljesen feloldódnak az alapvető epikai értékekben: az eseményben s az alakok rajzában.
Először a Nyugatban jelen meg Ribilió címmel 1931. január 16-án, kötet- ben a Tengerszemben 1936-ban. A Kosztolányi-irodalom a kiemelkedő elbeszé- lések között emlegeti, róla tüzetesebb jellemzés azonban eddig nem készült.
Meséjét tömören így vázolhatom: a mesélő asszony f é r j e egyszer vendégül hívja, feleségével vendégül is látják Martiny lovagot. A lovag dúsgazdag pénz- ember, szórakozott, előkelő és különös úr. A vendéglátók nyomorgó értelmisé- giek, a férj bankhivatalnok. Kapcsolatba egymással épp ezáltal kerülnek: Mar- tiny hazárd módon játszik a tőzsdén, a férj kisebb szakmai szolgálatokkal, t a - nácsokkal kötelezi le. A lovag ezeket mindig honorálja is, de a kapcsolat úri formáit is betartja: ízléssel ajándékoz, a házaspárt vendégül is látja. Így tör- ténhet, hogy egyszer — a f é r j önérzetének vakmerő intenciója szerint — ők is meghívják a lovagot, s a lovag — mint egyenrangúak között illik — eleget is tesz a meghívásnak. A házaspár ekkor döbben rá, milyen képtelenségre szán- ták maguk, de krajcáros kereteiket kifosztva megkoplalt szendvicsekkel és köl- csönkért teáskészlettel felkészülnek. Martiny némi késéssel — felesége nélkül
— megérkezik, nagyúri gyanútlansággal veti le a bundáját, aztán a szendvicsre, a cigarettára is sor kerül, s így jutnak a zenéhez. A f é r j egy évet a zene- akadémián is járt, jól hegedül, Martiny kívánságára ezúttal is játszik. Igen szépen. A lovag átengedi magát a zenének, s ebben az igézetben már-már fel is oldódik a kapcsolat kinossága, de ekkor törik el — a lovag dől neki — a címben szereplő kancsó.
Ezt a kancsót családi örökségként őrizte a házaspár, nélkülözéseikben sem adták el, pedig 1500 aranykoronát ígért érte a műkereskedő. Megtartották, hogy legyen valami biztosíték a bizonytalanságban, s meg azért is, mert egy
olyan színes és gazdag múlt emléke, melyben még nem voltak kiszolgáltatva a szegénységnek. Az asszony tudta, hogy „nyolcvanhárom kép volt rajta", játé- kosan kedves, egzotikus ábrák. Bízott benne, mint a csodában.
A váza tehát ízzé-porrá tört, széttörte a vizit egyetlen szép és hiteles pil- lanatát is. A házaspár úri nagyvonalúsággal nyugtatta meg a lovagot: semmi- ség. Ám a lovag ezt komolyan vette, az egész esetből csak a kellemetlenség emléke maradt benne. A házaspár azonban nem hihette, hogy Martiny elfeled- kezik a kárpótlásról. S ezzel ú j síkra billen a történet, elkezdődik a kárpótlás esélyének latolgatása, a reménykedés, csalódás hullámverésének nagy színjá- téka. Ez a színjáték már a házaspár között zajlik, a lovagról szerzett informá- ciók, néhány jelentéktelen gesztus nyomán. így jutnak el mindketten a keser- ves konzekvenciáig: a lovagnak semmiség, ami nekik létalap, hogy felnéztek rá, mint az istenre, mert gazdag. S túl önmagukon: a kor értékrendjében a pénz lett az isten, tehetség, tudás, tisztesség, szabadság ki van neki szolgál- tatva. A férj fogalmazza így, ilyen indulattal és élesen a maga felismeréseit, az asszony dermedten hallgatja, m a j d kétségbeesve védi a maga evangéliumi értékrendjét. Végül egyben-másban igazat adnak egymásnak.
