STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 907 GAZDASÁGSTATISZTIKA
KOKOSKI, M.:
ALTERNATÍV SÚLYOZÁSÚ FOGYASZTÓI ÁRINDEXEK
(Alternative CPI aggregations: two approaches.) – Monthly Labor Review, 2000. 11. sz. 31–39. p.
A fogyasztói árindexet (Consumer Price Index – CPI) az egyének preferenciái és jólétük keretei kö- zött értelmezzük. A CPI az összes háztartást érintő árváltozások átlagaként kerül kiszámításra. A cél, hogy az index az átlagos, vagy reprezentatív háztar- tást érintő árváltozásokat jelezze.
Legtöbb esetben az aggregálás eredménye az ún. „plutokrata” árindex. Lehet másképpen is aggregálni, például ún. „demokrata” indexet is szá- mítani. Az előző gyakorlatilag könnyen kiszámítha- tó, de az utóbbi sem lehetetlen és általában más eredményt ad.
A CPI általában Laspeyres-típusú árindex, amelyhez az árakat különböző boltokban gyűjtik, a súlyok a Háztartási Költségvetési Felvételből (HKF) származnak.
A „plutokrata” CPI a HKF-ből származó infor- mációk súlyozott átlaga, a „demokrata” árindex pe- dig a háztartásonkénti árindexek súlyozatlan átlaga.
Értelemszerűen a plutokrata árindex a jobbmódú háztartásokat kiadásaikkal arányosan reprezentálja, míg a demokrata árindex jobban reprezentálja a sze- gényebb háztartásokat.
A tanulmány az 1982 és 1984-es Consumer Expenditure Survey (CEX) adatait használja. A CEX két részből áll: a kiválasztott háztartásokat egy éven belül négyszer kérdezték meg a nagyobb kiadási té- telekről. Más háztartásokat pedig az apró tételeket illetően napló vezetésére kérték fel. A napló adatai teszik lehetővé egyes tételek (például élelmiszerek) részletezését.
Az összehasonlító elemzés mintájában 18 984 háztartás szerepelt és az 1987–1997-es időszakra ter- jedt ki. A kiadások szerkezete 146 kategóriából állt össze. Minden egyes tétel árindexéül az Egyesült Ál- lamok városi lakosságának átlagos árindexét hasz- nálták.
Az 1982–1984. évi CEX-minta minden egyes háztartásának kiszámították az átlagos árindexét, s azokat súlyozottan (plutokrata) és súlyozatlanul (demokrata) átlagolták. Ebben az időben az éves inf- láció néhány százalékos volt, sokkal alacsonyabb, mint az 1970-es években.
Az 1988–1997-es időszakra kiszámított árinde- xek csak 1990 és 1991-ben különböztek egy száza-
lékponttal, a többi évben ennél jóval kisebb mérték- ben. (Az 1997/1988 árindex 138,01, illetve 138,70 volt.) Ezeket a kis különbségeket nem lehet érzékel- ni, a tanulmány azonban a következőkben bizonyos minőségi eltéréseket elemez.
Az elemzés következő lépése a kétféle árindex eredményeinek a különböző jövedelmi kategóriák (kvintilisek) szerinti összehasonlítása. Az eredmé- nyek ebben a csoportosításban nem mutattak szá- mottevő különbséget sem az indexformulák, sem a kvintilisek között. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a háztartások fogyasztási szerkezete a kvintiliseken belül is meglehetős szóródást mutat, s így a súlyozás kiegyenlítődik. Ugyanakkor a vizsgált időszakban igen kis mértékű volt az áremelkedés, tíz év alatt mindössze 38-39 százalékot tett ki.
A továbbiakban a kétféle index eltéréseit külön- böző feltételezett, nagyobb ingadozást mutató ese- tekben is kiszámították (szimulálták). A kétféle in- dex a háztartások fogyasztási szerkezetében külön- bözik, ami szoros korrelációban van azok jövedel- mével.
A fogyasztási cikkek egy része a mindennapos szükségleteket elégíti ki, ami jobbára független a jö- vedelmektől, míg a nem feltétlenül szükséges luxus- cikkek fogyasztása függ a jövedelmektől. Ez az el- különítés nem egyértelmű. A tanulmány a szükségle- tek közé sorolta többek között az élelmiszereket, a lakásfenntartást, és a motorbenzint. A luxuscikkek közé kerültek az élvezeti cikkek, az éttermi étkezés, a szórakozás stb.
Az egyes kategóriák nagyfokú árváltozását fel- tételezve, más árakat változatlanul hagyva, a kvintilisek között mutatkozik ugyan néhány száza- lékpontos eltérés, de az egyes kvintilisek esetében a kétféle árindex különbsége nem jelentős.
Összefoglalva a tanulmányban foglaltakat, meg- állapítható, hogy a demokrata és a plutokrata árinde- xek annak ellenére, hogy azok elméletileg nem na- gyon elfogadottak, gyakorlatilag a jólét méréséhez fontos információkkal szolgálhatnak, ugyanakkor az eddigi számítások csak nagyon kis eltéréseket mutat- tak.
Befejezésül a tanulmány felhívja a figyelmet ar- ra, hogy adatok hiányában a következő – az indexek szempontjaiból releváns – kérdések egyelőre még nem vizsgálhatók:
– az egyes háztartások által, a termékek és a boltok kü- lönböző „választéka” miatt a ténylegesen fizetett árak kü- lönbözők lehetnek;
– a tartós fogyasztási cikkek választékainak értékelése nem azonos a különböző háztartásokban;
STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 908
– az aggregált fogyasztási szerkezet sem teszi lehetővé a választékok közötti differenciálást;
– a megválasztott indexformula is befolyásolhatja az értékelést;
– a leginkább használt állandó súlyozású formula nem tudja nyomon követni és kellően jelezni azt, hogy a folya- matosan változó árarányok, jövedelmi és egyéb viszonyok miként befolyásolják az egyes háztartások fogyasztási szer- kezetét.
