K I R Á L Y L Á S Z L Ó
Anyanyelv
ö, mit mondjak rólad, mit szólhatnék
én rólad, miként nevessek, miként sóhajtsak rólad, csodaváró hangszer, melyen
mélyen kipengethető, sötéten billentyűzhető gyönyörűn szállni küldhető a mintha
pásztortűz ég őszi éjszakákon izzó ' parazsakba meredő mítosza,
melyen fölsikongható, tépett lobogóként világ fölé bontható az elindultam
szép hazámból vérnél vörösebb, véremnél éltetőbb sikolya,
mit mondhatnék én rólad, mit kiálthatnék rólad, bujtató barlangom, én legvégső vackom, szajhám, utcasarkon váró gyilkosom,
szálló testem alatt hullámzó csodatáj, legtisztább álmom, szerelem,
nyeregbe kényszerítő kengyelem, sorvasztó kínom a végtelenség
megmászhatatlan falain — halottaim, egyetlen óvóm, egyetlen nem-árulóm, egyetlen kétélű fegyverem
halotti menetek fölé fekete lepelként ' • kúszó siratóim,
fogyó életem — énekem.
Dózsa imája 1514
Kósa Ferlencnek.
'Törik: magukat, 'vérük- apad,
bőrük pikkelyes kéreg.
Könyörgő szemük nem győz napba nézni, de reményük vakul, de a hitük fárad. >
Él&jfa-keréken
¿$4 abroncs-idő.
Sbrba tolöncoltak:
láriéba fogva élnek.
Beszélők terelik, pennások édesgetik másra a szót..
Szavaim,
adnátok célt már nyílnak, száblyánák, egyenes kaszának.
Nem vagyunk, nem lehetünk,
ne legyünk vigasztalók.
Bevarrva bizalmuk sózott száradó bivalybőreibe, roppan a csont,
húsba lövi magát a szilánk — igazulhat az Ige.
Ha kinek hangja var ordítson —
Mire tartja?!
Legyen egy tekintet legalább,
rásugarazó ennyi arcra, melytől idegen
a bádog-agyakban kotyvasztott értelem.
Hiszen falvakat ••'•••
sorolhatnék, >•, és városokat,
s a számuk végtelen.
Halljátok-e
Halljátok-e az éneket, szomorú szeretteim?
Halljátok-e az éneket, megnyílik-e még előtte a lélek a békétlen őszülésben?
Halljátok-e az éneket, melyből
Kényszerűn kivész, savakkal az érzelem kimaratik? — s csak száll, csapkodva köröz az értelmet kutató zéngés,
mert dal azért és száll, mert mi mást tehetne?
De nem röppen többé vele a mámor, az elveszett, a békességgel tündöklő virághasonlatokban, s nem gyönyöríti a szót édes ritmusa sem:
— Ingó-bingó zöld fűszál Szépen felöltözik Liliom rózsával Meg is törülközik —
csak a szándék él mégis, vasszorítások, pengehasogatások, megvakíttatások,
fojtva-elnémítások ellenére is, csak a szándék, az egyetlen emberi, a derű
emlékét — legalább! — feledni nem akaró, a derű emlékével is túlélni akaró,
csak a szándék él; csontra aszottan is.
Mert a Kétségek Között Önmagát Fölfaló: a lélek már csak az értelemtől vár minden jövendölést, mert elhitványult a megérzés, elsatnyult lassan százezerszeres meghazudtolásban, és a megsejtések, a döbbenetes fénnyel sugárzó
Régi Nagy Megsejtések a rozsdatemetőkben várják, hogy silány komputerekké olvasszák őket, mert csak a gép, a gép ...
— és már itt derengenek az estveli szürkületben az értelem s az eszmélés biztos Don-kanyarjai, mint kitűnő lehetőségek,
és mit tehetünk ...
37
ö, halljátok-e az éneket, szeretteim,
a nyelvet, mely csoda mégis, és megmenthet bennünket, hinnünk kell fegyvereiben —
hisz hadsereg, erő, biztonság, becsület, kitartás, minden őbenne van, és őbenne
madarak csőre nyílhat dalra bármikor szelíden, jókedvű nemzedékeknek, ha lesznek ilyenek,
•és rétek vannak — terülnek, ringnak, hullámzanak, párállnak, zöldellnek, tárulnak —,
pipacsos rétek szerelmesekkel,
szeretők véréből szökkent pipacsokkal, és visszatért, nyugalom van, csönd, egészség,
•értelmes munka, érdemes munka, minden ... — és énekelni fogunk egyszer, én tudom, énekelni fogunk, majd asztál köré
ülünk a télikonyhában, összegyűlünk, és mondjuk tél lesz, hogy pattogjon a fenyő a tűzben, és adja vissza elveszett melegünk a bükk ... —
énekelni fogunk, jaj, csak ezt el ne felejtsük valamiképpen, énekeljünk — Este jő,
szürkül bé, Tűzhelyeket seperj bé. Mert nem tudod, ki jön bé, mert nem tudod, ki jön bé .. . —
szürkület legyen hát,
nagypelyhű téli szürkület, ingó fényű,
besepert tűzhelyekkel, és ' ott várjuk mind megilletődve, lassú
pálinkák között, régi, vastag pohárban
gyöngyöt vető pálinkák között, igen hinni kell ebben, hogy ott várjuk mind
a Nem Tudjuk Kit, akiért besöpörve már a tűzhelyek, s akit az ének minékünk megígért —
s aki az ünnepi csöncsbe majd belép, a havat magáról letopogja,
a szent, a gyémánt, az ezüst, a hűs havat magáról letopogja,
és leprüszköli magáról, mint csikó, a havat, és isten hozta — a gyönyörű havat, s most már nem hiányzik közülünk senki, isten hozta — ó, beázott posztó illata, álmok:
most — mindnyájan — végleg — boldogan
e g y ü t t v a g y u n k !
Halljátok-e még az éneket, szomorú szeretteim?
Janicsártemető
Allahtól áldott, aki ezt kitalálta.
Prófétaelme, fényes nagyság.
Jutalmat neki. A legnagyobbat.
Mázsányi aranyat. Drágakövet.
Utána — selyemzsinórt.
Föl ne támadhasson
veszett ebként a lelkiismeret.
Megölni.
Rögtön.
— A fiúknak címert.
Fegyvert s címet. Címert.
Félholdat. Valami égi jelet.
Lófarkas zászlót.
Megadni mindent.
Es ölje mind a sajátját.
Ez jó.
Örökké él a birodalom.