Annyi ebből a cselekményvázlatból is kivehető, hogy ez az elbeszélés a szegénységről, a szegény és gazdag viszonyáról szól. Korprobléma ez a harmin-.
cas években, s mint a nagy korgondokat. Kosztolányi ezt is érzékelte, s fel is dolgozta a maga módján. — A maga módján — ismételjük, mert a Kínai kan- csó különösségének is ez a kulcsa. Nevezetesen az, hogy a gazdagság és sze- génység viszonyát ő ezúttal is az úgynevezett „úri szegénység" felől nézte,, benne, általa tárgyiasította. Ehhez az értelmiségi réteghez — mint ismeretes
—; régi, régi vonzalom fűzte. Ha arról nyilatkozott, kié is a tolla, kiknek ír, róluk, a „panasztalan úri szegénység"-ről sohasem feledkezett el. Kivált a háború után az utódállamokban állásukat vesztő értelmiségi tömegek átköltö- zése láttán élte át mélyen e talaját vesztő réteg szorongásait. Szülei sorsában nagyon is közelről tapasztalhatta a régi önérzet megszégyenülését az ú j hely- zetben. De túl a trianoni konzekvenciákon, az elszegényedés országos gond volt, s a harmincas évek elején már ettől hangos minden fórum. A Puszták népe helyzetképe még a tájékozott, magát Illyés „földi"-jének tudó Babitsot s a marxista műveltségű Bálint Györgyöt is megdöbbentette. Természetesen min- denekelőtt a kizsákmányolt osztályok: a munkásság s kivált a parasztság nél- külözése állt a figyelem homlokterében. A magyar szegénység ügye, mely az egész magyarság jövőjének alapkérdéseként nehezedett az irodalomra. Ezért óhatatlanul több és szenvedélyesebb írás szólt róla, mint az irodalomról álta- lában. Kosztolányi úgy érezte: divat lett a szegénység is, konjunktúrája van, fokozatait jegyzik, mint az arisztokráciáét. (Sárika.)
Irritálta tehát a pátosz, a nyomorra ajzott izgalom, a vele való kérkedés (irritálta Illyést és Németh Lászlót is), de a maga módján nagyon is érezte e gond nyomását. A nyegle arisztokratizmus, mellyel ma az esztétizmus kérke- dik, ősét őbenne jogtalanul keresi. A Tengerszem című nagy novellás kötet egész sor írását ez a társadalmi-nemzeti gond hívta életre. Ám azzal, hogy az
„úri szegénység"-ből alkotta figuráit, el is különült a kordivattól, pontosabban szólva: független maradt az osztályszemlélet jegyében kibontakozott leleplező irodalomtól. Indítéka azonban nem a különbözés ingere, mélyebb, poétikaibb érdekű. Már az Aranysárkányban is láthattuk, hogy Nóvák tanár úr tragiku- mát milyen termékenyen szolgálja az ő különös érzékenysége: hogy ez az érzé- kenység finom, sebzékeny, mint egy költőé, de úri szemérme is olyan erős, hogy szégyene kibeszélésére, feloldására semmi mód. E kései novellák figurái
Nóvák tanár úr utódai: műveltek, önérzetesek, de szegényesen, sőt teljes lét- bizonytalanságban élnek. S hozzá a gazdagok közelében, sokszor kapcsolatban velük, mint a Tailor for gentleman fáradt, kopott tanára elegáns tanítványá- val. Közéjük tévedve, mint a kispénzű diák az Omlette á Woburn-ban. Kitéve a pénztelenség szégyeneinek, de őrizve saját méltóságukat a partnerség úri for- máit, mint a Kínai kancsó házaspárja.
Ez a formális közelség, hogy partnerként akarnak viselkedni, noha sze- génységük miatt ez képtelenség, ez a viszony epikai szempontból egészen ori- ginális lehetőségek forrása. Ebből fejlik a cselekmény izgalma, dinamikája; az alakok helyzettudatának drámai alakulása; a mesélés mámora, patakzó bősége;
irónia, derű és fájdalom elegyülésének páratlan természetessége.