(Ism.: Marton Ádám)
VANDAMME, F.:
MUNKAERŐ-MOBILITÁS AZ EURÓPAI UNIÓBAN (Labour mobility within the European Union: Findigs, stakes and prospects.) – International Labour Review, 2000.
4. sz. 437–455 p.
A szerző a College of Europe professzora Brugge-ben és a belga munkaügyi minisztérium ta- nácsadója, aki meglehetősen közelről, de az Európai Uniótól mégis kellő távolságot tartva, független ku- tatóként vizsgálja a munkaerő-mobilitás EU-beli fej- leményeit.
Az Európai Unió tagállamai egy egyre szoro- sabbá váló politikai unió létrehozására kötelezték el magukat. Ebben a folyamatban a munkaerő szabad áramlásának biztosítása a közösség társadalompoli- tikájának első jelentősebb megnyilvánulása volt. Ké- sőbb ezt a jogot kiterjesztették a közösség valameny- nyi állampolgárára, de ugyanezeket a lehetőségeket nem adták meg a nem EU-beli állampolgároknak.
Ezen országok polgárai így nehezen jutnak munká- hoz az EU-ban, ha ez mégis sikerül, gyakran éri őket hátrányos megkülönböztetés a munkahelyeken. A gyakorlatban azonban még az EU állampolgárai is bizonyos akadályokkal találják magukat szemben – azok is, akik már egy másik EU-országban élnek és azok is, akik a közeljövőben szeretnének egy ilyen országban letelepedni – annak ellenére, hogy mind a közösségi, mind az egyéni alapvető jogokat élvezik.
Az Európai Tanács 2000. március 23-24-én, Lissza- bonban tartott ülésén mind-ezeket figyelembe véve áttekintették az EU foglalkoztatás-politikáját és - filozófiáját, és egyben kiemelték a humán erőforrás- ok képzésének és kezelésének sürgős fejlesztését.
A Római Szerződésben (amely létrehozta az Eu- rópai Gazdasági Közösséget) a munkaerő szabad áramlása eredetileg a közös piac alkotóeleme volt. A mobilitásba beleértik a vállalkozások alapításának jogát is, amely további szabadságjogokat jelent. Ez a földrajzi mobilitás társadalmi mobilitást is magában foglal, ami nemcsak a dolgozókra terjed ki, hanem családtagjaikra is. Az Európai Közösség megalkotói
1957-ben nagy valószínűséggel a hosszú időtartamú mobilitást csak a dolgozókra kívánták kiterjeszteni.
A közösség törvénye azonban garantálja a tartózko- dás jogát, a családtagok számára is. Az Európai Bí- róság nemzetiségre való tekintet nélkül szavatolja a diszkrimináció-mentes alapelvet, a közösség társa- dalmi juttatásokat ad a tagállamok törvényei alá tar- tozóknak, ellenőrzi és koordinálja a közösséghez tar- tozó országok társadalombiztosítással kapcsolatos működését.
A nem EU-beli államok állampolgárainak mun- kaerő-mobilitását az érintett országok és az EU kö- zötti egyezmények szabályozzák. Az egyezmények szerint harmadik országbeli állampolgárok is élhet- nek és dolgozhatnak törvényesen a tagállamokban, de belépésük és foglalkoztatásuk lehetőségei megle- hetősen korlátozottak. Ilyen egyezményt kötöttek például Marokkóval és Törökországgal, amelyben azonban minden kérdésre nem térhettek ki, így szá- mos esetben vita alakult ki a jogok értelmezéséről. A következő, Maastrichti Szerződés (1992) már kísér- letet tett a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatos jogok további kiterjesztésére, de csak az EU állam- polgárai számára. A cél az, hogy az állandó tartóz- kodás és mozgás jogát alapvető és egyéni joggá te- gyék. A közösségi törvényben az állampolgárságot a jogok és kötelességek felsorolásával definiálták, amit kiegészítettek a nemzetiségre való tekintet nél- küli diszkrimináció-mentes alapelvvel.
A munkaerő szabad vándorlását – amely az EU- ba való bevándorlást, illetve a belső biztonság és igazságszolgáltatás kérdését is felveti – rábízták a tagállamok kormányközi együttműködésére.
Az EU-ba való belépés és az EU-n belüli szabad mozgás bármilyen előrehaladása a Schengeni Egyezményekben biztosított előre kiszámítható jut- tatásokat és gondoskodást is érinti. Közismert, hogy ma ezeket az egyezményeket a tagországok egy ré- sze nem alkalmazza, de az Amszterdami Szerződést (1997) és a közösségi jogokat (acquis commun- autaires) ők is magukévá tették.
Az említett példák jól illusztrálják a munkaerő és a személyek szabad áramlásának kezelését, illetve a kérdés összetett voltát. A törvényi keret nem ad okot különösebb elégedettségre és nem is igazán bíz- tató. A fejlődő egységes európai belső piac, melynek része a munkaerő és a személyek szabad áramlása a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint nem biztosítja a jogokat a nem EU-beli országok ál- lampolgárai számára. A nyitottság hiánya és az ilyen személyek társadalmi és gazdasági marginalizálódá- sának kockázata miatt a nemzetközi szervezet aggo- dalmát fejezte ki. Az ILO konzultációkat és kerekasztal-megbeszéléseket szervezett a kérdésről