Az alakválasztás értelmét s termékenységét könnyebb mérnünk, ha t u d j u k , hogy a mű ötletét felkínáló esemény Karinthyéknál történt: Hatvany báró ott tört el véletlenül egy vázát. Akkoriban, mikor Karinthy ilyen leveleket írt Hat- vanynak: „Lacikám!! (Itt három ütemnyi hangjegy következik. K. F.) Muszáj adnod százat — ha tudsz, nem tudok hazamenni különben. — Egy héten belül egyenértékűvel viszonzom. — Bocsáss meg. El kell hinned, hogy sokkal jobban el voltam és vagyok szánva soha többé nem koldulni, mint ahogy a legkemé- nyebb szívek el vannak szánva nem adni. Ölel Karinthy." (Naplóm, életem.
Bp. 1964. 572.)
Ilyen pajtási viszonyban, ha pirul is a „kolduló", nem fetisizálja a gaz- dagot. Viszonyuk oldottabb, fesztelenebb. A Kinai kancsó szegényei inkább meghalnának, hogysem közöljék a lovaggal, mit várnak tőle. Az úri szemérem köti őket, a forma nemessége. Pedig pontosan érzékelik szerepük kínosságát:
ahogy Martiny fogadásához szánalmas pénztelenségük ellenére felkészülnek, ahogy a lovag mozdulatait, fintorait, bundáját az asszony ámulva, de hozzá- értéssel megfigyeli, ahogy a két világ képtelen távolsága a szegényes térben kiütközik. Olyan érzékletesen észlelte és meséli ezt az asszony, hogy látását egy percig sem homályosítja el az áhítat. „Az ebédlőnket a hosszú vékony lábaival úgyszólván egyszerre átlépte. Alig tett egy-két lépést, már vége is volt az ebéd- lőnek, elfogyott alóla. Ekkor körültekintett, visszafelé indult. Megint a falnál állt. Most láttuk, milyen szűk az ebédlőnk, milyen kicsiny."
Az elbeszélésben egymást érik az ilyen metsző pontosságú és élethű moz- zanatok. A lazacos és nem lazacos szendvicsek arányát, a szoba rendjét, tiszta- ságát, hogy mindez természetesnek tessék, a házaspár a sorsdöntő események- nek kijáró izgalommal intézi, a lovag az egészet észre sem veszi. Aztán, mikor a kárpótlást várják, a lovag késlekedésének motívumait nagy lélektani bele- érzéssel találgatják, latolgatják. A bizakodástól a reménytelenségig minden fo- kozatot végigélnek, indokolnak, képzeletük benépesül a lovag feltételezett meg- fontolásaival, akinek — mint végül kiderül — az egész ügy eszébe sem jut. — Ostobák — mondhatná akárki, aki nem olvasta az elbeszélést. Alátámasztaná e vélekedést a viszony felett függő kínosság, a vendéglátók szorongása, illúzió- juk naivsága, s az irónia, mely az egész történetet belengi.
A művészi ösztön hihetetlen biztonságára vall, hogy az illúziót mégsem engedi nevetségessé válni. Ennek az iróniának a jellege egészen különös. Ré- szint azért, mert önirónia, hiszen az asszony beszéli el a lovaggal való kapcsola- tot, s hiába mondja régi mesének, előadásának derűjéhez a kibeszélés könnyítő, katartikus árnyalatai társulnak. Ez is oka, hogy szerepük bármilyen képtelen is, nem ellenszenves. Továbbá: a lovag is ártatlan ebben az ügyben. Hogy eleget tesz a meghívásnak, s ő is partnerként viselkedik, ez nem álság részéről, hanem „úriemberi" megnyilatkozás. A kapcsolat fölött lengő kínosság a sze-
mélyeken túli viszonyból: gazdagság és szegénység ellentétéből ered. S a kü- lönösség izgalmát épp e két viszonyrendszer: a vizitet hitelesítő úriemberi kap- csolat e az ezt megcsúfoló társadalmi szituáltság ellentéte gerjeszti. Hajdani évfolyamtársak is átélhetnek hasonlóan furcsa, egyszerre őszinte és hazug köz- vetlenséget, ha egymással egyikük a hatalom, másikuk egy szakma képvisele- tében vitatkozni kénytelen. A közös emléket, stílust mindkettő tisztelni, óvni igyekszik, de a pozíciók reménytelen távolsága akaratlanul is közéjük áll. Vi- gyáznak a kancsóra, noha érzik, eltörhet egy mozdulattól. Az antagonizmus attól lesz sokrétű, színeváltó, széles skálán játszódó, hogy az emberi és a szo- ciális nem fedik egymást. A partneri viszonyt a vagyoni különbség ugyan lehe- tetlenné teszi, de megjátszása nem merő komédia történetünkben sem. A há- zaspár nemcsak érzékeny, művelt is, a f é r j kacagásában — ahogy a lovag ado- májára reagál — az asszony az árnyalatnyi túlzást is észreveszi, a zenéről ava- tottan beszélnek, s a férfi hegedűjátéka egy pillanatra át is hidalja a távolsá- got. Mivel a lovag is érzékeny műélvező, s egyébként is tapintatos, előkelő, inkább szórakozott különc, mint figyelmetlen. (Mintha a Hajnali részegség égi báljából érkezett volna, előkelősége úgy hat az asszonyra.) Bármily képtelen is ez a viszony, valami tényleges közösség, a kultúra közösségének sejtelme jelen van benne. Az úri magyarságban a szegényt és gazdagot összefogó ro- konságok emléke ekkor már alig élt, de még nem halt ki egészen, beszélt róla Kosztolányi is. Ebben az elbeszélésben idegenebb a lovag, mintha atyafiak len- nének, olaszos neve, lovagi titulusa is az egzotikum felé távolítja, de ettől csak feszélyezettebb, szorongásosabb lesz a szegények önérzete, rejtelmesebbnek kép- zelhetik a vendéget, ám műveltségük révén az „úriság" rekvizítumainak eszté- tikumként való tisztelete révén, mégis vendégüknek. Ettől lesz a viszony izga- lommal telített, a kínost a szenzációssal elegyítő, fájdalmas, megalázó és mégis fölvillanyozó. Sokkal, sokkal árnyalatosabb tehát, mintha az osztályidegenség jegyében alakulna.
A partnerség önérzetét tehát valami fedezi is, a szemérem nem úri csöke- vény, egy reális értéktudat parancsa. Ez teszi meggyőzővé az izgalmat, mellyel készülnek, áldozattá a méltóságot, hiszen nélkülöznek, van úgy, hogy a kila- koltatástól kell félniük, mert a lakbért sem tudják kifizetni, lakásuk koszos folyosóból nyílik, bútoraik elhasználtak, de a formát őrzik. Ezért maradhatnak végig a nevetségesség szintje fölött, s válhatnak súlyosabbakká, mint Koszto- lányi sok mániás figurája. S ezért tud új, nagyobb lejtésű szintre váltani a cselekmény is a kancsó pusztulása után. Előbb biztos tőkének képzelik a vesz- teséget, Martiny adósságát izgalmas lehetőségnek. Késlekedését saját logikájuk szerint magyarázzák, magyarázhatják készülődésnek. S mikor már sorvadóban a reményük, Martiny mégis jelentkezik. A remény ismét felfénylik, vele a képzelet is meglendül, de ismét csalódnak: a lovag csak üzenni akart valamit a bankba. S ezek az izgalmak: a remény és csalódás árapálya épp azért tud a természeti jelenségek elevenségével zajlani, mert a formát ezek a szegények komolyan veszik.
Annak, hogy a történet ennyire életszerű, s hogy a figurák önérzete nem válik merev és szánalmas mániává, van más biztosítéka is.
Leghatékonyabb a narráció különössége, hogy maga az asszony meséli el a történetet. Remek lelemény ez, nyeresége nagy. Neki jobban imponál a lo- vag, mint férjének, pontosabban szólva: benne őszintébb, fesztelenebb az elő- kelőség iránti ámulat. Idegenségében is ismerős, mintha egy hajdani közös éden rekvizítumait látná benne. Ahogy megfigyeli és előadja benyomásait, ab- ban az ámulat és a hangsúlyozott megilletődés ellenére sincs szervilizmus. Ettől
épp a figyelem józan pontossága, az értelmezés intelligenciája óvja meg.
Ugyanakkor fel is szabadít ez az asszonyi konfessziós mámor, kiszabadít abból a magányból, mely Édes Annát némaságra kötelezte, feloldja azt a kényes sze- mérmet, mely Nóvák tanár út köré kommunikációs falat emelt. S végül a leg- fontosabb: előadását végig a történet fölötti pozíció szabadsága, e szabadság derűje uralja. Ugyanez az asszony a ciklus egy másik elbeszélésében, a Verő- fényben tételesen is megfogalmazza, amiről beszélünk: „Csak mi őriztük meg elpusztíthatatlan humorunkat." Ez a humor a Kínai kancsóban is az embert megnyomorító helyzet viselésének szellemi bázisa, de sehol sem nyilvánul di- rekt módon, hanem a történet dramaturgiájába s a hozzá való viszonyba szö- vődve. A dramaturgiát említve arra gondolok, hogy az asszony mesélésében a f é r j révén a történet pólusa játékosan megkettőződik. Ő a keményebb, szemér- mesebb, konzekvensebb. Így kettejük között is színes szikrák villognak, m a - gasrendű társasjátékként, aztán vitaként, megbékélésként-. Az egyazon szegény- ség viselésének úri stílusát prizmaszerűen bontja szét ez a kettősség, de össze- tartozásuk és azonoságuk a lényegben bontatlan marad. Társasjátékuk gát is a nyomor embertorzító hatalmával szemben. Sziget, melyen a Martiny vonat- kozásában némaságra kárhoztató „úriság" nem köt. Itt sem gátlástalanok, de a hitvestársi viszony intimitása kibeszélhetővé teszi a legrejtettebb érzéseket is.
És ez a hitvesi kettősség tészi lehetővé, hogy a csalódások nyomán kifej lő kon- zekvencia maga is kétféle lehessen: a férfi Nagy Lajos-i szigorral fogalmazza, az asszony szerint, mint egy „kommunista", az asszony Krisztus szellemében.
A dogmatizmus éveiben a férfi keménysége imponált, s íratott Kosztolányi j a - vára, ma a krisztusinak van némi konjunktúrája. Holott a dramaturgia egyik nyeresége és értelme éppen az, hogy mindkét válasz lehetséges, de egyik sem önmagáért és önmagában, hanem mert mindkettő a kétségbeesés formája. Az Isten akaratában való megnyugvás az Isten nélküli idők nagy műveiben álta- lában ilyen szerepet tölt be. Ilyet pl. a Ványa bácsiban, ilyet a Pacsirtában.
És a f é r j kifakadása sem olyan reveláció, mely a kiút elvi alapja lehetne, h a - nem a felháborodás zaklatott állapotának megnyilatkozása. Múlékony háborgás tehát, mely aztán a közös erkölcsi-szellemi alapba csitul. Általa — s a remény és csalódás drámája után — természetesen ez az erkölcsi-szellemi alap is gaz- dagodik. Az álláspontok közeledése, a kölcsönös belátás arra csábít, hogy a két konzekvencia között képzeljük el az igazit, s ezt azonosnak Kosztolányival. Se- kélyes okoskodás volna ez. Kosztolányival a novella teljes jelentése azonos.
Ebben pedig az egymáshoz közelítő belátások csak részelemek, teljessé csak a mesélés derűje által válnak.
Ez a mesélőkedv s a viszony, mely a mesélőt az íróval összeköti, tudatos és jellegadó vonása az elbeszélésnek. „Én, é d e s e m . . . " ; „Várj, drágám."; „Mondd, nem unod még?"; „Nem szoktam dicsekedni — ismersz —, de ezen az es- t é n . . . " ; „Ne szörnyülködj, drágám, még ne sajnálj bennünket." A mesélés meghittségét nagyon is határozottan hangsúlyozó közbevetések, megszólítások ezek: régi és szoros ismeretségre, barátságra vallanak. Az érett Kosztolányi c.
könyvemben kifejtettem, hogy ez az ősi és intim mesélőstílus az Esti-novellák egyik fontos nóvuma. Ott azonban korántsem olyan szerves része az előadás- nak, mint itt, az Egy asszony beszél-ciklus novelláiban. Itt nem csak a mesélő és hallgatója kapcsolatára valló megszólítások, közbevetések, de az előadás egé- sze: a szókincs intimitásra valló elemei, a hallgató magatartására, figyelmére, ámulatára utaló mozzanatok, a történet belső feldolgozását is éreztető részletek, a „reflektáltság" jegyei, a megeredt beszélés ritmusa, fel-felforrósuló izgalma az ismétlésekkel, kérdésekkel alakuló grammatika — mind, mind a mese spon-
tán patakzását szolgálják, eleven hullámverését éreztetik. S mindez együtt a játékos konfesszió hitelét teszi bizonyossá, s kifejezi, minősíti a történethez, a szegénység szülte drámához való viszonyt is. Ezáltal válik kezelhetővé, magas- rendű játékká a léleknyomorító történet.
S az egészben az a legjelentősebb, hogy eközben nem bagatellizálódik maga a szegénység, sőt azzal, hogy ilyen finom és intelligens emberek, ilyen szépírói tehetségű asszony és vele azonos értékű férje viselik és szenvedik a szegénysé- get, képtelensége még fájdalmasabb lesz. Az állítólag sokszor elmesélt törté- netben a feszültség végig friss, a magaslatokon heveny izgalommal izzik fel az emlék. A „mesélés" képesége maga is része a kiszolgáltatott ember világának.
Az emberi méltóság megaláztatásának nagy szimbólumává épp ezért emelked- het ez a történet. És e megaláztatás elleni önvédelem nagy példájává is, mert ez a tehetséges, ihletett mesélés az erkölcsi-szellemi teherbírás legvonzóbb for- máját revelálja. Ebben van az elbeszélés lényege, üzenete, ha így tetszik. Ab- ban, hogy a kancsó ugyan ízzé-porrá törött, vele az úri világgal való rokonság illúziója is, az élet egzotikusabb tájai is elmerültek a rideg valóság realitásai alá, de közben kibontakozott ez a szorongásaiban is gazdag és színes ember- ség, a házaspár s mindenekfölött a mesélő asszony gazdag szegénysége. Ugyan- az a csoda, mely a Halotti beszédet életrehívta.
Előbb azt mondtuk: a kancsóval egy szebb világ emléke is széttört, az ifjú- ság csodás tájai is elmerültek. Diószegi András értelmezése szerint a kancsó egyenesen a szecesszió jelképe, „a polgári harmónia utolsó, dédelgetve őrzött emléke is". Széttörése pedig a valósággal való szembenézés realista cselekedete.
(Megmozdult világban. Bp. 1967. 8—9.) Ezt az értelmezést ma is érvényesnek véljük, a korstílusok viszonyát illetően igen szemléletesnek is. Maga az elbe- szélés, ennek értelmezése és az életmű fejlődésrendjére vonatkozó tanulsága mégis más irányú megfontolásokat kíván.
A csoda, mély ebben az elbeszélésben testet ölt, természetesen más, mint az, amelyet a kancsó jelképezett: egy kisember kedélyében, derűjében kibonta- kozó természetes érték. Ami a kancsóval elveszett, annál valóságosabb, birto- kolhatóbb, s a maga nemében épp olyan szép is. Mégsem merném azt mondani:
hiánytalanul kárpótol is a kancsó jelképezte csodáért. Az elbeszélés befejező soraiban így meditál az asszony: „Én, kérlek, valóban örültem, amikor Martiny eltörte a vázánkat. Talán vártam valamit, talán reméltem valamit. Sőt most, hogy már semmit se várok, semmit se remélek, még mindig örülök, hogy ő törte el, és nem valaki más. Ez csakugyan furcsa. De így van, drágám, így van." (A kiemelés enyém. K. F.) Előbb, az asszony Martiny iránti ihletett fi- gyelméről szólva zárójelben jegyeztem meg: mintha a Hajnali részegség égi báljából érkezett volna ez a lovag. Itt kell kinyitnunk a zárójelet, s elmondani, hogy a szegénység és ez a semmi összefüggenek, s nem véletlen, hogy asszo- nyunkat e semmiben látjuk utoljára, ez a mű kizengésének uralkodó szólama.
A Martinyhoz fűződő remények és a kancsóhoz fűződők tehát összefüggenek, azt a metafizikai bizonyosságot jelentik, melyet a Hajnali részegség „nagy is- meretlen Ur"-a jelképez.
Ilyen vendégség részesének a prózaíró Kosztolányi még itt sem tudja el- képzelni a másik embert, a kisembert. A semmi hangsúlyozott jelenléte az asz- szony körül ezt is jelenti. De az asszony mesélésében kiteljesedő emberség na- gyon is méltó erre a vendégségre. S nemcsak a helyzet viselésének stílusa okán, pontosabban szólva: ebben a stílusban átlényegült alakban igen is jelen van az a kedvesség, játékosság, derű, artikuláltság, mely a kancsót jellemzi, az idill is a házaspár idillhez való képességei által. Az érzelmesség is, az egymás iránti
gyöngédség és szeretet krisztusi tartalmaiban, tehát letisztult, beérett alakban.
De az „égi bál", amelyhez jussuk volna, nincs sehol, még ábrándja is elveszett.
S ezért nem kárpótol még az sem, hogy bennük fölépült egyfajta csoda. Attól, hogy az ember tartalmas, gazdag, érzékeny, csak fájdalmasabb lesz a semmi tudata.
Mindezek alapján a Kínai liancsót a Kosztolányi-mű fejlődésrendjében is könnyű elhelyeznünk. A szegény kisgyermek... költője érkezik el benne pró- zája tetőpontjára. Hozva megszenvedett, kiérlelt emberi minőségként mindazt, amiért útrakelt, s a hosszú út során szerzett szomorú tudást is arról, ami nincs, ami lehetetlen. Ez a magyarázat egyszersmind Kosztolányi és a tragikum, Kosz- tolányi és a sztoicizmus viszonyában is argumentum. Semmi kétség: Esti Kor- néllal egy időben, az Esti-szerep felszabadító győzelmei közben, melyek révén Kosztolányi az értékek és igazságok talányos, játékos szemléletéhez a jogát visszaszerezte, ahogy a Meztelenül puritán szikárságához, úgy az Édes Anna sötét tragikusságához s a Fürdés feszes lélektani képletességéhez sem térhetett vissza. Szemlélete a sztoikus bölcsesség, formáló ösztöne az oldottabb, játéko- san irizáló elbeszélésben ismerte fel a világkép teljes gazdagságát optimáli- san kibontakoztató lehetőséget.
